Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A nagy siker. Szász János: A nagy füzet

Szász János filmje a magyar filmgyártás utóbbi éveinek legnagyobb nemzetközi sikere. A Karlovy Vary-i fesztivál fő­dí­ja és az 1200 mozit tömörítő Mozisok Szövetségének díja mellett a vásárlásban megnyilvánuló érdeklődés is rendkívülinek mondható. Negyven-egynéhány ország vette meg. Megkö­ze­lítőleg ennyi nyelvre fordították le egyébként a film alapjául szolgáló Agatha Kristóf-regényt, A nagy füzetet is. Továbbá Oscar-díjra is jelölték a legjobb idegen nyelvű filmek kategóriájában, s tizenegy fesztiválra hívták meg csak az idén. Pedig a film elkészülése nem volt egy fáklyásmenet. Még a Magyar Mozgókép Alapítvány működése alatt ítélték meg a támogatás egy részét, s aztán hosszas huzavona után a Vajna-éra alatt fejeződött be. Teljesen terméketlen a kérdésfeltevés, vajon milyen lett volna a film, ha nem egy ilyen hibrid korszakban forgatja le a rendező, mégsem tudok szabadulni a gondolattól.
Mert a film egyfelől tökéletesen illeszkedik a Szász-ouvre-ba, nem véletlen talán az sem, hogy a rangos próbálkozók – Ag­nieska Holland, Thomas Winterberg – mellett végül Szász Jánosé lett a megfilmesítés joga. A rendezőt ugyanis szenvedélyesen érdekli a bűn és a gyermeki lélek adaptálódása, mint az korábbi filmjeiből, a Woyzeckből és a Csáth Géza-adaptációkból – Witman fiúk, Ópium – is kiderül. A film alapkérdése szinte ugyanaz, mint a Witman fiúké. Mivé lesznek a gyerekek szeretet nélkül? Továbbá, mivé lesznek erkölcs nélkül? Valamint feltűnő a hasonlóság a Sorstalanság című regény alaphelyzetével, amelynek megfilmesítéséről Szásznak méltatlan körülmények között kellett lemondania. „Olyan volt, mintha egy robogó autóból dobtak volna ki” – nyilatkozta a meghiúsult tervről a rendező egy évtized múltán is.
A film kulcsjelenete, mint a regényé is, a gyerekek plébánossal való beszélgetése. „A plébános úr hallgat egy darabig, aztán azt mondja: – Ezek szerint ismeritek a Tízparancsolatot. Meg is tartjátok? – Nem, plébános úr, nem tartjuk meg. Senki nem tartja meg. Meg van írva: Ne ölj! és mindenki öl. – A plébános azt mondja: – Hát igen… háború van.”
Ez egy háború nélküli háborús film” – nyilatkozta a rendező. S valóban, nincsenek csatajelenetek, bombázások, néhány tucat üldözött vonul végig a nem azonosítható kisváros utcáján, s egy darab tank jelzi a „felszabadítókat”. A fiúk édesapja a háborúba megy és anyjuk vidékre viszi őket, egy városszéli tanyára, hogy biztonságban legyenek. Édesanyja, akivel megszakadt a viszonya sok évvel azelőtt, befogadja ugyan az ikerfiúkat, de megalázóan s kegyetlenül bánik velük, talán az őt elhagyó lányán akar bosszút állni. A „boszorka” viselkedése a fiúkból is keménységet, ellenállást vált ki.
Komolyan veszik apjuk szavait, a túlélésért mindenre képesek, nem hagyják abba a tanulást, és mindent leírnak egy nagy füzetbe, ami velük történik. Nincs könnyű dolguk a lepusztult környezetben. Éhezteti őket a nagyanyjuk, még a saját ruhájukat sem adja oda nekik, viszont a ház körüli munkát el kell végezniük. A fiúk eleinte még kapaszkodnak emlékeikbe, vágyakoznak az elvesztett otthon után, de később módszeresen igyekeznek megszabadulni minden érzelemtől. Egyre nagyobb területet járnak be, eljutnak a kisvárosba, s bárkivel megismerkednek, ugyanazt látják: lopás, csalás, hazugság, erőszak, a gyen­gébb eltaposása. Elhatározzák, felvértezik magukat a félelem ellen. Egymást ütik-verik gyakorlásképpen. Ki is vívják a náci tiszt elismerését.
Egy nyúlszájú lányban már-már barátra találnak, hiszen ő is lop és gyűlöli az anyját. Fegyverhez is jutnak, amit majd használnak is. A rémségeket, az erőszakot, amit a fiúk megélnek, viszonylag visszafogottan ábrázolja Szász János. A nézőt mégis sokkolja a film, mert ez a tulajdonsága a gyermeki létnek nem háborúfüggő. Ma – bár a világon mindig van valahol háború, s ott fokozottan veszélyezteti a gyermekeket az erkölcsnélküliség – a békés hétköznapokban is mindennapos az erkölcsi minimumok felfüggesztése, s aztán vitatkozhatunk azon, hogy hogyan kell az etikát bevinni az oktatásba. Mert a gyereknek a mutatott példa mindig fontosabb, mint a példabeszéd. A fiúk hihetetlenül gyorsan teszik magukévá az erkölcs nélküli létezést, talán túl gyorsan s túl szenvtelenül. A regény aprólékos fejlődéstörténete hiteles tud lenni, a filmben viszont túlságosan felgyorsulnak az események, s halmozódnak a hullák. Ugyanakkor ez kicsit félre is viszi a filmet, olykor mintha igazságosztóként működnének, drasztikusan megtorolják például a zsidó cipész halálát, az egyetlen emberét, aki jót tett velük.
Ellentmondásos az is, hogy miközben mintha közelebb kerülnének a nagyanyjukhoz – a szélütés után ápolják –, s kérése szerint odaadják a mérget, szemrebbenés nélkül végeznek apjukkal. (Hogy az idegen csecsemővel a karján megjelenő anyjukkal nem mennek el, az még érthető.) Kicsit túladagolt a borzalom a film vége felé, a végén már szinte nem is tudjuk, hány ember halálát okozzák a fiúk akarva-akaratlan.
Szász János színészválasztása, mint mindig, most is remek. A két fiú – Gyémánt András és László – személyisége – nem játéka – s a nagyot alakító Molnár Piroska „elviszi” a filmet. A háború megjelenítése azonban nem Szász János színvonala. A ragyogótisztán megjelenő terepjáró a sáros tanyán, az árva tank a frissen festett vörös csillaggal – nos, ez még egy „háború nélküli háborús filmben is” kínosan szegényes. Pedig a majd milliárdos költségvetésével ez a magyar–német–osztrák koprodukcióban készült film nem számít „low budget” filmnek. Ami költséges volt, az nyilván az Oscar-díjas osztrák operatőr, Christian Berger, aki azonban nem tudta megteremteni azt a sajátos, egyedi „sáros, nyers, matt” világot, ami a könyvből él bennünk. Máthé Tiborral képteremtés szempontjából minden korábbi filmben szerencsésebbnek tűnt az együttműködés. A Woyzeck pályaudvarának fényei-homályai feledhetetlenek. Fekete-fehérben tudnánk elképzelni a nagy füzetet is, csak hát nincs az a producer vagy koprodukciós partner, aki erre vevő lenne. S az Oscar-díjas operatőr vonzóbb a koprodukciós partnerek számára, mint Máthé Tibor, aki viszont Szász korábbi filmjeihez egyedi képi világot varázsolt. S itt térek vissza az írás elején jelzett kérdésre, hogy azt gondolom, bár a nemzetközi siker visszaigazolja a rendezőt, a koprodukciós kívánalmak érdekében túl sok engedményt tett. Még szerencse, hogy bár a színészek jelentik a legtöbb pontot a koprodukciós játszmában, a „boszorka” szerepét meghagyta Molnár Piroskának.


« vissza