Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Isten munkatársai a Teremtésben

 

Salföldi beszélgetés Somogyi Győző grafikussal festőművésszel a munkáról


 

Nagyapám, Kováts Ferenc emlékének

 

Meg ne vesd soha a fáradságos munkát, a földművelést se, amit Isten rendelt'”olvassuk Jézus, Sirák fia könyvében. A Bibliában jó néhány helyen találunk utalást a munkám, s a tevékeny élet vállalása mellett többnyire megfogalmazódik a munkával járó kín is. A teológiai gondolkodás már nagyon korán felismerte azt az ellentétet, hogy a munkához, mint. alkotó és Istentől elrendelt tevékenységhez, hozzátapad a gyötrelem, az örömtelenség és a kényszerűség. Honnan ered a munkának ez a kettőssége? Milyen szerepet játszik a te életedben a gyötrelmesen szép munka?

Jézus mondja János evangéliumában, hogy „Atyám szüntelenül munkálkodik, ezért én is munkálkodom”. Nagyon örülök, hogy így indítod a témát: a munka az élethez hozzátartozó alkotás, s nem puszta kényszer. Az élet lényege a munka, legalábbis számomra.

Anyám meséli, hogy amikor a bombázások elől Jászapátiba, egy tanyára menekül tünk, én mint totyogó kisgyermek — még alig tudtam beszélni — állandóan cipeltem valami vödröt, kosarat, bármit, és hatalmas nyögések közepette azt mondogattam, hogy „sok dógom van, sok dógom van...” Ezt láttam szüleimtől, paraszt rokonaimtól; így indult az élet számomra, és most is így vagyok ezzel. Sokan nevetnek is rajtam, hogy egy darab kenyérrel meg egy bögrével a kezemben rohangálok az udvaron; még az étkezést is kutyafuttában intézem el, mert szüntelenül csinálok valamit. Maga a test megkívánja azt a mozgást, ami a munkában nyilvánul meg. A testemből indul ki a munkavágy, a tevékenység utáni vágy; az ujjaim kívánják a festést, és a karom, a lábam kívánja a kaszálást, lapátolást.

Valóban van a munkában gyötrelmi vonás; nyilván az a büntetés, hogy „arcod verejtékével keresd meg kenyeredet...” Tény, hogy minden tevékenységnek van olyan része, ami kellemetlen, utálatos; például olvadó hólében cuppogva trágyát kotorni ki a sárból, miközben lefagy az ember keze, és lehetőleg ónos eső esik a nyakába. De mégis jó, mert az ember tudja, hogy ez hozzá tartozik ahhoz, hogy szép legyen az udvar, egészséges legyen a jószág, meg egészséges legyek én is. A festésben unalmas az alapozás; vagy ha egy hátteret kell félóráig kenegetni egy színnel; néha még gyötrelmes is, de mégsem így élem meg, hogy na, a fene egye meg, bárcsak vége volna már; mert tudom, hogy hozzá tartozik az egészhez, ami meg jó.

A munkának inkább az élvezeti részét tudnám átélni. Úgy vagyok, mint a szomszédasszonyom, Mariska néni, aki nyugdíjasként azt mondja, hogy „nekem a legjobban a munka hiányzik az életben. Én minden munkát szerettem. Amikor liba tömés volt, azt, amikor répaegyelés, azt. Mindent szerettem csinálni.”

A bűnbeesés előtt nem volt munka? Nem arról volna szó, hogy a bűnbeeséssel minőségében változott meg az ember tevékenysége?

A bűnbeesés a rossz lehetőségének a választása. Isten „munkája”, a világmindenség teremtése és fenntartása egyértelműen jó minden létező számára. Ez a működő harmónia az, amit a Szentírás Isten dicsőségének nevez. Ebben vett részt a paradicsomi első ember, és ezen dolgoznak az üdvözültek is. Az ember munkálkodása a földön, ezzel szemben, elkülönül eredménye szerint: vagy jó, vagy rossz.

Maga a tevékenység — az értelem, az izmok mozgása — egyértelműen jó, de az emberi gondolkodás igen sok résztevékenységet nem tud megítélni menet közben. A végigvitt tevékenység, vagyis a munka azonban hatásaival, következményeivel együtt vagy az egész harmóniáját, a többi létező javát építi, azaz jó, vagy más lényeknek árt, az egészet rombolja, azaz rossz.

Nem csak Isten munkálkodik szüntelen, de a sátán is nagyon szorgalmas, csakhogy az ő célja a rombolás. Az emberi munka e két pólus között feszül. Nem a tettek intenzitása, hatásossága, sikere, hanem a hosszú távú „jó, vagy rossz” minősíti az ember tevékenységét. Teológus koromban hallottam ezt a kifejezést: „az aktivitás herézise”. Ezzel a túlságosan nyüzsgő — ma úgy mondanánk: menedzser típusú — papokat bírálták. Mivel magam is túl tevékeny természetű vagyok, csak évek múlva kezdtem érteni ennek az igazságát.

Az emberiség nagy kártevői nem a lusta Oblomovok vagy Pató Pálok fajtájából valók, hanem a nyughatatlan tevékenyek, a mindent maguk, s mindent ésszel, erővel megoldani akaró szorgalmasok közül valók. Közismert, hogy NAGY FRIGYES és NAPÓLEON napi négy órát aludt. SZTÁLINNÁL, RÁKOSINÁL nem volt tevékenyebb, munkabíróbb ember. Ezek a „nagy emberek” mint egy szüntelenül járó motor hajszolták környezetüket, hajszoltak hatalmukba került egész népeket, s az eredmény könny és vér és sok millió halott. Hasonló — csak kevésbé látványos — gonosztettek az eredményei sok nagy tudós, feltaláló, bankár, építész, filozófus szorgalmának.

Amikor érzem eszem élénkségét, az izmaimban feszülő munka vágyat, tudnom kell, hogy csupán e késztetésre nem bízhatom magam: munkámat Isten dicsőségének, azaz a mindenség javának szolgálatába kell állítanom. Nem csak gerjeszteni, de fékezni is eszerint kell. A bencés kolostorok kapuján ez áll: „Ora el labora”, imádkozzál és dolgozzál. Első az „imádkozzál”; minden tevékenységnek a nagy egész hosszú távú érdekeivel való gondos összehangolása. Enélkül a „dolgozzál”, vagyis minden emberi agy- és izommunka öngyilkos fegyver.

Egy korábbi interjúban arra a kérdésre, hogy összefüggés lehet-e a bűnbeesés és a művészet születése között, azt válaszoltad, hogy igen, a művészet egyik forrása az elveszett Paradicsom utáni sóvárgás, és annak a helyreállítására való kísérlet. Milyen viszonyban áll a munka és a művészet bibliai, illetve kultúrtörténeti szempontból?

A régi görögök ugyanazzal a szóval, a „tekhné”-vel jelölték azt, amit a mai szóhasználat kétféle tevékenységnek érzékeltet. A görög szó mesterséget is jelent, de egyben művész is volt az asztalos, a csizmadia, a paraszt.

A munka az elveszett Paradicsom helyreállítására tett kísérlet. Azért dolgozunk, hogy emberhez méltó világot építsünk. Mivel megettük azt a bizonyos almát, nem készen kapjuk most már Istentől: kinek-kinek magának kell önmaga, családja, nemzete, generációja számára egy lakható világot teremteni. Fölépíteni egy házat, egy hazát, egy életművet; fölnevelni a gyermekeket — mindez a boldogságra, az elveszett Paradicsomra, és végül is Istenre irányul. Ezért jó a munka — bár verejtékével a bűnbeesés következménye-, mert a Paradicsom helyreállítására irányuló kísérlet.

A művészi munka feltétele, hogy a művész élő műalkotás legyen, és művészi életformát alakítson ki. Ez Istennek tetsző, ugyanakkor testre szabott kell, hogy legyen. Ahány művész, annyiféle, de az biztos, hogy nem lehet ön- és világpusztító.

Az ihlető környezet és létforma felépítése maga is a művészi munka része. Ez persze nem művészi sajátosság; ezt teszi minden paraszt, minden kézműves, minden háziasszony, de ma talán a művész az egyetlen, világban élő munkásember, aki nem konfekcióban kapja, hanem tudatosan formálja saját világát, mert csak így tud dolgozni és megélni.

Egy régi kínai példázatbanCSUANG-CE elbeszélésében a vízmerítési fáradságos munkával végző parasztnak azt tanácsolja valaki, hogy építsen kútágast, azzal könnyebb is, gyorsabb is az öntözés. A paraszt megütközve válaszolt: „A tanítómtól azt hallottam, hogy aki furfangos szerkezeteket használ, az a dolgát is furfangosan teszi. A furfangos tettektől aztán furfangos lesz a lelke is. És amikor a lelke ilyen furfangos ott belül, akkor már el is veszítette tiszta egyszerűségét. Ha a tiszta egyszerűség elveszett, a szellem csak nyugtalankodik, és a nyugtalan szellem már nem a Taóban pihen. Nem mintha nem ismerném a gémeskutat, de dolgozni véle szégyenemre válna.”

Tudjuk, hogy az európai kultúrkörben nem utasíttattak el a „furfangos” szerkezetek. Olyannyira nem, hogy ma már számtalan műben olvashatunk technikai civilizációnk végóráiról, s nem csak a reménytelenség irodalmi műveiben. Wilhelm Röpke, A harmadik út szerzője mintha a kínai paraszt szavait idézte volna, de már korunk beteljesedett társadalmi válságát elemezve: „A gép (...) problémája nemcsak helyes alkalmazásában áll, hanem abban is, hogy a gép maga adót követel az embertől, mert saját törvényeit erőszakolja rá.”

Milyen úton haladva jutott idáig az európai történet?

A furfangosság bűne abban áll, hogy az ember ingyen, munka nélkül akar energiát, nyersanyagot, élelmet, életet lopni a természettől. Ez minden találmány célja. Ennek érdekében forgatja fel és teszi lakhatatlanná a földet a modem civilizáció. Korábban már idéztük a bibliai megfogalmazást: „arcod verítékével...”. A verítéket nem lehet megspórolni, és jobb, ha az a munka izzadsága, mint ha a halálfélelem véres verítéke lenne.

A modern civilizáció furfangos emberek ezreit, millióit tartja el csak azért, hogy törjék a fejüket; újabb és újabb szerkezeteket, vegyszereket, reklámokat, elméleteket agyaljanak ki egy-egy cég profitja növelésére, egy-egy zsarnok hatalma érdekében. A szorgos furfangosok garázdálkodását senki nem látja át, senki nem hangolja össze, semmi erkölcs és magasabb szempont nem tereli jó irányba. Mindent azonnal kipróbálnak, megvalósítanak, piacra dobnak és a későbbi hatások kártételeit sem orvosolják, hanem újabb találmányokkal egyszerűen átlépik. Többnyire a még nagyobb új borzalmak feledtetik a korábbit.

Sokak véleménye szerint nem véletlen, hogy éppen a keresztény alapú Európa, Amerika technikai civilizációja nem ismer mértéket. Hogyan viszonyul a kereszténység ehhez afejlődési” trendhez?

Ez a bűn, a gépek feltalálása, s aztán a szolgálatukra való hajlam nem a Bibliából és nem a kereszténységből ered. Ez a nyugati embernek valamilyen nagyon ősi megbicsaklása.

A fehér ember furfangosságát a kereszténység féken tartotta, és ezzel a bioszféra nyert ezerötszáz évet. A modern civilizáció, és vele a világpusztítás akkor szabadult fel, amikor az európai ember függetlenítette magát Istentől. Ez elkezdődött a reneszánsszal, és beteljesedett a felvilágosodással. Ezt a lépést évszámhoz kötni nem lehet, hiszen fokozatosan erőszakolták rá a világ népeire, egyikre előbb, a másikra később. De a lényegi mozzanat az Istenhez való viszony. A fehér civilizáció akkor tért a pusztítás útjára tehát, amikor a vallástól elszakadt, és akkor menekülhet csak meg, ha Istenhez visszatér. Ez áll minden egyes ember életére és munkájára is.

Vannak példáink a régmúlt időkből arra, hogy a korlátot nem ismerő kultúrák elpusztultak...

A Bibliában találunk utalást Bábelre vagy Szodomára és Gomorrára. Ezek olyan kultúrák voltak, amelyek belepusztultak a saját magasrendűségükbe, tehát a saját logikájuk vitte őket a vég felé. Minden nép ősmítoszában szerepelnek azok a bizonyos óriások, gigászok, akiket az istenek elpusztítottak, mert föllázadtak az istenek ellen. A történet vagy az őshüllők kihalásáról szól, vagy nem; de mi, a modern technikai civilizációnkkal, ezekhez a dinoszauruszokhoz kezdünk hasonlítani; kárára vagyunk a környezetünknek, kárára önmagunknak, és egyetlen megoldásnak a pusztulásunk látszik. De remélem, hogy ez nem így lesz, s a szakadék előtt egy méterrel még meg tudunk állni, és vissza tudunk fordulni. De csak Isten segítségével.

Hogyan hatnak az emberi lélekre a technikai eszközök?

Az én öreg tanítómesterem, SZILÁGYI Ernő mindig gyalog járt a városban. Nem szerette a villamost a zsúfoltság miatt, az autóról pedig ne is beszéljünk. Megkérdeztük tőle, hogy miért nem használ biciklit. Azt mondta: „Uraim, aki gépet használ az géplelkűvé válik.” Ez minket nagyon megdöbbentett, hiszen a bicikli már akkor nagyon szolid közlekedési eszköznek számított az autók és a többi csörömpölő gép mellett, de mégis ezt mondta.

MÓRICZ Zsigmondnak van egy nagyon szép novellája. Arról szól, hogy a technikai csodák hatására a csikós fia sofőrnek megy, és ezzel egy új embertípus jelenik meg egy archaikus világban: a sofőr, aki géppel foglalkozik, aki benzinszagú s nem lószagú. Egész mozgása és gondolkodásmódja is az autó motorja szerint jár. Jellemzi a gyors mozgás, gyors helyváltoztatás, hogy most itt vagyok, egy óra múlva pedig ott vagyok, átszáguldok a dolgokon, és füst- és bűzcsíkot húzok magam után. Persze, ez ma már nem feltűnő, nem új jelenség, mert szinte mindenki sofőr. Ma az furcsa, hogyha valaki nem ilyen; a régi öreg parasztoknak a lassú beszéde, a lassú, megfontolt mozgása, másféle reakciói, más észjárása a furcsa. Most már, amikor a városi élet után — már felnőtt fejjel és bizonyos műveltséggel — költöztem falura, nagyon látom ezt a különbséget.

Az európai újkor a hierarchikusan felépített középkori társadalmi rend, uralmi forma széttöretésének a korszaka is. Megváltozik a kollektív tevékenységek alapján elváló rendek súlya, jelentősége, sőt a két fölső kasztpapság, nemességcsaknem teljesen eltűnik. A társadalomnak ebben a megváltozott állapotábanamely ismert vélemények szerint a tömegek előretörését jelenti; „szellemi interregnum” — drasztikusan megváltozik a munka minősége, szerepe, s megváltozik az egyén és a munka viszonya is. Számtalan új foglalkozási ág, megélhetési mód születik. Át kell értékelni magának a munkának a fogalmát is...

A munka: pénzszerző tevékenység. Ez a definíciója ma, de hát ennek már semmi köze a szó eredeti értelméhez. Ez a fölfogás káros, pusztító és gyilkos az emberiségre, hiszen ebből következik, hogy amivel pénzt lehet szerezni, az munkának, erkölcsös tevékenységnek minősül. Itt a bankcsalástól, a tőzsdetrükköktől a pénzhamisításig, a prostitúciótól a gyilkolásig minden megengedett. Mert amikor a pénz lett a munka célja, akkor a munka azonnal elvesztette moralitását, sőt teljesen erkölcstelenné vált.

Abból indultunk ki, hogy a munka a Paradicsom helyreállítására irányuló tevékenység. Itt valójában egy nem létező, fiktív, kitalált dolognak, a pénznek az előteremtésére szolgáló tevékenység lett. Minden további bűn és erkölcstelenség ebből következik.

Igen, a pénz a harmadik rend uralmának, az eltömegesedéssel terhelt gazdaságkornak alapvető s nélkülözhetetlen kelléke. A pénzes a pénzszerző tevékenységek köre is megérdemel egy fejezetet...

Közvetítő eszköznek találták ki a pénzt a munka és termék, termék és termék között. Mindenki tudta hogy az csak egy fikció; csak közmegegyezés, hogy az a fémdarab vagy papírdarab hagymát, krumplit vagy bizonyos mennyiségű (és minőségű) munkát jelent. Ez a fikció önállóvá vált, s például a bróker a pénzzel vagy a pénzt helyettesítő újabb elvont fikciókkal ügynököl. Itt szintén történt valami nagyon nagy, tragikus váltás újkori történelmünkben, mert a munkától és a munka gyümölcsétől elszakadt az érték. A munka öröme és az eredményért viselt erkölcsi felelősség csak ott érezhető, ahol közvetlenül érintkezik a munka és gyümölcse. Ahol közbefurakszik egy közvetítő — a pénz — ott ez a közvetlenség és vele a felelősség is megszűnik.

Ma a legtöbb ember azt hiszi, hogy pénzre van szüksége: azért dolgozom, hogy pénzt keressek; a pénz a világ mozgatója, ahogy Mefisztó énekli a Faustban. A pénz, vagyis az ördög. Az Ószövetségben is a pénzisten, a Mammon az Úr legfőbb ellenlábasa. Jézus is a sátán szinonimájaként említi a pénzt. Nem véletlen, mert a hagyományos, Istenre és a természet törvényeire épülő társadalmakban a pénz nagyon szabályozott közvetítő eszköz; tilos például a kamatszedés. A pénz nem fialhat pénzt, mert tudják, hogy a pénzt nem lehet megenni, a pénz önmagában értéktelen.

Hamis és manipulált világ: ma minden újság, rádió, tévé azt bömböli, hogy tőkére van szükségem; pénzre, sok pénzre van szükségem, s azért nem mennek a dolgok, mert nincs elég pénz. Ördögi csúsztatás, hogy a reklám és propaganda révén a pénzt teszik meg önmagában értéknek, nem pedig azt, amit esetleg meg lehet rajta vásárolni. Ráadásul az értékek legnagyobb része pénzzel nem vásárolható meg: sem a madárfütty, sem a tiszta levegő, sem a szerelem, sem a meleg emberi érzések. Tehát a pénz a munkához való viszonyra úgy hat vissza, hogy az emberek nem értékeket akarnak létrehozni — krumplit, káposztát termeszteni, gerendát csinálni —, hanem pénzt szerezni. Itt jelennek meg új mesterségek, amelyek már nem értékteremtő, hanem pénztermelő foglalkozások.

Ahogy óriási változások történtek a munka minőségében, megítélésében az ún. polgárosodást követően, ugyanúgy a kultúrában, művészetben is nagy elmozdulásoknak lehetünk tanúi. Különelemzést érdemelne például, hogy az irodalomból kiágazó újságírás amely tipikusan polgári műfajhogyan fordított hátat az irodalomnak, végső soron a szellemnek és az erkölcsnek. Hasonlóképpen vizsgálható, hogy például a reklámgrafikának, plakátkészítésnek mennyi köze maradt a grafikához, festészethez, illetve mennyire vált a művészet árulójává...

A lényeget érintjük: pontosan a pénz szolgálata az a mozzanat, ami korrumpálta ezeket a becsületes mesterségeket. Nemzedéktársaim sorsán keresztül tapasztaltam, hogyan ment tönkre önbecsülésében, magánéletében — hogyan kezdett inni, önmagát pusztítani a rossz lelkiismeret miatt — az az alkotó ember, aki rákényszerül arra, hogy pénzkeresésből fessen. A művész — a hagyományos művésztípus — nagyon érzékeny, erkölcsös emberfajta, bármilyen stílust kövessen is, és pontosan érzi, hogy hol követi el az árulást.

Kétségtelen, hogy ezek az új szakmák, mint az újságírás, reklámgrafika, és egyáltalán a reklámszakma, kitermeltek egy erkölcsi gátlások nélküli emberfajtát, tehát akit eleve úgy neveltek fel, hogy az élet egyetlen értelme a pénzszerzés, és ez igazol minden tevékenységet. Ez a sátáni logika és sátáni morál. De hát önmagunkban nincs értelme ostorozni ezeket a szakmákat, mert az egész rendszert, ezt a pénzen alapuló sátáni civilizációt kellene lefékezni és visszavezetni a munka eredeti értelméhez, vagyis visszaállítani Isten útjára.

A művészetnek egy másik, oldalági torzszülötte a giccs; persze tudjuk, hogy milyen ellentmondásos magának a fogalomnak a használata is. Hogyan lehet tisztázni a giccs fogalmát, s mit jelent számodra?

Amíg tömegesen voltak kézművesek meg mesteremberek, addig nem volt giccs; minden tárgy és termék szép volt. A 17. századi holland polgár remekművet tett a hálószobájába meg a konyhájába, s ha meg akarta festetni a kislányát, akkor REMBRANDTTÓL rendelte meg, és válogathatott a Rembrandtok közül, mert olyan szintű mesterek tömegével voltak minden városban. Ha egy magyar paraszt csizmát csináltatott, akkor azt ugyanolyan minőségben kapta meg, mint herceg ESTERHÁZY Antal, legföljebb ez egy kicsit aranyozva volt. Ugyanolyan minőségű remeket kapott a helyi falusi csizmadiától, mert minden faluban öt csizmadia volt, s egyszerűen ilyen szinten dolgoztak. Amikor az ipar tönkretette ezeket, és csak néhány kézműves maradt, ők már, mint művészek, a legmagasabb elit — királyi udvarok, főnemesség — kiszolgálására alkottak. így vált szét a művészet a mesterségtől. A szegény nép számára nem maradt más, aki egyedi, szép tárgyakat csináljanak, mint a gyengék és kontárok, a vásári piktorok.

Az én fiatal koromban a giccset, mint a polgári ízlés velejáróját ostorozták. Tele volt a művészi élet a giccs elleni küzdelemmel. Ma már látom, hogy az nem volt más, mint harc minden ellen, ami a szocialista realizmustól, a materialista ízléstől eltért. A vallást akarták kiirtani, ezért a szépet vették célba. — A „szép” vallásos fogalom.

Egy gombolyaggal játszadozó cicát ábrázoló festmény, vagy egy csiricsáré színekkel kifestett parasztbútor — vagy annak egy gyengébb utánzata — nem olyan káros és veszélyes, mint a kommersz tömegáruk áradata. Amazokat mégiscsak kézműves munkával, egyénileg hozzák létre emberek, és ha nagyon silány szinten is, de mégiscsak a szép és jó utáni vágyat próbálják kielégíteni. Ez a hagyományos — népi vagy vallásos — giccs, ami ellen az ötvenes és hatvanas években olyan kemény háború folyt. Ezeket én most már nagyon szeretem, és nagyon sokat merítek is belőlük mint festő. S nemcsak én, hanem nagyon sok művész fordul ihlető forrásért a naiv művészet felé, s így a hagyományos giccs felé.

Ami a tömegtermeléssel és az ipari civilizációval megjelent — a kommersz tömegtermék, a konfekció —, mint például a gyári öltöny vagy a sorozatgyártott, mindenkinek egyforma autó; tehát a tömegáru az, ami sokkal rosszabb, mert pontosan a szépre, jóra, egyénire való vágyat oltja ki az emberben. Ennek eredménye a teljes hasonulás és passzív fogyasztás; a diktált kész árut kritika nélkül fogyasztó modern ember, a konzumidióta.

A tőkés gazdaság hívei szívesen hivatkoznak a talentumokkal való sáfárkodás krisztusi példázatára, mint a kapitalista vagyonszerzés, vagyongyűjtés igazolására. Ez a fajta értelmezés ellentmond Krisztus egész működésének, tanításának. Mi a példázat valódi jelentése? Mit tanít Krisztus evilági tevékenységünkről?

A talentumos példabeszédben ez a bankügylet csak hasonlat. Nem azt jelenti ez, hogy a pénzt kell forgatnunk, hanem hogy felelősek vagyunk. Elszámolni tartozunk a képességekkel, lelki, testi, anyagi értelemben egyaránt. A kapitalista, liberális felfogás ennek épp az ellenkezője: az én pénzem, azt csinálok vele, amit akarok; az én testem, azt csinálok vele, amit akarok.

Jézus a szegények és a szegénység barátja volt. Szociális értelemben nem akarta megváltoztatni a társadalmi viszonyokat, de állandóan a Mammon, a pénz ellen beszélt. Az ókorban is létezett pénzgazdaság; voltak bankügyletek, csak a bibliai hagyomány tiltotta. Az ószövetségben nem volt szabad uzsorakamatot szedni, és hétévenként meg kellett szüntetni, el kellett égetni az adósleveleket. Ez a vallási előírás már magában lehetetlenné tett mindenféle kapitalista tőkefelhalmozást. Mindig újra kellett kezdeni.

Az a szentírási idézet, hogy bármit tesztek, Isten dicsőségére tegyétek, érzésem szerint azt jelenti, hogy a világ fenntartása és működtetése Isten szándéka szerint történjék. Ezen értem az ökoszisztéma önfenntartó, önmegújító rendjét, s a szellemi világrendnek is ugyanezt az önfenntartó, önmegújító mozgását. Ebben való részvétel a munka, krisztusi értelemben.

Szent Ágostonra utal Bibó István, amikor azt írja, hogy az igazságosságra tekintettel nem lévő államhatalom csak méreteiben különbözik a rablóbandától. Szép, új világunkban sem királyunk, sem császárunk, s Istentől is meg volnánk fosztva. Fokozottan érvényesek János szavai az első levélből: „az egész világ a gonosz hatalmában van”. Szabad-e adót fizetni a gonosznak?

Jézus korában a római államhatalom sem volt az igazságosság mintaképe, ráadásul idegen, elnyomó, pogány hatalom volt, és Jézus mégis azt mondta, hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené. Ez a kérdés ugyanolyan beugratós, mint amit neki tettek fel, és erre ugyanolyan kétértelmű választ szabad csak adni, amilyet ő adott. Kinek a képe van a pénzen? Az államé; az állam adja ki a pénzt. Ez azt jelenti, hogy igen, az adót kell fizetni, a pénzt vissza kell adni neki, de az életedet és a családod életét és a hazádat ne áldozd föl az államnak és az állam törvényeinek. Semmiképpen sem egy túlhajszolt, önfelőrlő munka gyümölcseit rakjuk az állam mindent felemésztő bendőjébe.

A keresztény válasz a rablóállamnak: a sok gyermekes, hagyományos család, ahol legföljebb a férfi jár el dolgozni. Önellátás a kiskertből; cserekereskedés, oda-visszasegítés, „feketemunka”. Ez a keresztény válasz, és ez az, ami az egész pénzgazdaságot le fogja győzni.

A munkához (és szabadsághoz) való viszonyában végletes helyzeteket hoz létre a modern kor az ember számára: egyfelől a lágerek, munkatáborok világát teremti meg, másfelől pedig ott a munkanélküliség fenyegetése. így is, úgy is a poklok poklát járhat ja meg az ember. Milyen példák vannak arra, hogy ép lélekkel lehet átvészelni végletes sorshelyzeteket?

Mind a két példa — harmadikként még ide sorolom a modern kor szabadidő-kultuszát — külön választja a munkát a valódi céljától. A munkát csak mint szükséges rosszat fogadja el, amit egy kijelölt, áhított cél érdekében el kell végezni: a cél a pénz megszerzése; egy vízi erőmű vagy a szocializmus felépítése stb. Ezzel szemben a munka értéke önmagában van; maga a tevékenység szépsége, ami által az ember Isten munkatársa a világ fenntartásában; a Paradicsom felépítése, újjáteremtése. Ebben az értelemben a munka önmagában véve öröm. Elvezet a testnek és öröm a léleknek. Bármilyen munka. A gödörásástól a magas matematikáig minden munka örömet hordoz magában, s aki helyesen áll hozzá a világhoz, az tudja is ezt. Ez a filozófia a titka az egésznek, s így lehet átvészelni kilátástalannak tűnő helyzeteket. Olyanoktól tudom, akik tíz éveket töltöttek szovjet fogságban vagy börtönben. Azt mondták, hogy ami munka ott volt, azt is ugyanúgy végezték el, mint hogyha otthon, a családjuknak dolgoznának. Az alacsonyrendű és megalázó munkában is próbálták megtalálni a szépséget. Testmozgásukat igyekeztek hozzászabni komótosan és harmonikusan — és takarékosan! — ahhoz a munkához; s megettek bármit, amit elébük adtak. Közben, természetesen, nem a keserűség irányította gondoltaikat, és nem a gyűlölet a fogságban tartók ellen, hanem az élni akarás. Túl kell élnem, és Istenre bíznom, hogy hazavezet.

Úgy látom, hogy hasonlóan vészelik át a kényszerű munkanélküliséget a helyes világnézetű emberek. Jézusnak az a mondása, hogy keressétek először az Isten országát, és a többi mind hozzáadatik nektek, a munkára is érvényes. A munkát magáért a munkáért, illetve ami mögötte van: az istenszolgálatért és a világszolgálatért kell végezni, és a megélhetés majd hozzá adatik. Ez természetesen nem gazdasági megfontolás, amit itt ajánlok, hanem vallásos gondolkodás.

A modern korban a szabadidő fel testvéri’ a munkanélküliségnek...

A munkanélküliségnél is nagyobb csapás korunk szabadidő-kultusza. Abból, hogy a munkát pénzszerző tevékenységgé fokozták le, következik, hogy senki nem szeret dolgozni, illetve nem szabad szeretni dolgozni. A legtragikusabb az, hogy ezzel a modern ideológia elveszi a munka örömét még azoktól is, akik szeretik csinálni. Kultuszt csapnak a szabadidő körül — természetesen reklám/üzleti célból.

Nagyon jól emlékszem, hogy édesapám a legeslegjobban dolgozni szeretett, pedig nem volt valami érdekes foglalkozása: számlaellenőr volt, tehát kishivatalnok. Nyolcvanhárom éves koráig bejárt a hivatalába, évekig fizetés nélkül, mert szerette csinálni a munkáját. Ehhez hozzá tartozott az is, hogy szerette a kollégáit, szerette azt a légkört, ami ott volt. Az idősebb parasztok is így vannak: úgy kell kiverni a kezükből kapát; nem a pénzért dolgoznak, hanem a munka kedvéért. Ehhez képest óriási kontraszt a modern ember, aki alig várja, hogy eljöjjön a szabadsága, amikor nem kell csinálnia semmit. Pontosabban, itt jön a még ördögibb manipuláció, hogy a szabadidőbeli tevékenységet még szigorúbban előírja a modern reklámipar, mint a munkaidőbeli tevékenységet. Célja ugyancsak nem a test és lélek felüdülése, hanem a pénznek a szolgálata. Kötelező megvenni azokat a ruhákat, kötelező részt venni azokon a szabadidő-programokon, turistautakon stb. Minden programozott, és a modem rabszolgaember a szabadideje révén még nagyobb láncot hord a nyakán mint a munkaideje révén.

Beszélgetésünk során többször hivatkoztunk Krisztusra, az ő tanítására, példájára. Ugyanakkor, kiáltó ellentétként, minduntalan korunk válságjelenségeibe ütközünk. Krisztus megváltó műve által ment-e hát a világ elébb? Igazabb, jobb munkatársai vagyunk-e a Teremtőnek a teremtésben?

Arra a kérdésre, hogy van-e történelmi fejlődés erkölcsi értelemben, én nemmel válaszolok. Nem hiszem, hogy jobbak volnánk, mint az ókori emberek. Hogy Jézus javított-e a világon, erre viszont csakis igent lehet mondani, de hát ő nem forradalmár és társadalomreformer volt; ő az emberi szívek megváltója. Ez a javítás nem társadalmi méretekben, hanem az egyéni jóságban és szeretetmennyiségben nyilvánul meg, azok körében, akik őt valamilyen formában elfogadják és szeretik. Biztos vagyok abban, hogy több simogatás, ölelés és szeretet volt és van a világon Jézus óta. és társadalomreformer volt; ő az emberi szívek megváltója. Ez a javítás nem társadalmi méretekben, hanem az egyéni jóságban és szeretetmennyiségben nyilvánul meg, azok körében, akik őt valamilyen formában elfogadják és szeretik. Biztos vagyok abban, hogy több simogatás, ölelés és szeretet volt és van a világon Jézus óta. Társadalmi méretekben ma azért nehéz kimutatni, mert nincs keresztény állam. Keresztény kisközösségek vannak, szeretetközösségek, családok. Régen, a felvilágosodás előtt voltak egész keresztény társadalmak, és amennyire én ismerem őket, valóban jobbak is voltak, mint a modern társadalom. Csak torzított a róluk alkotott képünk, mert a modern történetírás hamisít: a maga jó bizonyítványa érdekében befeketíti a múltat. Azt mondják: középkor? Akkor éjjel-nappal lobogtak a máglyák, sütögették az embereket, s butaság és sötét babona uralkodott. Igen, ez a pozitivista és marxista történetírás torzképe a középkorról. A források és egykorú adatok mást mutatnak.

Én még ahhoz a generációhoz tartozom, aki látta élőben és működésében a hagyományos parasztfalut, a termelőszövetkezet előtti falut. Össze tudom hasonlítani ezt — mondjuk — egy modern nagyvárosi lakótelep vagy akár egy mai magyar falu életével. Ég és föld a különbség a régiek javára. Akkor nyüzsögtek ott a gyerekek és a háziállatok az utcákon, kacagás zengett egész nap, néha sírás is, de mindenképpen az élet harsogó hangjai voltak.

Néprajzkutatók megfigyelték, hogy az úgynevezett primitív népeknél van valamilyen lelkesedés; harsány kacagásokkal, óriási intenzitással és vehemenciával szinte habzsolják az életet. Ezt a modern ember már nem ismeri, legföljebb vadakról szóló természetfilmekből. Ez az, amire gondolok: a kereszténységtől — s nemcsak a kereszténységtől, hanem minden hagyományos vallástól és természetközeliségtől — áthatott nép különb volt és boldogabb volt. Ez a boldogság újra megvalósítható, ha az Istennel és az ősi, természetes renddel való kapcsolatunkat újra megtaláljuk — Krisztus követésében.

Salföld-Lukácsháza, 1995. december



« vissza