Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A megismerés korlátai - Busujeva nyomán

A szovjet felderítésnél szolgálatot teljesítő, majd Angliába távozott Viktor Szuvorov könyveivel és filmjeivel rendkívüli sikert aratott hazájában. Igaz, az ilyen sikernek nem mindenki szokott örülni. A Szuvorov két könyvét ismertető Tatyjána Szemjonovna Busujeva történész húsz éve a Novij Mír folyóiratban megjelent elemzésének közreadása több okból is időszerű. Egyrészt azért, mert Viktor Szuvorov 1992-ben és 1994-ben Oroszországban napvilágot látó két műve közben 2006-ban és 2008-ban – a Kairosz Kiadó jóvoltából – Magyarországon is megjelent.(1) Másrészt azért, mert – bár Ungváry Krisztián 2005-ös, második világháborúról szóló dokumentumkötetében(2) német fordításban hivatkozik Sztálin 1939. augusztus 19-i „titkos” beszédére, amelyet Busujeva cikkében nyilvánosságra hozott, , ám Busujeva Szuvorov két művének ismertetése ürügyén nemcsak ezt adja közre, hanem a két világháború közötti szovjet-német együttműködésre is említ további konkrét példákat, amelyek talán a Sztálin-beszédnél is érdekesebbek.(3) Busujeva tanulmánya, amint azt tíz évvel később, 2004-ben Szergej Szlucs moszkvai történész megállapítja, először 1995-ben váltott ki komoly visszhangot. Szlucs Busujeva írásának oroszországi és külföldi (főként németországi) utótörténetét is ismerteti,(4) majd megállapítja, hogy kicsi a valószínűsége annak, hogy Sztálin 1939. augusztus 19-én eligazítást tartott volna az SZKP PB szűk körű és a Kommunista Internacionálé orosz vezetőinek, különösen nem olyan tartalommal, ahogy az Busujeva írásában szerepel. Olvasói tudomására hozza azt is, hogy birtokában van az a levél, amelyet az Orosz Föderáció Elnökének Archívumától kapott. E szerint az intézménynek nincs birtokában semmilyen 1939. augusztus 19-i keltezésű, Sztálinnak tulajdonítható, hasonló tartalmú dokumentum.(5)
Busujevát viszont nem sikerült meggyőznie. A levéltárakban való kutatómunka Oroszországban a kilencvenes évek eleje óta nehezebbé vált. Az oroszországi archívumokban kutató történészek sem értik, hogy pontosan milyen megfontolások alapján szabályozzák a különböző dokumentumokhoz való hozzáférést, amely gyakran évente változik.(6)
Ráadásul változó a különböző levéltárak gyakorlata is, hiszen a Gorbacsov Archívumban például szabadon és könnyen kutatható a „népi demokratikus” országok vezetőivel, így például az Aczél Györggyel folytatott levelezés is. Lehet kutatni az elnöki levéltárban, mindkét külügyi levéltárban, bár itt is vannak „titkos anyagok”. Ugyanakkor a külföldi kutató számára a KGB levéltári anyaga semennyire vagy igen nehezen hozzáférhető – az 1990-es évek eleje, vagyis a Szovjetunió felbomlása óta.(7) Pedig javarészt itt található nemcsak a Bethlen István miniszterelnökkel, hanem a gróf Esterházy Jánossal, Atzél Edével, Werth Henrikkel, Bakay Szilárddal, az élve hazatérő Mikó Imrével, Hátszegi-Hatz Ottóval kapcsolatos dokumentáció oroszlánrésze is.(8) Arra, hogy a magyar vonatkozású dokumentumok nehezen hozzáférhetőek, az egyik részmagyarázat az, hogy számos esetben az orosz hatóságok számára sem világos, hogy a magyar elit Szovjetunióba szállított említett és további képviselőit milyen alapon szállították ki és tartották fogva.(10)
Tatyjána Busujeva, az Orosz Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, a történettudományok kandidátusa több, mint egy évtizede a kilenc kötetes „Szoversenno szekretno. Ljubjanka Sztalinu o polozsenyii v sztranye 1922-1934” egyik szerkesztője és most is aktívan kutat a KGB, mai nevén az FSZB levéltárában.(10)
 
Alább olvasható húsz évvel ezelőtti tanulmánya.
 
 
 
"Miközben átkoznak, próbáljanak megérteni…"(11)
 
 
A háború maga a kiszámíthatatlanság; háromnegyed része,
amelyre a harci cselekmények épülnek, az ismeretlenség ködébe vész…”
Carl von Clausewitz
 
 
Történelmünk legfontosabb időszakai nemrég még érinthetetlenek voltak: sok tragédiáról, eseményről, névről nem beszélhettünk. És tessék! Váratlanul Oroszország-szerte elterjedtek Vlagyimir Rezun (álneve: Viktor Szuvorov) könyvei, A jégtörő és Az M-nap. Rezun a Szovjet Hadsereg Felderítési Főigazgatóságának tisztje, disszidens, akit golyó általi halálra ítéltek. Bár rengeteg a különféle háborús kiadvány, mégis pont az ő könyvei kerültek az oroszországi olvasóközönség figyelmének középpontjába, amely meglepődve, értetlenül és éles elutasítással fogadta műveit. A szerző értékelése, amelyben a Szovjetuniót a második világháború „fő bűnösévé” és „főkolomposává” minősítette, túlságosan kíméletlennek tűnt.
Könyvei különösen a frontnemzedék lelkében okoztak súlyos sérüléseket,(12) hiszen közülük, az 1922–1925 között születettek közül száz emberből csak három tért haza a háborúból. „Nem akarom megsérteni a több millió halott emlékét, de amikor letépem a háborúról a szentség nimbuszát, amelyet mindannyiunk közös szerencsétlenségére a kommunisták eszeltek ki, valósággal azok emlékét sértem meg akaratlanul, akik nem tértek vissza a háborúból. Bocsássanak ezért meg nekem!” – fordul az olvasókhoz Szuvorov.
Dicsőíteni a győzelmet – kellemes; a háborúról az igazságot elmondani viszont keserű dolog. De az igazságnál még sincs fontosabb dolog, mert a nép vére és kínjai nem tűrik, hogy feledésbe merüljön azok bűne, akik olyan bőségesen folyatták a nép vérét. Mindennek a megírása Szuvorovnak sem okozott örömöt, legalábbis szükségesnek tartja, hogy érzékeltesse: „…az egyetlen szent dologra emeltem kezet, ami a népnek megmaradt: ez a Háború emléke… Mindenemet feláldoztam életem könyvének a megírásáért, amim csak volt… Szörnyű lett volna úgy meghalni, hogy nem írom meg ezt a könyvet, hogy nem mondom ki azt, ami előttem kitárult… Ítéljék el a könyvet! Gyalázzanak, átkozzanak csak! De miközben átkoznak, próbáljanak megérteni…”
A jégtörő” és „Az M-nap” a közismert és hozzáférhető irodalom és a visszaemlékezések elemző válogatásán alapul. A szerző aláhúzza: mindezt előre megfontolt szándékkal tette, azért, hogy az olvasónak legyen lehetősége arra, hogy az író verzióit maga ellenőrizze. Ugyanakkor kizárt, hogy Szuvorov ne tudná: a szovjet háborús irodalomban túl sok mindent annyira meghamisítottak és a visszaemlékezések szerzői olyan gyakran voltak képmutatóak, hogy napjainkban igen nehéz elkülöníteni az igazat a hamisításoktól. Ugyanakkor mégiscsak ezekre a könyvekre támaszkodik, időnként maga is felül a hamis információknak, amelyekkel tele vannak ezek a művek. Úgy tűnik, hogy a könyv alapját képező források ilyenfajta mesterséges leszűkítése Szuvorovnál inkább kényszerű, mint szándékos. A probléma nyitja, hogy a közelmúlt kizárólagos elfogulatlan tanúit, az eredeti történeti háborús dokumentumokat – hasonlóan a korábbi időszakhoz – „szigorúan titkos”, „senkinek sem adható ki” és más hasonló bélyegzővel ellátva továbbra is az oroszországi levéltárakba zárva tartják. Természetes, hogy Szuvorov nem férhetett hozzájuk, ahogyan erre napjaink oroszországi társadalmának sincs módja. Ezért hogyan is ítélhetnénk meg, igaza van-e Szuvorovnak vagy nincs, amikor még a hivatásos történészek – akik sok éve dolgoznak az ún. háborús tematikán – sem ismerik a háború megítéléséhez leginkább szükséges titkosított levéltári állományt? A nemzeti emlékezetet nem csupán egy évtizedre fosztják meg ettől az óriási történeti tényanyagtól, hiszen minden egyes ilyen dokumentum mögött mindmáig ismeretlen igazság rejtőzik honfitársaink sorsáról, akik a történelem valódi formálói, ellentétben azzal a történelemmel, amit a rendszer irányítói ötlöttek ki.
Csak az utóbbi években kezdték fellebbenteni a fátylat a levéltári dokumentumokról. Történészként nekem megadatott, hogy néhány nem ismert, ma is titkosként nyilvántartott eredeti dokumentumba ütközzek. Ezek fényében azt javasolhatom az olvasóinknak, hogy gondolkodjanak el Szuvorov könyveinek egyes lapjain.
Idézzük fel azt – írja Szuvorov –, hogy az első világháború után Németország elvesztette a jogot arra, hogy erős hadsereggel és támadó fegyverzettel rendelkezzen… A német parancsnokokat saját területükön megfosztották annak a lehetőségétől, hogy támadó háborúk megvívására készüljenek fel, amit…ők… a Szovjetunió területén tettek meg. Sztálin ugyanis a német parancsnokok rendelkezésére bocsátott mindent, amihez odahaza nem volt joguk: tankokat, nehéztüzérséget, harci repülőgépeket… Sztálin valamilyen okból kifolyólag nem sajnálja az anyagi eszközöket, az erőt és időt arra, hogy a német támadó erő újjászülessen. Miért? Ki ellen?... Egy válasz van: Európa összes többi része ellen.”
 
Sok olvasónk erre jogosan felháborodik, hisz a szovjet propaganda mindig azt sulykolta, hogy a SZU aktívan fellépett a németországi militarizmus újjászületése ellen. De ekkor megszólaltak a több évtizedes ismeretlenségből előkerülő eredeti dokumentumok, amelyek alján L. D. Trockij, M. V. Frunze, F. E. Dzerzsinszkij, J. V. Sztálin, K. B. Radek, G. V. Csicserin, L. B. Kraszin, N. N. Kresztyinszkij, V. V. Kujbisev, E. M. Szkljanszkij, K. E. Vorosilov, M. N. Tuhacsevszkij, A. I. Jegorov, Ja. K. Berzin és mások aláírása áll. Ezek arról tanúskodnak, hogy Versailles és Genf tilalmait megszegve a Wehrmacht (akkor még Reichswehr) 1920-tól 1933-ig a mi földünkön gyűjtött erőt. A SZU-t és Németországot ugyanis titkos katonai szövetség kötötte össze, amely nemcsak a szigorúan titkos német katonai bázisok kialakítását foglalta magában, hanem a hadiipar számos területén folyó széles körű együttműködést is. A dokumentumok lapjain rejtjeles elnevezések tűnnek fel: „Lipeck”, „Káma”, „Tomka”. És kiderül, hogy „Lipeck” egy hatalmas légi bázis, ahol a leendő Wehrmacht számára pilóták százait képzik ki. Itt, a speciális gyakorlótereken próbálták ki a repülőgépeket, hadgyakorlatokat folytattak és kísérleti, valamint kutatómunkát is. A híres Henkel cég itt próbálta ki a távolsági felderítésre és nappali bombázásra szánt BMW motoros repülőgépeit. A lipeckikiképzésen részt vevők számára szigorúan megtiltották, hogy bármilyen, a létesítményen folyó tevékenységgel kapcsolatos információt bárkivel megosszanak. Még a repülőgép- szerencsétlenségek áldozatainak haláleseteiről szóló értesítéseket is meghamisították; a pilóták testi maradványait őrző koporsókat pedig olyan dobozokban küldték vissza Németországba, amelyekhez olyan vámáru-nyilatkozatot csatoltak, amelyet repülőgép-alkatrészekről állítottak ki. 1933. július 22-én Kestring moszkvai német katonai attasé közölte A. Jegorovval, a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg vezérkari főnökével, hogy „a Reichswehr hadseregparancsnoka a Reichswehr nevében mély háláját fejezi ki a Vörös Hadseregnek és a Vörös Légiflottának a sokéves vendégszeretetért Lipeckben.” A német pilóták a lipecki kiképzés után, 1940-ben Európa városait bombázták, majd egy év múlva – Moszkvát.
 
1926-ban a németek Kazanyban szervezték meg „Káma” harckocsizó kiképzőközpontjukat. Német történészek véleménye szerint páncélosaik itt kiképzett csoportja jelentősen megkönnyítette a német harckocsiosztagok gyors kialakítását – odahaza. A „Kámá”-ban kiképzésen részt vett Guderian tábornok 1939-ben Lengyelországra, 1941-ben pedig a Vörös Hadseregre zúdította „páncélos ékjeit”.
 
Minden addiginál titkosabb objektum volt a Szovjetunióban a vegyi háborúra felkészítő iskola a Volga menti „Tomká”-ban, amelybe a németek körülbelül egymillió márkát fektettek. „Tomka”lőterein próbálták ki a mérgező anyagok tüzérségi alkalmazásának legújabb módszereit, a légierőnél gázvető készülékek segítségével, valamint azokat az anyagokat és eljárásokat, amelyek a szennyezett területek gázmentesítésére szolgáltak. A tudós Vil Mirzajanov 1992-ben izgalomba hozta az egész világot azzal a szenzációs közléssel, hogy Oroszországban új generációs vegyi fegyvert gyártanak. Közleményében akaratlanul érintette a „Tomká”-ban folyó baljóslatú tevékenységet, amelyről úgy tűnt, hogy rég a feledés homályába veszett. A közleményeiben említette Sihanit, Vol’szkot és más településeket, ahol a földet és az embereket halálos vegyi mérgezés érte. Ezek éppen azok a járások, ahol hetven évvel ezelőtt a Szovjetunió és Németország a világ elől elrejtve e fegyverek gyártását előkészítette.
A Szovjetunióban képezték ki a későbbi német hadsereg színe-javát: Modelt, Guderiant, Brauchitschot, Hornt, Kruset, Feiget, Keitelt, Mansteint, Kretschmert és még sokakat. Néhány év múlva a Wehrmacht csapatai az ő parancsnokságuk alatt előbb Európa, majd ezt követően a Szovjetunió rémévé válnak. „Sztálin volt az, aki hozzásegítette Hitlert a hatalomhoz és igazi Forradalmi Jégtörőt csinált belőle.(13) Sztálin volt az, aki a Forradalom Jégtörőjét Európa felé irányította… Sztálin volt az, aki e Jégtörőt mindazzal ellátta, amire győzedelmes előrejutásához szükség volt” – Szuvorov könyvének alapvető gondolata ez, ami kifejezetten neki szóló éles kritikát váltott ki mind az olvasók, mind a hivatásos történészek részéről. De térjünk vissza ismét a zárolt dokumentumokhoz.
 
A Szovjetunió Különleges Levéltárának (hadizsákmányként a SZU-ba került) titkos állományában sikerült forrásokat találni arról, hogy 1939. augusztus 19-én, vagyis négy nappal a szovjet-német megnemtámadási szerződés (a Molotov-Ribbentrop paktum) aláírása előtt Sztálin sürgősséggel összehívta a Politbürót(14) és a Komintern(15) vezetését. Ezen az ülésen egy olyan beszédet tartott, amelynek szövegét nálunk sohasem hozták nyilvánosságra. Az esemény után ötvenöt évvel Szuvorov leírja: „Annak a pontos napja, amikor Sztálin elindította a második világháborút, 1939. augusztus 19-e.”
 
Miről is beszélt akkor Sztálin?
 
A háború vagy béke kérdése számunkra kritikus fázisba ér. Ha Franciaországgal és Nagy-Britanniával kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötünk, Németország lemond Lengyelországról és „modus vivendit” fog keresni a nyugati hatalmakkal. A háború elhárul, de a továbbiakban az események a Szovjetunió számára veszélyes fordulatot vehetnek. Ha elfogadjuk Németország ajánlatát, hogy megnemtámadási egyezményt kössünk vele, Németország természetesen megtámadja Lengyelországot és Franciaország, valamint Anglia beavatkozása e háborúba elkerülhetetlenné válik. Nyugat-Európában mindez komoly elégedetlenséget és forrongást vált majd ki. E feltételek mellett nagy esélyünk lesz arra, hogy kívül maradjunk a konfliktuson és bízhatunk előnyös hadba lépésünkben.
Az utóbbi húsz év tapasztalata azt mutatja, hogy Európában egy kommunista mozgalom békeidőben nem képes akkora erővel rendelkezni, hogy ott a bolsevik párt hatalomra juthatna. E párt diktatúrája csak egy nagy háború eredményeként lehetséges. Választani fogunk és választásunk kézenfekvő. El kell fogadnunk a német ajánlatot és udvariasan vissza kell küldenünk az angol-francia küldöttséget. Közvetlen hasznunk, amelyre szert teszünk, Lengyelország megsemmisítése lesz – egészen Varsó előteréig, beleértve az ukrán Galíciát.
Németország teljes cselekvési szabadságot biztosít számunkra a balti országokban és nem ellenzi, hogy Besszarábia visszatérjen a Szovjetunióba. Kész arra, hogy befolyási övezetünkbe engedje Romániát, Bulgáriát és Magyarországot. Nyitva marad Jugoszlávia kérdése… Egyidejűleg tisztában kell lennünk a Németország vereségéből vagy győzelméből adódó következményekkel is. Amennyiben vereséget szenved, Németország szovjetizálása elkerülhetetlen és kommunista kormányt alakítanak. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a szovjetizált Németország nagy veszélybe kerül, ha ez a szovjetizáció Németországnak egy gyors lefolyású háborúban elszenvedett veresége következményeként zajlik le. Anglia és Franciaország még elég erős lesz, hogy Berlint elfoglalja és megsemmisítse szovjet Németországot. Mi pedig nem leszünk abban a helyzetben, hogy németországi bolsevik elvtársaink segítségére siessünk.

Ezért a feladatunk az, hogy Németország minél hosszabb háborúba bonyolódjon azzal a céllal, hogy Anglia és Franciaország oly mértékben fáradjon el és merüljön ki, hogy ne legyen abban az állapotban, hogy a szovjetizált Németországot megsemmisítse. Semlegességünkhöz ragaszkodva és várva a megfelelő pillanatra, a Szovjetunió a jelenlegi Németországnak fog segítséget nyújtani, ellátja nyersanyagokkal és élelmiszerrel. Magától értetődik ugyanakkor, hogy segítségnyújtásunk nem haladhat meg egy bizonyos mértéket, nehogy aláássuk saját gazdaságunkat és meggyengítsük hadseregünk erejét.
Egyidejűleg, különösen az angol-francia blokkban, főként Franciaországban, aktív kommunista propagandát kell folytatnunk. Készen kell állnunk arra, hogy ebben az országban háborús időben a pártnak fel kell hagynia a legális tevékenységgel és illegalitásba kell vonulnia. Tisztában vagyunk vele, hogy ez a munka sok áldozatot követel majd, de francia elvtársaink nem fognak habozni. Feladatuk elsősorban a hadsereg és a rendőrség bomlasztása és demoralizálása. Ha ezt az előkészítő munkát a megfelelő módon teljesítik, szovjet Németország biztonsága garantált lesz, ami majd Franciaország szovjetizálását is elősegíti.

E tervek megvalósításához nélkülözhetetlen, hogy a háború minél hosszabb ideig elhúzódjon, s ezért kell erre összpontosítanunk minden erőnket, amellyel Nyugat-Európában és a Balkánon rendelkezünk.
Nézzük most a második feltételezést, vagyis Németország győzelmét. Vannak, akik úgy gondolják, hogy e lehetőség komoly veszély a számunkra. Bár van igazság ebben az állításban, de hiba lenne azt gondolni, hogy ez a veszély olyan közeli és olyan óriási lesz, ahogyan azt egyesek képzelik. Ha Németország győzelmet arat, túlságosan kimerülten kerül ki a háborúból ahhoz, hogy fegyveres konfliktust kezdeményezzen a Szovjetunióval, legalábbis tíz éven belül.
Németország alapvető gondja az lesz, hogy szemmel tartsa a legyőzött Angliát és Franciaországot azzal a céllal, hogy megakadályozza magukra találásukat. Másrészt a győztes Németország óriási területekkel fog rendelkezni és hosszú évtizedeken keresztül „ezek kiaknázása” és a német rend ottani bevezetése köti majd le. Nyilvánvaló, hogy Németország másutt lesz rendkívüli mértékben lekötve ahhoz, semhogy ellenünk forduljon. Van még egy dolog, ami majd fokozott biztonságunkat szolgálja. A legyőzött Franciaországban az FKP mindig nagyon erős lesz. A kommunista forradalom elkerülhetetlenül kitör és ezt a helyzetet majd ki tudjuk használni arra, hogy Franciaország segítségére siessünk és szövetségesünkké tegyük. Később az összes nép, amely a győzelmes Németország „védelme” alá került, szintén a szövetségesünkké válik. Tág terünk nyílik a világforradalom kiterjesztésére.
Elvtársak! A Szovjetunió – a Dolgozók Hazája érdeke, hogy kitörjön a háború a Reich és a kapitalista angol-francia blokk között. Mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ez a háború minél hosszabb ideig elhúzódjon, hogy mindkét fél kimerüljön. Elsődlegesen ezért kell beleegyeznünk a Németország által ajánlott paktum megkötésébe és azon kell dolgoznunk, hogy ez a háború, amelyet valamikor majd megüzennek, a lehető leghosszabb ideig tartson. Szükségszerűen meg kell erősítenünk a propagandamunkát a hadviselő országokban azért, hogy felkészüljünk azokra az időkre, amikor a háború véget ér…” (A Történeti-Dokumentációs Gyűjtemények Megőrzésének Központja, Szovjetunió egykori Különleges Levéltára,(16) 7-es fond, 1 állagj., 1223-as ügyirat).(17)
 
Sztálin beszédének idézett szövegét a beszéd francia példányának alapján idéztük fel, amelyet nyilvánvalóan valaki a Kominternből jegyzett le, aki a Politbüróban is jelen volt. Természetesen ezt a verziót össze kellene hasonlítani az eredetivel. Ugyanakkor ez képtelenség, mivel a levéltárban hét lakat alatt őrzik, és aligha fogják a közeljövőben nyilvánosságra hozni ezt a kétségtelenül történelmi dokumentumot hasonmás kiadásban, amely ennyire őszintén leleplezi a SZU politikájának agresszivitását. Sztálinnak e beszéde beépült a szovjet fél pozícióinak alapjába, amikor a fasiszta(18) Németországgal aláírták a titkos jegyzőkönyvet Európa felosztásáról. Emlékeztetni lehet arra, hogy majdnem félszáz évig mind a hivatásos politikusok, mind a szaktörténészek arról győzködték a közvéleményt, hogy a Szovjetuniónak nem volt köze ezekhez a dokumentumokhoz, és még a létezésüket is tagadták. A levéltárak totalitárius zártsága pedig „alátámasztotta” álláspontjukat.
 
Sztálinnak óriási szerepe van abban, hogy Németországban a fasiszták magukhoz ragadták a hatalmat” – hangsúlyozza Szuvorov és Trockijra hivatkozik, aki szerint: „Sztálin nélkül nem lett volna Hitler, és így Gestapo sem lett volna!” Ezt a kíméletlen vádat ma egyformán nehéz igazolni vagy cáfolni, ráadásul értelmetlen is. A titkosság megközelíthetetlen fala elzárja a CSEKA, az OGPU, az NKVD(19) a Munkás-paraszt Vörös Hadsereg Legfelsőbb Parancsnoksága Felderítési Főigazgatósága, valamint a Gestapo, a német katonai felderítés és Németország más titkosszolgálataival való együttműködésének dokumentumait. Csak azt lehet biztosan állítani, hogy a 20-as, 40-es évek szovjet-német kapcsolatai a korábbiakhoz hasonlóan még ki nem derített titkokba burkolódznak.
Íme, egy közülük: 1938 áprilisában Kalugin, a Harkovi Katonai Körzet 30. lövészhadosztályának helyettes politikai tisztje felszólalt az Összfegyvernemi Értekezleten. A megvalósuló világforradalomról beszélt és arról, hogy a Központi Bizottság, a lenini párt és személyesen Sztálin elvtárs megbízásából hogyan megy majd végig Róma és Berlin utcáin és erről hogyan tesz személyesen jelentést a német kommunisták vezetőjének, Thälmann elvtársnak. Ugyanakkor a Sztálin iránt naivan elkötelezett politikai tisztnek nem adatott meg, hogy ismerje a szovjet és német felderítés között már a 30-as évek óta létező baljóslatú megállapodást Ernst Thälmann vonatkozásában. A Thälmann felé irányuló érdeklődés nem volt véletlen. 1933 augusztusában a Felderítési Főigazgatóság közölte Vorosilovval, hogy Phillips, az USA külügyminiszter-helyettese és a lengyel nagykövet nagy érdeklődéssel vitatták meg Ernst Thälmann moszkvai látogatását. Thälmann igyekezett a Komintern vezetőségét rábírni, hogy még Hitler kancellári kinevezése előtt támogassák a forradalom kitörését Németországban. Azonban a Komintern, amelyben „az orosz kommunisták domináns jelentőséggel bírtak”, nem támogatta javaslatát. 1933-ban a fasiszták bebörtönözték Thälmannt. 1940 márciusában a moabiti börtönből titokban továbbított egy levelet Sztálinnak és Molotovnak, amelyben felvetette saját szabadulásának kérdését, mivel Németországot és a Szovjetuniót ebben az időben már összekötötte a barátsági szerződés. A levél B. Kobulovhoz (NKVD) került, a berlini szovjet képviseletre. Skvarcev tejhatalmú megbízott rögtön átküldte a levelet „csak személyesen” jelzéssel Molotovnak (Oroszországi Állami Hadi Levéltár (OÁHL), 33987-as fond, 3-as állagj., 1305-as ügyirat, 232.–238. old.).(20) Ám Moszkvából nem érkezett segítség Thälmannak. Csak arra kérték meg a feleségét, hogy mondja meg a rabnak, a szovjet tejhatalmú megbízott „üdvözletét küldi”.
1933-ban Thälmann veszélyes volt Sztálin számára: abban a pillanatban Sztálinnak nem volt szüksége egy forradalmi Németországra. Sokféleképpen támogatja a Hitler vezette militarizált Németországot, amelyet Európa ellen hangol. Még ennél is kevésbé volt helye Thälmannak Sztálin stratégiájában 1940-ben, amikor a Szovjetunióból teljes lendülettel mentek a repülőgép- és autóbenzinnel, vassal, króm és mangánérccel, vegyi termékekkel, platinával, gyapottal, bőrrel, olajjal, liszttel, gabonafélékkel és hasonlókkal teli szerelvények Németországba, amelyek nélkül Hitler nem tudta fegyveres erejét fejleszteni és megvívni a második világháborút.

Szovjet „barátai” nem segítenek Thälmannak sem 1933-ban, sem 1940-ben. 1944-ben a fasiszták kivégzik Buchenwaldban. Thälmann az említett levélben szomorúan írja majd meg, hogy a német szociáldemokraták „szilárdan meg vannak győződve arról, hogy Németország Angliával és Franciaországgal vívott háborújáért a Szovjetunió a hibás, mivel a Szovjetunió szövetséget kötött Németországgal.” És valóban, már a Franciaországgal vívott háború során a német katonák Amiens 1940. május 20-i elfoglalása után megállapítják, hogy „a német csapatok sikerét nyugaton a Szovjetunió barátsága biztosítja”.
1940. május 7-én Gyjakonov ezredes, a Vörös Hadsereg Legfelsőbb Parancsnoksága Felderítési Főigazgatóságának munkatársa egy szigorúan titkos jelentést küld a felderítés parancsnokának, Proszkurov hadosztályparancsnoknak, amelyben arról értesíti, hogy német pilóták, akikkel találkozott, megkérdezték tőle, nincs-e arra lehetőség, hogy meghatározott létszámú szovjet önkéntes pilótát küldjenek Németország megvédésére. „Nem volt lehetőségem arra, hogy kitérjek a beszélgetés elől – írta Gyjakonov a jelentésben –, megkérdeztem tőlük, hogy mi értendő azalatt, hogy bevonnák a szovjet önkéntes pilótákat Németország megvédésébe? Azt válaszolták nekem, hogy nagyon sokféle verziót lehet kigondolni és a német parancsnokság számára mindegyik elfogadható lenne: egyes pilóták kiküldése a német egységekhez vagy komplett szovjet repülő századok felállítása, a hátország objektumainak légelhárításába be lehetne vonni a szovjet pilótákat, esetleg részt vehetnének az Anglia elleni közvetlen bombázó légitámadásokban…”
Nem ismerjük a jelentésre adott választ, de 1940. május 21-én Proszkurov hadosztályparancsnok „titkos” jelzéssel jelentette Tyimosenko népbiztosnak a moszkvai német katonai attasénak, Aschenbrennerneka közlését: „Voltam Hitlernél, aki ezt mondta nekem: „Ne felejtsd el, hogy Sztálin nagy szívességet tett nekünk, amelyről soha és semmilyen körülmények között nem szabad megfeledkeznünk. Ezt észben tartva ne változz át kereskedővé, hanem légy hadseregünk méltó képviselője egy velünk baráti országban.” Hitler, ahogy Szuvorov hangsúlyozza, beleesett a sztálini csapdába: az Angliával és Franciaországgal való összecsapás számára átváltozott egy jövőbeni öngyilkos kétfrontos háborúvá.
Clausewitz fején találta a szöget, amikor a háborút a megjósolhatatlan ködébe vesző területként határozta meg. A második világháború a saját szabályainak megfelelően alakult, keresztülhúzva mind Hitler, mind Sztálin számításait, ám a politikájukat átszövő gonoszság egymás ellen irányított olyan népeket, amelyek a munkához és nem a gyilkoláshoz szoktak.
1935-ben Otto von Niedermayer, a szovjet-német katonai együttműködés aktív résztvevője, a Wehrmacht ezredese, a keleti ügyek szakértője a Berlini Egyetemen „A Szovjetunió hadserege és háborús politikája” címmel tartott előadását ezzel a figyelmeztetéssel zárja: „A Nyugat szemtől-szemben találja majd magát a Vörös Hadsereggel".(21)
Elég, ha felidézzük – írja Szuvorov –, hogy a háborút megelőző időszakban a Szovjetunió összes európai szomszédja szovjet agresszió áldozata lett… A Szovjetunió több mint 23 millió ember által lakott területet hódított meg…” Szuvorov ezen nézőpontja alapvetően különbözik a nálunk hivatalosan elfogadottól. A hivatalos nézőponttal összhangban a Vörös Hadsereg harci cselekményeit az 1930-as, 40-es években úgy tekintjük, mint igazságos célok érdekében folytatott „felszabadító hadjáratokat”. A levéltári dokumentumokat megismerve, melyek többsége mindmáig titkosított e problémakörben is, azt látjuk, hogy a hadjáratok forgatókönyve a különböző országokban gyakorlatilag ugyanaz volt. Rendszerint a szovjet kormány kinyilvánította azt a kívánságát, hogy védelmébe vegye a földesúri és kapitalista elnyomás alóli felszabadítás nevében a népeket, és ezzel a lózunggal a Vörös Hadsereg átlépte a szomszédos független államok határait.
1937. március 15-én Jan Gamarnyik első osztályú hadbiztos, a Munkás-paraszt Vörös Hadsereg politikai irányításának vezetője a Védelmi Népbiztosság politikai gyűlésén őszintén bejelentette, hogy „a Vörös Hadsereg akkor tekinti teljesítettnek a saját bolsevik küldetését, ha az egész földgolyó a miénk lesz”. A Vörös Hadsereg katonáit úgy nevelték, hogy „a szocialista forradalom marsallja, a nagy Sztálin első hívó szavára harcba kell menni és életüket adni a párt ügyéért, a világforradalomért”.
Klasszikus „felszabadító” hadjárattá vált a Vörös Hadsereg nyugat-ukrajnai és nyugat-belorussziai – amelyek korábban Lengyelországhoz tartoztak – harci tevékenysége. Még az 1920-as években Tuhacsevszkij ezt sulykolta a Vörös Hadsereg katonáiba: „a fehér Lengyelország hulláján át vezet az út a világméretű tűzvészhez”. E támadó szélhámos kaland meghiúsulása után kidolgozza az új háború tervét, amely számol a Varsó és más városok ellen intézendő bombatámadásokkal.
1931. december 14-én Vorosilov védelmi népbiztosként hivatalosan bejelenti a németeknek: „A Szovjetunió… nem nyugszik bele Lengyelország jelenlegi határaiba…” Végül 1939. szeptember 17-én Berija titokban jelent Vorosilovnak a megkezdődött „felszabadításról”: „Szeptember 17-én reggel 5 órakor a Munkás-paraszt Vörös Hadsereg egységei és az NKVD határőr csapategységei… átlépték a lengyel államhatárt. A határőregységek harcolnak, hogy megsemmisítsék a lengyel határrendészetet…” 1939. november 7-én a „Pravda” levonja a következtetést: „A Vörös Hadsereg egységei lendületes előretöréssel megsemmisítették a lengyel csapatokat, s így a legrövidebb idő alatt teljesítették a Szovjet Haza iránti kötelességüket…” Mindezek mögött pedig embermilliók tragédiája, akiket mindörökre megfosztottak házuktól, gyerekeiktől, de még az életüktől is.
És ha 1933-ban Levandovszkij, a Szibériai Katonai Körzet parancsnoka, aki németországi tanulmányútjáról visszatérve Vorosilovnak kolosszális, „szöges ellentétben álló” különbségről ír „a győzedelmesen beköszöntő szocializmus, a társadalmi világforradalom élcsapatának, a Vörös Hadseregnek történelmi feladatai, és a német, a rothadó kapitalizmus hadserege között, amelynek kezét-lábát Versailles fojtogató eszméi kötik gúzsba”, akkor 1939-ben mindkét hadsereg egyenlő arányban osztozva Lengyelországon, immár szövetségesként találkozik. Létrejött köztük a közös szovjet-német határ, amely azonban két év múlva fegyveres harcuk véres határává változott.
De egyelőre az 1939. szeptember 28-i együttműködés eufóriájában Vorosilov és Saposnyikov együtt írja alá a Wehrmacht vezérkarának képviselőivel a katonai jegyzőkönyveket, amelyek összehangolták a szovjet és német csapatok hadműveleteit Lengyelországban. A lengyelek számára ez Katynba torkollik. 1940 áprilisában pedig a moszkvai vezérkar épületében a szovjet és német parancsnokok együtt nézik majd a hitleri légierő hadműveleteiről szóló, Lengyelország megsemmisítését bemutató hangosfilmet, amelyet Aschenbrenner német katonai attasé hoz el szovjet kollégáinak.
Sztálin – írja Szuvorov – tökéletesen tisztában volt a román olaj jelentőségével Németország számára. De a megállapodások értelmében Románia a németek érdekszférájába került. Kiutat kellett találni. És lám, 1940 májusában a németek nyugtalankodni kezdtek. Kérdést intéztek a szovjet tejhatalmú megbízotthoz: igazak-e a román határon összevont 90 szovjet hadosztályról szóló híresztelések? 1940. június 1-jén Berija bizalmasan jelentette Tyimosenkónak: „a román vezérkar tisztában van azzal, hogy Besszarábia és Bukovina határán 30 gyalogos és 10 lovassági hadosztályt, valamint 14 gépesített dandárt vontunk össze…” Tekintve, hogy az új „felszabadító” hadjárat mennyire fontos „Besszarábia és Bukovina népeinek megmentése, a bojári Románia elnyomása alól”, végrehajtását G. K. Zsukovra bízzák, aki korábban már számos hadműveletben nem egyszer kitűnt. 1940. október 17-én Románia beleegyezik abba, hogy átadja dunai flottáját a szovjet félnek, cserébe a szovjet területen letartóztatott összes román állampolgár szabadon bocsátásáért. És a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg által „felszabadított” területen pedig az NKVD azonnal szétteríti hálózatát.
Keserűen kell ma arról írni, hogy a népek „felszabadításakor” az emberi élet fabatkát sem ért. Nem hiába jelentette ki Kulik marsall: „nem érdemes siránkozni azok sorsa fölött, akiket valahol valaki lelőtt”.
A marsall e „humánus” kijelentésével teljes mértékben összecseng Alekszandr Orlov kortárs publicista „”Szuvorov” Sztálin ellen, avagy az antitörténelem felépítésének kísérlete” („Rosszija XXI”,1993/8) című cikkének alapvető gondolata. A cikk szerzőjét őszintén lenyűgözi a világforradalom sztálini doktrínája, de a diktátortól eltérően a világforradalom proletár tartalmát az erőszakos pánszlávizmusra cseréli. Erre támaszkodva írja: „Etnikai… szempontból Nyugat-Ukrajna és Belorusszia csatlakozása nem más, mint a keleti szláv ortodox etnikumok újraegyesítése, amelyek területének egy részét a katolikus Lengyelország 1920-ban elszakította. A Szovjetuniónak, amelyet túlnyomórészt szlávok (illetve – az ország vezetésének jelentékeny százalékát alkotó – más keleti keresztények, például grúzok és örmények) népesítik be, egyszerűen védelmébe kellett vennie Nyugat-Ukrajna és Belorusszia lakosságát. Ez valóban felszabadító hadjárat volt.” A szerző mintha elfeledkezett volna arról, hogy a Szovjetunió és Németország a szlávok vére árán osztotta fel Lengyelországot, amelynek csapatai akkor, amikor a Vörös Hadsereg a területére lépett, még hadműveleteket folytattak a Wehrmacht ellen. E „felszabadító hadjárat” eredményeként 250 ezer lengyelt internáltak, és tömegesen deportálták a Nyugat-Ukrajnában és Nyugat-Belorussziában élő szláv lakosságot a Szovjetunió keleti területeire. Mindezt erőszak kísérte, miközben gúnyt űztek az emberekből, akik tömegesen pusztultak bele mindebbe…
 
A világforradalom megvalósítása érdekében kidolgozták a modern háború, azaz a hadászati mélységi támadó hadműveletek elméletét is. Szuvorov szerint ennek kidolgozásában Vlagyimir Triandafillové az elsőbbség. Ugyanakkor az Oroszországi Állami Hadi Levéltárban őrzik (a továbbra is titkos és ezért Szuvorov számára alighanem ismeretlen) „A mély hadművelet alapjai” hiteles kéziratát, amelyet Grigorij Isszerszon írt. (OÁHL, 33987-as fond, 3-as állagj., 553-as ügyirat, 1-190. old.).(22) Pont ő az, akit P.G. Grigorenko egyik Sztálinnak írt titkos levelében az egyetlen olyan emberként jellemez, aki az évtizedek során sikeresen kidolgozta a modern háború elméletét. (OÁHL, 33987-as fond, 3-as állagj., 1312-es ügyirat, 208-211.old.).(23) Isszerszon szerint a Munkás-Paraszt Vörös Hadseregnek mindjárt a háború kezdeti fázisában támadó hadműveleteket kellett volna kezdeményeznie a levegőben 800, a szárazföldön pedig 200 kilométeres mélységben.
A Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg támadó stratégiáját különböző módszerekkel igyekeztek álcázni. Még 1927–1928-ban a Frunze Katonai Akadémia tanárai, N. Vasziljev, V. Levin, F. Danziger és N. Movcsin előadássorozat-tervezetében a következő mondatok szerepeltek: „Számunkra a háború tehát elkerülhetetlen. A Szovjetunió létezésének, következésképpen a világforradalom fejlődési útjainak kérdését is eldönti… Közvetlenül vagy áttételesen az egész kapitalista világ ellen kell háborút viselnünk…” Értesülve az előadássorozatról, a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg vezérkari főnöke, Saposnyikov „Szigorúan titkos! Személyesen. Sürgős!” jelzéssel Vorosilovnak küldött jelentésében felhívta a népbiztos figyelmét arra, hogy ezek az előadások „rávilágítottak a szerzők szigorúan titkos értesüléseinek felelőtlen kezelésére, amely a titkos tantárgy elméleti tárgyalásának helytelen és káros módszere…” Ezért sürgősséggel javasolta az előadások jegyzeteit a hallgatóktól elkobozni, a lenyomatokat megsemmisíteni, a kurzust pedig megszüntetni.
Analitikus mérlegelések alapján Szuvorov arra a következtetésre jut, hogy a Szovjetunió 1941. július 6-án készült Németország megtámadására. Ez ma már korántsem tűnik fantazmagóriának, bár kétségtelen, hogy meg kell találni azokat a dokumentumokat, amelyek megerősítik ezt. Egyelőre csak az feltételezhető, hogy a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg vállalkozhatott egy soron következő németországi „felszabadító” hadjáratra vagy egy ún. „mélységi támadó hadműveletre”, ahogy ez már számtalanszor megtörtént a 30-as években. Ennek célja egy valamennyi nép igazságos életét célul kitűző világforradalom elérése lett volna. A külföldi országok erre alkalmas kádereit a Komintern már kiképezte, a határ átlépéséhez pedig ürügyet találni egyáltalán nem volt nehéz. Az ilyen hadjárat forgatókönyve megegyezhetett volna azzal, amelyet még 1925–1926-ban dolgoztak ki a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg Akadémiájának harci játékai során. Németországban állítólag „forradalmi helyzet alakult ki, amely lehetőséget biztosított a német kommunista párt számára, hogy a munkásosztály többségét és a parasztság jelentős részét a reakciós kormány elleni döntő ütközetbe vigye és az ország meghatározó pontjain megragadja a hatalmat… A reakciós erők megerősödtek Bajorországban. Anglia és Franciaország gazdasági blokádot szervezett Németország ellen és az ottani belső harcba való fegyveres beavatkozásra készülnek. A Szovjetunió kormánya…magához ragadta a kezdeményezést a béke támogatására Európában… Követelte Lengyelországtól, hogy engedélyezze az élelmiszerek tranzit forgalmát Németországba… továbbá azt, hogy szüntesse be a lengyel csapatok német határ mentén történő összevonását. Lengyelország elutasítása esetén és kimerítve a Szovjetuniónak minden a békére irányuló próbálkozását a Szovjetunió 192…május 1-én hadat üzent…”(OÁHL, 33987-as fond, 3-as állagj., 148-as ügyirat, 19.–20.old.).(24)
Sajnos, borítékolhatjuk, hogy levéltári kutatásaink nem igen lesznek örömteliek. Levéltári hatóságaink, amelyeket egészen a közelmúltig a KGB felügyelt, bármennyire is igyekeztek a felbecsülhetetlen értékű dokumentumokat megsemmisíteni, nem tudni, hogy elfelejtették-e vagy eleve fogalmuk sem volt rólla, hogy az igazság sajátja akár a porból is feltámadni.
1941. június 22-én a háború ismét megjósolhatatlan, kiszámíthatatlan módon alakult. Máig nem voltunk képesek feldolgozni 1941 nyara tragédiájának teljes mélységét, amikor ötmilliós hadseregünk gyakorlatilag megszűnt létezni. A gonoszság, amelyet a Szovjetunió vezetői másoknak szántak, a végzet felfoghatatlan szeszélyeként hirtelen saját országuk ellen fordult. És népeinek rengeteg vérrel kellett ismét fizetniük a diktátor iránti csillapíthatatlan szeretetükért.
1941. július 3-án Sztálin kérdéssel fordult a lakossághoz: „…Fivéreim és nővéreim!... Barátaim!... Hogyan történhetett meg, hogy dicsőséges Vörös Hadseregünk egy sor városunkat és járásunkat átengedte a fasiszta csapatoknak?” Különös, hogy a választ azoktól az emberektől várta, akik hosszú éveken át önfeláldozva dolgoztak azért a Vörös Hadseregért, amelynek most meg kellett volna védenie őket, de hirtelen foglyul ejtették, visszavonulásra kényszerült, kiszolgáltatva őket az ellenség kénye-kedvének. A hadsereg, amelyen meglepetésszerűen rajtaütnek, se védekezni, se támadni nem képes. Fiatal honfitársaink milliói ezért életükkel fizettek, hiába léptek tétovázás nélkül a háború tüzébe, a többségük ott is maradt. Félszáz év elteltével öreg fényképekről, hallgatag kéréssel tekintenek ránk, hogy a ma élők nevében tűnődjünk el életük értelmén és korai haláluk értelmetlenségén.
A honvédő háború befejeződött… Azért győztünk, mert Sztálin, a Szovjetunió marsallja, nagy vezetőnk és zseniális hadvezérünk vezetett bennünket győzelemre!” – mondja G. K. Zsukov a győzelmi felvonuláson 1945. június 24-én. Ma lehet átkozni azokat, akik „átírják” a történelmet, és lehet továbbra is hinni a korábban kitalált, unos-untalan ismételt, az oroszországi nemzeti büszkeségre és patriotizmusra támaszkodó mítoszokban és szimbólumokban. Lehet, ha függetleníteni tudjuk magunkat attól a körülménytől, hogy az embert úgy alkották meg, hogy az igazság fájdalma számára végül is fontosabb a hazugság és tudatlanság kétes boldogságánál.

Fordította: Csirpál Lilli és Gecse Géza



Jegyzetek:


 
1 A külhoni orosz szerző hasonló témájú legújabb könyve 2013-ban jelent meg. Ld. Viktor Szuvorov: Öngyilkosság. Miért támadta meg Hitler a Szovjetuniót? Kairosz Kiadó, Budapest, 2013. 335.o. (G.G.)
 
2 Ungváry Krisztián: Magyarország és a második világháború (Osiris, 2005) 28–34.
 
3 Busujeva írása a Novij Mír 1994/12. számában jelent meg. Interneten oroszul a következő linken olvasható: http://magazines.russ.ru/novyi_mi/1994/12/knoboz03.html(G.G.)
 
4 Szlucs cikke németül is megjelent. Ebben részletesen vizsgálja a Havas Hírügynökség által a szovjet-finn háború előtt megjelent „állítólagos” 1939. augusztus 19-i „titkos” Sztálin-beszédet. Az „Otyecsesztvennaja isztorija” történelmi folyóiratban megjelent tanulmányának címe magyarul: „Egy nem létező Sztálin-beszéd”. A következő címen olvasható a világhálón: http://gkaf.narod.ru/kirillov/ref-liter/slutch-04.html
 
5 Szlucs írása szintén nagy port vert fel Oroszországban is. Szlucs személyes közlése szerint Busujeva azóta nem fogadja a köszönését. (G.G.)
 
6 Nemcsak Busujeva tartozik közéjük, hanem az orosz levéltárakban kutató magyar tudósok többsége is. (G.G.)
 
7 Ld. a Bethlen István miniszterelnökkel kapcsolatos dokumentációt és magának a miniszterelnöknek a sorsát. Bethlen István a háború utolsó szakaszában önként jelentkezett a szovjet hatóságoknál. Mivel közben kiderült, hogy nem kívánt együttműködni a magyar kommunistákkal, az oroszok Moszkvába vitték, majd a Butirkában 1946 őszén meghalt(a Butirka börtön hírneve a szegedi Csillagéval vetekszik, csak lényegesen rosszabbak a körülmények). Erről, továbbá a különböző vérfagyasztó szovjet kivégzési módszerekről ld. Nanovfszky György: „Nano”. Egy soknyelvű diplomata öt kontinensen. Lejegyezte: Nemere István. Alternatív Kiadó, Győr, 2013. 114–120. Nanovfszky György 1948-ra teszi, de a rendelkezésünkre álló hivatalos adatok szerint Bethlen István Moszkvában, a Butirszkaja-börtön kórházában 1946. október 5-én „szívbénulásban” halt meg. (G.G.)
 
8 Antall József és Borisz Jelcin jó kapcsolatának köszönhetően 1993-ban Bethlen István volt magyar miniszterelnök és az orosz hatóságok által hivatalosan is rehabilitált gróf Esterházy János felvidéki politikus anyagának egy része hazakerült és kutatható Budapesten, az Országos Nemzeti Levéltárban. Köztük van az a négy kihallgatási jegyzőkönyv is, amelyek egyikét személyesen Viktor Abakumov, honvédelmi népbiztos-helyettes, a SZMERS (1943-ban alakított szovjet katonai kémelhárítási szervezet, a „Szmerty spionam”, „Halál a kémekre” rövidítése) főnöke vezette. A rendszerváltás után hivatalos orosz-magyar együttműködés keretében tíz évet kutathatott oroszországi levéltárakban Varga Éva Mária, aki a közelmúltban tért haza Budapestre.
 
9 Varga Éva Mária utódának, Seres Attilának, a Moszkvai Magyar Levéltári intézet igazgatójának a közlése 2014.március 4-én. (G.G.)
 
10 „Szigorúan titkos”: A Ljubjanka – Sztálinnak az ország helyzetéről (1922-1934) – a dokumentumgyűjtemény első kötete 2001-ben jelent meg. A rendszerváltás után az Állambiztonsági Bizottságot, a KGB-t Szövetségi Biztonsági Szolgálattá (Fegyeralnaja szluzsba bezopasznosztyi) alakították, így a KGB egykori levéltára ma az FSZB Levéltára. A Ljubjanka az említett szervezeteknek otthont adó épület, a „főhadiszállás”, amely az egykori tér után kapta a nevét. (G.G.)
 
11 Viktor Szuvorov: A jégtörő. Ki kezdte a második világháborút? Moszkva, „Novoje Vremja” Kiadó, 1992., 351. Mivel magyarra németből fordították, magyarul Viktor Suvorov: A jégtörő. Hitler mint eszköz Sztálin terveiben. Kairosz Kiadó, Budapest, 2006. 377.; Viktor Szuvorov: Az M-nap. Mikor kezdődött a második világháború?A jégtörő c. könyv folytatása. Moszkva, „Vszjo dlja vasz” A. O. 1994. 255. Magyar nyelvű fordítása: Viktor Szuvorov: Az M-nap. Ki kezdte a második világháborút? Kairosz Kiadó, Budapest, 2008. 267.o.
 
12 Egyébként távolról sem mindenkiében. Bulat Okudzsava például a Litgazétának (az ottani Élet és Irodalom – G.G.) adott terjedelmes interjújában (1994.05.11.) kijelentette: „Érdeklődéssel olvastam végig Szuvorovot… Nehéz abban kételkednem, hogy mi is egy hódító menetelésre készültünk. Csak megelőztek bennünket és így meg kellett védenünk az országunkat.”
 
13 Az igazság kedvéért el kell ismerni, hogy a német Jégtörő-eszme elsőbbsége Lenint illeti meg. Sztálin pusztán a lenini modell „sikeres” megvalósítója volt. Lenin rendelkezéseinek megfelelően Oroszország milliárdokat fizetett Németországnak aranyban és német márkában, és a világforradalom kirobbantása érdekében nyersanyagot és gabonát, valamint a kitermelt kőolaj jelentős részét bocsátotta a németek rendelkezésére. Épp Lenin volt az, aki Versailles tiltásai ellenére megteremtette a titkos orosz-német katonai szövetség alapjait. Arról álmodott, hogy a vezető kapitalista országok imperialista érdekellentéteiről szóló elméletét gyakorlatra váltva, összeütközésre készteti Németországot Angliával és Franciaországgal, és ily módon kiélezve a köztük lévő konfliktusokat, a világforradalom javára húz hasznot. De nyilvánvaló az is, hogy 1917-ben végül Németországnak sikerült forradalmi Jégtörőt csinálnia Leninből, amely nemcsak Oroszországot, hanem magát Lenint is megtörte.
 
14 Az Össz-szövetségi (Szovjet) Kommunista (Bolsevik)Párt Politikai Bizottsága elnevezés rövidítése. (G.G.)
 
15 Az 1919 márciusában létrehozott Kommunista Internacionálé rövidítése. Hívták III. Internacionálénak is. (G.G.)

16 Az Oroszországi Állami Hadilevéltárba egyesítették 1992-ben a hadsereg, valamint az SzSzKSz Központi Állami Különleges Levéltárát, amelynek orosz rövidítése ettől kezdve RGVA, azaz Rosszijszkij goszudarszetvennij vojennij arhiv. Magyarul az OÁHL rövidítéssel használjuk. (G.G.)
 
17 Amennyiben bárki kutatni kívánná az anyagot, úgy az említett dokumentumot a „Centr hranyenyija isztoriko-dokumental’nih kollekcij, bivsij Oszobij arhiv SzSzSzR, f.7, op.1., gy. 1223.” teheti meg. (G.G.)
 
18 A Szovjetunióban a nemzetiszocialista Németországot fasisztaként jellemezték. Az oroszoknál a hétköznapi gyakorlatban a „fasiszta” egyfajta szitokszóvá vált, súlyosabb sértésnek, mint a káromlás egyéb formái, de a náci Németországgal kapcsolatban a szovjet-orosz történetírásban annyira elterjedt, hogy nincs különösebben degradáló jelentése. (G.G.)
 
19 A szovjet állambiztonság, közismertebb nevén a KGB, pontosabban elődszervezeteinek a mozaiknevei. (G.G.)
 
20 Oroszul: Rosszijszkij Goszudarsztvennij vojennij arhiv (RGVA), f. 33987, op.3, gy. 1305, ll. 232.-238.
 
21 Életútja a Butirka-börtönben fejeződik be, ahová majd 1945-ben szállítják.
 
22 Oroszul: RGVA, f. 33987,op.3, gy. 553, ll. 1-190.
 
23 Oroszul: RGVA, f. 33987,op.3, gy. 1312, ll. 208-211.
 
24 Oroszul: RGVA, f.33987,op.3,gy.148,ll.19.-20.
 
 
 
 


« vissza