Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A megélt idő. Ágh '75

Ágh István 75 éves. Ez ma semmi esetre sem öregség, de tiszteletre méltó kor. Költőnek különösen.
Ágh Istvánt már gyerekkorában megkísértette a költészet. Egy évtizedekkel ezelőtt írt versében maga idéz zsengéiből. A szövegeken okkal lehet mosolyogni, de a kora ötvenes évek atmoszférájának hatásán túl kétségtelen tehetség is mutatkozik bennük. Így talán joggal mondhatjuk: a megmaradt füzetecske annak bizonyítéka, hogy Ágh költői életútja hat évtizede kezdődött. Költészete így hatvan év krónikája is: nem akármilyen koré.
Tudom, a ma uralkodó teóriák szerint nem illendő költői életműben a kort, a történelmet keresni. De a magyar költőt és így a költészetét mégis nagyon erősen köti a kora és történelme. Ágh István életének hetvenöt, költészetének hatvan éve a megélt idő, így korszakok és korszakváltások tükre. Még abban is, ahogyan az évek során érzékelhetően mind távolabb húzódott a történelem nyers élményeitől.
Pedig gyerekkorától kezdődően jutott neki belőlük bőven. A háború, a Vörös Hadsereg győzelmével Magyarországra szakadt véres és erőszakos „béke” Iszkázon és a Somló vidékén is egyéni és családi tragédiák sorát hozta, a nyomában következő diktatúra helyi és regionális rémségei, ideértve az 1956-os Kossuth téri sortűzben elszenvedett sebesülést is, olyan üzenet volt, amit nem lehetett félreérteni.
Ez az elszenvedett, a személyes sorsot, a költő belső életét is meghatározó történelem nemcsak a nemzet mindennapjait határozta meg, hanem, külön-külön, a közösség minden egyes tagjának életét is. Itt élni nemcsak a hétköznapok, hanem a lélek és a szellem nyílt és rejtett megnyomorítottságát jelentette. És ilyen feltételek között kellett boldognak lenni, élni az egyetlen élet adta eséllyel. Ha Széchenyi szerint korában minden magyar enthuziaszta, vagyis – Kemény Zsigmond szavával élve – rajongó volt, a 20. század magyarjai, ha nem tudtak is róla, született és kényszerű egzisztencialisták lettek. A legtöbbet erről a költők tudnak, köztük Ágh István is.
Annak a közegnek, amelyben első élményeit szerezte, amely útjára bocsátotta, kivételesen nehéz sors jutott. A gyermekkor gondjai között is megvalósuló paraszti idilljét a mezőgazdaság kollektivizálása, a nagyüzemek létrehozása törte meg. Ez nemcsak szociológiai vagy politikai tény, nemcsak a pártállam ideológiája, és ostobán fölösleges durvasága nyomán milliók által elszenvedett többletkínzatással okozott sebeket, de tágabb értelemben is korszakváltást jelentett. A világ változott, nem csak Magyarországon, nem csak a keleti blokkban, nem csak Európában. Maga a hatalmi-politikai rendszer csak a kiszolgáltatottságot tette keservesebbé, megalázóbbá, de az idehaza elszenvedett változások egy hatalmas sodrású civilizációs korszakváltás részei is voltak.
Nézzük bárhonnan: minden ilyen átalakulás drámai változásokat hoz. Nagyon sok áldozatot követel, rendkívüli értékeket tipor maga alá. Olyasmit, aminek a hiányában támadó bizonytalanság, személyes és közösségi hiányérzet, a sokféle lelki folyamat tagadhatatlanul olyan költői téma lehet, ami a művészi absztrakció távlatában a 20. század egyetemes élménye.
Az volt már, közvetlen valóságában és távlataiban a kevéssel Ágh István előtt induló nemzedék számára is. Ha az ő generációja, csupán néhány évvel fiatalabban, csupán erről akar szólni, inkább csak az idősebb testvérek utóvédje lehetett volna. Sokan bele is roppantak ebbe. Ágh István azonban kivételes képességgel emelkedett felül azon a gondon, hogy Juhász Ferenc, Nagy László vagy Csoóri Sándor már elírták előle legkézenfekvőbb témáját: a parasztéletforma mint történelmi képlet és mint szociológiai valóság végnapjainak lírai történetét.
Tetejébe az ő költői indulása már egy másik, egyértelműségét vesztett, képlékenyen kegyetlen korszakhoz kötődött. A hatvanas évek elejének-derekának konszolidációja idejére a magyar társadalom már túl volt a nagy megrázkódtatásokon: a legkeményebb diktatúrán, a szorítás enyhülésén, a forradalmon és a restauráció heveny szakaszán. Költői kibontakozása idejére 1956 forradalmának heroizmusa és lassan szürkülő tragédiája elvette a nagy álmokhoz szükséges érzelmi tereket. Az ekkor induló költőknek csak a rettenet utáni siratóénekek és elégiák világa maradt. Ezt fölismerni, ezt kifejezni kivételes, igazán sikeresen kevesek által megoldott szellemi feladat volt.
Ágh István teljesítette. Eljutott e keserves világ kifejezhetőségéig. Mégsem a pusztulás krónikása lett. Sokkal inkább a veszteségé – ami nem ugyanaz. Nagyon hamar ráébredt, hogy miként lehet a hiányon keresztül elmondani a gazdagságot, hogy – egy későbbi kötetcímére utaljak – miként lehet meghallani a kidöntött fák suttogását.
Hetvenötödik születésnapja alkalmat ad arra, hogy ne egyes verseire, még csak ne is a köteteire, hanem az életmű egészére figyeljünk. Arra az ívre, amelyik ma is fölfelé mutat. Ágh Összegyűjtött verseit olvasva szembeötlő, hogy látásmódja milyen határozott változásokon keresztül őrizte meg egységét, hogy egymásból észrevétlenül kinövő, de jól elkülöníthető szakaszai vannak. Valamennyit jellemzi a kiforrott, egyéni versbeszéd, a formai kiegyensúlyozottság, természetesség. És ami legalább ilyen fontos: a korszakos jelentőségű, új poétikai paradigmákat hozó költőtársak mellett is meg tudta találni a maga sajátos hangját, érvényes látásmódját. Már korai versei, első kötetei ezt mutatják. Máig hitelesen tanúskodva keletkezésük idejéről, és sejtetve az életmű további alakulásának irányát: hagyományos versbeszédének letisztultságában eleve ott van a változásra, megújulásra való képesség.
Ágh költészetének pillérei indulása óta biztosan állnak. Ilyen a természethez kötődés kivételes ereje, már-már panteisztikus jellege. Nem olyan légies finomsággal, mint mondjuk Áprily Lajos verseiben, nem is olyan biztonságot és otthont kereső oldottsággal, mint ahogyan például Szepesi Attila teszi. Ágh nem a természet felé fordul, ő abból indul: a paraszti életformával összefüggő otthoniassággal kötődik ide.
Azzal az ősi, áhítatos és reális biztonsággal, amely öntudatlanul a kozmikus rendhez csatolja a természetben élő embert. Praktikusan elsősorban azt, aki ténylegesen a föld közelében él. Ágh természetélményének lényege, hogy ő maga is mint természeti lény létezik, ebből a közegből kinőve a puszta tény növekszik szellemi élménnyé. Ez a metafizikai tágasságú természetelvűség máig alapvető gondolkodásában, költészetében, és túlmutat közvetlen valóságán. Olyasmi, ami nem tűr árulást, ami nem enged választást hűség és hűtlenség között. Le kell szögeznünk rögtön: ez a hűség nem szellemi röghöz kötöttség. A magyar irodalmat bizonyos dichotomikus megrögzöttséggel szokás népi és urbánus ágakra osztani, ami irodalomszociológiai, még inkább zsurnálpolitológiai értelemben még igaz is lehet. Szellemileg azonban semmiként. Irodalmunknak lehet két pólusa, de legnagyobb hatású és legmaradandóbb értékeinkben mindkettő megjelenik. Ami azt jelenti, hogy irodalmi értelemben egy pólusok szerinti felosztásnak alig van több értelme, mint ha íróinkat-költőinket aszerint állítanánk szembe, hogy melyik mondható piknikusnak és melyik aszténiásnak.
Ágh István paraszti közegbe születése, neveltetése okán a szokványos besorolás szerint népinek mondható. Tájékozódása, életmódja, mindennapi léte azonban már a nagyvároshoz köti. Nem is kötheti máshoz: annak a világnak, ami felnevelte, a szülőfalujában is örökre vége szakadt. Így eleve arra kényszerült, hogy mindkét pólusra figyeljen. Költészete ezért nem népi (ahogyan bukolikája dacára nem volt az Horatius vagy Berzsenyi), és nem is urbánus (mert városi-értelmiségi kötöttsége sem szakítja el a bukolikus örökségtől). Versvilága, ahol igazán otthon lehet, megőrzi a paraszti világ naiv teljességét, és magába foglalja a modernizmus nyitottságát. Így lesz már a kezdetektől – ahogyan azt Domokos Mátyás oly szépen föltárta – az elioti értelemben vett klasszikus modernség követője.
Ezen nem változtat, hogy korai verseit a mindmáig megőrzött első személyű megszólalás, a magyar költői tradíciót folytató páros rímek használata, a jambikus lejtés jellemezte. Olyan alapelemek ezek, amelyek mai, még mindig alakuló, megújuló költészetében is fellelhetők. De képi világa, asszociatív, eredeti képeinek ereje, fogalmisága a hagyomány újragondolását mutatja. Költészetében, ahogyan mindennapjaiban, a hagyományhoz való hűség a megtagadás nélküli elszakadás tényétől vált fontossá.
Az otthonosság élményéből kinövő idegenségérzet persze felfogható az életmódváltás természetes következményének – de ha ettől a puszta életrajzi ténytől eltekintünk: nem ez a 20. századi ember alapélménye? Nem ez, az otthontalanság, a világba vetettség, a szabadság kiszolgáltatottsága a nagy egzisztencialisták panasza is? Nem ettől egyetemes Bartók Cantata profanája, Juhász Ferenc Szarvassá változott fiúinak a titkok kapujában való kiáltozása, Nagy László Zöld Angyala és Búcsúzó lovacskája és Ágh István Harangszó a tengerészértje? Ágh, ugyanúgy, mint Ligeti vagy Pendereczky zenéje, József Attila, Szabó Lőrinc, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, vagy Vas István és annyian mások, erről a valóságvesztésről szól. Végső soron valamennyien ugyanazzal a 20. századi alapélménnyel néznek szembe. Sokféleképpen szólnak, sokféle determináció határozza meg, hogy miként. Csak a hely és az idő véletlene dönti el, hogy aztán ez mikor milyen képekben, milyen mitologikus formában, milyen szociokulturális háttérrel jelenik meg.
Valamilyen háttere mindenkinek van. Valamilyen gyermekkora mindenkinek volt. Valahova születni nem érdem és nem dicsőség, hanem adottság. Mindenki maga dönti el, mit kezd ezzel az útravalóval, mennyit őriz meg és mit épít belőle. Ez, mondhatnánk, alkotmányos alapjog. Ágh István is él vele: örökségét máig őrzi. De újjáteremtve, kitágítva, a vadon nőtt alanyba nemes vesszőt oltva. Eltávolodik gyerekkori élményvilágának közvetlenségétől, de a sejtjei őrzik eme édeni világ emlékezetét. A hetvenes évektől egyre határozottabban átalakuló, az ezredforduló körül ismét megújuló versbeszédben, a megélt diszharmónia élményében, gondolatokban és formákban élnek az induláskor kapott értékek. Mert van, amit nem lehet elfelejteni: a nyelvét vesztett emigráns is anyanyelvén számol és álmodik. De az anyanyelv nemcsak a verbális közlések, hanem a nyelv előtti és a nyelv alatti élmények hordozója is.
A Biblia szerint az édenből való kiűzetés oka az, hogy az ember megkóstolta a tudás fájának gyümölcsét. Ez a történet nemcsak ismerős mindannyiunknak, de többé-kevésbé valamennyien meg is éltük. Ágh István is világlátásának, műveltségének, szerelmeinek, barátságainak, tudásának kitágulásával kerül mind távolabb gyerekkorának édenétől, ha úgy tetszik: ifjúsága zöld vadonától.
Miközben az őt körülvevő világ sokszorosan átalakul, a költő belső világa is egyre változik. Jellemző, hogy kötetről kötetre egyre több lesz a portréverse, egyre nagyobb lesz a műveltségélményét kifejező versek aránya, szaporodnak „hommage” típusú költeményei. Az ezekben is megmutatkozó egyre több ismeret, tapasztalat és egyre átfogóbb tudás mind távolabb vezeti a gyermek- és ifjúkor otthonosság- és bizonyosságélményétől. A közvetlen valóság helyett inkább a szellemi valóságba gyökerezik – ami nem adhatja meg neki sem a korábbi biztonságérzetet. Elbizonytalanodása okaként joggal jelölhetné meg a zavaros és méltatlan külső világot. A tágabb 20. századot vagy éppen a kádári Magyarország világát, a „nagy herélés” birodalmát. De nem ezt teszi. Nagyobb biztonságot, egyúttal több szabadságot kínál neki, hogy elvállalja a maga sorsát. Azt, hogy kimondja: a „kinti ködnél sűrűbb belső homály”. Merthogy ami kint van: csupán körülmény. Amire lehet, de fölösleges hivatkozni, mert nem magyaráz meg semmit, és nem ment föl a személyes felelősség alól.
Lehetne gyötrődni ezen a helyzeten. De lehet másként is nézni rá. Ha a gyermekkor édene elveszett is, az édeni lét emléke megmarad. A költészet sokféle színe, a versekbe mentett és teremtett világ gazdagsága, a szülők, testvérek, a szerelem, a család, a világ, a térben és időben egyetemes kultúra, az ősmítoszoktól a kortársakig terjedő szellemi impulzustömeg, az emlékezés, a reflektív és meditatív gondolkozás megannyi rétege, villanása a szokásos módon elmondhatatlan. De az összegyűjtött versek kilencszáz oldalába már ez is belefér. Ágh István versei a költészet jogát is bizonyítják: nincs ennél gazdaságosabb kommunikációs forma.
Ágh költészetének van egy különös, nagyon materiális és nagyon spirituális valóságrétege, amely költőt és költészetet egyaránt hordoz. Közvetve már esett is szó erről. Bármit látott is maga a Somló, bármi történt is Iszkázon, a szülőföldön, a Kemenesaljáig, a Balaton-felvidékig terjedő térségben, ez az a jellegzetes pannon táj, amelyet olyan sokan megénekeltek, Berzsenyitől Hamvas Béláig, Takáts Gyuláig. Meg is festették, ahogy Egry József, az a festő, aki időskori művészete magaslatain úgy ábrázolta az enyhülést adó szépséget, hogy egyre kevesebbet mutatott annak tárgyi és mind többet metafizikai valóságából.
Ezt teszi mai költészetében, a mulandóság melankóliáját átérezve, Ágh István is. Egy (vélhetően Takáts Gyulának ajánlott) versében meg is idézte a festőt: „Fényt vetni, mint egy Egry-képen” – írta. A vers éppen a Fohász az öregkorért címet kapta. És éppen címzettjének „hetvenöt éves motívumaira” íródott…
Most Ágh István is ennyi idős. Ha úgy tetszik, az öregkorért mondott egykori fohász meghallgatásra talált. Ez adja a hátterét annak, hogy arcátlanul fohászkodjunk tovább: nem öregkorért, hanem kései fiatalságért.
Isten éltessen, Ágh Pista!
 
(Ágh István: Összegyűjtött versek. 1–2. Bp., Nap Kiadó, 2013, 460. és 456. o.)


« vissza