Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

„Lesz itt még virág?”

Az eredményes roma felzárkóztatási törekvések között különösen figyelemreméltó, hogy az évtizedek óta Berlinben élő Snétberger Ferenc világhírű gitárművész és zeneszerző Magyarországon hozta létre tehetségfelfedező és gondozó zeneiskoláját. Snétberger maga is hátrányos helyzetből indult. A zenélést édesapjától tanulta. Pályája indulásától elkötelezett a romák felzárkóztatása mellett. A Snétberger Zenei Tehetség Központba nyílt válogatáson bekerülő fiatalok három szakaszban 12 hetet töltenek együtt évfolyamonként, s személyre szabott, tudásszintjüknek megfelelő tanári segítséget kapnak. A zene mellett angolt is tanulnak.
Almási Tamás, Tititá című egész estés dokumentumfilmjében két éven keresztül követte az első évfolyam egyik diákjának, Kuru Antalnak a sorsát. Hogy miért épp az övét a hatvan gyerek közül? Mert a 18 éves Anti még társai között is halmozottan hátrányos helyzetű. Az edelényi cigánysorról érkezett, ahonnan – ahogy maga megfogalmazza – már nincs lejjebb. S valóban: vezetékes víz nélküli, egyszobás lakásban élnek, ketten alszanak egy ágyban. Anyja, a korán megöregedett asszony, nem fűz nagy reményeket Anti kitörési próbálkozásához, bár szeretné, hogy „egy kicsit jobb legyen neki”. Látható szorongással, ki nem mondott félelmekkel néz a kapuból fia után.
Anti viszont megfogalmazatlan, de határozott reményekkel vág neki az útnak. Tizenegy éves kora óta autodidakta módon gitározik, s bízik magában. Nyilván szárnyakat adott neki, hogy beválogatták, tehetségesnek találták. A táborban azonban rövidesen szembesül vele, hogy mérhetetlen hátránnyal érkezett: nem csak azért, mert ő az egyetlen, akinek nincs mobiltelefonja, de nem ismeri a kottát, alapfokú zeneelméleti kérdésekkel nincs tisztában. Hetyke önbizalma nem tart soká. Egy idő után valósággal megretten a feladatoktól s attól, hogy az új környezetben rádöbben, milyen mélyről is érkezett. Ráadásul nincs tudása, tapasztalata a rendszeres munkáról, a kitartásról, arról, hogy a tehetség szorgalom nélkül nem elegendő. Anti eleinte magyarázkodik, kibúvókat keres, lefegyverző mosolya nem hagyja cserben, de aztán eljön a mélypont. Nem jár az órákra, alvásba menekül. A néző rettegve várja, hogy kicsapják, elzavarják, ami egy úgymond „rendes” iskolában már rég bekövetkezett volna. (Még az is felmerül bennünk, hogy csak azért maradhat, mert egy film főszereplője.) Valószínű azonban, hogy ebben a tehetséggondozásra szerveződött intézményben tudják, hogy minden gyerekért egyenként kell megküzdeni. Még időben érkezik egy angyal, egy empatikus zenetanárnő személyében, aki mérhetetlen türelemmel segít megkapaszkodni Antinak. Különös, hogy a társai nem foglalkoznak vele, pedig láthatóan magányos, mintha mindenkinek inkább a saját előmenetele lenne fontos. Anti csak akkor lesz tényező a többiek számára, amikor közös fellépésre készülnek, s az ő érdekük is, hogy a zenekarban jól szerepeljen. Anti számára a fellépés, a színpadra kerülés a nagy motiváció. A táborban a jól teljesítők számára adódik lehetőség a közönség előtti megmérettetésre. Legyen az kisvárosi, hétvégi szórakoztatás vagy a művészek álma, a Művészetek Palotája. Anti sóvárogva nézi színpadra kerülő társait, s össze is szedi magát, hogy legközelebb a fellépők közé kerülhessen. Mégsem kerül be a válogatásba, bár önmagához képest már jól teljesített. Vérzik a szívünk, hogy Anti nem lehet ott a MÜPA-ban, a nagy bemutatkozáson, de érezzük, hogy még nem tart ott. Színpadra fog-e jutni valaha is? Egyáltalán, vezet-e út valahova az edelényi cigánysorról? Egyelőre Anti egy másik, kicsit konszolidáltabb cigánysoron lakik családjával, s szabadidejében fiatalabb társait tanítja a ti-ti-tá-ra. Mert megtapasztalta, hogy anélkül nem megy. Leérettségizett, ez is óriási dolog, s valószínűleg a Snétberger táborban tanultaknak, tapasztaltaknak köszönhető. A film végén látható feliratokból kiderül, hogy az első évfolyam fiataljai közül korántsem jutott mindenki az áhított zenei pályára, de elvégezték a középiskolát, és kapcsolatban maradtak a zenével is.
Almási Tamás dokumentumfilmjének fő erénye, hogy nem marad meg egy pozitív példa bemutatásának szintjén, az alapító személye háttérben is marad, csak mint pedagógussal találkozunk vele. A szerethető főhős sorsán keresztül rávilágít a halmozottan hátrányos helyzetű roma és nem roma fiatalok képzési nehézségeire. Mert más, nem művészeti oktatási közegben ugyanezekkel a nehézségekkel kell megküzdeni az óvodában, az általános iskolában. És az alapok is mindenütt hiányoznak, nincs segíteni képes családi háttér, s nincs tapasztalat a munka, a szorgalom fontosságáról. S vajon vannak-e máshol is olyan alázattal, empátiával megáldott tanárok, mint a Snétberger Tehetség Központban? Ez nem költői kérdés: hiszen, bár elvileg egyre több tanár jut egyre kevesebb diákra, a „sajátos nevelési igényű”, azaz több hozzáértő nevelői munkát igénylő gyermekek száma nő. Almási ennek tudatában nyúlt e több mint aktuális témához, és készített egy olyan dokumentumfilmet, amelyet minden oktatással és társadalmi felzárkóztatással foglalkozó szakembernek látnia kellene.


« vissza