Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

„Lengyelország soha nem volt olyan szép” - Wajda filmje Walesáról

Andrzej Wajda soha nem félt a velünk élő történelemtől. Nem tolta el magától elegánsan az úgynevezett „történelmi távlat” hiányára hivatkozva. Ars poeticája volt: „Én úgy gondolom, hogy legjobb volna mindjárt az események után filmet csinálni róluk. Mert minden, amit látunk a filmvásznon, ami világos, attól nem félünk többé. Minél inkább távolodunk tőlük, annál inkább szellemekké, kísértetekké változnak, komplexusok alakulnak ki. Mit csinál a filmrendező? Azt, amit az apa, aki bemegy a gyerekkel a sötét szobába. A gyerek fél, nem tudja, mi van a szobában, és az apa meggyújtja a lámpát, a gyerek körülnéz, minden rendben van, látja ott a szék, ott az ágy. Az apa eloltja a villanyt és a gyerek nem fél tovább, mert már látta a szobát. Ha sikerülne a mi munkánkat is így végeznünk, azt hiszem, a társadalomnak is nagyobb haszna lenne belőlünk”. Ezt a meggyőződését legjobban a Márványembert követő, a Vasember című filmjének készítésekor bizonyította, amikor szinte az eseményekkel szinkronban forgatta Gdanskban, 1981-ben a Szolidaritás győzelméhez vezető útról szóló filmet. Ez a film fikciós film volt, a Márványember folytatása, küzdelem a valóság és a fikció elemeinek arányos, hiteles „kikockázásáért”. A filmnek hallatlan jelentősége volt abban, hogy a világ megismerhette a történteket, s nem csupán a médiára kellett hagyatkoznia.
S az, hogy most, 2012-benfilmet forgatott Lech Walesáról, az megint csak a rendező bátorságát bizonyítja. „Az egyik élő legenda filmet forgat egy másik élő legendáról” – olvastam valahol egy enyhén szkeptikus híradást. S némileg jogos is a fenntartás, hiszen a történelemben főszerepet játszó, azt alakító személyről játékfilmet forgatni, nos ez igen kockázatos vállalkozás, még akkor is, ha a lengyelek bátran nézhetnek a tükörbe az utolsó évtizedeket vizsgálva is. Ahogy a másik nagy lengyel rendező, Krzystof Zanussi fogalmazta meg nem is olyan régen: „Elég jól álljuk a sarat. Nem vagyunk olyan elvadult ország, mint néhány szomszédunk. Mi, egyedüli nemzetként, alulról küzdöttük ki a szabadságot. Mi magunk harcoltuk ki a szabad választásokat, az emberek akarták így, nem a hatalom… Úgy érezzük, jogunk van az önálló gondolkodáshoz, már nem akarunk mindenáron a Nyugathoz igazodni. Kivívtuk a gondolkodásunk, a világlátásunk szuverenitását.”
Erről az alulról kiküzdött szabadságról s ennek vezéralakjáról, Lech Walesáról szól a film, akivel személyesen épp a Vasember forgatásán ismerkedett meg Wajda. „Csodálattal töltött el nyugalma és józan helyzetértékelése, amely oly távol állt azoktól az értelmiségi vitáktól, amelyeket Varsóban folytattunk.” Vajda erkölcsi kötelességének érezte, hogy filmet csináljon Walesáról, akinek egykori dicsőségét az 1989 utáni évtizedek belpolitikai viszályai meglehetősen kikezdték. Bár 1990-ben államelnökké választották, a következő ciklusban már alig 1 százalékát kapta a szavazatoknak. Wajda azonban úgy érezte, kötelessége megőrizni a Szolidaritás vezéralakjának hiteles képét. „A Lech Walesáról szóló hamis kép nem terjedhet tovább. Lassan elfelejtjük, hogy ő hozta el nekünk a szabadságot… Az a célom, hogy a nép hőséről készítsek filmet, arról az emberről, aki alacsony sorból, saját erejével, energiájával, természetes intelligenciájával emelkedett fel.”
A film kerettörténete egy interjú. A világhírű olasz újságíró, Oriana Fallaci Gdanskba utazik, hogy riportot csináljon a szinte egyik napról a másikra nagypolitikai tényezővé vált villanyszerelővel, a csak szakiskolát végzett Walesával, akinek apja még paraszt volt. Walesa személyiségére kíváncsi Fallaci is, s Wajda filmje is azt próbálja megmutatni.
Több mint negyven éve, Gdanskban, a hajógyári sztrájkkal kezdődött minden. Ott kapcsolódott be az eseményekbe először Walesa, otthon hagyva mindenórás, első gyermeküket váró feleségét. Próbálta csitítani az embereket, hogy ne szabaduljon el a pokol, s a rendőrség elhurcolta őt is, s az államrend megdöntése kísérletével vádolták. Faggatják, fenyegetik, a nyitott ajtón keresztül látja, hogy húzzák a földön a véresre vert áldozatokat, s a születendő gyerek is csak a zsarolás eszköze. „Majd megtudod öt év múlva, hogy fiad született-e vagy lányod.” Amikor felvillan a szabadulás reménye, aláírja az orra alá tett beszervezési nyilatkozatot. A kórházban azt mondja feleségének: „érted és a gyerekért bármit aláírok, de a hazámat sosem fogom elárulni”. Később, amikor a Jaruzelski által bevezetett szükségállapot alatt egy évre internálják, természetesen előkerül a beszervezési nyilatkozat Walesa lejáratására.
A jól ismert politikai események résztvevőjeként, s egyre inkább főszereplőjeként látjuk Walesát, és ritkábban otthonában feleségével, gyermekeivel. Mint a munkások vezéralakja hiteles figura, kitűnő érdekképviselő, határozott, ugyanakkor emberséges, igazi pozitív hős. Ugyanakkor nincs benne semmi patetikus, rendkívül egyszerű, hétköznapi ember, talán csak a kétségbeesésre való hajlam áll távol tőle. Adós marad azonban a film annak bemutatásával, hogyan, milyen körülmények hatására vált ilyenné. Nem tudunk semmit gyermek- és ifjúkoráról, szüleiről. Erről az újságíró sem faggatja, ő is adottnak veszi, hogy egy született népvezérrel áll szemben. De mi ez az adottság, s honnan, miből táplálkozik a hit, hogy van remény, hogy győzni fognak a brutális államhatalommal, s adott esetben az oroszokkal szemben. Walesában nincsenek kételyek, a szabályok számára azért vannak, hogy átlépjen rajtuk. Találó, sokatmondó jelenet, ahogy gyorsan, határozottan besiet a kórházba feleségéhez a szülészetre, ahová tilos belépni. Tudja vagy nem, hogy tilos, a világ legtermészetesebb módján teszi a dolgát, látni akarja újszülött gyermekét.
Sajnos kevés az ilyen indirekten jellemző jelenet, ami apró, de lényeges mozzanatokból összerakná Walesa ellentmondásokkal teli személyiségét. Wajda azért csinálta a filmet, hogy ne felejtsék el a lengyelek, hogy mekkora szerepe volt Walesának a Szolidaritás győzelmében, a szabad választások kiírásában. S ezt be is bizonyítja, hatásosan, hitelesen felidézve a történelmi szituációkat, bravúrosan elegyítve a dokumentumfilm-felvételeket a megrendezettekkel. Walesa, az ember azonban nem mutatja meg magát az ismert klisék mögül. Talán még megtudjuk, hogy olykor nagyképű, már-már arrogáns, mint az interjújelenetben. Leplezné ezzel kisebbrendűségi érzését? Persze ez is csak egy felületes, pszichologizáló közhely. Bár igaz is lehet, mert Walesa a fesztiváltudósítások szerint tiltakozott, hogy szemernyi gőg sincs benne. Egyébként az interjújelenetekben következetesen van egy kis szarkazmus a sztárriporterrel és az interjúalannyal szemben is, s ez határozottan visz egy kis színt a filmbe. Ráadásul kitűnő epizodista itt a minden bizonnyal káder tolmács, aki látható belső vívódással közvetíti Walesa szavait. Kicsit több távolságtartás emberközelibbé tenné az ábrázolást, jóllehet a Walesát alakító színész – Robert Wieckiewich – mindent megtesz, hogy hús-vér figura legyen a nemzeti hősből. Ha lehet, még nehezebb dolga van a feleséget remekül játszó Agnieszka Grachowskának, akit szinte csak kenyérvágás vagy mosás közben látunk. Egyik szép kivétel a film egyik legdrámaibb jelenete, amikor a Nobel-békedíj átvétele után, hazatéréskor a repülőtéren megmotozzák az asszonyt, s kíméletlenül megalázzák. Itt érezni, hogy Danuta nemcsak egy sokat tűrő, férjéért sok áldozatot vállaló feleség, de méltó partner is. S szavak nélkül, a szemével játssza el azt is, hogy a hajógyárban, mikor férjét magasba emelve ünneplik a munkások, megérti, nincs mit tennie, ez a sorsa. A féltés, a büszkeség, a kitartás – ez az élete.
Lengyelország soha nem volt olyan szép, mint akkor. Soha életemben nem találkoztam annyi energiával, önzetlenséggel és nagylelkűséggel”– írta Adam Michnik. S bizony nagyon szépnek láttuk mi is ezt a szegény, éhező, fázó, jogaiért küzdő Lengyelországot.

Olyan szép vagy mint Lengyelország
arcodra álmaid vésnek lövészárkot
olyan szép vagy mint Lengyelország
szemedben sírnak a katonák
fekete fenyőktől tanultál méltóságot
kitől tanultál népet és hazát
templomod honnan kapja világosságát
kezed honnan veszi a sztrájkjogot
ki küldte rád ezt az éjszakát
ahol már csak a pisztoly ragyog
már lélegzeted is lázadás
arcodra álmaid vésnek lövészárkot
 
írta Tóth Erzsébet költő 1982-ben, de verse csak 1989 után jelenhetett meg.
S ezt a sajátosan szép, hóban, lucsokban ázó, üres kirakatokkal teli, virágfüzéres, térdre borulva imádkozó, de bízó, harcoló, végsőkig elszánt Lengyelországot mutatja be Wajda filmje, s benne Lech Walesát, aki bár lehet, hogy nem olvasott könyveket, de érezte az időt, érezte a cselekvést, s tudta, hogy az elégedetlenek élére kell állni, mert vezér nélkül szétszéled a nyáj. (Nem összemérhető a két történelmi idő, de sokan emlékszünk egy ilyen pillanatra a közelmúlt magyar történelméből, 2006 őszére, amikor minden este összegyűltek a végsőkig elkeseredett emberek a Kossuth téren, de mivel nem volt, aki az élükre álljon, szétszéledtek, de maradt valami üresség, valami hiány bennük.)
Mondják, csak az történt meg, aminek a történetét megírták. S bár Wajda valószínűleg tisztában volt vele, hogy vállalkozása nem buktatók nélküli, mégis erkölcsi kötelességének érezte, hogy felmutassa a Szolidaritás történetét és abban Walesa szerepét, addig, amíg nem írják meg mások, esetleg megkérdőjelezve, elhazudva azt. Egy erkölcsileg is megformált életmű talán utolsó darabja A remény embere, trilógiát alkotva a Márványemberrel és a Vasemberrel. S a filmet nézve, említett hiányosságai ellenére is csak az jut eszünkbe: Magyarország alkukkal terhelt, felülről irányított szabadsága nem tudott szép lenni, csak villanásokra. De azt a villanyt éppen ezért meg kéne gyújtani a mi rendezőinknek is, hogy lássuk végre, hol a szék, hol az asztal. Hogy ne féljünk az árnyakkal teli közelmúlt történelmétől.


« vissza