Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

"Ki voltam homályban, most vagyok setétben" (Tompa Mihályról)

HA A VILÁGIRODALOM VAGY AZ EMBERISÉG ŐSMESÉI KÖZÖTT példát és hasonlatot keresünk TOMPA MIHÁLY sorsára, mely név volna felötlőbb, mint az ószövetségi Jóbé? Az Úr engedelmes szolgájáé, akinél senki jobban meg nem tapasztalta a Fennvaló kezének keménységét. S „ok nélkül”, „érdemtelenül” — ha tetszik, s ha volna gyarló földi elmével átlátható, szükségszerű összefüggés erény és sors között. Tompa Mihályt, ezt a derék embert, örök klasszikust és el-elfelejtett poétát megkínálta mindazzal a sors, amit ember csak kívánhat. Kecsegtette férfias erővel meg férji-apai boldogsággal, közel varázsolta hozzá a sikert és a nyugalmas élet lehetőségét. A legmélyebb szolgasorból adatott meg kiemelkednie s egy szeretetlen csonka családból; a Felföld és Kelet-Magyarország hegyeinek aljából Pestre kerül, első könyvét harminc nap múlva újra kell nyomtatni, olyannyira kapós és szenzáció; testi erejét álmélkodtató mutatványok bizonyítják; épp időben nősül, szerelemből, felesége fiúgyermekkel ajándékozza meg; szabadon dönthet hivatásról és létformáról: nem marad a zajgó fővárosban, nem lesz se bölcsész, se hírlapíró, se jogász — református lelkészként elvonulhat a természetbe és a vidéki kisvilágba. Erejében bízva, sikeres névvel, boldog nyugalomban és további költői babérokban reménykedve. „Igaz, istenfélő vala és bűn-gyűlölő”, mint bibliai elődje. Mitől tarthatott?

A végzet azonban már a siker és boldogság kurta hónapjaiban meg-megmutatkozik. Rejtélyes betegségek gyötrik, halálfélelemmel járó szenvedés. Aztán... meghal első gyermeke. Majd a második is. Felesége egy-két éven belül csontvázzá kopárodó roncs. Verseiért előbb meghurcolják, majd kiadót nem talál rájuk. Összevész mindenkivel, kis híján még ARANY JÁNOSSAL is. Hol van már a pillanat amikor dölyfös ifjú pályatársa így vélekedett: „Arany, PETŐFI, Tompa, Isten, Krisztus – úgyse szép triumvirátus...” S mindehhez a halálig tartó, pillanatnyi megnyugvást nem adó „folyamatos egészségtelenkedés”. Bizonytalankodással és kimondhatatlan önváddal súlyosbítva. Alkoholizmus, tüdőbaj, genetikai roncsoltság, minden volt a családban. De a baj igazi oka talán valami ifjúkori vétek, ballépés, teológushoz nem illő kaland egy Bodrog parti mocskos bűntanyán vagy másutt...

Nincs még egy magyar levélgyűjtemény, amelyben a testi szenvedésről annyi szó esnék, mint Tompának barátaihoz, orvosaihoz küldött írásos üzeneteiben: „mellem megveszett, tajtékos vért köpök”, Hátam iszonyúan fáj, kegyetlen szívdobogásaim vannak folyvást, éjjel-nappal; amaz pihenni, ez mozogni késztet, s mindkettő lehetetlenné válik a másik miatt”, „...váz vagyok”, „...állapotom az őrültség állapotával határos”, „...nappal se állni, se ülni, se feküdni, se mozogni nem vagyok képes öt percnél tovább”, „...1, 2, 3 órát alszom éjjelenként, oly idegrángatódások közt, hogy az idegen elfut előlem, mellőlem”. S végezetül: „És most mivé lettem?... hivatalomat nem vihetem, nem írhatok, dolgozhatom, nem költhetett csak az irtóztató rém üldöz: semmivé lettél, világos öntudattal testi és szellemi koldus vagy”, és „...egész egyéniségemnek, kit Tompa Mihálynak hívtak és ösmertek egykor, elmállását, nyomorult elvesztését érzem.” „Mivel érdemlem?” Jób is ezt kérdezte valaha, ám ő, a létezés szemétdombjára jutván hisz a prófétai szónak: „boldog ember az, akit Isten megdorgál”. Tompa nagy tiszteletű úr, utolsó hónapjaiban ciánkáliért levelez...

A HÍRESSÉ VÁLT SZEMÉLYISÉGEK életsorukkal mindig reprezentálják korukat. Létmód, életkörülmények, emberi kapcsolatok, karrier, ízlés, rögeszmék, utazások stb. mind-mind „korfüggők”. Azok a betegségek is, bármennyire is véletlennek tetszhetik az, hogy — költőnknél maradva —, apja alkoholista, testvére nyomorék volt, ő maga meg egész életében a szifilitikus gerincbajtól rettegett. Tompánál a betegség nem úgy vált irodalmi témává, mint romantikus francia pályatársainál vagy mint a századfordulón, mondjuk CSÁTHNÁL és ADYNÁL. Az összefüggés kor és kór között rejtettebb és szimbolikusabb. A testi nyomorúság költőileg és morálisan kezelendő tény ekkor és nála (meg KEMÉNYNÉL, Aranynál). Nem program és ars poetica, mint a romanticizmusok és a századfordulók alexandrinusi légkörében. Tompa számára például Jób alakja soha nem válik az önimitizáció metaforájává, noha említi a bibliai „elődöt”: az a kétségbeesett és fegyelmezetten moralizáló kor, amelyben élnie és szenvednie adatott, nem tette lehetővé, nem tette megengedhetővé a totális individualizációt, a magány és az egyéni sors olyasféle egyetemesítését, amelyre oly kézenfekvő mitikus fogódzót adna a szenvedő ótestamentumi alak. Meg példát egy olyan kortárs, mint Baudelaire.

A kor etikája közösségi etika volt, minden lírikus számára az „egyeztetés” volt a legfőbb dilemma szubjektivitás és nemzeti igények között. Alapvető poétikai lecke volt megtalálni a formát, a tárgyat, a műfajt, ama belső „idomot”, amely egyidejűleg mondja ki és álcázza a személyiség létbe vetettségének tragikumát akkor, amidőn a nemzet kívánta a maga tragikumát költészetté váltani és változtatni. Ezért kerül válságba a népiesség: a maga szerepeivel és objektivitást kísértő történeteivel, a maga „felelőtlen” dal-kultuszával hogyan is lett volna alkalmas a kor melankóliáját, elégikusságát, az értékvesztés és elmagányosodás kínjait kifejezni? Arany küzdelme a dalon túli „modalitások” etikus tárgyiasításáért a legnagyobb és leginkább jellegadó költői példa 1849 után, amikor egybeesett a magyar nemzet tragédiája és az európai szabadelvű polgár első nagy válságkorszaka.

REPREZENTÁNS SORS ÉS PÉLDÁZATOS POÉTIKA Tompa Mihály élete és műve is. Ez a terjedelmes életmű kísérletek, illetve megoldásnak mutatkozó lelemények sora: miként lehet korszerű verset írni, hiteles lírát művelni egy olyan korban, amely a maga tragikus állapotában csak a feledtető mákonyos dalt látszik kívánni és elviselni Magyarországon: s ugyanakkor arra is választ adni, hogy Európa a maga illúziótlan, elcsöndesült, tegnapi romantikus lázait szégyenlő lelkülete valóban teljesen megtagadta-e a verset. Megtagadta-e a regény kedvéért, azért a szabálytalan, szabályozhatatlan burjánzó formáért, amely tükörként tolja magát a polgári mindennapok elé? Szkeptikus józan, materialista, intellektuális, pragmatikus, pozitív(ista) Európa — romantikus szabadságvízióit gyászoló Hunnia: ez az a háttér és közeg, amit nem szabad pillanatra se felednünk, ha költőink-íróink — Arany, Kemény, VAJDA, Tompa, JÓKAI, EÖTVÖS, MADÁCH — ötvenes évekbeli művészi kísérletein elmélkedünk; küszködésükön a szubjektivitás ellen és a személyiség egzisztenciális gazdagságának felmutathatásáért. Soha annyi meghasonlott író és költő, annyi félbeszakadással fenyegető, torzókat félrehagyó alkotói pálya, terv, belső emigráció, lélekben való bujdosás, panasz, irónia, vidékre menekülő bukolikus melankólia, mint abban a korszakban, amit — legnagyobb kritikusunk és legnagyobb irodalomtörténészünk — Gyulai Pál és Horváth János nyomán a „nemzeti klasszicizmus” ízléstökélyének kíván látni az utókor. Bizonyos értelemben az is: elszánásában, morális elkötelezettségében. Be kellett látniuk Aranyéknak, Keményéknek, hogy csak az a vers és lírai beszély a mérvés mértékadó, ahol a személyiség fájdalma egybeilleszthető a nemzeti igényekkel, ahol a kinti és benti valóság megfeleltethető, ahol a nemzeti tárgy és tematika mögé mintegy elrejtőzködhetik a fegyelmezett, a történelmet és a mindennapokat szünetlen ontológiai válságként átélő művész és magánember. Csodálkozhatunk-e, hogy éppen Arany fogalmazza meg Tompa-kritikájában: költő-barátjának lírai elmélkedései (melyeket se a kortársak, se az utókor nem sorol a magyar líra első vonulatába) igazából „álarczok”. Az önkínjába feledkező, de a nemzetével leginkább összenőtt poéta reflexiói, néhol papos meditációi csak arra szolgálnak, hogy valami fontosabbról és mélyebben lakozó érzelmi „tárgyról” eltereljék a tekintetet. Azaz éppen ezzel a kendőzéssel hívják fel a figyelmet a kollektív nemzeti tudat hátterében vergődő személyességre, alanyiságra.

(S még valami — idevágó — azok figyelmébe, akik hajlanak arra, hogy ironizáljanak Tompa Olajágán, vallásos elmélkedésein és fohászain, s mintegy innen nézve ítélkezzenek egyéb műveinek széptani értékein. Az a kor ez, amikor „Isten meghal”, amikor nemcsak a Gondviselés tudata illan el a polgári mindennapokból, hanem még az igény is bárminemű transzcendenciára. Tompa, a lelkipásztor, kivételes őszinteséggel dolgozza fel — azzal, hogy lírailag tudomásul veszi ezt a dilemmát. Lásd a Pünkösd reggelén és a Haldokló mellett című költeményeket.)

Ő mármint Tompa — a művészi felsőséget hajlandó átengedni az erkölcsnek, közhasznúnak, érdekesnek.” Nem úgy, mint Petőfi, aki „az egész tárgyas világot öngócában, mint kohóban fel bírá olvasztani” — ERDÉLYI János ír így, pontosan, de fanyalgólag (ahogy Arany ötvenes évekbeli lírájáról, meg Az ember tragédiájáról is). Talányos a lélektana ennek a műbírálói értetlenségnek, hiszen éppen ő, Erdélyi az, aki a legpontosabb mondatokat írja le kora „esztétikai preferenciáiról”: a mitológia és az egyéniesség helyett a „hazaiság” ideje ez; s ő mondja ki a verdiktet: „Erős színezetű, Berzsenyi-lángolású hazai dalokat ily kor nem alkothat.” Tompa mindennek tudatában volt. Tudatos költőnek kell őt gondolnunk, jóllehet nem írt esztétikai traktátusokat vagy „criticai lapokat”. Magánleveleit is inkább panaszolkodással, meg comissiók iránti kérelmekkel volt hajlamos teleírni. De egy tüzetes vizsgálat kimutathatná azt, hogy feltűnően tetemes számú versvariációinak létrejöttében, az utólagos javításokban, húzásokban, bővítésekben, szócserékben milyen esztétikai érzékenység munkál. Vagy amikor ilyen sorokat olvasunk: „Azonban, barátom, igazság szerint, engem csak félig lehet népköltőnek mondani. Átnézem például, amit összesen írtam, sokkal több benne mind nyelvre, mind eszmére tekintve a nem-népies és látom, hogy ez jövőre is így marad, mert belőlem azon melankolikus gondolatok, melyek sokszor elfoglalják telkemet, ezután is ilyen nem-népiesen fognak kiömölni. Nos, alanyiság és népiesség viszonyáról pontosan ezt a személyes észleletet fejtegetik a XX. századi irodalomtörténeti dolgozatok. („...szubjektivitása nem egyéniség-kultusz” — olvassuk pl. Mezei Józsefnél.)

A ROMANTIKA UTÁNI KOR nem nagyon tud mit kezdeni a korábban oly sokszor megidézett mitikus hősökkel, félisteni embermintákkal, emberi-isteni, állati-emberi alak- és eszmekombinációkkal. Prométheuszok és Heraklészek helyett Mózest hívja elő a kitartó és önfeláldozó hősiesség, meg a történelembe vetett Ádámot. Tompa alig-alig mitizál — s ha igen, jobbára református lelkészhez illően ótestamentumi alakokra hivatkozik: Sámsonra, Illés prófétára, Józsefre, Jákobra stb. Meg Niobéra mint Vajda. Két verse a legnagyobbak közül mégis a megtalált mítosz diadala. Az Új Simeon és az Ikarus. Az előbbi a korra oly jellemző személyiség álcázó allegórikusság szerencsés találata, az utóbbi viszont a maga szaggatottságával, ziháló mondattanával inkább idézi föl Aranytól az „örök zsidó” futását, mint valaminő antik heroizmust. S még egy apró egybeesést talán nem erőszakoltság szóba hozni, személyes sors és költői mű rejtélyes összefüggésein meditálva. Egyik korai levelében olvassuk a mitikus nevet sajátos Tompára jellemző fiziológiai stilisztikummal körítve. „Én igazán mondom, hogy egy fenséges légi utazásra örömmel eltökélném magam, ha tudnám is, Ikarus sorsára jutok, azaz feláldoznám agyam azon hártyácskáját szívesen, melynek átrepedése észvesztést eszközöl, csak néhány évig teremthetnék magas, magas műveket — de magasat mondom, minőt a világköltészet nem mutathat...”. Ha önmagában nem is magyarázat Ikarusnak ez a korai-privát és majd a későbbi-poétikus említése, talán sugalmazhat bizonyos megállapításokat Tompa emberi-lírikusi mentalitásáról.

Történelem és személyes lét kapcsolódásának titkait kutatva mintegy mottó (vagy summa) lehet Horváth János érzékeny ítélete: „Legállandóbb sajátja valami mélaság, mely érzelmességre hajlik ugyan, de nem férfiatlanul.” Méla költő abban a korban, amelyet a melankólia korának is szívesen címkéznek... Tompa méla csöndje a kiüvölthetetlen fájdalomtól lüktet — amiként kora is, az 1850-es évek magyar nyomorúsága. Élet is volt ez, de minden pillanatban a halál üzent. Egyszerre létezés és nemlét, egyidejűleg távol- és otthonlét. Tompa Mihály két nagy személyes és nemzeti létmetaforája ezt a személyes traumát, ezt a szubjektív, de a nemzeti kollektivitás által szentesített érzetet poétizálja.

Az egyik a „tetszhalál” állapota és borzongató képzete. A Virrasztók Vajdától, Az örök zsidó, meg a Ha álom ez élet... kezdetű vers Aranytól, meg számos Tompa-költemény érzékelteti ennek a mély, atavisztikus emberi szorongásnak az azonosulását a történelmi körülmények zsibbasztó élményével. Tompától újra levelet idézhetünk. A magánemberi szenvedés démóniájáról így beszél: „Estefelé már az erő végkimerültsége, a szem elhomályosodása, a tagok reszketése között visznek az ágyba; elalszom és ez az álom hasonlít a tetszhalálhoz, teljes, kínos tudatával annak, hogy élünk...” Arra nézve, hogy ez a mindenre kisugárzó képzet mennyire a magánélet „esetlegességeiben” fogant, már 1847-ben költői jelét tapasztaljuk: „Bérctetőn az esti fény elégett; / Tetszhalálnak árnya mindenütt..:” (Éji kép). (Ez az év egyébként valószínűleg a „fordulat éve” Tompánál, ekkortól beszélhetünk róla úgy, mint érett lírikusról, innentől már alig-alig fordulnak elő verseiben biedermeieres ízetlenségek.) A zsibbadtság, az erő tehetetlen vergődése, amit Arany az ónos esőtől bénított madárszárny meg a hálójába mind jobban belegabalyodó, foglyul ejtett vadállat képével illusztrál, versek sorában árnyalódik Tompánál. Idézhetnénk A patakot, a Bár még...-et, a Kuvik címűt („Ah, élni még, de halni kell / Meghalni már, de nem lehet...”) vagy az Újévi üdvözletét. A legerőteljesebb, a nemzeti nyomorúságot a személyességgel legpoetikusabban stigmalizáló darab az Egy könyv olvasása közben, amelynek megírására, mint az köztudott, Horváth Mihály történelmi monográfiájának megjelenése adott alkalmat: mintha a már hat éve elhunyt VÖRÖSMARTY írná újra a maga nyomorítottságától is hevülve-zsibbadva a reformkor nagy romantikus vízióját, a Gondolatok a könyvtárbant...

Nehéz lenne eldönteni, s úgy lehet fölösleges is, azt, hogy Tompa (vagy bármely más költő) természeti látványelemei, jelképei és allegóriái közvetlen tapasztalás termékei-e vagy a lírai hagyomány frázisés toposzkészletéből valók. (Az oly természetközelinek tartott BALASSI legérzékibb virághasonlatai a neolatin, sőt a korábbi vallásos-misztikus lírai köznyelvből valók. De hasonló a helyzet népdalaink jó részénél is.) 1843-ból van egy verse Tompának, A fecskéhez című, innen eredeztethetjük lírai nyelvének, költői magánmitológiájának legnyájasabb, legárnyaltabb, legszomorúbb, legintimebb, s ha szabad ezt mondani: legközösségibb képét-képzetét. Mi minden kimondására és megjelenítésére alkalmas a vándormadarak léte, élete látványa, hagyománya: Őszi képek, Egy amerikai leánykához, Kikericsekben..., Madárfészek, Jöszte, kedves..., A vándor könyvébe, Kikeletkor, Fecske, gólya, A pipishez stb. — s a mesterdarabok: A gólyához, Levél egy kibujdosott barátom után, A madár, fiaihoz: szinte szétszálazhatatlan az a képzetvilág, amit ezek a versek az el- meg visszaköltöző madarakhoz kötnek. A fészek megépítése, a fészek őszi-téli széthullása, a hűség, az ősz és a tavasz, az otthontalanság és az otthon újra föllelése, a generációk rituális rendje... Tompánál azonban ez a kép nagyon gyakran, s nagyon hangsúlyosan, s a legfontosabb darabokban egybemontírozódik a magyar történelmi karakter legközkeletűbb önazonosító jelképével: a bujdosással. Ami nem zarándoklat, s nem vándorlás, de nem is futás, vagy bolyongás. Végét nem érnénk a példáknak, a reformációtól a legújabb időkig — egyetlen klasszikusunk se maradna ki! — ha be akarnánk mutatni ennek a nemzetmetaforának a történetét; mindenesetre Tompa nagy versei kulcsfontosságúak ebben a históriai sorozatban. S ez megint olyan metafora, amelynek költői igazát Tompánál az alkat és a pálya maga is hitelesíti. Tompa igazi otthonra soha és sehol nem lelt. Kisgyermekként Igriciben nagyszüleinek terhére volt, több mint egy évtizedes pataki időzése (ahol, hírlelik, még meg is botozzák: kívülről nézve szolgadiák, belül magát vátesznek gondolja) sem tölti el otthonosság-érzéssel. Pesten szintén nem leli helyét. „A múlt telet Pesten töltém, társalogtam az irodalmi és művészeti világ legelső bajnokaival, csaknem minden pesti bálra jegyet kaptam; vígan, gondtalanul éltem; én untam Pestet; fejem szédült a zajban; nyugalom után vágytam; — meglehet, hogy erre gyakori rosszullétem is befolyással volt, — de a dolog úgy van. Ha akarom, utána látok, szép jövőre lehetne kilátásom, becsületes hivatalra lépcsőm, nekem nem kellett, nem kell csendes életemet nem adnám egy csillogó koronáért. Tudod, minden az egyéniségtől függ — Bején, Keleméren, Hanván sem találja helyét — itt a teremtett és teremtő nyugalmat a betegség meg kisfia halála zilálja otthontalansággá. S ha másik irányba is megvonjuk a kört, azt tapasztaljuk, hogy Tompa (kortársaihoz hasonlóan) miközben tartózkodni látszik az egyetemes mítoszok felhasználásától, a hazai, a nemzeti, a magyar történelmi mítoszkincs továbbvitelében annál jobban jeleskedik és buzgólkodik: a romantika idején felnőtt költőhöz méltóan, Vörösmarty tanítványaként. Ebbe a körbe vonhatók bízvást népregéi és népmondái, amelyek létrejöttét talán az olyasfajta titkos ihlet magyarázza, ami Aranyt kísérti majd a magyar hőseposz újraálmodására. A nemzet és a szűkebb lokalitás egységét vallják ezek a gyakran kétes értékű epikus darabok — balladák, oktató parabolák, regék, románcok, anekdoták, mesék, mondák. Egy táji látványba beleképzelni a múltat nemcsak valaminő „tájönérzet” romantikus mutatványa, hanem annyit is jelent, mint merészen összevonni a természeti jelent és az emberi időt. Romantikus köznyelvi gesztus ez — KISFALUDY SÁNDOR és mások regéinek folytatása, ám ugyanakkor előzménye MIKSZÁTHNAK, az általa írt, s a helyi és írásos hagyományokra oly erősen építő várlegendáknak is. S a naiv tárggyal bíbelődő műköltői gesztusban ott munkál a patrióta hevület, a hősies vonzalom a magyar előidők és a magyar történelem iránt. Amilyen kevés költőt idéz versbe Tompa (Petőfit, KAZINCZYT, CSOKONAIT, Vörösmartyt, s persze, Kisfaludy Sándort), oly sok verse veszi tárgyát a históriából és a nagy magyarok arcképcsarnokából: Etele, Dobó, Bocskai, a tatárjárás, RÁKÓCZI, MÁTYÁS, LÓRÁNTFI ZSUZSANNA stb. Ezek, valamint az olyan elemek kerekítik ki a nemzeti mitológia Tompa által érzékelt és romantikusan „kolportált” körét, mint a már jelzett „bujdosás”, a szabadsággal azonosított „puszta”, Erdély („magyar hazánk bájos Tündér Ilonája”), a protestáns zsoltáréneklés közösségkovácsoló szerepe, sőt még a magyar férfikedélyre vonatkozó ama megállapítás is, mely szerint borozás közben a magyar ember megcsöndesedik, messze a múltba tekintővé, mélázóvá válik... mialatt az eddig követett nyomvonalon (ízlés és kor kívánalom, m m személyesség és kívánatos „objektivitás”) törekszünk továbbhaladni, itt kell óhatatlanul szót ejtenünk a Tompa-versek kapcsán legtöbbször leírt poétikai szakszóról, az allegóriáról. Ez a szakkifejezés többnyire a bíráló minősítéshez szükségeltetik: oly korban, amelyet a világlírában a Baudelaire-féle szimbolizmus fémjelez, igencsak avíttas (és legfeljebb a patrióta etikával menthető) a képi „valóság” és a gondolati „jelentés” oly naiv, oly „együgyű” egyeztetése, mint aminőre a biedermeierből kinövő Tompa-poézis nagy számú példával szolgál... Való igaz, már a pályakezdésétől tapasztalható — s talán költői alkatának bizonytalankodásával, valamint a prédikációk példázathasználati igényével magyarázható-menthető — az, hogy nem mindig bízik a képek, képsorozatok önelvűségében, sugalló erejében, szimbolikusságában: siet lefordítani, megmagyarázni, allegorikusán átvilágítani azt, aminek önmagáért kell beszélnie. S ez nem csak a tájhangulatra építő lírai daraboknál van így, hanem epikus költeményei jó részénél is. Felrajzol egy képet, megrendez egy szcénát, és sietve hozzáteszi: „én életemre gondolok”. Vagy „Borongó lelkem tüköré / A haldokló ősz fájdalmának.” Sokkal poétizáltabb az Alföldi képek (egyik legjobb munkája) ebben a tekintetben: itt nem egyeztet, nem hasonlít, nem ideologizál — a táj magát értelmezi, s a költő csak annak adja jelét, hogy észleli ezt a mélyebb jelentést, a látvány és vízió egységét („Lelkemhez fájdalmas hasonlattal szólnak”).

Az allegorizálásra való készség hajlam dolga is Tompánál, kétség nem fér hozzá, azt az iskoláskönyvi „magyarázatot” pedig bízvást elfelejthetjük, mely szerint a cenzúra megtévesztése és kijátszása végett fordult Tompa ehhez a „titkos” nyelvhez. Elég Arany János némely ötvenes évekbeli versének magyarázó, magát a verses szóemelést indokló záradékára gondolnunk — „Éltem lejtős útja ez”. (A lejtőn) —, hogy kijelenthessük: az allegória oly értelemben korjelenség, a romantika utáni magyar líra, a szimbolizmus előtti magyar poézis ösztönös, a klasszikához visszanyúló mozdulata, amely éppen úgy a személyiség rejtezkedésére szolgál, mint minden más „objektiváló” lírai törekvés. A kép és a reflexió együttállása lefordítható úgy is sok esetben, mint érzés-indulat és morál, individualizmus és korparancs egyeztetése és elkülönítése.

VAN AZONBAN OLYAN VERSE IS Tompának, ahol az allegorikusság magával a megfejtetlenséggel mutat a szimbolikus világkép és versteremtő merészség irányába (A pipishez), több Arany-vershez, versrészlethez hasonlóan. Ám a szimbolizmushoz igazán — ha nem is a szimbolista világképhez és létmagyarázathoz, hanem létérzékeléshez — virágregéiben jut közel Tompa. Nem tudatosan, nem programszerűen, természetesen. A ciklusteremtésben megnyilvánuló rögeszme, a ciklus zárt világához való mániás ragaszkodás — költői menekülés, eszképizmus. A külön világ, a líra által megteremthető külön világ tudata az a mentális kiindulópont, amire egy szimbolista költői világértelmezés ráépülhet. Amihez nem tudtak, de nem is akartak áttörni Tompáék, az a szubjektivitás teljes vállalása és a nyelv értelmen túli tartományok felé közelítése. Vajda szerelmi ciklusai (miként ezt Mezei József észlelte) okkal hozhatók egy nevezőre ebből a szempontból Tompa virágregéivel — sőt talán Arany balladaciklusai is. (Nem érdektelen itt emlékeztetni Mezei József amaz izgalmas ötletére sem, mely újabb szálat von Tompa és a kor központi alakja, Arany közé: „a hiányzó, magyar népi eposz egyik epizódja, motívuma lesz ez az állandó természet-szféra, érzelmes és mitikus azonosulás a természet 'titkos erőivel', a népmesék csodáival.”) Ha Tompa „nem lett volna kénytelen” történeteket bízni virágaira, ha nem kénytelenült volna szociális és morális konfliktusokkal terhelni azt a színés illatorgiát, amit verseinek virágos tájai árasztanak, esetleg, ha megállt volna az első, hangütő strófák után — olyasféle önmagáért való és önmagát magyarázó külön világgá tudta volna változtatni ezt a bizarrériáig különös viráglétet, mint mondjuk, Vajda a Gina-verseket és Sirámokat — ha egy népiesség „utáni” nyelvet tudott és mert volna birtokolni.

Tompa egész életművét nézve, a természet iránti vonzalma irattörténetileg jelentősebb ténynek minősíthető, mint ahogy azt a Gyulai-féle szigorú kortársak megítélték. Azt próbálja versek tömegével megjeleníteni, amit „Messziről, csak lélek, hallhatólag” észlel.

A misztikus egymásrautaltság ember és természet, lélek és virág, szó és illat, vers és mindenség, Gondviselés és művészi teremtés, fájdalom és szépség, bűn és erkölcs, mámor és halál között — ezt érzékeli Tompa szüntelenül, ide menekül a kínok elől. Arany epitáfiumában, szavainak mindegyikére súlyt helyezve írja: „Virágok, / üljetek ágya koré, mondani méla regét.”

Ez a bús bukolika teremti a legszebb látványokat Tompa életművében. Szentimentális pályakezdésének gyarlóságait „mentik” az ilyesfajta pillanatok és sorok: „Virágos kis kertemnek közepén, / Árnyas méhesben ülök, élek én; / S kiket megápol s öntözget kezem: / Virágimat kéjjel szemlélgetem; / S haláltól, mert megóvnom nem lehet: / Virágregékbe dallom éltöket.” Vagy: „Lelkemben titkos sejtelem van, / — Jövőre? múltra? Nem tudom! — / Hogy hajdan én virág valék már, / Vagy egykor azzá változom.” És: „Holdvilág és csillag fényinél, Midőn a föld álomba szendereg: / Mint aki szól, érez, mint aki él; / Halk suttogást hallok közöttetek! / És látlak járni-kelni nesztelen, / Remegve érni egymás ajkihoz, / S mintha érteném: hogy a szerelem, / Hogy bánat és vágy, ami összehoz.” így tud verset indítani: „Hol a Kárpát havas tetőin, / — Mint barna csókák a téli fára, — / Halk szárnyütéssel a kifáradt / Felhők megölnek éjszakára”. Meg így, mint Vajda: „Őszi tájnak hervadása! / Őszi napfény ragyogása! / Hervadásból, fényből támad / Lelkemen e kedves bánat.” Megint másutt: „Nyugszik a nap, közelít az estve, / A virágok szomjú ajka esdve / Kéri a hús, édes harmatot; / Települve ösmert, lombos ágra: / Átálmodja a dalos madárka / Énekét, mit nappal hallatott.” S végül két példa a létszférákat hangulatilag egybejátszató verszáródásra: „Siromhoz fát ültessetek, / Magasra nőlő fiatalat; / Hoz rá virágot, levelet / A kikelet, / A repeső madárka — dalt. / S mindőn már senki nem sirat: / Ez harmatát rezzenti rám; / S mennél inkább felejtenek / Az emberek: / Annál jobban fog nőni fám!” És: „A vég közéig... az óra / Már-már üt és lefoly... / Illat, repülj az égbe! / Levél, omolj, omolj! / Súg a szél, fúva lanyhán, / Míg a virágnak ajkán: / Haldoklás és mosoly...”

TALÁN MONDANI SEM KELLENE: Tompa Mihály, ez az őszi költő, több is, és talán kissé más is, mint amit ez az arcképvázlat jelezni képes és akar. A költőről szóló gazdag szakirodalom szinte minden olyan poétikai jellegzetességét számba vette, amelyek révén igényt tarthat az utókor jóindulatú figyelmére. De talán többre is. Petőfi vagy Arany értése és megértése sem lehetséges anélkül, hogy Tompát szoros figyelemmel ne olvasnánk. De nem érthető a századközép nagy művészi átalakulása sem. Az, hogy miként váltódik át a németes, szentimentális, „absztrakt” dalkultusz — petőfies radikalizmus nélkül! — a népi-romantikus majd a népiesség és a romantika „utáni” líraiságba; amire Arany egész költői és kritikusi életműve a bizonyíték, (s amit éppen ő tart fontosnak megjegyezni Tompáról szólván): miként kényszeríti a kor a dal egyneműségét ódai-elégikus áthangolódásra; a politikai radikalizmust az irodalomban hogyan semlegesíti a nemzeti katasztrófát elviselni próbáló közmorál — és sorolhatnánk mindazokat a históriai és irodalomtörténeti problémákat, amelyek átgondolása és megoldása a Tompa-életmű tanúságtétele nélkül aligha kísérelhető meg.

S akkor még mindig nem szóltunk Tompa költői természetének olyasféle „magában való” értékeiről, mint a jambus-ritmus, melynek — Horváth János szerint — „nyelvünkön máig egyik legkitűnőbb, mondattanában, zenéjében legmagyarabb mestere, minden erőltetés, feszesség és fitogtatás nélkül, de ízléssel, választékosan.”

Érdemes lenne számba venni olyasféle formai különcködéseit, mint a leoninusok használata, furcsa „sonett”-jeit, s tökéletesnek mondható népi zsánerdalait, ahogy átvált a harmincas évekbeli osztrák metszetalakokról azokhoz, akik így beszélnek: „Békót tettem kesely lovam lábára...”, „Télen, nyáron pusztán az én lakásom...” Legjava verseinek szerkezeti izgalmait sem lenne haszontalan számbavenni, azokét főleg, amelyek olyannyira eltérnek a reprezentáns Arany-versek „központosított” belső idomától, s amelyekre vonatkozólag megint Horváth Jánost helyénvaló idézni: „A szerkezeti formák közül sem az egyszerűen tökéletest, a hamar lezárulót, befejezettet szereti, hanem az ízeltet, füzérest; nem a koncentráltat, hanem a hullámszerű, lágy indulásokkal s halkulásokkal hömpölygő s taglalódó huzamost, melynek mozgalmai kedély és gondolat tűnődő, félig szórakozott, félig odafigyelő, álmatag mozdulatait híven követhetik.”

És emlegethetnénk, sorolhatnánk a megbeszélendőket... Tompát túl magasra emelte kora és közvetlen utókora, ezért, bár szomorú, méltánytalan, de nem éppen indokolatlan költői „hitelvesztése” a későbbiekben. Talán mára eljött az idő — s verseinek újabb kiadása mintha erre voksolna —, amikor értékeihez illő megfontoltsággal méltányolhatjuk teljes életművét.



« vissza