Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A Magyar Függetlenségi Mozgalom, 1936–1946. (Részletek) 2.

 
 
A Magyar Függetlenségi Mozgalom megalakulása
 

Ami saját véleményemet illeti, a nemzetközi helyzet sajátosságait és alakulását elemző, 1939. márciusi terjedelmes jelentésem elkészítése óta kevés kétségem volt Németország végső bukása és összeomlása felől. Amint az munkám első oldalain olvasható, kezdettől tudatában voltam a tengeri (és légi) fölény, valamint az államférfiúi képességek meghatározó szerepének.
A második világháború lehetséges végkimenetelét illetően nem tapasztaltam véleménykülönbséget barátaim között. Azonban kollégáim az idő múlásával egyre borúlátóbban, egyre nagyobb aggodalommal tekintettek Magyarország jövőjére. Már 1942-től azon voltak, hogy valamilyen megoldást találjanak, melynek révén Magyarország kijuthat nehéz helyzetéből, s most nyomást gyakoroltak rám, hogy vállaljak a korábbinál jelentősebb szerepet az események forgatagában. (Vö. III. kézirat, 626–634. old.)
Soos Géza miniszteri titkár közölte velem elsőnek ezt az elképzelést. Másnap vagy harmadnap Kudar alezredes és Padányi Jenő őrnagy is felkerestek ezzel a céllal. Sürgetéseik ellenére ekkor még adós maradtam a várt válasszal, azonban az El Alamein-i csata (1942. október) és a Szövetségesek észak-afrikai partraszállása (1942. november 7.) után készen álltam a cselekvésre.
Tudatában voltam a német hírszerzés és az Ötödik Hadoszlop tevékenységének, ezért nagyfokú óvatossággal tettem meg a lépéseket. Minthogy telefonomat minden valószínűség szerint lehallgatták, élőszóban kértem meg Soost 1942 novemberében, hogy menjen át a Honvédelmi Minisztériumba és kérdezze meg Faragho tábornok helyettes államtitkárt, fogadna-e egy rövid megbeszélés erejéig. Fél órával később már a tábornok irodájában ültem.
1924 óta jó barátságban voltam Faragho tábornokkal, annak ellenére, hogy hosszú évekig nemigen találkoztunk, mivel 1927 és 1935 között Észak-Amerikában tartózkodtam. 1940-ben aztán újraélesztettük barátságunkat a vezérkari katonai attasék éves budapesti tanácskozásán, ahol én a miniszterelnököt képviseltem, Faragho pedig Moszkvából tért rövid időre haza.
Első megbeszélésünk Faragho irodájában meglehetősen rövid volt, ám hamarosan követte egy másik, mely mintegy két órán át tartott. Harmadik találkozásunkkor egyetlen kérdést leszámítva mindenben teljes egyetértésre jutottunk. Különbözőképpen láttuk a háború végkimenetelét. A tábornok úgy vélte, sem Németország, sem ellenségei nem nyerhetik meg a háborút, én viszont úgy láttam, a németeket már meg is verték, és az összeomlás szélén állnak. Negyedik találkozásunkkor csatlakozott hozzánk Boér Elek, a Közigazgatási Bíróság tanácselnöke. Hozzá is régi barátság fűzött, de Faraghoval még sohasem találkozott. Boér erdélyi családból származott, és a húszas években négy esztendőt töltött az Egyesült Államokban: washingtoni követségünkön szolgált, ahol azokra a bonyolult jogi problémákra kellett megoldást találnia, amelyek a Magyarország és az Egyesült Államok közötti békeszerződés előírásainak életbe léptetéséből adódtak. (Vö. III. kézirat, 629-634. old.)
Vagyis mi hárman voltunk a mozgalom alapítói és egyúttal belső magva.

 
A „Magyar Függetlenségi Mozgalom” név felvétele 1943 júniusában

 
Valamivel később létszámunk további négy fővel növekedett: név szerint Joó Tibor professzorral, Kudar Lajos alezredessel, Padányi Jenővel és Soos Géza miniszteri titkárral.
Mindnyájunknak megvolt a maga baráti köre, s így már 1943 januárjának elején becsületes, megbízható és tehetséges emberekből álló hálózatot alakíthattunk ki, mely mintegy száz főből állt. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy hetünk kivételével a mozgalom egyetlen tagjának sem volt a leghalványabb fogalma arról, kik is valójában a vezetők. Egy másik fontos sajátosságunk abban állt, hogy „szervezetünk” a szó valódi értelmében nem volt szervezet: nem fogalmaztunk alapító okiratot, nem voltak szabályaink, és sohasem foglaltunk írásba egyetlen döntést vagy irányelvet sem; nem volt alapszabályunk, nem tettünk esküt, nem fizettünk tagdíjat, nem volt irodánk vagy hivatalunk, sőt állandó találkozóhelyünk sem. De még titkos találkozóhelyeink sem voltak: magánlakásokban – többnyire az enyémben, olykor Faraghoéban – ültünk össze. Később néha Boér tanácselnöknél találkoztunk, vagy Héder János lakásán, aki utóbb maga is közénk lépett, és közvetítői szerepet töltött be a mozgalom és egyes szélsőjobboldali szervezetek és személyiségek között.
1943-ban tovább építettük hálózatunkat és kapcsolatainkat. Faragho, akit 1943-ban altábornaggyá, s egyúttal a csendőrség, majd valamivel később a csendőrség és a rendőrség felügyelőjévé neveztek ki, és az ugyanebben az évben ezredessé előléptetett Kudar irányították a csendőri és a rendőri erőkkel kapcsolatos tevékenységünket. Kiss János, Dálnoki Veress Lajos és Rakovszky György altábornagyok, Horváth Ferenc dandártábornok (az erdélyi „székely” hadosztály parancsnoka), az 1943-ban alezredessé előlépett Padányi Jenő, András Sándor ezredes (légierők), valamint más tisztek tartották a kapcsolatot a fegyveres erőkkel. Veress tábornok, aki 1943-ban a IX. Hadtest élén állt, később a 2. Hadsereg parancsnoka lett.
A szocialistákkal és a kommunistákkal Joó Tibor professzor tartotta az összeköttetést. Szent-Iványi Sándor unitárius segédpüspök közvetítői szerepet töltött be a mozgalom és a régi szociáldemokrata vezetők között. Az MFM számos más tagja is rendelkezett fontos ismeretségekkel a különböző minisztériumokban, vallási szervezetekben, egyházakban, klubokban, egyesületekben stb., de a kényszerítő körülmények miatt nem tudtunk kapcsolatot tartani mindazokkal a személyekkel és szervezetekkel, akik, illetve amelyek segítségünkre lehettek volna.
Szervezetünk még nem viselt nevet, amikor 1942 decemberében megkezdte működését. A következő évben taglétszáma jelentősen megnövekedett, s így kibővíthette tevékenységi körét, majd júniusban felvette a „Magyar Függetlenségi Mozgalom” nevet. Működése szempontjából alapvető fontosságú volt, hogy tagjai politikai téren tájékozottabbak legyenek, s ekkortájt lehetőség is kínálkozott ennek megvalósítására. Itt ismét az V. számú kéziratot idézem az 1942. szeptemberi történések kapcsán:

 
A háborúba lépés felelősségének kivizsgálása lesz a feladatom

 
Ghyczy, a külügyminiszter állandó helyettese megkért, hogy keressem fel. Amikor jelentkeztem nála, arról tájékoztatott, hogy Kállay miniszterelnök és külügyminiszter elhatározta, tisztázza a háborúba lépés felelősségének kérdését, vagyis azt, hogy kik voltak azok a személyek, melyek voltak azok az események és körülmények, akik és amelyek előidézték Magyarország hadba lépését. Kállay, Bárczy és Ghyczy megfelelő személyt kerestek e feladat elvégzésére, és arra jutottak, hogy valószínűleg én volnék erre a legalkalmasabb. A következő okokból esett rám a választásuk: sohasem tartoztam semmilyen politikai párthoz vagy szervezethez és sohasem csatlakoztam egyetlen politikai ideológiához sem; a nagy magyar ember, Teleki Pál egyik legközelebbi barátja és munkatársa voltam; a külügyi szolgálat mellett két miniszterelnök első személyi titkára voltam, és a Legfelső Honvédelmi Tanácsnak is tagja voltam.
Ghyczy közölte velem, hogy a külügyminiszter kabinetfőnökének a szobája lesz az irodám, amelyet a miniszter személyi titkárainak szobája választott el a miniszter dolgozószobájától. A kabinetfőnök irodáját már jó ideje nem használta senki: Csáky gróf és Barthelly töltötték be utoljára ezt a posztot.
Ghyczy már utasította a Külügyminisztérium politikai osztálya levéltárának vezetőjét, Binder urat, hogy bocsásson a rendelkezésemre minden, a Külügyminisztériumban tárolt titkos ügyiratot és dokumentumot. Elmondta, hogy betekinthetek azokba a szigorúan titkos iratokba is, amelyeket a külügyminiszter dolgozószobájának páncélszekrényében őriztek. Felhatalmazott arra is, hogy szükség esetén bármely aktív vagy visszavonult magyar diplomatától felvilágosítást kérjek. Munkám során, 1943–44-ben számos magas rangú kormánytisztviselőhöz, így Bárdossyhoz, Horthyhoz, Khuen-Héderváryhoz, Kristóffyhoz és másokhoz fordultam bizonyos kérdések megvilágítása ügyében, amelyekre a levéltári anyag nem szolgáltatott magyarázatot. Korábbi londoni nagykövetünk, Barcza György már azelőtt felkeresett, hogy elfoglaltam volna új irodámat: részletesen beszámolt angliai küldetése minden fontos vonatkozásáról, és átadott minden feljegyzést, iratot és aide-mémoire-t, melyet ottani tartózkodása során készített.
A Ghyczyvel való megbeszélésem másnapján már berendezkedtem új irodámban, és az iratok azonnal halmozódni kezdtek íróasztalomon. A feladat ellátásában három titkár állt a rendelkezésemre.
De forrásaim nem korlátozódtak a Külügyminisztériumra. Aznap, amikor elfoglaltam a szobámat, Bárczy felhívott, hogy menjek át hozzá. Átmentem a Sándor-palotába, ami gyalogosan három percembe került, és hosszú beszélgetést folytattam régi jó barátommal. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Bárczy feltehetően a Kormányzó legközelebbi bizalmasa volt, s ennélfogva alaposan tájékozott volt a Kormányzónak az ország hadba lépéséről kialakított nézeteiről. Ugyanakkor miniszterelnökségi államtitkárként módja nyílt arra is, hogy a kérdésről eszmecserét folytasson Kállay miniszterelnökkel. Közölte velem, hogy elém tár minden, a kormányüléseken készült feljegyzést és jegyzőkönyvet. Gyakorlatilag minden héten sor került kormányülésre. Amikor első személyi titkár voltam a miniszterelnök mellett, a kormányüléseket pénteken tartották. (Vö. III. kézirat.)
Munkám során másolatokat készíttettem a vizsgálódásom szempontjából fontos jegyzőkönyvekről és feljegyzésekről. Később áthágtam a kijelölt kereteket – Ghyczy úgy utasított, hogy kizárólag az 1938 és 1943 között időszakot kell áttekintenem –, és kiterjesztettem vizsgálódásomat az egész 1918 és 1945 közötti periódusra, mely a magyar történelem egyik szakaszát alkotja. Ez természetesen rengeteg többletmunkával járt, s Ghyczy és más kormánytisztviselők (Szentmiklósy, Szegedy-Maszák stb.) nem értették, miért nem fejeztem be a munkát a kijelölt nyolc hónapos határidőre. Valójában 1943 végére sikerült áttekintenem az 1938 és 1943 közötti éveket, de nem végeztem az 1918 és 1938 közötti időszak vizsgálatával.
Bárczy nem csak a kormányülések jegyzőkönyveit mutatta meg, hanem számomra értékes megjegyzéseket is fűzött ezekhez a tanácskozásokhoz, amelyek segítségével megérthettem, hogy ez vagy az a miniszter miért foglalt el ilyen vagy olyan álláspontot egy adott kérdésben. Bárczy révén rengeteget megtudtam a Kormányzói Kabinetirodáról, a korábbi miniszterelnökökről és miniszterekről stb.
Mindeközben Padányi, Kudar, Soos, Faragho, Boér, Joó és más régi barátaim annyi értesüléssel láttak el, amennyivel csak tudtak. Jelentősen előrehaladtam a munkával.
[…]

 
Magyarország megszállása 1944. március 19-én: egy jellegzetes német vezérkari elgondolás

 
A Németországot a múltban, különösen az utóbbi kétszáz-egynehány évben sújtó nagy tragédiákat minden esetben az okozta, hogy a németek nem akarták megérteni más népek gondolkodásmódját, s így képtelenek voltak arra, hogy józan külpolitikát folytassanak. Harcias nép lévén, a németek mindig katonai szemmel keresték a megoldásokat. Nagy Frigyes, Moltke, von Bernhardi, Ludendorff és mások óta a német külpolitika alapvetően katonai meggondolásoknak engedelmeskedett.
Magyarország megszállását aprólékosan készítették elő: a „Margarethe-hadművelet” egy tökéletes vezérkari erőösszpontosítási terv alapján ment végbe. Ám a katonai erő alkalmazása Magyarország ellenében politikai baklövés volt, s ezt még Veesenmayer is érezte. Ahogy az első világháború kitörésekor II. Vilmos császár képtelen volt leállítani a már gőzerővel folyó mozgósítást, úgy most Hitler és Keitel sem tudták megakadályozni a már megkezdett „Margarethe-hadművelet” végrehajtását.
Sztójay azt kérte, hogy a megszállást halasszák el addig, amíg a magyarok megtárgyalják ezt az ügyet, és a németek adják írásba garanciáikat, köztük azt, hogy nem akarják megszüntetni Magyarország szuverenitását. Ribbentrop azt mondta, hogy már késő, most már nem lehet visszahívni a csapatokat.”[1]
A Szombathelyi tábornokkal folytatott megbeszélés során a Führer kijelentette, hogy nem áll szándékában ártani Magyarországnak, és esze ágában sincs annektálni azt. Hozzátette, hogy amennyiben kielégítő garanciákat kap Horthytól, akkor csapatai két-három hét múlva elhagyják az országot, sőt magához hívatta Keitelt, hogy megtudakolja, vajon leállítható-e még a megszállás. De a tábornok azt mondta Hitlernek és Szombathelyinek, hogy erre már nincs elég idő.
A németek azt is tudatták a magyar küldöttséggel, hogy zöld utat adnak Szlovákiának, Romániának és Horvátországnak Magyarország megszállására, ha Horthy és kormánya vonakodik a teljes együttműködéstől, vagy egyenesen ellenséges magatartást tanúsít.
A Kormányzó úgy döntött, hogy nem mond le, mivel ez sok ezer ember, mindenekelőtt a magyar zsidók elpusztításához vezetett volna. Mindig abból indult ki, hogy ő az állam hajójának a kapitánya, s addig kell a parancsnoki hídon maradnia, amíg a hajót meg nem mentik, vagy vele együtt el nem süllyed.
A magyar és a német tárgyalófelek közötti megegyezés meglehetősen laza kereteket tartalmazott, és nem fektették írásba. Mindkét félnek megvoltak a maga reservatio mentalisai, ami az adott helyzetben magától értetődött.
Hogy egy nem magyar forrást idézzek, ismét az Október tizenötödikéhez fordulok: „Horthyt később számos kör élesen kritizálta, hogy megegyezett Hitlerrel, és főleg azért, mert beleegyezett abba, hogy a helyén maradjon, és így a törvényesség látszatát adta mind a megszállásnak, mind azoknak a dolgoknak, amik történtek a következő hónapokban. Ha lemondott volna, mondták, még ha ezek a dolgok meg is történnek, a sebeket legalább demonstrálhatóan a hódító ejtette volna Magyarországon, annak beleegyezése nélkül, és később nem lehetett volna Magyarországtól számon kérni ezeket. Neki legalábbis azt kellett volna tennie, amit Dánia királya tett, aki visszavonult a közélettől, és elutasító magatartását azzal bizonyította, hogy nem volt hajlandó aláírni semmifajta dokumentumot.
Horthy esete döntésével kapcsolatban saját könyvében olvasható, valamint Kállay könyvének azon lapjain, ahol Kállay a Kormányzóval erről a témáról folytatott beszélgetéséről számol be. Röviden: Horthy úgy érvelt, hogy ha a helyén marad, menteni tudja, ami menthető, de senki más nem lett volna képes bármit is menteni. Az minden bizonnyal nem tagadható, hogy ebben az állításban van igazság. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az alternatíva, amely elé őt Klessheimben állították, nem az volt, hogy Magyarország barátságos vagy ellenséges szellemben tevékenykedjék, hanem az, hogy korlátozottan vagy a csatlósállamok segítségével teljes mértékben megszállják. Az utóbbi a lakosság többségének biztosan sokkal nagyobb szenvedéseket okozott volna, mint amilyen volt az, amit ténylegesen elviselni kényszerült. Még a zsidók is hálásak lehetnek, hogy Horthy így döntött. A Budapesten kívüli zsidókat nem mentette meg (lehetséges, hogy egy körmönfontabb politikus, vagy egy kevésbé befolyásolható ember többet tudott volna tenni, mint amennyit Horthy tett ebben az irányban). De a budapesti zsidóságot megmentette, és ezt senki más nem tudta volna megtenni.
Horthynak kétségkívül igaza volt, ha figyelembe vesszük mindazt a bajt, amit Magyarország ténylegesen elszenvedett, és amit el kellett volna szenvednie, ha ő ellenszegül Hitlernek. Nem lett volna igaza, ha biztosra vehetnénk, hogy Magyarországot mindezért a szenvedésért megjutalmazta volna egy igazságosan ítélő békekonferencia. De ki képes ilyet feltételezni egy békekonferenciáról, amelyen Teleki nevét még meg sem említették?”[2]
Horthy és kísérete este nyolc óra tájban érkezett vissza Magyarországra. Mire Budapestre értek, a Reichswehr és az SS már teljesen megszállta az országot.

 
Biztonságba helyezem az irataimat

 
Március 19-ének hajnalán azzal hívott fel Gyöngyi, Bárczy személyi titkárnője, hogy azonnal menjek a Sándor-palotába.
Ekkorra a németek már megszállták Budapestet. A Lánchidat és a város számos más stratégiai jelentőségű pontját német katonák őrizték, akik ellepték a Királyi Palota és a Sándor-palota között fekvő Szent György teret is.
Csak néhány percre találkozhattam Bárczyval. Reggel hét óra volt; a Kormányzó és kísérete még nem érkezett vissza Budapestre. Kállay nem tudott elmozdulni telefonja mellől, mely állandóan csengett. Bárczynak le kellett mennie hozzá (irodája a miniszterelnök dolgozószobája fölötti emeleten volt), s mielőtt elindult volna, azt mondta, várjam meg. Várakozás közben Rimály Gyöngyi újabb értesülésekkel látott el. Néhány miniszter már megérkezett a tanácsterembe, a többiek még úton voltak. Később Bárczy visszatért az irodájába, és azt mondta, keressem fel, ahányszor csak szükségét látom, én pedig azt mondtam neki, hogy bármikor elérhet a Kiugrási Irodán a Királyi Palotában vagy a külügyminisztériumi kabinetfőnök irodájában, majd délután két óra után otthon.
A Sándor-palotából átmentem a Királyi Palotába a Kiugrási Irodára, de nem találkoztam Nickyvel, aki apja családjával volt. Utasítottam Keövesst és Ilonát, hogy tegyenek minden fontos vagy szigorúan titkos iratot bőröndökbe, távolítsanak el az irodából minden kompromittáló dokumentumot, és rakják a helyükre az erre az eshetőségre készített nácibarát iratokat.
A Kiugrási Irodáról a Külügyminisztériumba siettem, és az irodámban megbeszélést folytattam Binderrel, a levéltár vezetőjével a szigorúan titkos anyagok sorsáról. Binder már kapott eligazítást Szentmiklósy Andortól, a külügyminiszter állandó helyettesétől, aki bizonyos dokumentumok megsemmisítésére utasította. Mivel Ghyczy még mindig nem érkezett meg (délelőtt fél tizenegy volt, és Horthy vonata ekkor még Bicskénél vagy Kelenföldön járt), beosztottjaimmal minden iratomat, köztük a Külügyminisztérium és a Miniszterelnöki Hivatal titkos irattárában őrzött szigorúan bizalmas anyagokról készített másolatokat két bőröndbe gyömöszöltünk, majd visszatértem Bárczyhoz.” (V. kézirat, I. köt., 123–124. old.)
[…]

 
Szerepem és álláspontom a moszkvai tárgyalások kapcsán

 
Az MFM-ben játszott szerepem alapvetően a következőkben állt: bemutattam Szent-Iványi tiszteletest, Gyulait, Boért, Faraghot, Atzélt stb. Nickynek, támogattam őket és terveiket; szervezési feladatokat láttam el; összehangoltam a szervezet különböző tevékenységeit és feladatait; alaposan tájékozódtam Magyarország 1939–1945-ös tragédiájának okairól; igyekeztem Nickyre és rajta keresztül apjára, a Kormányzóra befolyást gyakorolni; előkészületeket tettem egy Észak-Amerikába küldendő delegációban való esetleges részvételemre, továbbá elsimítottam az MFM tagjai között felmerülő nézetkülönbségeket. Ekképp, mint az olvasó láthatja, feladataim nem korlátozódtak a moszkvai út előkészítésére. Ám a helyzet gyors változása alaposan felforgatta munkámat és életemet.
Szeptember második felében minden a terv szerint haladt a maga útján. Mihelyt szóba került az oroszokkal folytatandó közvetlen tárgyalások gondolata, a Kormányzó megfelelő embereket keresett a Moszkvába küldendő delegáció számára. Amint azt az V. kéziratban már említettem (227–229. old.), két jelölt neve került előtérbe: Faragho tábornoké, akinek kiváló tulajdonságait az MFM 1943 novembere óta állandóan hirdette Horthy köreiben, és Rátz Kálmáné, egy huszárkapitányból lett országgyűlési képviselőé. Rátzot „kiegyensúlyozatlan, oktalan, fura embernek” tartottam. Jelölését elvetették, miközben ő úgy állította be a dolgot előttem, hogy ő maga mondott le a kiküldetésről.
Szeptember 24-én kész tényként kezeltük, hogy Faragho utazik Moszkvába. 25-én Faragho, Boér és jómagam bizalmas beszélgetést folytattunk a Golf Clubban, melynek során megvitattuk a politikai helyzet és a moszkvai kiküldetés minden részletét. Faragho úgy vélte, ő az első számú jelölt a moszkvai útra. (Vö. V. kézirat, I. köt., 230–232. old.)
A Gestapo ekkor már úgyszólván mindent ellenőrzött Magyarországon: ügynökei minden fontos telefonvonalat lehallgattak, minden jelentős személyiséget megfigyeltek. Egy ízben felhívott Kodolányi János író, aki nagyfokú óvatosságra intett, mivel értesülései szerint a Gestapo le akart tartóztatni vagy el akart rabolni. (Vö. V. kézirat, I. köt., 230–232. old.) Ettől fogva egyetlen éjszakát sem töltöttem otthon. Hadd idézzek most néhány sort az V. kéziratból:
Amikor Faraghoban először tudatosult, hogy őt szemelték ki a moszkvai útra (amin a MFM 1943 ősze óta dolgozott), mintha inába szállt volna egyébként páratlan bátorsága. A Baky-puccs során vallott kudarca aláásta eredendő optimizmusát, legalábbis ami a Királyi Palotában róla kialakult képet és a külföldi megbízatásokat illeti. S amikor a Kormányzó szeptember 26-án délelőtt közölte vele, hogy őt jelölte ki a moszkvai útra, a tábornok kategorikusan kijelentette, hogy csak velem együtt hajlandó kiutazni. Horthy erre felhatalmazta, hogy tárgyalja meg velem a dolgot.
Délelőtt fél tíz tájban Nickyvel együtt átmentem a Kiugrási Irodáról Nicky magánlakosztályába, ahol Faragho már várt rám. Nicky magunkra hagyott bennünket, mi pedig hosszas tanácskozásba kezdtünk, amely pontos időpont-megjelöléseket is tartalmazó feljegyzéseim szerint fél tizenegyig tartott.
Faragho megingathatatlan volt. Ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy nélkülem nem megy Moszkvába. «Politikai és diplomáciai feladatról van szó, s az ilyesmiben te sokkal jártasabb vagy, mint én» – mondta. Azt válaszoltam, hogy nekem az Egyesült Államokban kell tárgyalásokat folytatnom, s emlékeztettem rá, hogy az MFM-tanácskozásokon egyetértés született arról, hogy ő utazik Moszkvába, én pedig, aki hosszú évekig szolgáltam a nyugati demokráciákban, nyugatra. Vagy fél óráig tartott közöttünk a kötélhúzás, anélkül, hogy eredményre jutottunk volna. Ez volt az ouverture, melynek végén mindketten elhallgattunk. Faragho elővett egy vastag szivart és pöfékelni kezdett, miközben én kétségbeesetten törtem a fejem valamilyen megoldáson. Aztán hirtelen úgy éreztem, hogy meg is leltem.
Az 1939. márciusi jelentésemben szereplő jövendöléseimre gondoltam: előre láttam a nagy világégést, melynek végén megsemmisül Németország, Franciaország, Olaszország és Nagy-Britannia ereje, s csupán két hatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok húz hasznot a háborúból és kerül ki megerősödve belőle. A mi esetünkben pedig nem Washington, hanem Moszkva jelentette a sürgősen megoldandó problémát. Ráadásul a nyugati hatalmak is a Szovjetunió felé terelték Magyarországot. Ne feledkezzünk meg arról, hogy sem Oroszország, sem az Egyesült Államok nem volt vétkes az általunk elszenvedett területcsonkításokban. Ez persze nem mondható el Franciaország őrült Kelet-Közép-Európa-politikájáról, amely annak idején a mohácsi csatavesztéshez és Magyarország feldúlásához vezetett. H. H. Bandholtz amerikai tábornok azt írja An Undiplomatic Diary című könyvében, hogy Franciaország minden lehetséges módon igyekezett gátolni Magyarországot, miközben teljes erejét latba vetette Románia felemelkedése érdekében. Minthogy gyors gondolkodású vagyok, túl sok időt emésztene fel, ha most beszámolnék mindazokról a gondolatokról, amelyek akkor a fejemben cikáztak.

 
Elhatározom magam a moszkvai útra. 1944. szeptember 26.

 
Ránéztem Faraghora, aki kényelmesen pöfékelt hatalmas karosszékében, és így szóltam: »Rendben van, Gábor, hajlandó vagyok elmenni Moszkvába, de azzal a feltétellel, hogy nem pusztán fegyverszüneti delegációként megyünk. A Kormányzó és az oroszok elé akarom tárni elképzeléseimet az ország bel  és külpolitikájának átalakításáról Bocskai, Bethlen, Rákóczi, Széchenyi, Kossuth, Teleki László, Teleki Pál nézeteinek szellemében, és – meg fogsz lepődni – a modern demokratikus alapelveknek megfelelően.«
Ennél sokkal többet mondtam el neki, Gábor azonban gyakorlatias észjárású ember volt, és szavaim nem voltak nagy hatással rá. Így szólt: »Nem igazán érdekel, miféle alapelveket akarsz elfogadtatni a Kormányzóval és Józsi bácsival. Nekem csak az a fontos, hogy gyere el velem Moszkvába. Különben – itt egy pillanatra elgondolkodott – a dolgok nem úgy alakulnak majd, ahogy kellene…«
Elmagyaráztam neki, hogy valamilyen demonstratív aktusra volna szükség, mely azt bizonyítaná, hogy valóban vissza kívánunk térni Teleki Pál politikájához:
»Arra kérem majd a Kormányzót, hogy Teleki Géza is legyen tagja a küldöttségnek. Géza és jómagam, vagyis a néhai kormányfő fia és egyik legközelebbi munkatársa elegendő bizonyítékul szolgál majd mondandóm mellett. És megpróbálom rábírni, hogy fogadja el a fő gondolatait annak a beszédnek, amelyet Moszkvában tartok majd.«
A politikai elképzelések általában nem foglalkoztatták Faraghot, akár jó dolgokat ígértek, akár nem. Most viszont felmerült egy gyakorlati szempont, amelynek kapcsán kérdéseket tett föl:
»Nem rajongok az ötletért, hogy egy elkényeztetett, hiú arisztokratát is magunkkal vigyünk, mint valami koloncot. Mégis, miféle ember ez a Teleki Géza?«
Igyekeztem megadni neki a szükséges biztosítékokat Teleki személye felől, ami láthatóan megnyugtatta.
»Akkor minden rendben van, Gábor. Visszamegyek az irodámba« – mondtam végül.
Elbúcsúztunk egymástól. Faragho visszatért saját irodájába, én pedig a Kiugrási Irodára. Felkerestem Nickyt és tájékoztattam döntésemről.

 
Horthy levélben kér fegyverszünetet Sztálintól

 
Nagyszerű! – kiáltott föl Nicky – Azonnal be kell menned apámhoz. Előbb azonban…” Fölemelt egy papírlapot az íróasztaláról: „Te kitűnően beszélsz és írsz angolul. Gondosan olvasd át ezt a szöveget és javítsd ki, ahol szükséges.”
Kezembe vettem a papírlapot, amely egy Sztalinnak szóló, géppel írott levél volt. „Rendben van – mondtam –, azonnal átnézem.” A szobámba mentem, és megkezdtem a munkát.
Miközben elvégeztem a szükséges javításokat, arra gondoltam, hogy végre közel állunk terveink megvalósításához. A levelet maga a Kormányzó fogalmazta Ambrózy, Nicky, a Kormányzóhelyettes özvegye és egy testőrtiszt segítségével, aki hosszú időt töltött Kanadában és jól beszélt angolul.
Emlékszem, hogy a Kormányzó nem fogadta el a változtatást, amely a címzett megszólítását érintette volna. A Kormányzó „Marshal Stalin”-ként szólította meg, amit én „Field-Marshal Stalin”-ra javítottam, lévén, hogy a „Field-Marshal” szó a legmagasabb rangú tisztet jelöli a világ minden hadseregében, míg a „Marshal” szó más testületekben betöltött tisztségeket – például rendőrfőnököt vagy tűzoltóparancsnokot – is jelenthet. Amikor nem sokkal később találkoztam a Kormányzóval, nem esett szó köztünk a levél szövegéről, később azonban láttam, hogy a megszólítást kivéve minden változtatásomat elfogadta.
Íme a levél teljes és végleges szövege:

Sztalin Marsall,
Végveszélybe került népem nevében és érdekében fordulok Önhöz. A magyar nép nevében szólok, melyet nem terhel felelősség ezért a háborúért. Népünk sorsát ezer éven keresztül, és különösen az utóbbi évtizedben a szomszédos német kolosszus befolyásolta. Ez a befolyás volt az oka, hogy szerencsétlen háborúba kerültünk a Szovjetunióval.
Nyomatékosan hangsúlyoznom kell, hogy szegény országomat ellepte a német „Ötödik Hadoszlop”. Térfoglalása akkor öltött nagyobb méreteket, amikor a német haderő bevonult Romániába és Bulgáriába. Azóta a német ügynökök minden cselekedetünkön, minden lépésünkön rajta tartják a szemüket, és a legfontosabb hírek és jelentések nem juthattak el hozzám. Nemrég jutott tudomásomra, hogy a Kassa és Munkács elleni légitámadás után Molotov külügyminiszter a magyar követtel folytatott megbeszélése során hangsúlyozta a Szovjetunió Magyarország iránti békés szándékait. Ha ez valóban így történt, akkor végzetes hiba esett, mivel szavai nem jutottak el időben hozzám.
Az igazság érdekében szeretném tájékoztatni, hogy egyetlen hüvelyknyi olyan területet sem akartunk senkitől sem elragadni, mely jog szerint nem minket illetett volna. Ezzel szemben Románia az első világháború után elragadta Besszarábiát orosz szövetségesétől, a második világháború folyamán pedig Dél-Oroszország jelentős részét akarta német segítséggel megkaparintani. S amikor 1940-ben véget szándékoztunk vetni az erdélyi magyarsággal szemben alkalmazott szörnyűséges bánásmódnak, a románok ismét Németországhoz fordultak, hogy a Hitler segítségével elért Bécsi Döntés révén legalább e terület egy részét megtarthassák.
Midőn teljes felhatalmazással rendelkező küldötteimet útnak indítom a fegyverszüneti tárgyalásokra, arra kérem Önt, kímélje meg ezt a szerencsétlen országot, melynek megvannak a maga történelmi érdemei, s melynek népe oly sok rokon vonást mutat az orosz néppel. Kérem, szíveskedjék latba vetni nagy befolyását szövetségeseinél, hogy olyan feltételeket szabjanak nekünk, amelyek összeegyeztethetőek a békés életre és a biztonságos jövőre mindenképpen méltó népünk érdekeivel és becsületével.
Engedje meg, Sztalin Marsall, hogy az alkalommal élve kifejezzem Ön iránt érzett nagyrabecsülésemet.
Horthy
U. I. Mivel csapataink jelen pillanatban még a határokon állnak, miközben erős német egységek szállták meg az országot, arra kell kérnem, kezelje levelemet körültekintéssel, amíg urai nem leszünk a helyzetnek.

Ha jól emlékszem, a levélen nem állt dátum, de tény, hogy a Kormányzó szeptember 26-án írta alá.
Azzal bíztak meg, hogy kijavítsam a nyelvtani és stílusbeli hibákat, de arra nem volt felhatalmazásom, hogy a szöveg egészén változtassak. Amikor most, huszonkilenc évvel később újraolvasom a levelet, be kell vallanom, hogy sem tartalmával, sem az angol megfogalmazással nem vagyok elégedett. Kár, hogy Nicky nem vont be e történelmi jelentőségű levél megszerkesztésébe. Általában véve az volt a fő baj, hogy honfitársaim összetévesztették a sietséget a hatékonysággal. Ha több időm lett volna 26-án, akkor elegánsabbá tehettem volna a levelet. Ám nem volt elegendő időm a javításokhoz, s a szöveg minőségének eleve sokat ártott az, hogy egyszerre többen fogalmazták.

 
Hosszú megbeszélést folytatok a Kormányzóval. Szeptember 26., délelőtt 10:45

 
Fél tizenegy után öt perccel Nicky berontott a szobámba: „Menjünk gyorsan apámhoz!”
Hogy senki se láthasson bennünket, Nicky egy kevesek által ismert lépcsőházon keresztül vezetett apja dolgozószobájába. (Vö. III. kézirat, I. köt., 741., 749–750. old.) Ezt a lépcsőházat használta huszonnégy évvel korábban IV. Károly volt császár, amikor azért kereste föl az Osztrák-Magyar Haditengerészet egykori főparancsnokát, hogy meggyőzze, minden hatalmat az ő kezébe kell helyeznie Magyarországon. Nagy rendetlenség fogadott. Nicky azonnal magunkra hagyott bennünket.
Mihelyt négyszemközt maradtunk, a Kormányzó néhány lépést tett felém; én ugyanis megtartottam a rangjának kijáró távolságot. Megragadta a kezem, és szinte könyörgő hangon kiáltotta:
Ugye elmegy Moszkvába, Szent-Iványi?”
Ezután előadtam elképzeléseimet (lásd a Faragho tábornokkal egy órával korábban folytatott beszélgetésemet), s amikor a néhai Teleki Pál személyéhez és az általunk folytatandó politikához értem, Horthy tengernagy közbevágott:
Igen, nagyon kedveltem a néhai Teleki grófot” – mondta, de nem fűzött megjegyzést a terveimhez. Ám többszöri fejbólintásából arra következtethettem, hogy zöld utat kaptam.
Amikor arra kértem, hadd vigyem magammal Teleki Gézát, Horthy tömören válaszolt:
Persze, ha maga szerint hasznos lehet.”
Nem voltam biztos benne, hogy követte, amit meg akartam értetni vele, de Moszkvában az ekkor kifejtett elvek szerint végeztem a munkámat.
A Kormányzó sokkal idősebbnek látszott, mint három és fél évvel korábban, amikor utoljára láttam. Persze hatalmas teher nehezedett a vállára, és arca magán viselte annak az állandó nyomásnak a jegyeit, amellyel a második világháború kitörése óta kellett szembenéznie.
Több más kérdést is meg kellett beszélnünk, így csak 11:25 körül tértem vissza a Kiugrási Irodára.

 
Gondolataim és terveim a Horthynál tett látogatás után

 
25-én még abban a hiszemben dolgoztam, hogy – egyedül vagy Bakách-Bessenyey kíséretében – az Egyesült Államokba kell majd utaznom, de másnap már készen álltam az új feladatra. Úgy véltem, az MFM-nek támogatnia kell a Washington–Moszkva vonalat, melynek súlypontja most a szovjet főváros irányába mozdult el. Igaz, 24-e óta Teleki Béla, Bánffy Dániel és mások arra igyekeztek rábeszélni, hogy foglalkozzak az orosz kérdéssel. Sőt, 22-étől kezdve egy sereg látogató – erdélyiek (Teleki Béla, Géza és Andor, Bánffy Dániel, Atzél Édy stb.), továbbá Soos Géza, Saláta Kálmán, Szent-Iványi Sándor, K. Tóth János tiszteletes, Darányi György és mások – keresett fel a Kiugrási Irodán. Valamennyien úgy érezték, hogy valami van a levegőben.

 
Felhívom Teleki Gézát

 
11:25 körül szóltam Helénnek, hogy szeretnék Teleki Gézával beszélni. Két perccel később már hallottam is a hangját a telefonban. Megkértem, haladéktalanul jöjjön be a Kiugrási Irodára. Amikor húsz perccel később megjelent a szobámban, egyenesen nekiszegeztem angolul a kérdést:
Géza, hajlandó vagy-e azonnal ugrani?”
Határozottan és tömören válaszolt: „Bármikor.”
Ekképp létrejött a Magyar Fegyverszüneti Küldöttség, melyet szeptember 26–27-én négyen alkottunk: Faragho Gábor katonai és Oroszország-szakértő; Teleki Géza nyersanyag  és erőforrás-szakértő; gróf Teleki Béla, az Egyesült Erdélyi Pártok elnöke, és jómagam, mint diplomata.
Elégedett voltam és azt gondoltam (sőt ma is, 1973-ban, amikor ezeket a sorokat írom, az a véleményem), hogy ez volt a lehető legjobb csapat, amelyet ekkor össze lehetett állítani. A küldöttség minden tagjára úgy tekintettem, mint aki senki mással nem pótolható. Egyedül talán Bethlen István gróf jöhetett volna még szóba, ám ekkor nem számíthattunk a szakértelmére.
 
(Sújtó László fordítása)
 
(Részletek Szent-Iványi Domokos angol nyelvű önéletrajzi kötetéből. Adatait ld. a Magyar Szemle 2013. decemberi számának 107. oldalán.)



Jegyzetek:

 
[1] C. A. Macartney: Október tizenötödike. A modern Magyarország története 1929–1945. Fordította Tudós-Takács János. Gede Testvérek BT., Budapest, 2006, 300. old.
[2] I. m.: 302–303. old.


« vissza