Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A "hídépítő"

Váczi Gábor interjúalanya Sulyok Vince

Sulyok Vince, a Norvégiában élő költő, műfordító verseskötete 1997 őszén jelent meg Magyarországon. A könyv bemutatója alkalmából Budapesten tartózkodó költővel életútjáról beszélgettünk.

Váczi Gábor: Miért és hogyan ment el Magyarországról?

Sulyok Vince: Soha nem készültem elhagyni Magyarországot. Az Egri Pedagógiai Főiskolán egy adjunktusi állás várt az irodalmi tanszéken. Nagyon szerettem volna ott dolgozni, nagy vágyam beteljesülése lett volna. Négy hónap választott el attól, hogy megkapjam ezt az állást, négy hónap a diplomáig. Nem akartam eljátszani ezt a lehetőséget, de az események úgy hozták, hogy e négy hónap egyik napján el kellett hagynom Magyarországot. Egyik akkori professzorom belügyminisztériumi ismerőse elárulta, hogy a személyi anyagomat visszatartják még, de napokon belül letartóztatnak. Táviratilag értesültem erről, nem lepett meg a hír, már számoltam a lehetőséggel. Még aznap, 1957. február hetedikéről nyolcadikára virradólag átléptem a határt. Két órával az után, hogy elhagytam ménfőcsanaki szülői házam, már ott volt a rendőrség. Az utolsó percben menekültem meg.

A jugoszláviai lágerben volt időm átgondolni a helyzetemet. Úgy döntöttem, valami békés helyet keresek a világban, ahol az átélt izgalmak után lelkemet, agyamat is ntegpihentethetem...

Mielőtt bementem volna a lágerbe, írtam egy kérvényt a svájci nagykövetségre. Sajnálattal közölték, minden lehetséges kvóta betelt, s ha a svájci parlament nem emeli meg a letelepülhetők létszámát, le kell mondanom Svájcról. Egy darabig vártam erre a döntésre, de mikor nyilvánvalóvá vált, nem lesz változás, eszembe jutott Norvégia. A véletlen csodálatos összejátszása folytán egy norvég diákdelegáció érkezett éppen a menekülttáborba. Jelentkezőkre vártak. Norvégiát kevesen ismerték a lágerlakók közül, az ő tudásuk kimerült abban, hogy egy messzi, hideg északi országról van szó. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy gyerekkoromban Ibsen összes művét olvastam magyarul, de Hamsun hozzáférhető műveit is, sőt más, kevésbé ismert norvég szerzőket is. Lelkileg felkészült voltam arra, amit ott kaphatok. Örömmel mondtam igent.

A tíz jelentkező közül első helyre kerültem, értékelték német és angol nyelvtudásomat. Mondták, aki ezt a két nyelvet ismeri, annak nem lehet akadály a norvég sem. S valóban, hat hét alatt megtanultam egy tizenháromezer szavas magyar-norvég, norvég-magyar szótárt.

Nyelvismeretemnek köszönhetően nagyon gyorsan el tudtam kezdeni tanulni az egyetemen. Először egy kétszemeszteres stúdiumot végeztem, mely arra képesítette a végzettet, hogy külföldi egyetemeken norvég nyelvet és irodalmat taníthasson. Én akkor még azt hittem, hogy rövid időn belül hazatérhetek, amnesztia útján vagy más módon, és akkor csodálatos lesz norvég nyelvet és irodalmat tanítani Magyarországon. Ebből persze nem lett semmi, de volt egy kint szerzett diplomám, mely hozzásegített ahhoz, hogy a norvég nyelv rejtelmeit még jobban megismerhessem, illetve irodalmi ismereteim bővítsem. Idehaza magyar-orosz szakos voltam. Az egyetemen, ha magyar tanszék nem is, de orosz volt. Bementem erre a tanszékre, ahol a tanszékvezető professzor arra kért, menjünk kicsit sétálni. Séta közben oroszul az orosz irodalomról, szellem- történetről beszélgettünk. Miután több kilométert megtettünk, arra kért, amiről beszélgettünk, írjam le oroszul, 10-12 oldal terjedelemben, s egészítsem ki azzal, hogy az orosz nyelvtudományon belül mivel foglalkoztunk. Nem kérdeztem, mindezt miért, beküldtem a dolgozatot. Pár hét múlva értesítést kaptam a minisztériumtól, hogy a beszélgetés alapján, melyet vizsgáztatásként fogtak fel, elismerték magyarországi főiskolai éveimet, folytathatom tanulmányaimat. Az orosz mellé felvettem a németet, de fő tanszakként a történelmet választottam. Disszertációmat is történelmi témában írtam, majd canditatus philologiae címet szereztem. Még el sem végeztem az egyetemet, már felkért az egyetemi könyvtár, hogy dolgozzam náluk

Abban a pillanatban, hogy megkaptam címemet, 1963 decemberében, betölthettem a felkínált állást. Nagyon megszerettem a könyvtárat, 35 év munka fűz hozzá. Mondhatom, hogy karrier szempontjából is sikeres volt, mert ma már a legmagasabb szakmai pozíciót tölthetem be, első könyvtáros vagyok a könyvtárban. Külföldi származású ember nem töltött be eddig ilyen magas állást ennél az intézménynél. Természetesen a fizetésem is ennek megfelelően állapíttatott meg. Boldog ember vagyok, mert azt csinálhattam, amihez szívvel-lélekkel kedvet éreztem.

A Hungarica-anyag volt a természetes munkaterületem, emellett a kelet-európai történelem - ezen belül Magyarország ügye, s most újabban a német nyelvnek és irodalomnak lettem a felelőse, anyaggyűjtésben és klasszifi- kációban.

V. G.: Gondolom, fordítási munkáidban is motiváló erővel hatott az, hogy könyvtárban dolgozol.

S. V.: Itt vettem észre először, hogy milyen kevés magyar munkát fordítottak le norvégra, és szinte egyáltalán nincs kézikönyv Magyarországról. Jöttek hozzám norvég érdeklődők az egyetemről - kutatók, professzorok, diákok - és nem tudtam nekik megfelelő kézikönyvet adni hazámról. A nálunk található angol, német, francia nyelvű munkákban nagyon sok az ellenséges propaganda, nyíltan magyarellenes szellemiségű, szűk látókörű munkák is akadnak, talán félreértésből. Láttam, ez nem mehet így tovább, történelem fő szakosként, candidatus philologiae címemmel kötelességem ezen változtatni. Meg is írtam egy 705 oldalas munkát, mely Magyarország történelme és műveltsége címmel jelent meg norvégul. (Ungarns Historie og Kultur) Sokan ezt tartják a legfontosabb munkámnak, de ők nem veszik figyelembe azt, ami engem a költészethez fűz. Természetesen jólesik, hogy történeti munkámat dicsérik, közel tíz évet szántam anyaggyűjtésre, a mű megírására. Ez utóbbira kaptam egy szabad évet, munkakötelezettség nélkül, teljes fizetéssel, mely nagy segítség volt, kb. két év munkáját végezhettem el így, egy év alatt. Munkám elismeréséül kaptam meg az első könyvtárosi címet, s a könyvet bevezették tankönyvként Norvégiában és más skandináv országok történeti tanszékein, sőt az ugrisztikával foglalkozó tanszékeken is. Magyarországon is azonnal felfigyeltek a könyvre, már az 1994-es norvég kiadás évében, novemberben Bethlen Gábor-díjjal tüntettek ki.

1978-ban meghívtak az akkor induló Norvég Nagylexikon szerkesztőségébe. Teljhatalmat kaptam arra, hogy Magyarországról annyit írjak, amennyit fontosnak tartok. Ez azt eredményezte, hogy közel kilencszáz magyar tárgyú szócikket írtam bele. Az öt-hat soros szócikkektől a 12 lexikonoldalas szócikkekig minden szerepel benne. Ha felütik például azt a nevet, hogy Illyés, majdnem egyoldalas szöveget olvashatnak róla, láthatják a fényképét. De az egész magyar irodalmat megpróbáltam jelenlevővé tenni benne. A legfrissebbek Csoóri Sándor és Dobos László.

A több mint negyven év alatt műfordítóként is tevékenykedtem. Az első nagy fordítói munkám egy Petőfi Sándor-kötet volt, 1973-ban jelent meg, a költő százötvenedik születési évfordulójára. Kb. ötven vers, szép kiállításban. Nagyon jó norvég költőket sikerült bevonni a munkába, én készítettem a nyersfordításokat, de a versek egy részét már műfordítottam is. Ettől kezdve egyre több verset fordítottam én magam, de hogy érdekesebbé tegyem a könyveket a norvég olvasók számára, mindig bevontam norvég költőket is. Láthatták, hogy milyen jeles norvég költők vettek részt a munkában.

Ezt követőleg Illyéstől jelent meg fordításkötetem, melyet az egyik legjelentősebb mai norvég költővel, Knut Ödegarddal közösen fordítottam 1974-ben. A két említett kötetre kaptam meg Osló városának fordítói nagy díj át. Akkor ez a díj százezer forintnak megfelelő norvég korona volt. Annyira nagy pénz volt, hogy a feleségemnek tudtam belőle venni egy hatszázas Fiatot. A következő nagy fordítási munkám Pilinszky volt. Kiemelkedő sikert aratott. Ne felejtsük el, hogy a németek Norvégiát tartották legtovább megszállva, a nép erősen náciellenes. Pilinszky háborúellenessége, humanizmusa és katolicitása, katolikus filozófiája lelkes híveket eredményezett. A norvégok 99 százaléka evangélikus. Pilinszkynél egy olyan erőteljes erkölcsi világképpel találkoztak, mely korábban a norvég költészetben nem jutott kifejezésre.

Hozzá hasonlóan Illyésnek is nagy sikere volt, olyannyira, hogy az ő könyvének egyik kritikusa három-négy centis betűkkel követelte Illyésnek az irodalmi No- bel-díjat már cikkének címében is... Norvégiában mindenki biztosra vette, hogy Illyés kapja azt, s amikor '75-76-ban ez aktualizálódott, a svédországi Nobel-bizottság jelöltje Illyés Gyula lett, akkor a legjelentősebb norvég kultúrlap, a Dagbladet szerkesztője felhívott, hogy ők Stockholmból azonnal meg tudják táviratozni a döntést, s készüljek fel egy Illyést köszöntő cikkel.

V. G.: Miért nem kapta meg Illyés Gyula a díjat?

S. V.: Akkor azt hallottam, hogy a magyar állam nem egyezett bele, hogy ő kapja. Már minden elő volt készítve, s akkor Aczél Györgyék nem javasolták. A Nobel-bizottság kényes arra, hogy ha az állam nem javasol valakit, elállnak az elképzelésüktől, még ha néhány orosz író esetében tettek is ez alól kivételt. Illyés helyett választottak akkor egy kimondhatatlan nevű görög írót, akiről nagyon kevesen hallottak addig, de azóta se ismerik sokkal többen. Mostanában már más magyar neveket emlegetnek, Konrád Györgyét, Esterházy Péterét, Nádas Péterét. Én a kiadómmal abban egyeztem meg, hogy lehetőleg minden évben kiadunk egy magyar lírai kötetet - nem szeretek prózát fordítani -, s bemutatunk egy modern magyar költőt, hátha egyszer eltaláljuk, és éppen ő kapja meg a Nobel-díjat. Az idei egy Csoóri Sándor-kötet lett.

Az évek során több kiadóval dolgoztam, például a Petőfi-kötet a Gyldendal kiadónál jelent meg. Ez a legjelentősebb norvég kiadó. A líra azonban nem az ő profiluk, ezért az Illyés-kötetet a lírabarát Aschehoug adta ki. Részben itt jelentek meg későbbi köteteim is. A mai kiadóm a Solum, egy frissebb, fiatalabb kiadó, líraspecialista. Ok kértek tőlem József Attilát is. Nagyon segítőkészen, lelkesen adják ki könyveimet, s a legutóbbi fordításomon (Esterházy: Hrabal könyve) kívül mindegyik könyvem náluk jelenik meg. Ez utóbbi könyvet nem szívesen vállaltam, nem csak azért, mert próza, hanem mert nagyon nehéz volt lefordítani úgy, hogy elfogadják a puritán Norvégiában. Az evangélikus Norvégia, akárcsak a norvég nyelv nagyon puritán. Ok egyszerű emberek, távol áll tőlük a posztmodern próza, főleg az, amelyik ilyen szabadszájúsággal párosul. Nagy nehézségeim voltak különböző sikamlós kifejezések átültetésével, mert a norvégban ezek a kifejezések hiányoznak. Értekeznem kellett egyetemi professzorokkal, hogy valamilyen szerényebb kivitelben, de tolmácsolni tudjuk a mondanivalót.

Korábban, szintén felkérésre, lefordítottam Konrád Györgytől a Látogatót. Ez azt eredményezte, hogy évekig nem tudtam Magyarországra jönni, mert Konrád nem volt Magyarországon közkedvelt személy abban az időben.

V. G.: Norvégiában ezek szerint egyre jobban ismerik a magyar irodalmat.

S. V.: Igen, de ez nem csak az én érdemem. Egypár kitűnő fordító jelentkezett fordítással, például Kemény Kari, akinek édesanyja norvég, kitűnően beszél magyarul és természetesen norvégul is anyanyelvi szinten, s nagyon jó tollú. Maguk a norvégok is kineveltek egy norvég születésű fordítót, Öle Lundot, aki jelenleg a debreceni tudományegyetemen tanít. Ő fordította például Nádas Péter és Bodor Adám műveit norvégra.

Úgy látszik, hogy a magyar fordítások ügye Norvégiában megoldódott. Én maradok a líránál, és az a szándékom, hogy a jövőben is évente legalább egy magyar kötetet norvégra átültessek.

V. G.: És a saját versek?

S. V.: Ebben a pillanatban nem gondolok norvégiai kiadásukra, számomra az az öröm verseimmel kapcsolatban, ha azok Magyarországon megjelenhetnek, mint most a Széphalom Könyvműhelynél a Fényörvény életünk című válogatott verseskötetem, mely az első Magyarországon kiadott lírakötetem.

V. G.: A magyarokat már megismerhetik Norvégiában. De mi talán kevésbé ismerhetjük a mai norvég irodalmat.

S. V.: Kezdettől fogva egyfajta kulturális híd szerepét szerettem volna betölteni Magyarország és Norvégia között. Épp ezért örültem annak, hogy a Nagyvilág folyóirat már a hetvenes évek elejétől fölkarolta ezt a gondolatot, és nagyon sok norvég lírát és elbeszéléseket közölt fordításomban. Ezt követően az Európa Könyvkiadó is megemberelte magát, és kiadtak szerkesztésemben, válogatásomban és részben fordításomban egy norvég lírai antológiát a hetvenes évek derekán és Rolf Jacobsentől, századunk legjelentősebb norvég költőjétől egy válogatást az úgynevezett „Bika sorozatban”, melyet Vas István szerkesztett, teljesen az én fordításomban. Megjegyzem, ezen kötet alapján lett nagy híve Jacobsennek Csoóri Sándor.

V. G.: Magyarországon a könyvesboltokban, utcai árusoknál az igénytelen, talán irodalomnak sem nevezhető könyveknek van piaca. Vajon Norvégiában igényesebbek-e az olvasók?

S. V.: Norvégiában is vannak olcsóbb, gyorsan olvasható, irodalmi műveknek nem nevezhető kiadványok, de ott sikerült megszervezni azt, hogy a nívós irodalom is támogatást kapjon, egzisztálni tudjon. Két módja van ennek, az egyik az állami támogatás. Minden jelentős szépirodalmi mű nyomdai támogatást kap a norvég államtól, sőt, mindegyik norvég költő és író. A fordítások helyzete más, csak a lírai fordításokat támogatja az állam. A magyar lírát, például egy Pilinszky- - vagy egy Illyés- - kötetet éppúgy kezelik, mint a norvég lírát, a kiadó megkapja a nyomtatási hozzájárulást. A másik módja a nívós irodalom támogatásának az, hogy Norvégiában néhány jó könyvklub alakult, és ezek a könyvkereskedelmi hálózaton kívül is terjesztenek könyveket. Ezek a könyvek olcsók, de válogatott, értékes irodalmat tesznek hozzáférhetővé.

V. G.: Mikor tudtál először hazalátogatni Magyarországra?

S. V.: 1969-ben. Akkor az oslói magyar nagykövetség kulturális attaséja külön felhívta a figyelmemet arra, hogy mostantól kezdve hazalátogathatok, s ők garantálják, nem esik bántódásom. Az ellenem felhozott vádak amnesztia alá estek. 1973 novemberében már hivatalos meghívottként jöttem Magyarországra, a nemzetközi fordítói konferenciára, ahová a magyar irodalom külföldi fordítóit hívták meg. 1997 szeptemberében nagy örömmel jöttem már másodszor haza ebben az évben, s igen nagy és különös élményt jelentett számomra, hogy kézbe vehettem itthon megjelent verseskönyvemet. Szeptember 26-án Pomogáts Béla, az írószövetség elnöke mutatta be a több mint 300 oldalas versválogatást az írószövetség klubjában. De talán még ennél is nagyobb élményt jelentett a könyv győri bemutatója, szeptember 27-én. A megyei könyvtár zsúfolásig megtelt nagytermében tartott, igen szép és megható műsorral gazdagított esten, melyen Dobos László beszélt könyvemről és életem folyásáról, első ízben nyílt alkalmam arra, hogy szűkebb pátriám, Győr, illetve hát Ménfőcsanak, érdeklődő közönségével találkozhassam. Meghatódva ismerhettem rá rokonokra, barátokra, szomszédokra, iskolatársakra, sőt néhány volt tanáromra is. Joggal érezhettem ezen az esten, hogy végre valóban és ismét itthon vagyok a hazában, legalábbis alkotásaim egy részével. A több mint négy évtizedes norvégiai tartózkodás után azonban nehéz, sőt egyenesen lehetetlen lenne oly módon is visszatérnem a hazába (amelytől egyébként e négy évtizednyi norvégiai élet során se szakadtam el soha), hogy ott folytassam megint életemet, ahogy és ahol az 1957 februárjában kényszerűen, akaratom és vágyam ellenére megszakadt.



« vissza