Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A mérséklet politikája és a konzervativizmus ideológiája

 

Smith, Burke és a francia forradalom


 

A felvilágosodás századának utolsó nagy drámai eseménye, a francia forradalom egyszerre hozta meg a felvilágosodás tanának logikailag szükségszerű betetőzését és határozott cáfolatát az angolszász filozófiában is. Mivel nyilvánvaló, hogy az effajta — ha nem is feltétlenül újdonságerejű, de ellentmondásos — fölvetés igazolásra szorul, a következőkben erre vállalkozom.

A glasgowi egyetemen a 18. század utolsó negyedében egymást követően rektorrá választott Edmund Burke és Adam SMITH (utóbbi 1787-től volt tiszteletbeli rektor) forradalomra adott válaszára vetnék egy-egy pillantást. Adam Smith élete utolsó két évét fő műve, a Theory of Moral Sentiments (Az erkölcsi érzelmek elmélete, a továbbiakban TMS) javítására, így hatodik kiadásába betoldott 6. részének megírására fordította. Tehát az Of the Character of Virtue (Az erény természeté) a francia forradalomra (is) vonatkozó, ill. vonatkoztatható részleteire, Burke esetében a Töprengések a francia forradalomról azon passzusaira térek ki, melyek valamilyen szempontból, elsősorban a nyelvhasználat tekintetében összefüggenek — mintegy kritikaként — a skót felvilágosodás általam vizsgált irányzatával. Hipotézisem szerint a kétféle reakció meglepő hasonlósága a mérséklet politikájának politikafilozófiai programjaként fogható fel, ami másképp kifejezve politika és morál (erénytan és ízlés) kapcsolatának újrafelvetését jelenti. A kétféle felfogás közt fennálló különbségek ugyanakkor rámutatnak a skót felvilágosodás és a burke-i konzervativizmus megkülönböztető jegyeire a francia forradalom megítélésének tükrében.

Smith 1776-ban jelentette meg tervezett nagy összefoglalásának politikai gazdaságtani részét, a magában is monumentális Wealth of Nations-t (A nemzetek gazdagsága). Bár művének fogadtatása — a sokféle bírálat ellenére is — összességében nagyon kedvező volt, ezután újabb könyvet már nem adott ki. Ugyanakkor nagyon gondosan átdolgozta megjelent két nagy könyvét. Még ehhez képest is megkülönböztetett figyelmet fordított első műve, a TMS, életében utolsó, megjelent kiadásának javítására, kiegészítésére. A kiadójával folytatott levelezés tanúsága szerint először 1788-ban tesz említést e munkáról. A legfontosabb változtatást a harmadik részhez írt The sense of Duty (A kötelességérzet) című fejezet, s a hetedik részhez írt kiegészítések jelentik. Magyarázatot is ad jelentős módosításaihoz. Optimistán, vagy csak taktikából, a munka legkorábbi várható befejezéseként júniust jelöli meg.

1789. március 31-én írott levelében említi először, hogy „egy teljesen új, hatodik részt” írt, „mely egy gyakorlati erkölcsi rendszert foglal magában”, Az Erény karaktere cím alatt.

SZINTE BIZONYOSAN ÁLLÍTHATÓ, hogy az áttörő sikert hozó A nemzetek gazdagsága után Smith tudatosan fordult vissza tizenhét évvel korábban megjelent erkölcstani munkája átdolgozásához. Ennek magyarázatát csak találgatni lehet. Elképzelhető, hogy A nemzetek gazdagsága fényében az első munka némely része Smith számára nem tűnt kielégítőnek, de az is lehetséges, hogy a TMS-hez való visszatérés a második nagy műtől való elfordulásként értelmezhető. Számomra most azonban nem elsősorban a két mű viszonya az érdekes, inkább az, hogy Smith kései felfogására vonatkozólag mi olvasható ki a végrehajtott változtatásokból. Tovább szűkítve a kört, arra vagyok kíváncsi, hogy az emlegetett új, önálló szerkezeti egység, a hatodik rész milyen általános politikafilozófiai megfontolásokat tartalmaz egy, a megírásával nagyjából párhuzamos esemény, a francia forradalom kirobbanására vonatkozólag. Megítélésem szerint ugyanis ez hozzásegíthet a skót felvilágosodás hume-i tanításának egyfajta összegzéséhez, alapállásának végső értelmezéséhez.

A TMS hatodik része három szakaszból áll: ezek közül az első kettő az egyén karakterét vizsgálja, „amennyiben hatással van” — saját maga, ill. mások — boldogságára; a harmadik szakasz az előbbi kettőt lehetővé tevő erényről, az önuralomról, az önmérsékletről (self-command) szól, végül e részt a benne foglaltak konklúziója zárja.

Az első rész a prudencia klasszikus erényének megújítása, a biztonságra törő ember ideáltipikus leírása, számunkra és szempontunkból kevésbé fontos. Mindössze annyit érdemes már itt megjegyeznünk, a prudencia tana az antikvitás moralitásának szellemiségét árasztja, szemben a modernista felfogással. Smith a lefelé hangolás stilisztikai fordulataival él: a kép, amit az óvatos emberről fest, többé-kevésbé híján van mindannak az elegáns és gáláns ízlésvilágnak, amely a shaftesburiánus erkölcstan talán legfontosabb vonása. Az óvatos ember sztoikus nyugalommal, egyfajta lemondással tekint a világba, ugyanakkor legfontosabb jellemvonásai közé tartozik a hagyománytisztelet: „a társadalom minden bevett díszét és szertartását majdhogynem vallásos lelkiismeretességgel tiszteli.” Mindezen tulajdonságok alapja „az önuralom megfelelő használata”.

A második szakasz az egyén karakterének mások boldogságára gyakorolt hatását vizsgálja. Ennek kapcsán, mindjárt bevezetésképp olvasható az állam Smith által föltételezett feladata: „hogy a társadalom erejét alkalmazza az autoritásának alávetettek visszatartására, annak érdekében, hogy ne tudják megsérteni vagy megzavarni egymás boldogságát.”

Mivel az emberek érzései énközpontúak, a tőlük távolabb esőkhöz fűződő érzéseik kevésbé befolyásoló erejűek. A hozzájuk közelebb állók, a családtagok iránt forróbb érzéseket táplálnak, mint a társadalom távolabb álló tagjai iránt. Ennek is meglehetősen racionális oka van: „Amit vonzalomnak nevezünk, az a valóságban nem más, mint a megszokás szimpátiája”. Smith elmélete itt nyilvánvalóan Hume szokásfogalmából és szimpátia-tanából merít, s mindenképpen a romantikus érzelemelméleteknek nyílt tagadása. A természetes vonzalmak funkcióját, vagyis az egyén védelmét, a civilizáció előrehaladtával a törvény autoritása veszi át: többé nincs szükség a legszélesebb körű rokonság összetartására az egyén védelméhez: megteszik ezt a törvények. A törvények uralma már csak azért is természetes, mert egy természetes érzés helyettesítésére szolgál.

Az önérdek kivetítése és a megszokás vezeti az egyént nemcsak szűkebb köre, de a tágabb közösség, a társadalom szolgálatára is. Mindebből azonban az következik, hogy téves az a nézet, amely szerint a hazaszeretet a legáltalánosabb emberiség szeretetéből fakad. S amikor e tételhez ér, Smith már nem csupán egy általános elméletről gondolkodik: a francia forradalom egyik legradikálisabb brit szimpatizánsa, Richard PRICE nézetét cáfolja.

Price a forradalomellenes gondolatok különös ihletőjeként játszott szerepet. Smith és Burke az ő tevékenységére reagál, amikor a francia forradalom brit hatásain töprengenek. Smith már 1785-ben, tehát azzal párhuzamosan, hogy elkezdett dolgozni a TMS új változatán, meglehetős kritikával nyilatkozott róla: „Price spekulációi nem kerülhetik el, hogy abba a közömbösségbe ne fulladjanak, amit amúgy is megérdemeltek. Mindig is viszályt szító polgárnak, a lehető legfelszínesebb filozófusnak tartottam, és semmi esetre sem gondoltam jóképességű kalkulátornak.”

Burke művében részletesen és aprólékosan kitér a név szerint is megemlített Price cáfolatára.

Richard Price A hazaszeretetről írt munkájában a racionalistakozmopolita felfogást vallja. Smith ezzel szemben vállalja a provinciális nézőpontot: „Nem csupán az emberiség nagy társaságának részeként szeretjük hazánkat; magáért is szeretjük, függetlenül minden más megfontolástól.”

Indoklása persze egyáltalán nem provinciális; mint írja, épp az biztosítja a hatalmi egyensúly fennmaradását, ha mindenki éberen őrködik saját érdekei fölött. Az államférfi, aki természetesen csak saját hazája előnyére kíván cselekedni a nemzetek közösségében, épp ezáltal járul hozzá „annak megőrzéséhez, amit hatalmi egyensúlynak neveznek, vagy az államok általános békéjéhez és nyugalmához...”

Ugyanígy a különböző rendek és társaságok (mai szóval: társadalmi csoportok vagy rétegek), melyek egy-egy államban szükségszerűen fellelhetők, a szuverén államokhoz hasonlóan, elsősorban saját érdekeik szószólói. Részrehajlásuk azonban egyáltalán nem haszontalan: „Ez mérsékli az újítás szellemét. Segít megőrizni a bevett egyensúlyt azon különböző rendek és társaságok között, melyek az államban találhatók; és bár sokszor úgy tűnik, akadályozza a kormányzat egyes átalakításait, melyek azidőtájt népszerűek és divatosak lehetnek, valójában az egész rendszer stabilitásához és állandóságához járul hozzá.”

A JÓ POLGÁRNAK KÉT KÖTELESSÉGE VAN: tiszteletben tartani a törvényeket és engedelmeskedni a polgári elöljáróknak (e nélkül nem tekinthető polgárnak), továbbá minden erejével azon lenni, hogy hozzájáruljon polgártársai egész társadalmának jólétéhez (enélkül nem lehet jó polgár). Ha a kormányzat adott alkotmánya és formája mellett a köz nyugalmát veszély fenyegeti, „a politikai bölcsesség legnagyobb erőfeszítéseire van szükség, hogy eldönthető legyen, egy igazi hazafinak mikor kell támogatnia a régi rendszert, autoritásának visszaállításán fáradozva, és mikor kellene utat engedni a merészebb, de gyakorta veszélyes újító szellemnek.”

Épp ezért, belháború idején, a győztes párt vezetőjének hazafiúi szolgálata minden háborús győzelemnél többet ér, ha „elég autoritása van rábírni saját barátait, hogy a megfelelő hidegvérrel és mérséklettel cselekedjenek.”

Íme, a mérséklet politikai doktrínája: Smith, a kései írások jellegzetes sztoicizmusával azt tartja erénynek, ha a pártharcok győztese mérsékelt viselkedést erőltet magára.

Nem véletlen a szinte igénytelen erkölcstani tézis. A pártoskodás ugyanis — Hume-éhoz hasonlóan — az egyik legveszélyesebb társadalmi jelenség Smith szótárában. Ha egyszer felüti fejét, százszorta nagyobb veszélyek réme fenyeget.

A pártoskodás zavargása és felfordulása közepette, egyfajta rendteremtés szelleme keveredhet ama közösségi szellemmel, mely az emberiség szeretetén alapul... mindig átlelkesíti, és gyakran egész a fanatizmus őrületéig felhevíti azt. Az elégedetlen párt vezérei gyakran az alkotmány újraalkotását javasolják, és ama kormányzati rendszer leglényegesebb részeinek megváltoztatását, amely alatt egy nagy birodalom polgárai esetleg békének, biztonságnak és még dicsőségnek is örvendezhettek, több évszázadon át.”

Smith e ponton jól érzékelteti a megtévelyedett párt bűnét: „A nagy párttestet általában megmérgezi ennek az ideális rendszernek a képzelt szépsége, melyről a tagoknak semmiféle tapasztalatuk nincs, de amelyet a legkáprázatosabb színekben idéztek elébük, amit csak vezetőik ékesszólása le tudott festeni.”

Később magukat a vezetőket is magával ragadja e káprázat, „saját álokoskodásuk áldozataivá”, s e nagy átalakítás híveivé válnak maguk is, vagy arra kényszerülnek, hogy „az általános érzéki csalódásnak” megfelelően cselekedjenek.

A párt erőszakossága, visszautasítva minden csillapítószert, minden mérsékletet, minden ésszerű alkalmazkodást, azáltal, hogy túl sokat követel, semmire se jut; és mindazok a kényelmetlenségek és aggodalmak, melyeket kis mérséklettel nagy mértékben lehetett volna csillapítani vagy megszüntetni, minden remény nélkül maradnak.”

Smith rendszerében tehát a „rendszer-ember” kerül szembe azzal, akinek „közösségi szellemét csupán a humanitás és a jóakarat táplálja”. Míg az előbbit annyira magával ragadja a „saját ideális kormányról alkotott tervének feltételezett szépsége”, hogy a legkisebb mértékben sem képes eltérni attól, addig az utóbbi „megelégszik annak mérséklésével, amit nagy erőszak elkövetése nélkül megszüntetni úgysem tud”, s „amennyire csak tudja, hozzáigazítja közfellépéseit a nép megrögzött szokásaihoz és előítéleteihez...” Az egyik sakktáblának képzeli a társadalmat, s nem vesz róla tudomást, hogy eltérően a sakk játékszabályától, a társadalom minden tagját önálló akarat mozgatja, s hogy csak ha a törvényhozás ezekkel harmonikusan mozdul, akkor fog az emberi társadalom társasjátéka könnyedén zajlani; a másik „Platón isteni maximáját” tartja szem előtt, amely szerint „soha ne használj több erőszakot hazáddal szemben, mint saját szüleid ellen...”. Az előbbiek „politikai spekulátorok”, az utóbbiak egyszerűen óvatosak.

Miután röviden szól az ÁLTALÁNOS JÓAKARATRÓL, Smith e rész befejezéseképp az önuralom erényéről ír, melyből „minden más erény fénye elsőként” fakad. Az önuralom az ember saját szenvedélyei fölötti hatalmát jelenti. Az akárcsak pillanatokra legyőzhető szenvedélyek fölötti uralmat a régiek „bátorságnak, férfiasságnak és akaraterőnek”, az állandóan kísértő, és megannyi veszélyt rejtő, de rövid időre könnyen legyőzhető szenvedélyek fölötti rendelkezést pedig önmérsékletnek, szerénységnek és illendőségnek nevezték. Az elsőnek nagy iskolája a háború, míg az utóbbiak mindig szeretetre méltóak. Az önuralom gyakorlása szinte mindig előnyös a közösségre, hisz a szenvedélyek kitörésének megakadályozása életfontosságú lehet. Smith etikája ilyen szempontból nem az erkölcs eszenciáját, hanem az együttélés minimumát keresi. Feltételezése szerint az önmérséklet rendszere hosszú távon épp az emberi esendőség révén képes a szenvedélyek megregulázására: a hiú egyén interiorizálja a közösségi elvárásokat, s a megjátszott szereppel előbb-utóbb azonosulni kíván. Az ember számára ugyanis az anyagiaknál is fontosabb a társaság megbecsülése, a hírnév, a presztízs és a dicsőség. Ezért épp az emberi hiúság lehet a legjobb erkölcsi tanácsadó. Így „majd minden esetben jobb egy kicsit túl büszkének lenni, mint bármily szempontból, túl szerénynek”.

Az önuralom forrása az illőség érzete, ami nem más, mint a feltételezett elfogulatlan szemlélő érzéseinek figyelembevétele. „Az ezen elv által megkövetelt önkorlátozás nélkül, minden szenvedély legtöbbször ... nyílegyenesen sietne önnön kielégítésére.” Ideig-óráig óvatosságunk feltartóztathatná ezeket, de ez esetben a „szenvedélyek, bár korlátokba ütköznének, nem mindig lennének megszelídítve... s néha tízszeres dühvei és erőszakkal tömének ki”. Ezzel szemben „az illőség érzete által korlátozott szenvedélyek mind bizonyos fokig mérséklődnek és megszelídülnek általa.”

HA SMITH VÉGSŐ ÁLLÁSPONTJÁT SZERETNÉNK REKONSTRUÁLNI, leszögezhetjük a következőket. A fejezet címe szerint Smith célja erénytanának végső formába öntése. Ezzel mintegy a skót felvilágosodás hume-i iskolájának alapproblémáját vette revízió alá: hogy miként egyeztethető össze a régiek szabadságfelfogásán alapuló erény-fogalom az újfajta kereskedő-társadalom diktálta feltételekkel, ezen belül is a piac épp Smith által felfedezett törvényszerűségeivel (lásd például a láthatatlan kéz elméletét), s a piac mintájára szervezett szabad társadalom értékrendjével. E kérdést különösen égetővé tették a korabeli forradalmi társadalmi megmozdulások, a brit „demokratikus” mozgalmak éppúgy, mint a hollandiai „sajnálatos események” vagy a francia forradalom. E politikai történések tétje — a skót iskola felfogása szerint — a politikai autoritás volt: annak vitatása, létezik-e olyan autoritás, ami/aki engedelmességre késztetheti a szabad polgárt, s ami/aki ezáltal biztosíthatja a közrendet és végső soron a szabadságot. Hume-ék félelme az volt, hogy a szabad sajtó, valamint a földtulajdon és kereskedelmi tőke nélküli pénzügyi érdekeltség révén teremtett közvélemény megnövekedett hatalma a politikai autoritás megrendülését idézi elő, ami viszont a politikai társaság (társadalom) fennállását is veszélyezteti. Ennek ellensúlyozására Smith már feltehetőleg nem találta elég meggyőzőnek az ízlés és kultúra nevelő hatását, ezért ahhoz a megoldáshoz fordult, hogy gyakorlati etikájába újból beépítette az önuralom és az önmérséklet klasszikus erényeit. Mivel az erény fogalma régtől fogva az erényes polgárra vonatkozott, vagyis politikai fogalom volt, Smith praktikus erkölcstana bizonyos fokú visszafordulást jelentett a társiasság, ízlés, szokás fogalmaival jelölt társadalomfilozófiától a klasszikus politika területére. Ugyanez a lépés azonban más tekintetben azt jelentette, hogy a politika területére is hagyta benyomulni a skót felvilágosodás által kidolgozott kulturális erkölcstant: hisz az illőség érzete mégiscsak szoros összefüggésben maradt az ízlésítélettel és az erkölcsi szokásokkal.

A skót felvilágosodás általunk is emlegetett kulcsfogalmai, a társiasság, az ízlés, a szokás, a polgári társaság és az autoritás eszméi, melyek majd mindegyike a korabeli teológiai viták nyelvéből származik, eleve a mérséklet fogalma, mint legkisebb közös többszörös felé mutattak. Smith tehát csak explicitté tette azt, ami a skót felvilágosodás hume-i iskolájának tanítását amúgy is jellemezte. Azáltal, hogy mindezt a gyakorlati moralitás keretei között fejtette ki, megerősítette a skót felvilágosodás filozófiájában HUTCHESON óta benne rejlő antik politikafilozófiai eszményt. A mérséklet politikájára vonatkozó elméletben a modem társadalom eszmevilága kidolgozására irányuló szándék így antikizáló (ám nem feltétlenül republikánus) nyelven szólalt meg. Az antik és a modem felfogás különös házassága ez. Smith megőrizte Hume bölcseletéből az igazságosság rendszerét, Hutchesontól átvette a jóakarat fogalmát, ám az antik erénytanból származik prudencia-fogalma, s arisztoteliánus-sztoikus gyökerű az önuralom, önmérséklet kategória is, mely végül is praktikus erkölcstanának kulcsfogalmává vált. Bár erkölcstana kifejezetten haszonelvű, és pragmatikusan formalista, mégiscsak erénytan: vagyis a társadalmilag helyesnek ítélt magaviselet előírásait tartalmazza.

Ennek alapján elmondhatjuk: Smith nem tagadja meg a skót társadalomfilozófia által kidolgozott modem, kereskedő társadalom ideálját, vagyis ragaszkodik a felvilágosodás eme racionalitásához, belátásához, ám mindent elkövet a gondolatmenet radikális eszmeiségének mérséklésére, társadalmi-politikai következményeinek elhárítására. Úgy véli, a francia forradalom veszélyezteti a skót iskola vívmányait, főként az önálló individuum társadalmi autonómiáját, ezért inkább saját elképzeléseit illetően válik bizonytalanná. Az önmérséklet politikáját gyakorlati erkölcstani keretek közé helyezve bizonyos fokig vissza is vonja e tan legmesszemenőbb következtetéseit, s látszólag ellentmondásba kerül saját politikai gazdaságtanának társadalomfilozófiai vonatkozásaival. Bár a TMS újra írt hatodik részére egyáltalán nem jellemző az idealizáló emberábrázolás, sőt, épp az erény fogalmának historizálása és — az igazságosság hume-i paradigmájának megfelelően — rendszerszerű szemlélet jellemzi. Vagyis elutasít mindenfajta erkölcsi prédikációt vagy antikizáló eszményítést, mégis nyilvánvaló: Smith azért szánta rá magát egy praktikus erkölcstan megfogalmazására, mert A nemzetek gazdagsága szerzőjéből hiányzott valami. Tehát utolsó gesztusával egyszerre valósította meg a skót felvilágosodás összefoglalását és kritikáját.

 

*
 

Burke gondolkodása meglepően hasonlít a skót iskola tanításához. Ezt mutatja a francia forradalomról alkotott véleményének egybecsengése Smith forradalom-kritikájával. Az alábbiakban ezért azt szeretném bizonyítani, hogy az a nyelvezet, amelyet Burke a francia forradalom kritikája során használ, a mérsékelt skót felvilágosodás jellemzője. Vagyis látszatra joggal nevezhetnénk Burke politikai filozófiáját a kései Smith-éhez hasonlóan a mérséklet politikájának. Ugyanakkor Burke a maga eredeti gondolkodámódjával, tudatosan (vagy öntudatlanul) átalakítja a skót felvilágosodás hume-i paradigmáját. Ennek bemutatása már csak azért is fontos, mert a skót iskola történeti örökségét épp Burke közvetítette a későbbi korok felé. Hasznos annak tisztázása is, mi az, amit Burke ad hozzá e teóriához.

Burke SMITH-HEZ hasonlóan Richard Price nevezetes prédikációjára reagálva fejti ki álláspontját a francia forradalomról. Számára azért fontos az elhatárolódás, mert a közvélemény szemében Burke felfogása az amerikai függetlenség kérdésében bizony meglehetősen közel állt Price-éhoz. Talán ebből is következik, hogy Burke gondolatmenetének célja a francia, valamint a cromwelliánus angol forradalom, és az amerikai, ill. az 1688-as angol dicsőséges forradalom különbségeinek tisztázása, vagyis, mennyiben volt a franciaországi változás „a legelképesztőbb esemény, amely a világon valaha történt.” Ezzel párhuzamosan fölmutatja a különbségeket a maga és Price, valamint a forradalmárok felfogását illetően. (Vagyis Burke eleitől fogva ugyanazt a kétfrontos harcot vívja, mint Smith. Megőrzi a Whig politikai ideológia sajátosan modem rendszerét, és elveti a disszenterek, alapvetően, szintén whig ihletettségű radikalizmusát.)

Az érvelést Burke a Whig-ideológia és az újfajta forradalmi retorika egyaránt központi kategóriájával, a szabadság kérdésével nyitja. Amikor a szabadság politikai megítéléséről beszél, ahhoz a hume-i gondolatmenethez kapcsolódik, amely például az A polgári szabadságról, A sajtó szabadságáról, A kormányzat alapelveiről, vagy a kései A kormányzat eredetéről dmű esszékben olvasható. Eszerint „a körülmények ...adják meg minden politikai elv sajátos színezetét, megkülönböztető jegyét.” Ezért a szabadság hasznossága is attól függ, „... e szabadság párosul-e kormányzással, közhatalommal, a hadseregek fegyelmezettségével és engedelmességével, a jövedelmek hatékony begyűjtésével és helyes elosztásával, erkölccsel és vallással, a tulajdon szilárdságával, békével és renddel, polgári és társas erkölcsi szokásokkal.”

Ráadásul látnunk kell azt is, állítja szintén Hume nyomán Burke, hogy „ha ... az emberek testületként cselekszenek, a szabadság hatalom” (a vonatkozó — talán még paradoxabb — Hume-tézis szerint: „az erő mindig a kormányzottak oldalán áll”). Márpedig a hatalom megítélése mindig az alkalmazástól függ, különösképp — ismét egy hume-i gondolat — új hatalom esetén.

Nem meglepő, hogy Burke Price szabadság-prédikációjából épp a mérsékletet hiányolja:

Az Önök franciaországi ligájának nagyjait, vagy a mi angliai ünnepélyes ligánk és Szövetségünk idejét leszámítva kevés szónoklat hangzott el a pulpitusokon, amely ennél az Old Jewry-ban hallott előadásnál jobban nélkülözte volna a mérséklet szellemét.”

Az is érthető a 18. századi brit, s főként a skót felfogás ismeretében, hogy e túlzást Burke a politika és vallás összekeverésével hozza összefüggésbe:

De ha valamiféle mérséklet érzékelhető lett volna e politikai szentbeszédben, a politikának és a szószéknek akkor is kevés köze van egymáshoz.”

De nemcsak a valláspszichológiából származó okokkal magyarázza Price feltételezett túlzásait. Az illőség, a megfelelés smith-i eszméjét is felhasználja:

Akik feladják tulajdon szerepüket, hogy olyat válasszanak, amely nem az övék, azok többnyire nem ismerik sem a levetett, sem a felvett szerepet.”

INNÉT ERED PRICE EGYIK LEGSÚLYOSABBNAK VÉLT HIBÁJA: „Eszméi alkotmányunk létfontosságú szerveit kezdik ki.” Burke hosszasan taglalja — a preskripció jogi-jogtörténeti terminusára hivatkozva, s Hume történeti szokásfogalmának megfelelően —, miért nem egyeztethető össze a választott királyság a brit alkotmánnyal. Fontos látnunk, hogy célja, mint fentebb említettük, 1688 legitimitásának védelme mellett az ősi alkotmány szellemének megőrzése. Bizonyítva, hogy a dicsőséges forradalom nem tekinthető az ősi alkotmány felmondásának, Burke felhasználja a Hume által bevezetett államrezon-koncepcióját: arra hivatkozik, hogy szükséghelyzetben az egyedi eset megítélése eltérhet az általános szabályoktól: „...Vilmos király elfogadása részükről nem tényleges választás volt; hanem mindazok számára, akik nem kívánták Jakab király visszatérését, sem azt, hogy az országot vérözön árassza el, vallásuk, törvényeik és szabadságuk pedig ugyanazon veszedelemnek legyen kitéve, amelyből éppen csak megmenekültek, szükséges cselekedet volt, mégpedig a szükségszerűség legszorosabban vett erkölcsi értelmében.”

Ebből következik a „kivétel erősíti a szabályt”, vagy még inkább a „szükség törvényt bont”-koncepció: „Ha nem hagyjuk magunkat belebonyolódni a metafizikai okoskodás útvesztőibe, távolról sem lehetetlen összeegyeztetni a lefektetett szabályt az alkalmankénti eltéréssel”.

Az alkalmankénti eltérésről alkotott nézeteket persze Burke-nél szükségszerűen befolyásolja a tekintély tisztelete. A politikai autoritásról ugyanazt vallja, amit Hume és Smith is elfogadott, (igaz, Smith ezt az álláspontot máshol Torynak nevezte), amely bizonyos különbséget tesz ember és ember között, a köz rendjének védelme érdekében. Ezért az ellenállás jogának meghatározása — visszhangozza Burke Hume nézetét A passzív engedelmességről című esszéből, és Smith-ét a TMS-ből — rendkívül kényes kérdés: „Az elméleti választóvonal, amelynél az engedelmességnek véget kell érnie, s az ellenállásnak meg kell kezdődnie, igen halovány, elmosódott, s egyáltalán nem könnyű meghúzni.”

Összegezvén az angolok 1688-as választását és az egyéb történeti példákban megnyilvánuló szabadságfelfogását, így ír: „Mivel mindig úgy cselekszünk, mintha szent ősapáink jelenlétében tennénk, a szabadság szellemét, mely önmagában fejetlenséget és szélsőségeket nevel, józanság mérsékli.”

A történeti analógiák egyértelmű célja e mérsékelt szabadságfelfogás alátámasztása, s az ezzel szemben spekulatívnak (vagyis túlzónak és életidegennek) tartott radikális szabadságfelfogások kritikája: „spekulációink helyett természetünket, találgatásaink helyett érzelmeinket választottuk jogaink és privilégiumaink megőrzésére és megvédelmezésére”.

E felfogásban az ellentétes érdekek betöltik a láthatatlan kéz által rájuk osztott szerepeket: „Ezek az ellentétes és egymással harcban álló érdekek, melyeket mind az önök régi, mind a mi jelenlegi alkotmányunk oly súlyos fogyatékosságának tekintenek, üdvös korlátokat emelnek minden elhamarkodott döntés elé... minden átalakítás feltételéül szabják a megegyezést, ami természetesen mérsékletet szül... a szenvedélyek lecsillapodását eredményezik...”

Burke forradalom-kritikája abban is hasonlít Smith-éra, hogy bár ő is újból erkölcsi kategóriákat használ, szintén nem adja föl érdekelvű realista pozícióját: „Franciaország nem erényeit áldozta fel érdekei oltárán, hanem érdekeit adta fel, hogy áruba bocsáthassa erényeit.”

Kritikája — csakúgy mint Smithé — közel kerül a republikánus, ill. Country-párti luxuskritikai retorikához: „A polgári szabadság alapvetését minden más nemzet szigorúbb erkölcsben, keményebb, férfiasabb normákban találta meg. Franciaország...a társadalom minden lépcsőfokára kiterjesztette azt a sajnálatos romlottságot, amely általában a vagyon és a hatalom betegsége.”

VALÓJÁBAN, MINT AZ BURKE WHIG-PÁRTI POZÍCIÓJÁBÓL KÖVETKEZIK, nem a kereskedelmi társadalom általános kritikáját kívánja megszólaltatni, sokkal inkább annak túlzó, korrupt változatát bírálja, melyben az eredetileg a rendszer alapját képező tulajdon helyett a pénzügyi machinációkkal szerzett vagyon és hatalom lép működésbe. E kritika tehát ismét összecseng elsősorban Hume kritikájával az állami hitelek közvélemény-formáló és a politikai autoritást romboló hatásait illetően: „Ma az értékpapír-forgalom és egy spekuláns alkotmány minden, amijük van...” Ez nem elegendő a kormányzat szilárdságához. Márpedig „a kormányzat az emberi bölcsesség találmánya, melynek célja, hogy emberi szükségleteket elégítsen ki. .. E szükségletek közé számít az a polgári együttélésből fakadó igény, hogy szenvedélyeik megfelelő korlátok közé zárassanak.”

Burke gondolkodásában jogok helyett szenvedélyek és érdekek játsszák a főszerepet. Az államról szóló ismeretek ezért, szerinte, nem taníthatóak a priori módon. Politikai ismeretelmélete ismét csak megegyezik Hume-éval, amikor a tapasztalatot teszi meg az ismeret fő forrásává: „Nem is rövid tapasztalat az, amely erre a gyakorlati tudományra oktathatna; ugyanis az erkölcsi indítékok tényleges hatásai nem mindig közvetlenek.”

Ez a gondolatmenet szinte teljesen megegyezik Hume okról és okozatról (vagyis szabadságról és szükségszerűségről) szóló tanításával; a különbség az, hogy Burke nem pontosan idézi Hume kategóriáját, aki nem az erkölcsi indítékok, hanem az erkölcsi bizonyítékok kategóriáját használta. E kategória története azért is fontos, mert ebből születik meg a skót történetfilozófia egyik legszellemesebb fogalma: az, amit szándékolatlan következménynek neveznek, valamint a láthatatlan kéz társadalom- és gazdaságfilozófiai terminusa. Burke erre az elméletre támaszkodik, amikor a következőket fejtegeti: „Az államokban gyakran keletkeznek homályos, szinte lappangó erők, olyanok, amelyeknek jelentősége első pillantásra csekélynek tűnik, ám amelyektől az állam virágzása vagy romlása a legnagyobb mértékben függhet.”

Az ismeretelmélet hasonlóságából természetesen adódik, hogy Burke elfogadja és használja Hume konvenció-fogalmát is, amely a kormányzat, s általában a politikai társaság és persze minden társadalmi méretű mechanizmus eredetére vonatkozik.

Ha a polgári társadalom a konvenció szülötte, e konvenció kell hogy legyen a törvénye. E konvenciónak kell korlátoznia és befolyásolnia mindenféle alkotmányt, amely általa létrejön. Mindennemű törvényhozói, bírói és végrehajtói hatalom ennek az alkotása.”

Épp ezért lehetetlen a politika területén az egyébként Burke által is elismert politikai jogok feltétel nélküli érvényesítése. Az emberi jogok kizárólagosságának hangoztatása is túlzás: a politika természetét hagyja figyelmen kívül: „E teoretikusok összes állítólagos joga csupa túlzás; s amennyire igazak metafizikailag, olyannyira hamisak erkölcsi szempontból. Az emberi jogok amolyan középúton helyezkednek el; képtelenség definiálni őket, de rájuk ismerni nem lehetetlen.”

E képességet nevezik a skótok SHAFTESBURY nyomán morális érzéknek. Ám a felismerés kevés, a megvalósításhoz szükség van egy ugyancsak a skótok (lásd a fentebb elemzett Smith-szövegrészt) közvetítésével felelevenített erényre: a körültekintésre (prudence).

Amíg hatalom és jog egy és ugyanaz, testületként sem lehet olyan joga (ti. a népnek), amely összeegyeztethetetlen az erénnyel, s az erények alfájával, a körültekintéssel.”

MOST MÁR az EGÉSZ FOGALMI APPARÁTUS (erkölcsi érzék és indíték, konvenció és körültekintés, szándékolatlan következmények és láthatatlan kéz, szükségszerűség és szabálykövetés, érdek és erény) Burke rendelkezésére áll ahhoz, hogy összegezze ítéletét a francia forradalmárok és a brit radikálisok cselekedeteiről, ill. felfogásáról: „...a lovagiasság kora a múlté. — Az okoskodók, ökonomisták, számítgatók kora jött el, s örökre oda Európa dicsősége. Soha, soha többé nem fogjuk tapasztalni a rang és a nem iránti lojalitást, a büszke meghódolást, a méltóságteljes engedelmességet, a szív alávetését, amely még a szolgaságban is ébren tartotta a magasztos szabadság szellemét. Oda az élet megvásárolatlan bája, a nemzetek olcsó védelme, a férfias érzelmek és a hősi vállalkozás dajkája! Oda az elvek fogékonysága, a becsület tisztasága, mely minden foltot sebesülésnek érzett, bátorságot ébresztett, miközben csillapította a hevességet, mely megnemesített mindent, amit megérintett, s melynek jelenlétében maga a bűn is levetkőzi otrombaságát, s a fele rossz kivész belőle.”

Burke SOKSZOR IDÉZETT SORAI valójában a skót társadalom-felfogás összefoglalását adják, mely azonban bizonyos fokig már magában hordozza a később még explicitebb kritikát (lehetetlen az ökonomisták közé — persze a francia merkantilisták és fiziokraták mellett — Smith-t oda ne számítani). Ebben az összefoglalásban a retorikai dagályosságon túl megjelennek azok a legjellegzetesebb attribútumok, amelyekkel a skótok maguk jellemezték a jól működő politikai társaságot: a lovagiasság egyértelműen az ízlés és erkölcsi szokások társadalmának burke-i megfelelője, a rang iránti lojalitás a skótok által sokat feszegetett autoritásra utal, a méltóságteljes engedelmesség az ellenállás-elmélet összefoglalása, a magasztos szabadság pedig a hume-i szabadságelmélet kétségkívül patetikus megnevezése. A nemzetek olcsó védelme a milícia körüli vitákra vonatkozik, az elvek fogékonysága az elvszerűség és a kivétel játékát jelenti, a hősies jelző és a becsület a polgári humanizmus republikánus éthoszát hivatott megjeleníteni, míg a hevesség csillapítása magára a mérséklet politikájára utal, amit Burke így jellemez: „az uralkodókat arra kényszerítette, hogy magukra vegyék a társadalmi megbecsülés szelíd gyeplőjét, a rideg tekintélyt az elegancia igájába hajtotta, s a törvények feletti diadalmas uralmat alávetette a szokásoknak”.

Sokan jelezték, de maga a szöveg is világossá teszi, ez nem a romantika középkor iránti rajongása. Burke szerint: „a vélemény és érzelem — ismét két jellegzetesen hume-i kategória — e vegyes rendszere... adta a modem Európa arculatát.” (Kiemelés H.H.F.)

A 17-18. században újból és újból megvívott régiek és modernek csatájában épp a moderneket jellemezte e felfogás: „Ez különböztette meg (a modern Európának) minden kormányzati formáját, méghozzá előnyére, az ázsiai államoktól, s talán azoktól az államoktól is, melyek az antik világ legragyogóbb pillanataiban virágzottak.”

DE AKKOR KIK A BŰNBAKOK Burke FELFOGÁSÁBAN? Az okoskodók, ökonomisták és számítgatók, a filozófusok és a politikai gazdaságtan művelői, a „barbár filozófiai rendszer” kiagyalói, mely „hideg szívek és zavaros agyak szüleménye, s ... híján van minden jó ízlésnek és finomságnak...” (Különös, hogy a hideg szívek kifejezés szinte szó szerint megismétli Hutcheson kritikáját Hume-mal szemben.) Burke Smith-hez — és megannyi későbbi konzervatív forradalom-kritikához — hasonlóan „e mechanikus filozófiát” tartja vétkesnek a forradalom kirobbantásáért, és a túlzott elvszerűséget kegyetlenségéért „Bárcsak a tudomány, a becsvágytól megrontatlanul megelégedett volna azzal, hogy oktasson, s nem akart volna úrrá lenni!” (A becsvágy ismét Hume és Smith egyik központi kategóriája.)

A tudomány korrumpálódásának tétele Burke-nél a vallás és az arisztokrácia társadalomban betöltött szerepének hanyatlásából ered, a kereskedelemé pedig a tudományéból. Ez az a pont, ahol Burke felülbírálja mestereit, s felfogása élesen szembefordul azokéval. A skót rendszerben, emlékszünk, épp a vallásos rajongás túlzásainak mérséklésére jött létre az ízlés kultúrája, mely a tudományok bölcsője, s melynek feltétele, nem pedig következménye a kereskedelem virágzása. Míg a skótok társadalomfelfogása és modernségfogalma a kereskedő-társadalom eszméjében összpontosult, addig Burke egy kulturális ihletettségű, modem társadalmat vallott volna a magáénak, melyben a vallás és az arisztokrácia kultúráját kívánta középpontba állítani: „A nemesség és a papság, az egyik hivatásból, a másik mint patrónus tartotta életben a tudományokat még fegyvercsörgésben is, s akkor, amikor a kormányzatoknak inkább csak csírája, semmint valódi formája létezett.”

Ha viszont a papság és az arisztokrácia a legfontosabb értéktermelő a társadalomban, akkor kiváltságos pozíciójukat mindenképpen védelmezni kell: „Ahol a nép nem rendelkezik kereskedelemmel meg iparosokkal, de megmarad a nemesség és a vallásosság szelleme, ott a hiányokat betöltik (s nem is mindig rosszul) az érzelmek, ha azonban a kereskedés és a mesterségek egy olyan kísérlet során buknak el, mely azt próbálgatja, hogy hogyan boldogul az állam ezen régi alapelvek nélkül, miféle nemzet lesz az, mely faragatlan, ostoba, erőszakos, egyszersmind szegény és mocskos barbárokból áll, kikben nincs vallás, becsület és férfias büszkeség...”

Vagyis a fejlődéssel szemben is védeni kell ezeket az értékeinket. Innét származik Burke-nek, a modern Whig rezsim ideológusának konzervatív fordulata: „Bárcsak ne haladnánk oly sebesen, a legrövidebb úton e borzalmas, visszataszító állapot felé.”

Pedig a kereskedelem, haladás, kultúra és autoritás kapcsolatának problematikusságára már maguk a skótok is rámutattak. Hume minden erőfeszítése arra irányult, hogy bebizonyítsa: a gazdasági fejlődésből fakadó luxus elősegíti a művészetek és tudományok, a kultúra fejlődését, de a skót felfogásban végig megmaradt egyfajta kritikai viszony a luxus primátusát valló felfogással szemben. Maga Hume is szükségszerűen vezetett be néhány konzervatív tételt a politikai autoritás és az igazságosság rendszerének, valamint a kormányzat stabilitása védelmében. Burke ennél is hangsúlyosabban védelmezte azt, kultúrfilozófiai modellje azonban eleve védhetetlen lett volna a négylépcsős történetszemlélet modelljének keretei között. Ez utóbbi szerint a kereskedő-társadalom kialakulása logikusan következett a fogaskerékszerűen egymáshoz illeszkedő jelenségekből (mezőgazdasági felesleg, munkamegosztás, népességkoncentrálódás, piacok kialakulása, város és vidék közötti, nemzeti, régióközi és nemzetközi kereskedelem), vagyis Burke-nek saját felfogása igazolásához külön historiográfiára volt, vagy lett volna szüksége. Ráadásul Smith, aki — mint láttuk — a négylépcsős történetfelfogásnak egyik első, mindenképp a legaprólékosabb leírását adta, maga is kénytelen volt beismerni: az európai fejlődés nem felelt meg az általa leírt modellnek, ezért a tényleges fejlődési modellt szükségképpen természetellenes és retrográd rendnek nevezte. Kettejük elképzelése között nem is az az alapvető különbség, hogy melyik felel meg inkább a történeti tényeknek, hanem a struktúra mögött meghúzódó, néhány lényeges vonásban eltérő világképük. Más szóval, a politikához való közeledést jellemző szkepszis és mértéktartás Smith történeti modelljének építkezésében is megmutatkozik, míg Burke e téren sokkal kevésbé hagy teret az önkritikának és azoknak a távolságteremtő bizonytalansági tényezőknek, melyek Smith rendszerébe már a historiográfia szintjén automatikusan beépülnek. Míg Smith kritikai módszere negatív, vagyis a hibás gondolatmenetek és következtetések kiküszöbölésére törekszik, és óvakodik attól, hogy elméleti konstrukciója lefordítódjék a gyakorlat nyelvére, addig Burke egy kétségkívül fantáziadús, határozott társadalmi alternatívát, valóságos utópiát teremt kritika gyanánt. Smith rendkívül körültekintően és visszafogottan ír a felfogása mögött rejlő végső elvekről. Burke ezzel szemben igen éles megfogalmazásban, szinte az ellentmondást kizárva érvel saját világlátása mellett. Bár alapjában véve Smith is elégedett a brit berendezkedéssel, tartózkodik e rendszer burke-i univerzalizálásának igényétől: „Politikai rendszerünk pontosan megfelel a világ berendezkedésének, szimmetriában áll vele, s a létnek azzal a módjával, amely múlékony részecskékből összetett állandó testek számára rendeltetett.”

E pontos megfelelés hite hiányzik Smith-ből, pedig ő is a természeti analógiát tartja a legmegfelelőbbnek a politikai rendszer leírására.

Valójában Burke pontosan azt a hibát követi el — csak éppen ellenkező előjellel —, amit Price-nak felró. Saját meggyőződése mellett mértékletesség és szerénység nélkül érvel. Rajongással jelenti ki: „Az Önök összes elménce együttvéve sem lenne képes olyat alkotni, ami alkalmasabb az ésszerű, emberhez méltó szabadság megőrzésére, mint az az út, amelyet mi követtünk...”

Míg Smith rendszere még a gyakorlati erénytanban is inkább formalista, valamilyen magatartásforma ízlésessége és funkcionalitása mellett érvel, addig Burke tanítása esszenciális, ezért ugyanolyan doktriner, mint kritikája alanyaié. Míg Smith hű marad ahhoz az elvéhez, hogy egyetlen rendszert sem lehet tökéletesen meghonosítani, Burke foggal-körömmel ragaszkodik egy általa helyesnek tartott, valójában soha nem is létezett ideál megőrzése, konzerválása mellett. Ezért talán joggal állíthatjuk — anélkül hogy az anakronizmus hibájába esnénk —, hogy míg Smith valóban a mérséklet politikája elméletén dolgozik, addig Burke rendszeréből már egy doktriner modern konzervatív ideológia körvonalai sejtenek föl.

Történetünk szempontjából sajnálatos, hogy hosszú távon nem a Hume-Smith-iskola felfogása, hanem a burke-i attitűd bizonyult időtállóbbnak. Ebből következik az a paradoxon, hogy a skót gondolkodás téziseit épp Burke közvetítésével ismerte meg az utókor, magával a felfogás kritikájával együtt. Másrészt Burke hume-i fogalmakba csomagolt agresszív forradalomellenessége azt eredményezte, hogy a Hume-iskola hívei épp a burke-i fölhasználás miatt idegenedtek el a szkeptikus Whig-humeiánus gondolkodásmódtól. Meggyőződésem szerint annak tudatosítása, hogy mennyiben tért el Burke felfogása a skót felvilágosodás általunk elemzett irányzatának nézeteitől (ami valójában a francia forradalomra adott válaszukból derül ki), hozzásegíthet bennünket, hogy felismerjük a Hume-iskola tanításának maradandó értékeit.

 

(E dolgozat megírásakor az MTA-Sasakawa alapítvány ösztöndíjasa voltam. A tanulmány része A mérséklet filozófiája a skót felvilágosodásban címet viselő kandidátusi disszertációmnak, amely eredetileg Skót felvilágosodás címmel a Századvég kiadónál jelent meg. A kézirat lezárása miatt nem használtam az újabban megjelent magyar nyelvű Hume: Esszék-fordítását.)



 

Szakirodalom:


 

Smith, Adam: The Theory of Morál Sentiments (Szerk.: D. D. Raphael és A. L. Macfie, Oxford, 1976, The Glasgow Edition. Eredetileg 1759-ben jelent meg, a 6. kiadás 1790-ben. Az idézett Smith-szövegeket a cikk szerzője fordította. Magyarul részletek olvashatók Az erkölcsi érzelmek elmélete címmel, A brit szocialisták c. kötetben.

Smith, A.: Wealth of Nations. 1776. Magyarul: A nemzetek gazdagsága. Budapest, Akadémiai, 1959.

Burke, Edmund: Reflections on the Revolution in France, London, 1790., magyarul: Töprengések a francia forradalomról; ford.: Kontler László, Atlantisz, Budapest, 1990.

Millar, John: An Historical View of the English Government, 4. vols., London, 1812. TV.

Mossner, Emest Campbell és Ross, lan Simpson: The Correspondance of Adam Smith, Oxford, 1977 (Glasgow Edition).

Price, Richard: Review ofthe Principal Questions in Morals (1758), National Debt (2nd ed., 1785.), Civil Liberty, (1776, 1778. ed.) Reversionary Payments (4. ed., 1783), American Revolution (2nd ed., 1785).

Hume, Dávid: Esszék I-II. Ford.: Takács Péter, Bp., 1990., 1994.

The Writings and Speeches of Edmund Burke, General editor: Paul Langford, vol. VIII. The French Revolution, 1790-1794, ed. L. G. Mitchell, textual editor William B. Todd. Clarendon Press, Oxford, 1989.

Brit moralisták a XVIII. században. Szerk: Márkus György. Ford.: Fehér Ferenc Gondolat, Budapest, 1977.

Haakonssen, Knud: The Science of a Legislator. The Natural Jurisprudence of David Hume and Adam Smith. Cambridge, 1981., Chapter 3,1. Hume and Smith on Sympathy, 45-49. o. és tovább.

Hirschmann, A. O.: The Passions and the Interests: Political Arguments for Capitalism Before its Triumph. Princeton, New Jérsey, 1977.

Hont István és Ignatieff, Michael: Needs and Justice in the Wealth ofNations: an introductory essay, in.: uők: Wealth and Virtue, The Shaping of Political Economy in the Scottish Enlinghtenment. Cambridge, 1983.

Horkay Hörcher Ferenc: Burke, Acton és a francia forradalom. Adalékok egy liberális dialektus történetéhez. Publikálatlan bölcsészdoktori disszertáció (ELTE, 1991.).

Horkay Hörcher Ferenc: Szabadság és despotizmus. Hume, Smith és Millar az autoritásról, in.: Horkai Hörcher Ferenc: A mérséklet filozófiája a skót felvilágosodásban. Kandidátusi értekezés, Bp., 1994., 192-220. o. (Megjelenés előtt.) Kontler László: Bevezetés, in.: Edmund Burke: Töprengések...

Livingston, Donald: Hume's Philosophy of Common Life. Chicago, 1984. Pocock. J. G. A.: The political economy of Burke's análysis of the French revolution, in. uő.: Virtue, Commerce, and History. 193-212. o.

Pocock, J. G.: Clergy and Commerce: The Conservative Enlightenment in England, in: Raffaele Ajello, Luigi Firpo, Luciano Guerci és Giovanni Ricuperati, szerk.: L'Eta dei Lumi Naples, Jovene Editoré, vol. i., 523-562. o.

Scott, W. R.: Adam Smith as Student and Professor. Glasgow, 1937.

Stewart, Dugald: Account of the Life and Writings of Adam Smith, LL.D., in: Adam Smith: Essay on Philosophical Subjects, with Dugald Stewart's Account of Adam Smith, szerk.: W. P. D. Wightman, J. C. Pryce és I. S. Ross, Oxford, 1980 (Glasgow Edition) 269-351. o.

Winch, Donald: The Burke-Smith problem and laté eighteenth century political and economic thought. The Historical Journal, 28,1,1985., 231-247. o.



« vissza