Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A labdarúgás és valami más...

A magyar labdarúgó-válogatott 2013. szeptember elején vereséget szenvedett Amszterdamban. Ez még nem lenne nagy ügy – a világ egyik legjobbjától, világbajnoki ezüstérmestől kikapni nem szégyen. Az is inkább csak fájdalmas, mint megalázó, hogy a magyar csapat ismét nem került ki az áhított világbajnokságra, Brazíliába. Az ellenben megrázta a focit máig nemzeti ügynek érző közvéleményt, hogy csapatunk történelmi kudarcot szenvedve 1:8-cal kullogott haza. Hasonló kudarcot válogatottunk egy évszázad alatt kétszer szenvedett el, az elsőt a hőskorban, a 20. század elején, a másodikat mintegy hetven éve.
A megrendítő erejű csapás nem érkezett váratlanul. Röviddel előtte Bukarestben kapott ki a csapat 3:0-ra. A ranglisták szerint azonos erejű román válogatottal korábban Budapesten döntetlent játszottak a mieink, úgy, hogy érzékelhetően jobbak voltak. A románok egyenlítő gólja a 94. percben, egy más pályákon általában lefújt szabálytalanság után esett. Ám szabálytalanság csak az, amit a bíró annak ítél. Ezt azonban ezúttal nem tette meg. Nem egészen véletlenül. A mérkőzést zárt kapuk mögött játszották: nem tombolt vagy fél százezernyi mámoros szurkoló a lelátókon. Biztatásuk nem acélozta a mieink harci kedvét, és nem tette kétségtelenné a vendégcsapat számára, hogy már nincs keresnivalója. És a játékvezetőt sem helyezte lelki nyomás alá a hazai szurkolók hangorkánja… Amennyiben az a meccs akkor a már kiérdemelt magyar győzelemmel ér véget, továbbléptek volna a mieink.
Igaz, még nem Brazíliába, hanem csak a pótselejtezőig. Ilyenre volt már példa, katasztrofális következményekkel. Azon a mérkőzésen a jugoszláv csapattól elszenvedett kettős vereség (különösen a hazai pályán a 1:7) megalázóbb volt, mint az amszterdami kudarc. Sajnos az akkori pofon sem volt elég a tartós kijózanodáshoz.
Nem tudjuk, hogy a mostani dráma hatása mi lesz. Olyan nagyon sokat alighanem fölösleges várnunk tőle. Addig egy gondolatkísérlet erejéig tegyük fel, hogy a magyar csapat kijut Rióba. Mámoros boldogság lett volna, persze. Egészen addig, amíg a csodavárás ott is súlyos csalódásba nem fordul, ahogyan történt egy sokkal jobb, a világ élmezőnyébe rangsorolt, titkos esélyesnek tartott válogatottunkkal Mexikóban, ahol a szovjet csapat elleni 0-6 döntötte romba álmainkat.
A már négy évtizedes kudarcsorozat (majdnem) minden egyes eredménye megmagyarázható, ha mégsem, valakire rá lehet terhelni a felelősséget. Lassan a harmadik generáció vár a csodára. Ennyi idő sem volt elegendő, hogy a magyar foci ügyét ne futball-, hanem „magyarkérdésként” kezdjük vizsgálni. Merthogy, eredménytől függetlenül, a magyar labdarúgás olyan organikus bajokkal küzd, amelyek természete a sporton túlmutat.
Sokakkal ellentétben úgy gondolom, hogy a csapatban pályára lépő játékosok képesek volnának jelentős sikerek elérésére. A magyar futball azonban nem. Sokat lehetne beszélni arról, hogy milyen kisebb-nagyobb személyi alkalmatlanságok halmozódnak, edzők, szakvezetők hibáiról, szerencsétlenkedéseiről–hasonlókról számtalan történetet hallottunk, ahogyan korrupcióról, bűnös hozzá nem értésről és hasonlókról is.
Személyes felelőssége sokaknak van, az erkölcsi, szakmai értelemben vett felelősségtől kezdve akár a büntetőjog körébe tartozóan. De a felelőskeresés végső soron úgyis csak bűnbakképzés. Ha van kit szidni, háttérbe szorul a változtatás kellemetlen kötelessége. A kudarc persze véletlen. Ha a mi csapatunk kap gólt a kilencven-valahányadik percben, az nekünk példátlan balszerencse, ellenfelünknek pofátlan mázli. Ha ugyanakkor mi diadalmaskodunk, az megérdemelt, törvényszerű siker, még ha egy kicsit sokat is kellett várni rá. A magyar futball állapota azonban akkor is ugyanaz volna, ha az a jobb sorsra érdemes bíró annak idején befújja a 93. percben a románok gólját megelőző szabálytalanságot, és csoportmásodikként már a következő, ismét sorsdöntőnek mondott páros mérkőzésre készülhetnénk.
Próbáljuk azonban a kérdést nem futballtörténeti „nemzeti nagylétünk” vagy a megrögzött szurkolók önámító optimizmusának perspektívájából nézni. Induljunk ki abból, hogy a sport is része társadalmunk mindennapjainak, nem független gazdasági, kulturális, erkölcsi, szellemi, egészségügyi stb. helyzetünktől. Vagyis a közlekedőedények törvénye szerint egy egységes rendszer minden pontján azonos magasságban áll a belé töltött folyadék.
A labdarúgás ilyenformán sem nem jobb, sem nem rosszabb, mint amire a mögöttes világ képessé teszi. Sikíthatunk gyorsan egy nagyot: és az Aranycsapat? Puskás, Czibor, Kocsis, Hidegkúti? Hogy azért voltak olyan jók, mert a Rákosi-rendszer jobb volt? Vagy éppen a Helsinkiben szerzett 16 aranyérem is a rendszer felsőbbrendűségét bizonyította? Sokkal inkább a magyar társadalom ellenálló képességét, titkos tartalékait. Azt a lelki-szellemi többletet, amely a magyar történelem sajátja, túlélőképességének, megújulásának és rendszeres depresszióba hajlásának titka. Az tehát, hogy egy nép a limesen élve, fél lábbal a barbárságban is Róma mértéke szerint próbál élni. Ez a szándék emeli fel, és ez löki mélyre. Így lehet emelkedő, de legalábbis emelkedni vágyó nemzet, amely nem tud mit kezdeni süllyedéseivel.
A magyar sport, benne a magyar labdarúgás ebben is létezésünk tükre. Jó pillanatainkban büszkék vagyunk, hogy a sportban igenis, győzhet a kisebb, a gyöngébb, a hátrányosabb helyzetből induló, az esélytelenebb. Persze nem akkor gondolunk erre, amikor vesztünk, ahogyan Bernben történt, 1954-ben, hanem olyankor, amikor mi aratunk váratlan diadalt, mint a brazilok ellen az angliai VB-n, 1966-ban.
Fájdalom, egy ilyen csodában ma már aligha reménykedhetünk.
Az amszterdami mérkőzés elemzései között olyasmi is szerepelt, hogy a holland válogatott játékosainak piaci értéke a magyarokét nyolcszorosan haladta meg. Ha úgy tetszik, értékben is 8:1 nyertek. Vagyis nem történt más, mint hogy igazolódott a papírforma. Vannak önbeteljesítő jóslatok, de piaci mechanizmusok is lehetnek önmaguk igazolói. A nemzetközi játékospiacon a futballisták egyéni ára összefügg annak a nemzeti válogatottnak az eredményeivel, amelyben játszanak. Ha a magyar csapat nem semmisül meg a selejtezőcsoport sorsdöntő mérkőzésén (mérkőzésein!), ne adj’ isten, kijut a vb-re, akkor játékosainak értéke ugrásszerűen emelkedett volna. Az alulértékeltség azonban igazolta magát, ahogyan a holland foci árfolyama is megerősödött. Ebből is látszik, hogy a mérkőzések tétje nem egyszerűen a győzelem, hanem a pénz. Nagyon sok pénz.
Mindezek ellenére jellemzően játékosokról beszélünk, amikor látható: a futball rég nem játék, a pályán támadó, védekező, nyertes vagy vesztes együttesek tagjai már nem igazán játékosok és nem igazán sportolók. Megélhetésükről van szó, többnyire jól, esetenként túl jól fizetett szórakoztatóipari alkalmazottak. A pályákra lépő együttesek már régen nem „csapatok”, hanem profitorientált vállalkozásként működő klubok – micsodái is? Aktorai? Harcoló alakulatai? Igazából nem is tudjuk. A nyelv nemcsak konzervatív, amikor kifejezései eredeti tartalmukat elvesztve is használatban maradhatnak, hanem tehetetlen is: az új jelenségekre nem mindig talál új szavakat.
Ezért nevezünk ma is sportolónak olyan embereket, akiknek a testedzéshez, játékhoz, semmi közük – egyedül a versengésből maradt még valami, bár az is inkább küzdelem. És vajon lehet-e egy labdarúgót versenyzőnek nevezni, főként ha legfőbb versenyszáma a jövedelemszerzés? Nem is volt rég, amikor a legnevesebb, valóban sokra hivatott magyar labdarúgó azzal, és már csak azzal, hívta föl magára a figyelmet, hogy az adott átigazolási időszakban érte fizette új klubja a legmagasabb összeget. Verseny tehát ez is, de nagyon más, mint a gólvadászat.
Ami önmagában is sokat elárul a mai helyzetről. Amúgy talán rendben is volna ez: a nézők fizetnek a belépőjegyért, a reklámiparból folyik a pénz a sztárok mint reklámhordozók közreműködéséért, a média keményen fizet a közvetítések jogáért. Forog a pénz, miért is ne, ez is egy gazdasági ágazat. Csak az a baj, ha azzal áltatjuk egymást és magunkat, hogy ez még sport. És mint ilyet akarjuk leírni történéseit, így próbáljuk régi fogalmaink között értelmezni. Mindez már nemcsak nosztalgia, hanem atavizmus. Egészében a helyzet félreértése.
Gondoljuk el: a magyar futballtörténetben máig etalonnak számító Aranycsapat fénykorában mit jelentett, mondjuk, egy átigazolás, mit az átigazolási pénz? A csapatépítés legfőbb eszköze nem a klubtulajdonos kasszája volt. Az ötvenes években hatalmi szó döntött arról, hogy a legjobb magyar játékosoknak a Honvédban kell játszaniuk. Oda vezényelték őket. Egy csapatba kerültek azok a tehetségek, akik a mai szokásoknak megfelelően európai élcsapatokba szerteszórva játszanának. Mondjuk, Puskás a Reálban, Kocsis a Barcelonában. Ki itt, ki ott, vagy nyolc csapatban, és csak a válogatott nagy tétmeccsei előtt találkoztak volna napokra, esetleg egy-egy hétre. Mikor ismerhették volna meg egymás gondolatát, mikor tapasztalták volna ki társaik sebességét, erényeit és gyöngéit? Hogyan muzsikált volna egy zenekar – elegendő próba, kellő összeszokottság nélkül? Igaz, nem lett volna rossz csapat az a bizonyos Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos kezdetű tizenegy. Csak éppen nem verte volna laposra a fél világot. Olimpiát talán nyer, de az 1953-as angol–magyar csak egy szokványos meccs, és nem az évszázad mérkőzése maradt volna, mivel az alkalmilag összeállt magyar csapattal szemben az angolok bizonyosan megőrzik hazai veretlenségüket.
Ha úgy tetszik, az is megmutatkozott ebben, hogy a diktatúra időlegesen hatékonyabb berendezkedés lehet, mint a demokrácia – de csak időlegesen. Mert az angol futball az egykori 6:3 (3:6) ellenére az maradt, ami. És végeredményben a magyar is. Kirobbanóan tehetséges játékosai 1956-ban világgá mentek, az ugyancsak világverő ifjúsági csapat szinte testületileg disszidált. Egy darabig még felnőttek korszakos tehetségek, de a legjobbak (Varga Zoltán, Kocsis Lajos, később Törőcsik András, Détári Lajos) nem tudtak igazi sztárrá válni. Nem volt mögöttük csapat, sportolói életüknek nem volt olyan centruma, ami körül maradandó teljesítményre képes közeg szerveződhetett volna. Sem politikai, sem anyagi hatalom nem szervezte hatékony egységbe őket. (Szellemi, erkölcsi tényezők pedig, hogy stílszerű legyek, nem rúghattak labdába.)
Mai, globalizált, profitorientált világunkban ezt az ágazatot is a benne mozgatott tőke határozza meg. A játékospiacon ugyanaz történik, mint a tudományos kutatásban, műszaki fejlesztésben, igaz, itt nem agy-, hanem lábelszívásról kell beszélnünk. A szegényebb országok nem tudják megtartani tehetségeiket, mert azok a (piac)vezető bajnokságok elitcsapatai felé gravitálnak. Ezzel nemcsak a kimagasló játékerejű klubok lehetőségei lesznek utolérhetetlenek, hanem reménytelenül lemaradnak azok a bajnokságok, amelyekben a tehetségeiket szükségből kiárusító egyesületek játszanak. Így lassanként már arra is alkalmatlanná válnak, hogy új tehetségeket neveljenek fel. Azok pedig, akik mégis felbukkannak, hazájuktól messzire sodródva legfeljebb sztárok lehetnek, hősök nem. Talán meg sem tudják, mi a különbség a kettő között: olyasmi, ami megkülönböztet egy együttest egy csapattól…
A magyar futball ezt sínyli. Kikoptak belőle a példaképek, elvesztette belső folytonosságát. Sportként még önmaga fölé nőhetett, vállalkozásként életképtelen. Hazájuk szegényházi bajnokságában csak a nemzetközi élvonalba nem férő, második vonalbeli játékosok maradnak. Belőlük sohasem nő ki világverő csapat. Ugyanaz megy végbe ebben az ágazatban is, ami másutt. Hiszen látjuk: a legjobb kutatók nagy nemzetközi központokban dolgoznak, a legtehetségesebb mérnökök, a legkreatívabb műszakiak globális vállalatok gyártmányfejlesztői lesznek. Hazájukba pedig jószerével az alacsonyabb profithozamú tömegtermelő egységek kerülnek, a hazai cégek pedig sem feladatot adni nem tudnak nekik, sem hasznosítani nem tudják teljesítményüket.
Nincs tehát min csodálkoznunk. Néhány jó játékosunk talán már van, de jó együttesünk nincs – a csapattá válás pedig ma már inkább csak álom. Többről van tehát szó, mint fociról. De bármennyire is igaz, hogy a versenysport, az élsport elszakadt gyökereitől, valahogy nem tudunk belenyugodni. És ezért álmodozunk, reménykedünk, hogy a „magyar név megint szép lesz, méltó régi, nagy híréhez” – a fociban is. Az amszterdami 1:8 most azzal szembesített, hogy az álmok megvalósulása rettentően messze van. Addig pedig marad a mi kis bajnokságunk, ahol – akármilyen rossz is, és akárhány máshol nem kellő, „vándorfutballista” játszik is benne – minden évben avatnak bajnokot.


« vissza