Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A bőség zavara – Caravaggiótól Canalettóig

 
A bőség zavara – Caravaggiótól Canalettóig – Az itáliai barokk és rokokó festészet remekművei


Szépművészeti Múzeum 2013. október – 2014. február
 

A cím teljesen egyértelművé teszi az érdeklődő látogató számára, hogy egy stíluskorszakot mutat be a kiállítás, az itáliai festészet remekművein keresztül. A két név egyúttal azt is sugallja, hogy a barokk művészet kezdeteként Caravaggio, végeként Canaletto jelenik meg. A válogatás a kurátor felelőssége – nyilván ahány kurátor, annyiféle válogatást kaphatna a közönség. Ám egy adottságot kikerülhetetlenül figyelembe kell és illik venni, nevezetesen, hogy a Szépművészeti Múzeumban rendezték a kiállítást. Abban a múzeumban, amely számos európai hírű művészettörténész szerint gyűjteménye révén igen jó helyet foglal el a hasonló múzeumok között. Ez a bemutatott műtárgyanyag áttekintésekor is érzékelhető, csaknem negyedük származik a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből. De akár nagyobb is lehetne ez az arány, hiszen a felvonultatott művészek közül sokan képviseltetik magukat kvalitásos alkotással a kollekcióban.
A címben szereplő nevek nemcsak a korszakhatárok jelzésére szolgálnak, hanem egyúttal különös vonzerőt is gyakorolnak a közönségre. E tekintetben Caravaggio neve kétségtelenül nagy hatással bír – 2010 februárjában a festő halálának négyszázadik évfordulóját megünnepelendő a Scuderie del Quirinale épületében, Rómában nyílt meg életmű-kiállítás. Caravaggio teljes életművének bemutatása nem igényelne sok helyet, hiszen mintegy hatvan hiteles alkotása maradt ránk, amelyek egy része a helyéről elmozdíthatatlan oltárkép. A római életműtárlatra például 24 művét gyűjtötték össze, s az érdeklődést jelezte a hatvanezret meghaladó előzetes jegyfoglalás.
A budapesti kiállításra kilenc Caravaggio-mű érkezett, a római huszonnéggyel összevetve, de önmagában is tekintélyes mennyiség. Persze furcsa és abszurd egy kiállítás kapcsán számokról, mennyiségről beszélni, hiszen az, hogy száz fölötti számú művész munkáit láthatjuk a Szépművészetiben, még semmit sem mond el magáról a kiállításról. Nyolc egységbe csoportosulnak a művek, és ez a nyolc egység megfontolt időrendben történetet mesél el. Ez a történet az egyetemes művészettörténet egyik legérdekesebb elbeszélése, s hozzá a szereplők az egyetemes művészettörténet a kiállításon bemutatott korszakának legnagyobbjai. A történet azonban sokrétű és szerteágazó, így bármilyen kiemelkedőek is szereplői, lévén sokan, még a legnagyobbakat is csak egy-két művük képviseli – természetesen Caravaggio kivételével.
Az efféle történetmesélő kiállítás ma már ritkaságszámba megy – az idea, a koncepció újdonsága legalább annyira fontos követelmény a rendezés vonatkozásában, mint amilyen fontosnak tartották ugyanezt a barokk művészetben. Persze az egyes egységek címadásánál azért érezhető a fentieknek való megfelelés kényszere, hol több, hol kevesebb sikerrel.
A történet, az itáliai barokk történetének elbeszélése rögtön két korai Caravaggio-képpel kezdődik. A fejezetcím – Szemtől szemben a valósággal nehezen értelmezhető. Talán Caravaggio sokat emlegetett naturalizmusára akar utalni, ami persze egy puszta jelzőnél sokkal több és bonyolultabb volt, de valószínűbb, s az ebben a részben bemutatott 19 képből ítélve is úgy tűnik, a Caravaggio-követők csoportjának műveiből válogatott itt a kurátor. Gyengébbek – például Leonello Spada Jövendőmondója – mellett olyanokat, amelyeket sokáig magának Caravaggiónak tulajdonítottak, például Nicolas Régnier és Nicolas Tournier képeit, amelyek jól példázzák, hogy ugyan Caravaggiónak nem voltak tanítványai, mégis hatása nyomon követhető számos festő életművében, meglehetősen hosszú időszakban, földrajzilag változatos helyeken.
Talán nem véletlen, hogy a második részben – Isteni fény ördögi árnyék – található a legtöbb Caravaggio-kép, szám szerint hat. A meglehetősen hatásvadász cím valami olyat takar, ami a barokk leglényege. Minden egyes kép dráma – vér, szenvedés, gyötrelem, halál. A Töviskoronázás, vagy az Ecce Homo kompozícióinak megoldását épp a téma más művészektől származó változatai emelik egyedivé és különlegessé. Giulio CesareProcaccini Ecce Homója például Caravaggio képével összevetve zavaros, gyenge, mesterkélt műnek tűnik. Caravaggio drámája nem holmi külsőségekben nyilvánul meg, a mellvéd előtt feltűnő három alak közül az elöl álló összekötözött kezű, lehajtott fejű Krisztus maga a megadó szenvedés, a mellette megjelenő, felé mutató Pilátus öltözete akár egy itáliai nemes úré, a mögöttük feltűnő figurának feladata nem több, mint kettejüket összekötni. A háttér semleges, semmilyen zavaró motívum nem vonja el a tekintetünket az előtér súlyos feszültséget hordozó jelenetétől. Utánozni sokan kísérelték meg ezt, kevés sikerrel. A passiójelenetek, illetve a halott Krisztus testének bravúros rövidülésben történő ábrázolása a barokk művészet kedvelt témái voltak – igaz, ez utóbbi prototípusa Andrea Mantegna érett reneszánsz remekműve volt.
Keresztelő Szent János megjelenése ebben a halált és gyilkosságot halmozó fejezetben nehezen indokolható és magyarázható. Korábban is keletkezett, mint a többi itteni mű, rejtélyes és sejtelmes, mérhetetlen távolságban a szörnyű témáktól. A hátradőlő, jobbjával egy kost átölelő ifjú mosolya semmihez sem hasonlítható – egyszerre könnyed, vonzó és titokzatos. Ahogy az attribútum sem hagyományos, úgy a szent meztelen alakja sem. Egy ideig nem is tartották Keresztelő Szent János ábrázolásának. Ugyanez a tárgy a festő egy nápolyi követőjének tulajdonítva bárány és ifjú édeskés merengése csupán.
Ezt az intermezzót aszkéta és vértanú szentek sora követi, folytatva a drámát. Jeromos, Sebestyén, Péter, András – szentek, akiknek sorsa szenvedés és halál volt. Ábrázolásaik között a legkülönösebb Caravaggio barna tónusokkal festett imádkozó Szent Ference, amelyet csak 1986-os Metropolitan múzeumbeli bemutatása óta fogadnak el hivatalosan is Caravaggio-műveként.
A Salome, Judit, illetve Dávid és Góliát véres témáit az elsőt két Caravaggio-kép is megjeleníti. Mindkettő kései mű, a madridi a festő élete utolsó évében készült. A londoni kép szereplői arányosan helyezkednek el a kép terében, a színezés szinte monokróm, jószerivel csak fény és árnyék létezik rajta. A madridi festmény szereplői mintha kicsúsztak volna a kompozícióból, mintegy azért, hogy Salome középen lehessen. Mindkettőn fontos a tekintetek iránya, a mozdulatok egymásba kapcsolódása. A főszereplő valójában a fény és az árnyék , hogy az előbbi isteni-e, az utóbbi pedig ördögi, ahogy ezt a cím jelzi, erősen kétségbe vonható. Az egyik értelmetlen a másik nélkül, váltakozásuk egy olyan, a barokkhoz, illetve Caravaggióhoz szorosan kötődő stílus, a tenebroso, ami nem csupán a megvilágított és sötét részek ellentétét jelenti, és a közkeletű vélekedéssel ellentétben nem is a valósághűséget szolgálta. A dráma kifejezésére kellett, a sokszor irreális, megdöbbentő ellentétek érvényre juttatására, ami sokkal kevésbé realista, főleg nem naturalista, jóval inkább színpadszerű jeleneteket eredményezett, a mesterkéltség leghalványabb érzete nélkül. Ismerve azt, hogy a festő modelljeit beállítva valóban egyfajta színpadi jelenetben felidézve ábrázolta a témát, nem is meglepő mindez.
A történet e második fejezete minden bizonnyal már a téma tárgyalását jelenti a bevezetést követően. A Káin és Ábel történet gyilkosságához képest Judit véres cselekedete hőstett, ám ábrázolásai a szörnyűségre koncentrálnak. Az ellentét a nemes-hűvös Judit és a viaszszürke fej, vagy a véres testcsonk között csak fokozza a jelenet borzalmát.
Az Eszmény és mérték című fejezet a Carracciak által képviselt, kezdetben csak közjátéknak tűnő, ám egy új korszakhoz átvezető stílust, és annak elméleti alapjait képviselő képek csoportját fogja össze. Legszebb, legharmonikusabb képe a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből származik, Annibale Carracci Jézus és a szamáriai asszony című festménye. A klasszicizmus esztétikai elveit nem véletlenül vélték fölfedezni itt a késői kortársak, de a háttér könnyed és színes tájábrázolása a rokokó stílusától sem volt idegen. A Carracci-mű újabb bizonyítéka a Szépművészeti gyűjteménye kiválóságának. A gondoskodás és jótékonykodás jelenetei mellett elférnek a drámai témákat egyfajta melankolikus-filozofikus magaslatokba emelő képek e fejezetben. Michele Desubleo Dávidja elgondolkodó antik ifjú hősként jelenik meg, Góliát fejét, amely a kép alsó peremére szorult, csak sokadik megtekintésre vehetjük észre.
A barokk történetének újabb fejezete – Ékesszólás, pompa, illúzió – valójában semmi lényeges újat nem mond, ismétli a korábbiakban megfogalmazott és bemutatott barokk sajátosságokat. Nincs is különösebben kiemelkedő, lenyűgöző mű ebben a szekcióban, talán Nicolas Régnier Iréne és szolgálója Szent Sebestyént ápolja című festménye az, amelyet leginkább megőrizhet emlékezetünk, különleges témája és ikonográfiája révén. A dráma helyett inkább modorosság, a heves és mély érzelmek helyett azok látszata jelenik meg az ide összegyűjtött képeken. A történet egy részének ismétlése, ami igazából nem szolgálja a megerősítést, inkább halványítja valamelyest a korábbi narráció hatását.
A Naturamorta – naturaviva szójátéka új szálat is hozhatna a történetbe, csendélet, tájkép, portré és önportré egyaránt megtalálható e fejezetben. A naturamorta egyértelmű, de a naturaviváról, mint ennek szellemesnek szánt ellentétéről nem derül ki, mire is céloz. Újólag a Szépművészeti Múzeum képei tűnnek a legizgalmasabbnak – Salvator Rosa két tájképe, vagy Francesco Zuccarelli Táj híddal című festménye nemcsak remekművek, de hatásuk messze érő, elvezet bennünket egészen a 18. század legvégének tendenciáiig.
A portrék között teljesen megrendítő hatású, újbóli és újbóli megnézésre ösztökélő Caravaggiótól Fra Antonio Martelli máltai lovag képmása. Az idős férfi képből kitekintő, merengő arca, cselekvésre kész mozdulata egészen sajátossá teszi az arcképet. A háttérben semmi olyan nem látható, ami elvonná a figyelmünket e különleges ember különleges képmásáról. Összevetve vele a kiváló Bernardo Strozzi ugyancsak máltai lovagot ábrázoló festményét, az szinte unalmasnak tűnik. Pedig bravúros, rendhagyó kompozíciós megoldás jellemzi a képet, csak épp az a lenyűgöző erő hiányzik belőle, ami Caravaggiónál megtalálható.
Giovan Lorenzo Bernini, Pompeo Batoni önarcképei remekek, de vajon miért épp ezeket láthatjuk itt? Rosalba Carriera kis pasztellje már a történet következő állomásához vezet el bennünket (Költőiség és virtuozitás a settecentóban). Ez a fejezet is olyan címet kapott, amely semmilyen sajátosat, különlegeset nem tartogat, ami miatt e képcsoportot külön (és együtt) kellene tárgyalni. A képek maguk már többet árulnak el, és jóllehet a virtuozitás kifejezés kevés kivétellel más fejezetek műveire is alkalmazható, egyfajta költőiség valóban megfigyelhető az itteni festményeken. Családi idillek – akár egy parasztfamíliáé vagy éppen a Szent Családé , mitológiai és allegorikus kompozíciók mellett világi és egyházi témájú zsánerek is megjelennek ebben a válogatásban.
A történet vége Velencében játszódik – Hattyúdal Velencében , szereplői megcsillogtatják a kezdetek fényét, de dráma és szenvedés helyett könnyed, vonzó, friss és elbűvölően gazdag részletezésű képeket és témákat kapunk. Remek képek és művészek a Szépművészeti gyűjteményéből – Sebastiano Ricci, Antonio Pellegrini, Giovanni Battista Tiepolo, Giovanni Domenico Tiepolo képei. Ez utóbbi talán a fejezet csúcsműve, ha lehet választani a sok kiválóság közül. Festésmódjának virtuozitása, ragyogó színei, elbűvölő kompozíciója kiemeli és emlékezetessé teszi.
A csaknem két évszázados történet lezárása új korszakhoz vezeti a látogatót. Az Utazás Itáliában a „grand tour” szokására céloz, a majd a 19. század romantikájában kiteljesedő utazásra, az antik világ, a múlt megismerésének vágyára. Canaletto, Bellotto, Francesco Guardi azokat az épületeket, városrészleteket örökítik meg, amelyek az utazók vágyát és célját jelentették. Amint Giovanni Paolo Pannini képzeletbeli képtára is jelzi, ez már a műgyűjtés intézményesülésének kora, a múlt emlékeit nemcsak a városokban, vagy frissen kiásott és feltárt rommezőkön, de múzeumokban is megismerhetik az utazók. Ahogy Cesare da Seta katalógustanulmányában megjegyzi, a veduták, a városlátkép új műfaja vörös fonál a grand tour történetében, hiszen ezek révén vált közismertté – többnyire a képek metszet-változata révén – az a világ, amit az Itáliába látogatók megtekinteni szerettek volna. Persze nemcsak megnézni, hanem akár meg is örökíttetni magukat – romok között, palotákban egyaránt. Ahogyan Maerten van Heemskerck a Colosseum előtt, Johann Wolfgang Goethe a Campagnán. Kisebb-nagyobb nemzeti közösségek alakultak ki Rómában, Velencében, Firenzében, vagyis voltak, akik az utazást letelepedésre váltották föl, nemritkán soha vissza nem térve otthonukba.
Mit érezhet a látogató, amikor a kiállítás termeit elhagyja? Mindenekelőtt a bőség zavarát. Rengeteg kiváló alkotást, nem kevés remekművet, nagy neveket, nagy műveket láthatott. Egy stíluskorszak történetét ismerhette meg, Itália barokk művészetét, időrendben haladva az elbeszéléssel. Nem feltétlenül ugyanazt a válogatást, amit egy összefoglaló ismeretterjesztő, vagy netán szakkönyvben megkaphat, de ugyanazt a viszonylagos teljességre törekvő szándékot. Megtudhatott-e többet a látogató a barokk művészet jellegzetességeinek közhelyszerű felsorolásán túl a kiállítás révén? Talán igen, talán nem. Sokféle ismerettel gazdagodhatott, sok szépet látott, ugyan mit akarhatnánk még, kérdezhetnénk vissza. De vajon elég-e a 21. század múzeumi kiállításán nagy nevekre épített történetet adni a látogatónak? Nem ok nélkül sorakoznak a kérdések. Gyakran hangzik el a vád, hogy könnyű olyan képzőművészeti kiállítást rendezni, és ezzel sikereket elérni, amelyen „sztárművészek” szerepelnek. Ez részben igaz, részben nem. A bizonyíték arra, hogy nagy művészek remekművei esetében sem szükséges megelégedni pusztán azok hatásával, erejével, éppen a Szépművészeti Múzeum korábbi Cézanne és a múlt című kiállítása. Jóllehet úgy tűnhet, más egy monografikus tárlat és más egy korszakot illusztráló kiállítás, de ez nem lehet kifogás. Az itáliai barokk festészet bemutatása is lehetséges lett volna ilyen módon, kontextusba helyezve, értelmezve, a csomópontokat kiemelve, az egyedi sajátosságokat megmutatva, azok mintaadó szerepét jellemezve. Sajátos, hogy ezt a kiállítás helyett a hozzá készült katalógus igyekszik megvalósítani, részleges eredménnyel. A bevezető tanulmányokból kikerekedő kép bizonyos vonásaiban gazdagabb, mint a kiállítás maga. De még a kettő együtt sem tudja igazán azt a rossz érzést eltüntetni, hogy ez a tárlat valójában egy elszalasztott lehetőség, minden erényével, nagyságával, gazdagságával, remekműveivel, egyszóval a bőség zavarával együtt.


« vissza