Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A mezőgazdaság Székelyföldön

A 20. század első felének romániai magyar falusi gazdálkodásáról született néhány munkából (szociográfiák, történeti, szociológiai elemzések Bözödi György, Venczel József, Egyed Ákos és mások tollából) egyértelműen kiolvasható, hogy az agrártermelésben - különösen a Székelyföldön - általános üzemforma volt az önfenntartó családi kisgazdaság és ennek környezeti erőforrásokhoz alkalmazkodó, biztonságra törekvő, szükségletközpontú „mindent termelő” stratégiája. A tőkés termelési viszonyokat és gazdálkodási formákat a szóban forgó térségben ez időben a kamatra hiteleket kínáló bankok, a közerdőket felvásárló és olcsó munkabérrel kitermeltető tőkés vállalkozók, a vasút, a bővülő árupiac, a pénzpiaci mechanizmusok lassú térhódítása jelentette.

A vasutak, főbb közlekedési útvonalak mentén lévő kistájak, a városok vagy a nagyobb földbirtokok közelében lévő falusi települések társadalmát korábban és mélyebben érintette a „kapitalizmus szelleme”, a piacelvű termelési gyakorlatok kezdeményeinek meggyökeresedése (és ezzel párhuzamosan széles társadalmi rétegek proletarizálódása), mint az elzártabb mikrokörzetek, félreeső kisrégiók településeinek társadalmát. Ez az időben eltérő hatás a termelési feltételek máig ható differenciálódását eredményezte, a gazdasági stratégiák és beállítottságok mikroregionális különbségeiben nyilvánult meg, annak mértékében, hogy a földet és a munkaerőt mennyiben sikerült piacképes termelési tényezővé alakítani, vagy a gazdálkodás megmaradt kizárólag az önreprodukció kereteiben. A falusi gazdaságok tízezrei felhalmozásra is képesek voltak, de az értéktöbblet akkumulációja nem vezetett jelentékeny gazdasági növekedéshez. A megtermelt javakból, készletekből a felesleget tartalékolásra, presztízsorientált befektetésekre használták, nem a bővített újratermelést és a fokozottabb piaci részvételt lehetővé tevő termelési feltételek biztosítására fordították. Ahogy a vonatkozó szakirodalomból ismert, a tradicionális falusi családi gazdálkodásban a szerzés, az értéktöbblet megtermelésének motivációi és a felhasználás mintái mélyen társadalmiak: a jövedelem nagy hányada a státusmegerősítést és pozícióőrzést, a társadalmi kapcsolatok karbantartását (ünneplés, a ceremoniális alap biztosítása) szolgálta.

Erdélyben a kései feudalizációs folyamat és a gyenge kapitalizálódás nem számolta fel a hagyományos szabad paraszti falvakra jellemző önfenntartó gazdálkodási módot, az ezt éltető mentalitást és szokásrendszert. Az agrártechnikában, eszközkészletben, szakismeretben lassú változások megfigyelhetők, de a kollektivizálásig érintetlen maradt a föld birtoklásának, használatának, öröklésének tradicionális szokásrendje, az adásvétel évszázados formái. Üzemméretét tekintve uralkodó típus volt a középparaszti mintára szervezett, szántóföldi növénytermesztést és állattenyésztést folytató vegyesgazdaság. Ezek a kisgazdaságok saját önállóságuk ethoszából következően őrizték függetlenségüket, és más akadályozó társadalmi tényezők mellett a piaci függőség kiküszöböléséért sem álltak rá a szakosodott termelésre.

Összefoglalásképpen leszögezhető, hogy közvetlenül a kollektivizálást megelőző időszak székelyföldi gazdálkodására maradéktalanul érvényesek Márkus István megállapításai a magyar alföld falusi önellátó gazdálkodásának múlt századi (!) üzemformáiról: valamit persze ez a típus is juttat a piacnak, hiszen a pénzre szüksége van. Valószínű, hogy összességében e szegényes gazdaságokból is tetemes mennyiségű áru - főleg baromfi, tojás, disznóhús - kerül ki, de igazi árutermelés nem folyik, illetve nem ez adja a gazdaságok jellegét. A technika és a termelési-tenyésztési eljárás: hagyományos paraszti kézimunka. A nadrágszíjparcellák rendszere, a tagosítatlan határok mértéktelen eldaraboltsága; a két- és háromnyomásos gazdálkodás sok helyütt a 20. századig élő maradványai. A már készen álló, aránylag könnyen és olcsón átvehető új európai mezőgazdasági technikák és eljárások csigalassúságú és egyenetlen terjedése jellemezte a székelyföldi mezőgazdasági állapotokat még a 20. század közepén is, amikor a negyvenes évek végén elkezdődött az agrártársadalom szocialista átalakítása.


 

A nagyüzemi gazdálkodás társadalmi következményei


 

A szocialista román gazdaságpolitikában a mezőgazdaságot az iparosodás forrásának tekintették. Az átalakított tulajdonviszonyokat a kollektivizálás lezárása után is ideológiai rangsorba helyezték, főleg az állami szektorba ruháztak be, a tsz-eket elhanyagolták, a magántermelést korlátozták. A szocializmus évtizedeiben a mezőgazdaságban végig fennmaradt a nagyüzemi termelés kizárólagos ideológiai és anyagi támogatása. Ez azt jelentette, hogy - más, szerencsésebb történelmű volt szocialista országok gazdasági fejlődésétől eltérően - Romániában nem jöhetett létre a második gazdaság az agrárágazatban. A merev, tervmutatókban számoló gazdaságirányítás csak nagyon szűk teret engedett a családok autonóm gazdasági törekvéseinek, az önálló kezdeményezéseknek. Ilyen makrogazdasági feltételek között nem bontakozhatott ki intenzív árutermelői tevékenység, a kezdetben fél, majd negyed holdnyira zsugorított háztáji parcellákon erre nem is volt lehetőség. Ugyanígy nem jöhettek létre a földjeiktől megfosztott háztartások és a nagyüzemi termelőszervezetek közötti kooperációs, integrációs szervezeti formák. A nagyüzemi gazdálkodás kivételezett állami támogatásával párhuzamosan különféle terményadók formájában elvonták a szűk körű - főleg hegyvidéki - magántermelés keretei közötti terménytöbbletet (különösen a nyolcvanas évek második felében jelentett súlyos terhet a családi gazdaságoknak a kötelező terményszerződésekkel, maximált áron fizetett szántóföldi termények, állati termékek leadása). Ezek az elvonások világosan tükrözték, hogy melyik a kedvezményezett termelési mód és gazdálkodási szervezet.

A bérmunkás státusba kényszerített falusi népesség helyzetének máig ható mentális következményei vannak. Vintila Mihailescu román antropológus szerint, miközben a rendszer gazdaságilag csaknem teljesen aláásta és megsemmisítette az önálló paraszti gazdálkodást, ezzel párhuzamosan a falusi társadalomban mentális síkon rendkívüli módon megerősítette a családi kisgazdaság „szimbolikus értékét”, mint a második, rejtett gazdaság központi alapegységét, az önálló létforma idealizált szigetét. Ennek a társadalom-lélektani folyamatnak egyik következményeként értelmezhetők az államszocialista rendszer összeomlása után megfigyelt viselkedésmódok - a legszélesebb értelemben vett agrárkérdésben - mind „fent” a politikai intézményekben, mind „lent” a falusi termelők körében. „Fent” legpregnánsabban a mezőgazdasági tulajdonviszonyok átalakításának jogi kereteként megalkotott földtörvény szellemében, „lent” pedig a magántermelésre visszatérő falusiak kezdeti eufóriájában, az újra életre kelt kistermelői gazdasági gyakorlatok mintáiban volt tapasztalható az individuális gazdálkodás utáni erőteljes nosztalgia. Ma már jól látható, hogy a társadalom mindkét szférájában a gazdasági hatékonyság és a termelékenység szempontjaitól idegen motivációk működtek. Az évtized román agrárgazdaságának átalakulását vizsgáló közgazdászok, szociológusok, antropológusok egyetértenek abban, hogy a földtörvény (18/1991) kidolgozói eltekintettek a mezőgazdasági népesség aktuális társadalmi, demográfiai, gazdasági adottságaitól, a létező erőforráskészletek, termelőkapacitások gazdaságos hasznosításának lehetőségeitől, és ideológiai szempontok alapján (politikai érdekből) - egy már csak töredékesen létező társadalmi osztálynak szánt jóvátételként és nem a hatékony gazdálkodás jogi kereteként - alkották meg. A falu társadalmát differenciálatlan, egységes szociális alakzatként tételező törvény eltekintett a szóban forgó társadalmi mikrokozmosz kis csoportjainak eltérő érdekviszonyaitól, különböző szocio-ökonómiai, kulturális és regionális sajátosságaitól. A földtörvény tulajdonba helyezést jelentett, és számtalan bonyodalmat hozott magával (még 1997-ben is több mint 700 000 földperes ügy folyik az országban). A tulajdonba helyezést azonban nem követte más termelőeszközök gyors privatizációja, az állam tulajdonosi jogokat és nem termelőeszközöket osztott, majd a tulajdonosokat magukra hagyta. A román belpolitikában csaknem teljesen hiányzik a következetes, konvergens agrárpolitika (a földtörvény módosítása 1997 nyarán is aktuálpolitikai kérdés, a kormány ugyanez év őszétől új támogatási rendszer bevezetésével kísérletezik). Ilyen körülmények között a tulajdonjogokkal felruházott agrárnépesség saját egyéni, vagy csoportos termelési modellekkel kísérletezik (Vintila Mihailescu).


 

A jelen


 

A romániai szocialista mezőgazdaság összeomlása utáni korszak agrárgazdaságában országosan uralkodó üzemforma a kisparaszti magángazdaság (99,2%), a szántóterületek 78,5 százaléka magántulajdonú birtok, de ennek csak 38 százalékát dolgozzák meg a kisparaszti gazdaságok.

A továbbiakban beszámolónkat az agrárgazdálkodás társadalmi viszonyairól csak a Székelyföldre korlátozzuk. E régióban a szántóterületek nagy részét magántermelő kisparaszti gazdaságokban művelik, 10-15 százalékát közösségi gazdálkodási szervezetek kereteiben. A családi kisgazdaság tehát a tömbmagyar vidéken is egyértelműen uralkodó üzemforma.

A közösségi gazdálkodási formák önkéntes termelői szervezetek: lehetnek jogi személyiségű társulások, családi vállalkozások, agrárágazattal rendelkező kft.-k. (Az egyéni és közösségi gazdasági szervezetek a Székelyföldön nem választhatók el éles társadalmi határvonallal. Számos példát ismerünk arra, hogy a családok jobb minőségű földjeiket maguk művelik meg, a birtokuk többi részét a helyi „társas” gazdaságban műveltetik - ha van ilyen). Ezeket a székelyföldi gazdálkodási szervezeteket elsősorban hatékonysági, termelékenységi szempontok szerint elemezték az agrár szakemberek (Tóth Attila, Vincze Mária), de foglalkoznak az agrárgazdálkodás makrotársadalmi feltételeivel, a jogi, szervezeti keretek jellegzetességeivel is.

A sürgetett gazdasági átalakulás követelményeivel számot vető agrár szakemberek, közgazdászok mindkét üzemforma esetében a hiányok, gazdasági és társadalmi deficitek sorozatáról beszélnek. A jelentékenyebbek: a tisztázatlan földtulajdonviszonyok, a szervezeti rendszer válsága - ami a termeltető, értékesítő integrációs rendszerek, információellátás, piackutatás, a biztosító- rendszerek hiányát jelenti -, a termelés jövedelmezőségéhez képest drága üzemanyag és gépi munka, az elavult termelési szakismeretek. A magántermelő kisgazdaságok esetében különösen súlyosnak tartják a munkaerő- és tőkehiányt, az elmaradott technológiát, a piaci szakosodásra utaló termékszerkezeti változtatások helyett a kisgazdaságok „mindent” termelő stratégiáját, a hatékony szántóföldi gazdálkodást lehetetlenné tevő, irracionálisán elaprózódott földbirtokszerkezetet. Ilyen feltételek között az agrár közgazdász úgy látja, hogy Romániában a magas képzettségű, vállalkozó típusú földműves-társadalom kialakítása több emberöltőt is igényelhet (Vincze Mária).

A Székelyföld kistérségeire a szocialista gazdaságirányítás bukása utáni időszakban a gazdasági súlytalanodás és a periferizálódás jellemző. A hatvanas évek második felétől ide telepített ipar jelenlegi súlyos válsága az állami szférában a foglalkoztatottság jelentős csökkenését jelentette. Az állami szektorban dolgozó falusiak végsőkig kitartanak rosszul fizetett munkahelyeiken, és a korábbi évtizedekben kialakított kétlaki életforma továbbvitelével kísérleteznek. Ezek a családok mezőgazdasági termelést saját földbirtokon csak részidős művelésben végezhetnek.

Ha a falusi gazdálkodási gyakorlatok mai változatait nézzük, a székelyföldi agrártermelésben egyértelmű az önfenntartást, az életkörülmények egyszerű újratermelésének stratégiáját középpontba állító családi gazdaságok túlsúlya.


 

Egy gazdasági gyakorlat szimbolikus uralma


 

A falusi társadalomban a földreprivatizáció az erőszakos kollektivizálással megzavart saját világ rendjének helyreállítását jelentette. A földvisszaadás nagy hatású szimbolikus gesztusa ebben a környezetben társadalmi-mentális problémát jelentett és csak azután technikait. Hogy ebben a társadalomban egy egyénnek mennyi földje van és mit termel rajta, az nagyon összefügg azzal, hogy ki ő, és hol a helye a lokális közösségben. Ebben a félarchaikus életvilágban a földkérdés valójában identitáskérdés, ebből következően számos, racionálisan nem kezelhető problémát jelent (Gagyi József). Ezek egyike - amire a földtörvény lehetőséget adott - a korábbi történeti időszakban kialakult paraszti kisbirtokrendszer rekonstruálódása. A három-négy évtizeddel korábban kisajátított magánföldvagyon visszajuttatása a családok birtokába annak a történeti kapcsolatnak tartalommal való újratöltését jelentette, amelyet a mai tulajdonosok a már elporladt elődökkel fenntartanak. („Édesanyám nem adna el semmi pénzért egy darab földet se; pedig már alig tud dolgozni. Az igazság az, hogy én se; pontosan tudjuk melyik parcellát örökölték, melyiket mikor, milyen pénzkeresetből vásárolták. Eladni, legalábbis míg édesanyám él, erről szó se lehet.” - 50 éves városi értelmiségi.)

A. J. Gurevics orosz történész megállapítása, miszerint az archaikus társadalmakban az emberek és a föld közötti kapcsolatot nem tekinthetjük pusztán gazdasági jellegűnek, ma is érvényes a székelyföldi falusi társadalomban, nem csekély akadályaként a földkoncentráció beindulásának.

A családi kisgazdaságokban érvényesülő termelői gyakorlatok jellegzetességei röviden a következők: a család fogyasztási szükséglete szerint alakított termékszerkezet, a hiányzó vagy gyenge, alárendelt szerepű piaci részvétel, alacsony technikai szint, a nagyarányú élőmunka, a saját munkaerő csaknem kizárólagos használata, illetve a külső munkakapcsolatok nem tisztán gazdasági, hanem társadalmi érdek szerinti alakítása. Ha a racionális gazdasági számítás szempontjai szerint vizsgáljuk a mai székelyföldi individuális gazdálkodást, ebből a perspektívából érthetetlen megmagyarázhatatlan jelenségekkel találkozunk. A korszerű termelési technológiák szempontjából anakronisztikus, költségtöbbletet okozó földbirtokszerkezet újraéledése mellett a mezőgazdasági specializáció hiánya tapasztalható, továbbá a presztízsorientált befektetések elsődlegességének irracionalitása a gazdasági növekedést célzó befektetésekkel szemben. A mentalitások szintjén az újításokkal, vállalkozásokkal és a felhalmozással szembeni ellenérzések tapasztalhatók (ez a beállítódás a társadalmi differenciálódást utasítja el), a családok személyközi kapcsolataiban gyakoriak a nemzedékek közötti feszültségek.

A székelyföldi agrártermelés magánszektorában a „gazdálkodás a szokások és a hagyomány által megszentelt rendszer” (Hobsbawn). Ebben a rendszerben a termelő, aki egyben fogyasztó is, munkája eredményére nem a megtett erőfeszítés vagy a ráfordított idő terminusaiban számít, hanem tevékenysége végeztével abban a hitben nyugszik meg, hogy „a munkát megtettük, a többit Istenre bízzuk”. A mai gazdálkodási gyakorlatban megújuló hagyományos beállítódások azt is bizonyítják, hogy sikertelen volt a szocialista modernizáció a tradicionális társadalmak meghaladásában, a korábbi kulturális minták (és ennek részeként a gazdasági gyakorlatok) átalakításában. Ez a gyakorlat nem nélkülözi saját önkörében az ésszerűséget, de ezt a racionalitást nem a profitra, a folytonos gazdasági növekedésre koncentráló gondolkodásmód jellemzi, hanem arra irányul, hogy megőrizze, illetve újra megszerezze azokat a javakat, amelyek a lokális társadalmi térben a család pozíciójának szükséges komponensei. A hagyományos gondolkodásmód szerint e javak készletében szétválaszthatatlanul keverednek az anyagi és szimbolikus természetű elemek, amelyeknek az anyagi javak csupán a kapitalista homo oeconomicus szemében a legszembeszökőbb mozzanatai (Pierre Bourdieu). A hagyományos életvilágot az anyagi és szimbolikus javak egymásra átválthatósága jellemzi, de ezt a jellegzetességet a kizárólag gazdasági számítást ismerő gondolkodás nem képes felismerni: rejtve maradnak előtte a gazdasági tranzakciók szimbolikus aspektusai, ennélfogva a szimbolikus javakba történő gazdasági befektetéseket irracionalitásokká fokozza le. Holott a mai székelyföldi önellátó gazdálkodásnak is megvan a maga organikus racionalitása. A gazdasági cselekvések célja látszólag az egyszerű újratermelés, de a fennmaradást biztosító javakba szervesen beletartoznak a család és az egyén társadalmi identitásának újratermeléséhez szükséges javak is. A kérdésre, hogy a székelyföldi agrártermelésben a három-négy évtizedes nagyüzemi gazdálkodás után a korszerű technológiák, piacelvű termelési eljárások alkalmazása helyett miért újult fel a szakemberek szerint elmaradott, korszerűtlen, önellátó modell, csak az új gazdasági körülményeket figyelembe véve - a létező termelőeszközök és erőforráskészletek racionális kihasználásának lehetőségeivel számolva - nem adható kielégítő magyarázat. Az értelmezésbe szükséges bevonni a gyakorlatban érvényesülő domináns kulturális minták szerepének elemzését is, hisz a gazdasági tevékenységekben folyamatosan tapasztalható, hogy valójában cselekedetei zömét illetően a gazdasági szereplő se nem ésszerűen számító lény, aki csak a racionálisan értékelt esélyeket veszi figyelembe, se nem automata, amelynek működését gépiesen határozzák meg a piac törvényei (Pierre Bourdieu). A székelyföldi individuális családi gazdálkodás mindennapi gyakorlatában a cselekvések, beállítódások, viselkedésmódok, tervek és kivitelezések szférájában, a gazdaságok közötti cseresorozatokban, napi tranzakciókban a gazdasági és társadalmi érdekek, motivációk keverednek. A családi gazdaságok, háztartások szintjén végzett elemzések tapasztalatai egybecsengnek a hagyományos társadalmak viszonyait kutatók megállapításaival. Ebben az életvilágban a helyi társadalmi intézmények (rokonság, szomszédság) erőteljesen befolyásolják és ellenőrzik a gazdasági viselkedést, oly módon, hogy az egyazon közösséghez tartozó gazdasági szereplők természetes jó viszonya fennmaradjon (Polányi Károly), vagyis köztük nem tisztán gazdasági törvények működnek, hanem a gazdasági viszonyok minden esetben valamilyen általános közvetlen társadalmi kapcsolatok részét képezik (M. D. Sahlins).

Végezetül felvethető, hogy a tradicionális gazdálkodás mintáinak újjáéledése vajon a falusi társadalom változási képtelenségét, vagy a létező fenyegető külső viszonyokra adott alkalmazkodó viselkedését jelenti-e? Úgy véljük, a gazdasági szereplőknek a mai helyzet - a magántermelés makrotársadalmi feltételei - sok szempontból ismerős gazdasági környezetet és viszonyrendszert jelent: azokra a történeti időkre emlékeztet, amikor a külső társadalmi faktor, a hatalom magára hagyta a falusi termelők társadalmát, különösebben nem avatkozott be a lokális kis társadalmak belső világába, főként nem a gazdasági szféra tevékenységeibe. A kollektivizálást megelőző évekből ismert kényszerhelyzetekkel összevetve (beszolgáltatások, kötelező terményszerződések) a falusi társadalom ma látszólag a relatív függetlenség állapotában létezik. A termelésben alkalmazható a régi tudás, és relevanciája van: az ember nem hal éhen, ha sokat dolgozik, nem süllyed le, a család fennmarad. Fokozott önellátással, a háztartásokban végzett önszolgáltató tevékenységekkel mérsékelhető a pénzhiány, önkizsákmányolással meg lehet tartani a viszonylagos gazdasági önállóságot, kiküszöbölhetők a labilis egyensúlyt fenyegető áru- és pénzviszonyok. Elmozdulás ezek irányába csak a közlekedési főútvonalak, vasutak, városok közelében lévő településeken tapasztalható, ahol több mikrokörzet családi gazdaságai specializált kistermelést folytatnak (burgonya-, hagyma-, káposztatermelők). Ez a piacra termelés azonban nem a szakemberek sürgette piacorientáltság új keletű következménye, hanem az iparosítás előtti tradicionális gazdálkodás már kialakult táji munkamegosztásának öröksége. A külső világ kényszereit a családi gazdaságok Jövedelmeihez képest drága szolgáltatások, a gazdaság működtetéséhez szükséges árucikkek, eszközök (kisgépek alkatrészei, vegyszerek, üzemanyag) - a valós makrogazdasági viszonyokat világosan tükröző - magas árai jelentik. A termelők gazdasági függőségét egyértelműen jelzi a terményfelvásárlói árakat (tej- és húsfelvásárlás) saját érdekeik szerint alakító, akár magán-, akár állami tőkéjű gazdasági szervezetekkel szembeni védtelenségük. Amelyekkel a termelők elégedetlenek, de ellenükben hatékony érdek-képviseleti szerveződéseket még nem tudtak létrehozni. Nincsenek erős gazdaszervezetek a jó árak kiharcolására. Bár indokolt lenne a társadalmi összefogás a gazdaságilag bizonytalan világ ellen, a tapasztalat azt mutatja, hogy az együttműködési, érdekegyeztetési készség és képesség a falu társadalmából ma hiányzik. Nem áll módunkban e jelenség okainak részletezése, csak utalhatunk a mai romániai falusi társadalom szociokulturális sajátosságára, arra, hogy - akárcsak a magyarországi falusi társadalomban - az erőszakos szocialista modernizációs törekvésekkel szembeni kemény, de sikeres, atomizált egyéni ellenállás hosszú évtizedei után nehéz megtanulni a nyílt, egyértelmű viselkedést, és másokban megbízva, másokkal együtt összhangban cselekedni (Rév István).


 

Zárógondolatok


 

Tereptapasztalataink alapján úgy látjuk, hogy minden látszat ellenére, a székelyföldi agrárvidék nem változatlan újratermelési rendszer, a falu nem a hagyományokba merevedett zárt társadalmi totalitás, hanem differenciált társadalmi alakzat, amelynek termelőtevékenysége az aktuális feltételrendszerben kulturálisan alakított. A gazdasági átalakulás kedvezőtlen körülményei közepette, a magántermelő családi gazdaság ma egyensúlykereső, védekező rendszerként működik: a külső kényszerekre adott válaszként önkizsákmányolással fokozza önellátását, minimalizálja kiadásait, így csökkenti azokat a felületeket, ahol a külső világ megtámadhatja. A szocialista mezőgazdaság csődje után a falusi társadalom széles rétegeinek nem volt más választása, csak a hagyományos gazdálkodási mintákhoz nyúlhatott. Az új helyzetben aktivizálta elérhető erőforráskészleteit: a földet, termelőeszközeit és termelői tudását. A termelésben követett mindenoldalúság az adott szituációban élők szempontjából racionális stratégia. A család munkaereje, jövedelmei egy részét éppen a szociális kapcsolatok garantálta védelem biztosításáért, lokális társadalmi kapcsolathálózatának fenntartására fordítja. Pierre Bourdieu szavaival: e társadalom, mely állandóan létében fenyegetett, melynek minden energiáját a külvilággal való törékeny egyensúly fenntartására kell fordítania, melyet a megmaradás gondja nyomaszt, inkább a megőrzést választja, hogy önmagát megőrizze, mintsem azt, hogy a világ átalakulása érdekében maga is átalakuljon. Ez nem azt jelenti, hogy a mai székelyföldi falusi életformán belül a családok szintjén a gazdálkodásban nem jelentkeznének az alkalmazkodás, a korlátozott mértékű változtatások jelei a mindennapi életben, az örökölt életforma ésszerűbbé tételére, a strukturális hely megőrzésére, vagy előnyös megváltoztatására. Ezek a változtatási törekvések azonban csak lassan következnek be, mert az érvényes tapasztalati tudás és a szokásokban gyökerező gondolkodásmódban a minimális biztonság mindig fontosabb a kecsegtető de kockázatos nyereségnél, az életben maradás a család anyagi, társadalmi és kulturális fennmaradása mindenek fölött álló értékek.



« vissza