Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A NATO együttélése a többi civilizációval

A VILÁGBAN JELENLEG TARTÓS — tehát jogrendre alapozott — békét két nemzetközi szervezet tud garantálni: az Egyesült Nemzetek az egyetemességével és az Észak-atlanti Szövetség az ütőerejével.1 Mindkét szervezet meghatározott történelmi helyzetben, egy-egy államcsoport védelmének ellátására született, és ebből nőtte ki magát mai állapotába. Elöljáróban tehát vizsgáljuk meg milyen örökség hat mai orientációjukra, akcióképességükre.

Az ENSZ-et tulajdonképpen a tengelyhatalmak elleni szövetség angolszász országainak 1941-es atlanti chartája tervelte ki. Ebbe 1942-ben bevonták bolsevista2 szövetségesüket, s csak 1945-ben, San Franciscóban, a megalapításánál adták meg a franciáknak és Kínának a nagyhatalmi státust jelentő Biztonsági Tanács-i vétójogot. A szervezet, amelyet kizárólag az ötvenegy győztes állam alapított, eredetileg sem eszmevilágában sem tagságával nem volt egyetemes. Eszméjében ugyan a wilsoni 14 pont népszövetségi ideológiájából táplálkozik, de belső logikájánál fogva csak a náci tekintélyuralmat zárta ki, a szovjet totalitarizmust nem. Valójában a győztes szövetségesek elképzelte világbéke és geopolitikai rend fenntartására jött létre. Ma tulajdonképpen a világ összes állama elvben egyenjogú tagja, viszont az atomfegyverekkel rendelkező nagyhatalmak — vétójoguk révén — kiváltságos helyzetet élveznek: az alapokmány megszegése esetén sem szankcionálhatók. (Az 1968-as atomsorompó-szerződés implicite lehatárolta az atomfegyvereket jogosan viselő államok körét.3) Az ENSZ ezen hegemonikus pozíciókkal már „megtűzdelt”, meghatározott kereteibe kooptálták aztán az európai gyarmatosítás alól felszabadult államokat s a volt tengelyhatalmakat, így 1955-ben Magyarországot is.

Míg a nyugatiak az általuk elfoglalt országokban (lásd Németország és Japán) saját alkotmányos rendszerüket vezettették be — a termelőeszközök magántulajdonára épülő westminsteri demokráciát —, addig a Szovjetunió a sajátját kényszerítette rá Kelet-Európára.

1949-ben a nyugati hatalmak — az ENSZ alapokmánya 51. cikkelyére hivatkozva — egy zártkörű, új szövetséget hoztak létre azzal a céllal, hogy megvédjék az atlanti-európai térséget a Szovjetunió és vazallus-államai ellen, hogy azok katonai nyomással ne terjeszthessék ki a marxista államberendezés bolsevista változatát.

Tehát az Észak-atlanti Szövetség geopolitikai és ideológiai töltését a hódító-terjeszkedő bolsevista világbirodalom mint ellenségkép határozza meg.

A Szovjetunió ideológiai meghasonlása, megváltó céljainak feladása és impériumának máig tartó szétesése a NATO-t megfosztotta alap- missziójától. A NATO alapvetően — minden, a „három napnyugati bölcs” által 1956-ban kitalált melléktevékenysége mellett — egy némádéra épült. Ha születtek is olyan „missziós” elképzelések, hogy a NATO-nak a nyugati civilizáció életformájának tevékeny terjesztése is célja legyen, ez nem vált hivatalos állásponttá, s a NATO területileg is elhatárolta befolyáskörét.

A NATO tehát olyan világkép csökevénye, amely a Föld államait — elnagyoltan s néhány kisebb-nagyobb átfedéssel — három csoportba osztotta:

(1) az Észak-atlanti Szerződés szférája, amelyet 1961 óta az OECD gazdasági téren kibővít;

(2) a Varsói Szerződés, vagyis a Szovjetunió és vazallusai;

(3) a világ népeinek kétharmadát kitevő, főleg a volt gyarmatokat felölelő ún. harmadik világ, amelyet az 1955-ös bandungi Afro-ázsiai, majd az 1966-os kubai Trikontinentális Konferencia hozott össze az el nem kötelezett államok laza koalíciójába. A harmadik világ elnevezést ALFRED Sauvy dobta a köztudatba 1952-ben a francia harmadik rendre utalva.4

E VILÁGKÉP, AMELYET LEGBESZÉDESEBBEN HRUSCSOV emlékezetes trojka-javaslata jelképezett, többé egyáltalán nem tükrözi a világ- politikai valóságot. S távlatból tekintve az is láthatóvá válik, hogy a kép sokkal esetlegesebb, mint azt kiagyalói és propagálói képzelték.

A civilizációk5 történetének szempontjából nézve a központosító marxista-leninista rend és a „piac-demokráciák” közötti, a világ feletti hegemóniáról döntő6 hidegháború, apokaliptikus atomfenyegetéseivel együtt összezsugorodott az újabb kori ökonomizmus posztricardói, banális, belső viszályává. Mint WILLIAM LIND írja: „a Nyugat belső polgárháborújává”; főleg ha eltekintünk e konfrontáló magyarázatában annak proto-keresztény dimenziójától, a görög- cirill ortodoxok és a „latinok” közti szakadásvonal geopolitikai maradványaitól. (Beyond Monopoly Capitalism and Monopoly Socialism című, 1978-ban megjelent munkánkban kifejtettük, hogy miért tarthatatlan az emberi munkaerővel, az emberekért működő nemzetgazdaság-politikailag a szigorú központi irányítására, társadalom-politikailag a kizárólagos piaci koordinálására vonatkozó manicheus álláspont.)7

Az ősellenség, Oroszország lesüllyedt regionális hatalommá, ezzel a „szovjetjárás hordái” visszahúzódtak a Kárpátok mögé. A közép-európai országok visszaállíthatták önálló államberendezéseiket, amelyekből a megszállók beavatkozása zökkentette ki őket. Immár semmi elvi akadálya nincs annak, hogy a NATO által védelmezett kontinens közepén fekvő államok „visszabocsáttassanak” a Nyugat intézményrendszerébe, ha azonosulnak annak társadalmi értékrendjével, civilizációjával — ahogy az Németországgal történt. Ez már tény lehetne, ha a történelmi ökonomizmus nem uralná tovább a kontinens szellemét, s a rendszerek az újraválasztásukért ügyeskedő alkusz pártpolitikusok helyett a kríziseken úrrá levő, messzelátó, DE GAULLE-kaliberű államférfiakat választanának ki. Olyanokat, akiket nemcsak a kincses Svájc „európaisága”, közös-piaci tagsága érdekel, hanem előre tudják, hogy Európának nem lesz sokáig az Odera-Neisse a határa, s a nemzetközi közélet sem redukálható GATT-alkudozásokra. Máskülönben miért lenne „érettebb” az Európai Unióban való egyenrangú tagságra a volt nemzetiszocialista Ausztria — vagy „Poroszország” vagy a még írásmódjával is kifejezetten a keleti egyházhoz tartozó Görögország, mint a régebbi európai történelemmel rendelkező magyar állam vagy a Bécstől még földrajzilag is nyugatra lévő Prága?8

MÁRMOST MILYEN ÚJ VILÁGPOLITIKAI TÉRKÉPEN kell majd a NATO stratégáknak feltalálni magukat? Ténynek könyvelhető el, hogy szovjet világbirodalom természetes elemeire esett szét, még ha JOHN P. HANNAH9, a washingtoni Közel-Keleti Intézet igazgatóhelyettese joggal is emlékeztet arra, hogy e folyamat még nem zárult le.

A történelmi ökonomizmus korlátolt szemszögén túl ma már előtűnik, hogy a társadalmakat nem egyszerűen

(1. a) a termeléshez és fogyasztáshoz, vagyis az önfenntartáshoz szükséges munkamegosztás szimbiózisa és

(1. b) a javak elosztásáért folyó harc osztályszolidaritása tartja össze10, hanem

(2) a társadalmi élet két másik sajátos „ragasztója”, a tágabb értelemben vett fajfenntartáshoz szükséges (és veleszületett) rokonsági kötelék, valamint

(3) az emberi társadalmat generációkon keresztül összetartó, megszilárdító közös írás a szó közvetlen és átvitt értelmében.

Éljünk pár aktuális példával. A délszláv konfliktust nem érthetik meg azok a politológus-hírmagyarázók, akik azt akarják elhitetni, hogy az autóbuszban egymás mellett ülő, a katolikus templomba igyekvő, latin betűs újságot olvasó horvátok és a cirill betűsei böngésző ortodox szerbek azelőtt úgy éltek együtt „szerbo-kroat” osztálytestvériségben, hogy nem is tudták egymást megkülönböztetni. Ugyanez a politikatudomány a negyed százada tartó észak-írországi véres vallási-nemzeti konfliktusra — amelyben az Európai Unió két nemzete küzd, amelynek következtében Belfast szívében a két vallás gettóját „berlini fal” választja el — sem talál megoldást. Ugyanis — az elsősorban nem gazdasági jellegű összeütközéseket archaikusként kezelve — nem hajlandó saját társadalmának konfliktusait ugyanolyan kategóriák szerint diagnosztizálni, mint a bolsevista elnyomás alól felszabaduló népekét. Szólhatnának még a baszk kérdésről is. A példák szinte tetszés szerint szaporíthatok, s így az indukciós bizonyítás erejével hatnak arra vonatkozólag, hogy e problémák nem a múltéi, és hogy az egyoldalúan ökonokratikus Közös Piac alapjában véve angolszász politikai kultúrájának nincs rá válasza. A mai politikai retorikában a terrorizmus címszó alá vont szapora jelenségek szinte katalógusát adják a világpolitika többé-kevésbé elhallgattatott, de meg nem oldott együttélési problémáinak.

A fentebb három pontba csoportosított, a társadalmat összefogó elemi vonzóerők minden civilizációban jelen vannak. Sajátos kölcsönhatásuk, összefonódásuk és az, hogy mely intézményeknek adnak előjogokat — egyháznak, pártnak, gazdasági monopóliumnak, nagycsaládnak — individualizálja, teszi azonosíthatóvá, egymástól megkülönböztethetővé a civilizációkat és teremti a Földön a változatosságot, a civilizációk pluralizmusát. (Lásd részletesebben cikkünkben: Developement Occidental, progrés social et solidarité pour une plualisme civilisationnel in Mélages. Párizs, 223-40. old.)

Szögezzük le, hogy a jelen eszmefuttatás nem értékelő jellegű. Azon Európa-központosságtól törekszik megóvni szemléletünket, amely a fajgyűlöletben11 is megnyilvánuló, sokszor naiv és akaratlan felsőbbrendűségi érzés következménye — függetlenül attól, hogy más civilizációk sem mentesek saját szubjektivizmusuktól.12

Az ún. Nyugat, más szóval az észak-atlanti-európai világ — mint Delmas CLAUDE fogalmaz, az „Új Világ és Európa egy civilizáció kebelében”13 sajátos, ökonokratikus, individualista társadalmat teremtett. A magánszférára korlátozott kereszténységet csak szokásaiban őrzi, szekularizált, különösen érzékeny a testi épségre, humanitárius, a családot, mint születési közösséget háttérbe szorítja. Credóját megtoldotta avval a hittel, hogy az élő civilizációk értékrendjei rangsorolhatók, és kellő „felvilágosítással” az angolszászok vezette nyugati civilizáció egyetemes előképet képez az összes többi „lokális-regionális” civilizáció számára.

Amióta az ökonomizmus bolsevista eretnekségének nagy ütőerejű Vörös Hadserege nem jelent világraszóló fenyegetést, a nyugati világ életmódjának védelmét az angolszászok vezette NATO kényelmesen elláthatja. S bár az olaj és más nyersanyagok valamelyest függővé is teszik a külvilágtól a Nyugatot, e kereskedés révén megoldható. Tény és való, hogy Európát évszázadok óta semmilyen külső katonai fenyegetés nem érte. Mivel a többi világrész civilizációi kevésbé vallanak térítő-hódító világnézet és katonailag is képtelenek az USA-val, az egyetlen világhatalommal szemben fellépni, a békés együttélést csak a Nyugatnak az az ambíciója zavarhatja meg, hogy az egyetemes előkép jogán életet (a) sokszor gazdasági zsarolással járó üzleti térhódítás, (b) burkolt katonai fenyegetés és (c) tájékoztatási monopólium kombinálásával megkísérli rájuk erőltetni.

A Szovjetunió feloszlása óta a nemzetközi feszültségeket sohasem a NATO-államokat ért katonai fenyegetés idézte elő, hanem a diadalmas Nyugat követelőző kezdeményezéseinek, egyoldalú igényeinek ki nem elégítése. A primum non nocere elvét kicsit kiélezve úgy fogalmazhatnánk, hogy az észak-atlanti szféra annál békésebb, minél kevesebbet kezdeményez kifelé a NATO. Úgy tűnik föl azonban, hogy az Amerikai Egyesült Államok — amely (akárcsak a Varsói Paktumban az oroszok) a NATO főparancsnokát állítja — nem elégszik meg a primus inter pares szerepével. Míg a NATO teljes — stratégiai — függetlenségre törekszik, a világ államai többségének az új, globalista világrend nevében az általános és kölcsönös függés doktrínáját ajánlja fel, az önrendelkezési és önvédelmi jog helyett. E megállapítás a BT tárgyalta esetek elemzésével is bizonyítható. A civilizációs pluralizmus elvetése, egyszersmind a nemzetközi totalitarizmusra való hajlam tetten érhető az alkalmazott utasító és fenyegető nyelvezetben, a világszervezetekben való kezdeményezéseknek nyugati monopolizálásában, a többi állam alkotmányos rendjébe való beavatkozásban, sőt az államok egymás közti viszonya ellenőrzésének igényében.14 Az USA vezette Nyugat számára elfogadhatatlan, hogy más kultúrkörök államai — mint a dél-kelet-ázsiai országok — angolszász részvétel nélkül, gazdaságilag tömörüljenek, ahogy azt az európai Közös Piac tagjai tették. Vagy, hogy NATO-jellegű önvédelmi szervezetek vagy akár alkalmi fegyverbarátságok jöjjenek létre más országok között pl.: Kína és Irán, Kína és Pakisztán, Dél-Korea és Líbia, Észak-Korea és Szíria között. E nem kívánatos viszonyokat SAMUEL HUNTINGTON híres cikke, a The Clash of Civilisations (Civilizációk összeütközése; Foreing Affairs, 1993. nyara 45. o.) némi pongyolasággal „Confucius-islamic connection”-nak nevezi.

 

KIK LEHETNEK AZ ÚJ VILÁGPOLITIKAI FŐSZEREPLŐK?

 

A NYUGATI VILÁGOT írásmódjában, termelésmódjában, sőt jelenlegi antropológiai összetételében15 viszonylag nagy homogenitás jellemzi. A harmadik világról, a történelem mezsgyéjére szorult „proletárnemzetek” (Toynbee) heterogén koalíciójáról, ez egyáltalán nem mondható el. A harmadik világ nem egy civilizáció, hanem „vegyes saláta”. Ami egyöntetűséget mutat, az kizárólag negatív, mint pl. a nélkülözés, amiből csak alkalmi összefogásra futotta, és a korábbi két hatalmi tömb lázas kliens-toborzásának kihasználásában szerzett csip-csup előnyök. Különben e téren a fő fegyvertény az OPEC vezette, az izraeli-arab konfliktus következményeképpen létrejött 1973-beli olaj-zsarolás volt. A gazdasági zsarolás azóta ismét kizárólagosan a Nyugat világpolitikai fegyvertárához tartozik.

Míg tehát a nyugati világ megnevezés pozitív kulturális azonosulásnak felel meg, addig a harmadik világ a kulturális elidegenítés eszköze lett, mert valódi tartalma a nem nyugatisága. E posztkoloniális gondolkodásmód ráveti árnyékát még a társadalomtudományra is- Vajon ismeretelméletileg mi más tartja össze a Londoni Egyetemen a Keleti és Afrikai Tanulmányok Intézete tárgyköreit, ha nem a gyarmati világbirodalomra való emlékezés?

HA A MAI FÖLDRAJZI KÉPLETEKET konvertálnánk geopolitikai egységekké16, akkor sem találnánk rá a szükséges közös nevezőkre, amelyek a jövő szereplőit jeleznék. Mint Mark MONMONIER (Comment fairé mentir les cartes? Párizs, 1993.) is utal rá, a Dél, a Kelet (Kipling), Ázsia mint társadalomtudományi megnevezések tartalmatlanok, illetve csak a nem Nyugat kizáró fogalmának az európaiak által kitalált, eufemisztikus kifejezései. A Nyugat egyedülállóságáról szóló önképet jól fejezi ki Kishore Mahbubani a The National Interestben 1992 nyarán megjelent cikkének (3-13. o.) címe: The West and the Rest — vagyis A Nyugat és a többiek. (Said Edward szerint pedig a Keletet a Nyugat találta ki saját használatra az ún. „orientalizmus” tudománya által.) Mi lenne különben a Kelet? A keleti mentalitás? Arab? Kínai? Nyilvánvaló, hogy ezek egymástól legalább ugyanannyira különböznek, mint mindegyikük a nyugati civilizációtól. Az a Közel- és Távol-Kelet, sőt az „ázsiai zsarnokság” (Wittfogel), az „ázsiai termelési mód” (Engels) éppen úgy csak egy, a gyarmatosítás útvonalán született európa-központos világ(tér)kép ideológiai maradványa, s a Nyugat felsőbbrendűségét sugalló sommás értékítélet. A világnak geopolitikailag három égtájra — észak-nyugatra, keletre és délre — való osztása egyébként kísértetiesen egybevág E. VON EICKSTEDTNEK avval, a II. világháború idején kifejtett elméletével, amely szerint az emberiség története a Pamír fennsíkról indult, hol az észak-nyugati fehérek, a keleti sárgák és a déli feketék különváltak.

A Nyugat világképébe jól beleillik az a dualista17 elképzelés, miszerint a „modem időkben” már csak két civilizáció létezik, a kifejlett gazdag Nyugaté — hallgatólagosan ez a jövő egyetemes civilizációja, a civilizáltság civilizációja — és a fejlődő Napkeleté. Az utóbbi népeket az egy főre jutó jövedelmük alapján lehet rangsorolni, s nekik azt a szabadságot adni, hogy az utánzás ügybuzgósága szerint „megválaszthassák” fejlődésüknek — ha nem is irányát, de legalább — sebességét.

Valójában a harmadik világban nem egy, hanem több aktív, életerős, saját értékrendeket, törekvéseket felmutató civilizáció él.

A Nyugat már évtizedekkel ezelőtt kénytelen volt Kelet-Ázsiára fordítani ökonokratikus tekintetét a lefegyverzett Japán gazdasági versenyképessége miatt. Majd a dél-kelet-ázsiai ún. Négy tigris lépett az érdeklődés homlokterébe. Valójában nem kultúrájuk keltett figyelmet, hanem a munkaképességük. Főleg, amíg nem vált ismeretessé, hogy a magát elkényeztető Nyugattal szembeni versenyképességük a fejlett technológia elsajátítása mellett abban áll, hogy inkább a munkára koncentrálnak, mint a szabadságra. Világrekord-hosszú munkaidejük a fizetés mellett életbiztonságot adó befektetés.

ÁLTALÁNOSSÁGÁBAN FEL KELL ISMERNI, hogy a mai világhelyzetben a nem európai geopolitikai egységek — és konfliktusait — többé nem egyszerűen az észak-atlanti történés vetületei, a gyarmatosítási bírvágy tárgyai, hanem a távközlés és a közlekedés fejlettsége folytán teljesen összefüggővé vált földkerekség cselekvő szereplői. Azonosítsuk a legjelentősebbeket.

A történészek megkísérelték a múltban működött civilizációk felsorolását. Arnold J. Toynbee az 1934 és 1961 között írt 12 kötetes klasszikus munkájának, a Studies of History-nak első 10 kötetében huszonegy civilizációt sorol fel, de a 12. kötetben már harmincötöt. Tépelődésének 1975-ben bekövetkezett halála vetett véget. Posztumusz művében már harmincnyolcról van szó — jórészt kihalt, elvetélt civilizációkról, melyek archeológusok és turisták kíváncsiságának tárgyai.

Ha az egy-egy civilizáció dinamikáját, cselekvőképességét adó három „kovászt” keressük, — az elemi hovatartozás, a Mi-érzést keltő saját írást, a nemzetté szervező és antropológialag szembetűnő (vér)rokonságot, valamint a (hadi)ipari önfenntartási készséget, — akkor bizonyosra vehető, hogy a Nyugat akár akadályozza, akár nem, legalább három másik civilizáció képes megvédeni önállóságát a korszerűsítés örve alatt folyó nyugatosítástól még világháború árán is, vagy ha a helyzet lehetővé teszi, közösen formálni a valóban egyetemes, korszerű világcivilizáció arculatát. Ezek pedig

1. az arab-muzulmán,

2. a kínai, beleértve koreai, japán és más országbéli kiterjedését,

3. a hindu(sztáni).

A teljesség kedvéért meg kell említsük az amero-afro-indián civilizációt, különösen Braziliára tekintve. Ez ugyanis egyrészt az esetleges jövőbeni egyetemes keveredést előrejelző műhely, másrészt a negro- afrikai kultúráknak a legvalószínűbb érvényre jutási területe.18

 

A VÖRÖS UTÁN A „ZÖLD VESZEDELEM”?

 

A mai köztudat, sajnos, jórészt csak fonákjáról ismerkedik e civilizációkkal. Az arab-muzulmán világ közel van hozzánk minden szempontból. Mint azt a — népünket erőszakkal át nem térítő — török hódoltság is tanúsítja, szárazföldi kapcsolatban álltunk e nagy, összefüggő kontinentális civilizációval. Az iszlám világ népeinek magja arab. Az arab írásra — és a származék írásmódokra — épülő Korán-iskolák összetartják, hitsorsosi azonosságot adnak a már 1945-ben alakult Arab Liga, majd az 1974 óta létező Iszlám Konferencia nemzeteinek, amelyek a szenegáli Gore szigetétől Pápuaföldig, Kazahsztántól Jáváig terjedő területen élnek. Jelenleg 1,2 milliárdan követik Mohamed tanítását. Többen vannak, mint Krisztus katolikushívei. Osztják a kereszténységgel és a zsidóságggal az egyistenhitet, s azt, hogy mindenkinek csak egy igazi hite lehet.

EZ SZÁMUKRA „TERMÉSZETES”, de például a japánok számára már nem logikus, akik buddhista módon temetkeznek, de shinto szertartás szerint házasodnak. így lehetséges e toleráns világban, hogy az összes vallás tagjai Japánban a lakosságnak több mint 100, pontosan 120,8%-át teszik ki19.

Anélkül, hogy itt részletekbe bocsátkoznánk, nyilvánvaló, hogy az „egy igaz hit” vallásának vannak olyan történelemfilozófiai eredői, amelyek a nemzetközi együttéléssel kapcsolatos meghatározott elképzeléseket, sőt kizárólagosságokat nemzenek. A három közel-keleti vallás naptárai, amelyek közül a Gergely-naptár az Egyesült Nemzeteknél globális elfogadást nyert, nem ciklikusan visszatérő (SPENGLER), hanem lineárisan haladó történelemfelfogást sugallnak.

Időszerű oka is van, hogy elsődlegesen foglalkozunk a muzulmán civilizációval. Az amerikai közélet hangadó körei által olvasott Foreign Affairs újabb számaiban — több-kevesebb elmélyültséggel — sorozatosan adott helyet az ősellenséget vesztett NATO jövő missziója szempontjából releváns témáknak. Az 1993 nyári számban a Harvard Egyetemről Sámuel P. Huntington a „civilizációk ütközését” tárgyalja. A cím maga eufemizmus, a Nyugatnak a muzulmánok és „sárga” szövetségeseik elleni judeo-keresztény20 mozgósítására. A folyóirat tavaszi számában pedig a New York Times újságírónője, JUDITH MILLER szinte hisztérikus hangvételű cikkében hívja fel a figyelmet a „zöld (vagyis muzulmán) veszélyre”. Nem elszigetelt, ötletszerű írásokról van szó, hanem egy összefüggő stratégiai elképzelés tömeglélektani előkészítéséről, amelyet egyrészt módszeresen követnek könyvek21, másrészt e tanulmányokat a tekintélyes napilapok népszerűsítik és hangulatkeltő „iskolapéldákkal” bizonyítgatják. A NATO vártáján érzékeny fülekre talál a muzulmán támadás előrejelzése, sőt megelőző csapások, mondhatni keresztes hadjáratok22 meghirdetése.

A bolsevista világbirodalomban olyan ellenséget ünnepelhetett a NATO, amelyet Amerika tapasztalatból alig ismert, s amely az öreg kontinenssel a szárazföldön határos volt. A zöldre átfestett veszedelem csávájába esni23 annál kézenfekvőbb, mert egyrészt a Közel-Keleten, az arab világ szívében megteremtett Izraelnek ez már fél százada ellenlábasa, s másrészt irigylésre méltó az arab államok olajtartaléka. Stratégiailag ez a NATO erőknek keletről délre való átcsoportosításában fejeződik ki. Ez a stratégia Oroszországot is arra veszi rá, hogy csoportosítsa át erőit nyugatról délre.

AZ ELLENSÉG — mint mindig — karikaturizált szörny. Rémkép. A nyugati képernyőkre meghívott „szakértők” napról-napra azzal ámítják a bámuló nagyközönséget, hogy a terrorizmus, az agresszivitás, az intolerancia és a fundamentalizmus a Korán sajátos tana. Fátylat vetnek arra, hogy sok más mozgalom egyes csoportjai is alkalmazták a terrorista merényletek kétségbeejtő eszközét, mint az írek és a Stern-csoport. Elhallgatják a mohamedán medinai alkotmánynak főleg a monoteista dimmikkel (kisebbségekkel) szembeni úttörő védelmét és toleranciáját, s hogy az emirátusok és szultánságok nem teokratikus, hanem civil intézmények. S fátylat borítanak arra is, hogy az integrizmus minden vallás áramlata, hogy a Gush Emmunim betelepülői is fundamentalisták, s a szó maga egyes amerikai protestáns szekták megjelöléséből lett átvéve.

A helyesbítéseket tetszés szerint lehet szaporítani arról, hogy a Korán és a Saría magyarázata fejlődik, akárcsak a Bibliáé, az egyházjogé vagy a Tóráé. A fátyolhordás például nincs tételesen előírva, csak az, hogy egy nő ne mutogassa nyilvánosan szexuális reflexeket ébresztő kellemeit. Evvel kapcsolatban gondoljunk a nyugati világ szemérme és divatja „fejlődésére”: a bennszülöttek felöltöztetésére, majd a mezítelen fehér turisták megjelenésére...

Hogyan jellemezhetjük röviden a „zöld veszedelmet”?

Az arab írást követő népekben él, sőt — részben a olajválságok nyomán — újraéledt a közösségérzet, amely — akár csak más civilizációkban — nem vezet egyetértésre, de egymás megértésére igen. Ezen összetartozás fejeződik ki az Iszlám Konferencia szervezetében. De nincs „veszélyes” egyöntetűség, hanem az arab, a (siita) perzsa, az ottomán és más (fekete-afrikai, dél-ázsiai) hagyományok alapján sokféleség (León T. Hadar). Mivel a francia forradalom inspirálta ún. „emberi és polgári jogok” valójában nem természetes és egyetemes értékrenden alapulnak, történtek kísérletek arra — így 1981-ben Párizsban —, hogy az iszlám által elsődlegesnek ítélt emberi jogokat kodifikálják.24

EMLÉKEZNÜNK KELL ARRA IS, hogy egyetlen muzulmán állam sem komoly katonai ellenlábasa a NATO-nak, s ezen államok nem rendelkeznek egyetlen NATO-jellegű kizárólagos katonai szövetséggel és parancsnoksággal. Korunkban semmi olyan komoly tervről sem hallottunk, amelyben egy kormány a muzulmán népek őshonos területén kívüli hódító szent háborúra szólította volna fel az igazhitűeket. (Ez kiderül még az Iszlám Arab Népi Konferencia25 1991. áprilisi khartúmi nyilatkozatának tárgyilagos olvasatából is, amelynek szerzői Miller szerint (43-44. o.) szélsőségesek.) Az európai népek világháborúkat robbantottak ki egymás közti konfliktusaikkal. Voltak muzulmán országok közti háborúk (pl. iraki-iráni, iraki-kuwaiti), de muzulmán és nyugati összeütközések esetén mindig a Nyugat avatkozott vagy tört be túlnyomóan muzulmánok lakta vidékre. Napjainkban is a muzulmán államok aggódnak önállóságukért. A konfliktusok alapjául a Nyugat követelődző kezdeményezéseinek ki nem elégítése szolgált, sohasem fordítva. így a NATO országai kevés erőfeszítéssel elérhetik biztonságukat, sőt minél kevesebb „erőfeszítést” tesznek, annál inkább; elég lemondani a muzulmán országok belső államberendezésébe való atyáskodó-gyarmatosító-misszionárius beavatkozásról. Európa véráldozatok nélküli védelme szempontjából úgyszintén ildomos, hogy a nemzetközi élet normarendszerét és alkalmazását a Nyugat „leadership” címszó alatt szankcionáló, sokszor zsaroló-beavatkozó akciókkal ne monopolizálja. Sőt, ha tartós békét akarunk, el kell fogadni azt, hogy a BT egyetemessége érdekében muzulmán állam is kapjon állandó tagságot, mint a jelenlegi atomhatalmak26. A nemzetközi együttélés valóban univerzális normáinak az is megfelel, hogy nekik is joguk van legjobb belátásuk szerint gondoskodni kollektív önvédelmükről, mint azt a NATO teszi az észak-atlanti övezet számára. Az egyenlő biztonság és emberiesség nevében mindennemű (nukleáris, kémiai, biológiai) tömegpusztító fegyvereket vagy meg kell semmisíteni, vagy bele kell törődni abba, hogy azokat idővel muzulmán és más államok is gyártják. Mielőtt szociáletikai alapon diszkriminálnánk civilizációk között, ne felejtsük el, hogy a nukleáris tömegpusztítás fegyverét eddig a Szovjetunió és Kína nem, de a polgári demokratikus USA ismételten — tehát a hatás tudatában — bevetette.

 

SÁRGA VESZEDELEM”?

 

AZ EURÓPAI ELITET EZ RÉGEN FOGLALKOZTATJA. PROUST idézi Verdurin asszonyságot, aki szalonjában az arisztokrata Charlusnak megjegyzi, hogy Kína nyugtalanítja. Minden jel arra mutat, hogy manapság „tatárjárás” nem fenyeget, viszont a kínai szféra nem fogja feladni önállóságát sem a Nyugat technológiai csecsebecséiért, sem pedig nyomásának kényszerére.

Évezredek hosszú államalkotó tevékenysége révén a kínai civilizáció ma több mint egy milliárd lelket tart össze egy országban. Elég az európai politikai egység vajúdását megfigyelni ahhoz, hogy felmérjük ennek jelentőségét. Az ősrégi piktografikus írás áll e politikai teljesítmény mögött. Mint ismeretes, KUNG-FU-CE (Konfuciusz) vagy a taoista bölcs LAO-CE írásait a mai olvasó is megérti. A kínai írást olvassák — a CSIN SI HUANG-TI-i kezdettől a mai napig, a Középső Birodalomtól Koreán át Japánig, ahol egyébként a világ legrégibb dinasztiája uralkodik. A kínai gondolkodás hagyományerejére utal V. Holubnychy 1972-es szövegelemző tanulmánya, amely szerint Mao Ce-TUNG írásai idézeteinek csak 4%-a származik MARXTÓL vagy Engelstől, 22% viszont konfuciánus szerzőktől27. A kínai civilizáció szinkretista erejével az indiai buddhizmusból a taoizmuson át a konfucianizmusig egy sajátos világnézetet épített ki, amely lényegesen különbözik a három, történeti istenkinyilatkoztatásra épülő, egyistenhívő közel-keleti vallástól (Glasenapp). Emeljük ki, hogy az asztronómia ciklusosságába beírt kínai naptár jól kifejezi a Természetbe beleágyazott e világi szemléletet. A Természetbe az emberi is annyira beletartozik, hogy a kínai ember természetesnek fogadja el az általa alkotott tárgyakat, mint például a művirágokat is.

E dióhéjba foglalt szellemtörténeti eszmefuttatásból az Észak-atlanti Szövetségnek a Kínához való tartós viszonyára vonatkozólag néhány tanulságot le lehet szűrni. Ahogy Kozakai Toshiaki szerint amerikai megszállásból feleszmélő Japán különbséget tesz a technikai korszerűsítés és a nyugati gondolkodás- és életmód átvétele az ezen szféra kulturális őshonát képező Kína önmegőrző ereje még töretlenebb lesz. Tehát vérontás nélküli tartós béke csak úgy érhető el, hogyha a Nyugat nem tekinti az atomfegyverrel és rakétákkal is rendelkező Kínát világtörténeti tanoncának. (Az autósiskolában úrvezetők is tanulnak, akikből nem lesz taxisofőr.) Ahogy Glasenapp28 kimutatja, a különböző nagy világnézeteknek vannak közös és egymástól eltérő elvei. A nemzetek közti békés együttélés közös játékszabályok megtalálását és elismerését igényli. Amíg a Nyugat nem hagy fel avval, hogy saját normáit mint egyetemeseket Kínára ráerőltesse, és világszerte igyekszik érvényt szerezni az angolszász nemzetközi jognak, addig az együttműködés feszélyezett és feszült marad. Kína, Korea és japán képes rendezni az egymás közötti ügyeit nyugati közreműködés nélkül. S ismételjük meg, hogy Kína semmilyen beavatkozással nem fenyegeti a nyugatiakat sem Európában sem Amerikában.

E kitekintés nem lenne teljes az angol Commonwealth-ből felocsúdó Hindusztán megemlítése nélkül. India szubkontinensnyi, hagyományaival vajúdó ország, amely a szanszkrit Véda írás alapján a világ legrégibb vallását vallhatja magáénak, mert az ország és a vallás kiterjedése szinte egybeesik. Csak Srí Lankába és néhány más Indiai-óceáni országba vitte át a hindu vallás magját a spontán és az angol gyarmatosítás gerjesztette vándorlások szele. A gyarmatosítás alól alig félszázada felszabadult hétszázmilliós ország belsőleg úgy akarja felszámolni a gyarmati maradványokat, hogy ne essék vissza a brahmanizmus által a kasztrendszerbe. A nemzetközi életben még nem találta meg a nagyságának, ősi hit- és szokásvilágának, továbbá jelentős technológiai fejlettségének megfelelő szerepet, jogot. A jövőben világpolitikai és történelmi jegyzése nyilván nem abban fog kimerülni, hogy megkísérli lemásolni a Westminstert képviseleti rendszert.

MINT arra a hindi világ VALLÁSI, nyelvi és faji viszályainak legjobb szociológus ismerője, T. K. OOMMEN emlékeztet, India nemcsak a hindu brahmanista tan- és szokásrendszernek, hanem a buddhizmusnak is szülőföldje. Ezt a köztük dúló konfliktusok (Srí Lanka) sem takarhatják el, akárcsak az ír sziget katolikusai és protestánsai, vagy a horvát katolikusok és szerb ortodoxok krisztusi gyökereit. Eleddig a szingaléz-tamil színezetű buddhista-hindu megkülönbözés megoldásának próbapadján, Srí Lankában, India közbelépése csődöt mondott. A kínai-indiai közeledés, ill. konfliktusfeloldás India világpolitikai fellépésének szerves része. India még atombombájával sem jelenthet „barna veszélyt” (Haddon) az Észak-atlanti Szövetség számára. India újabban nyitott ugyan a siita Irán felé, a dekolonizációból — a szunnita Pakisztán irányába — örökölt elhatárolási nehézségek még jó ideig elmozdíthatatlan akadályt gördítenek az Iszlám Konferencia országaival való barátság elé. A NATO-val viszálya csak úgy keletkezhet, ha az USA provokatíve semmibe veszi India felségvizeit vagy légiterét, mint teszi azt Líbiánál és a Perzsa Öbölben.

A szovjet-bolsevista rém eltűnése óta az észak-atlanti világ a korlátlan — és gátlástalan — globalizmus varázsa alatt áll. Mint a legtöbb ideológia, ez is kézenfekvő tények önkényes értelmezésén épül. A modern távközlés és közlekedés világot átható és egyesítő erejéből nem következik, hogy egyetlen univerzális civilizáció létezne amelyre többé-kevésbé diszkrét fenyegetéssel és masszív meggyőzéssel csak rá kell nevelni a világot. Ez az ideológia Dávid Rockefeller New York-i bankár trilaterális bizottságának műhelyében készül 1973 óta. Az a Huntington, aki a 80-as években még a szovjet világuralom közeledtét festette a falra, ma már a színes — főleg zöld veszedelem kordában tartásáról cikkezik.

A „bilaterálisok” propagálta világkép három axiómára épül:

1. a jövő egyetemes civilizációját az USA, Európa és Japán — egymás közt osztozkodó — döntései határozzák meg, elég összehangolni az ő törekvéseiket. A világkapitalizmushoz megtérő más kultúrnépeknek az elnyugatosodó Japán szolgálhat példaképül. (Ebből az ökonokratikus uralmi képből született a hét gazdag állam elnökének periodikus összejövetele is.);

2. a többi kultúrnéppel való együttműködés feltételéül a nyugati normarendszer elfogadását kell szabni, mert ez a haladás egyetlen útja;

3. az elv meglepő: azt ajánlja a harmadik világra vonatkozólag, hogy ott nem kell a népképviseleti rendszert, mint demokratikus alapértéket szorgalmazni, mert éretlenül nem nyugatbarát pártok juthatnak többséghez (vö. Algéria). Egyébként a magyar közvélemény jól ismeri a lakosság ideológiai, ill. polgári „éretlenségét” mind a bolsevista, mind a liberális elit doktrínájából...

A NATO ORSZÁGAI — csak önmagukkal találva szemben magukat — sorsdöntő választás előtt állanak. Vagy megőrzik szövetségük regionális védő jellegét és elsősorban a nyugati civilizáció védőpajzsaként őrködnek „Amer-Europa” biztonságán és a békés együttműködés feltételein. Vagy a NATO vállalja az ENSZ keretein belüli világméretű rendfenntartás szerepét, amely viszont az Egyesült Nemzetek összes kultúrköreinek egyetértését célzó dialógust tenne szükségessé, hogy a NATO, nyugati érték- és érdekrendjét kitágítva, valóban egyetemes világcivilizáció építését szolgálja. Sajnos, van egy harmadik lehetőség is: ha elfelejtik, hogy a világ ma valóban egy földgolyó, amelynek felületén többé nem egy központ van, s a NATO az ellentmondást és különbözést nem tűrő neokolonialista hatalom eszköze lesz. Ez az út azonban vérontás nélkül nem járható.

 

 

Jegyzet:

 

(1) Ez nemcsak nukleáris arzenált jelent, hanem egy teljes logisztikai, felderítési, parancsnoki, készenléti rendszert.

(2) A bolsevizmus szótól sokan irtóznak, mert Göbbels is alkalmazta, azonban használata történelmileg indokolt, mert pontosít. A marxizmus azon leninista, orosz mintájú, kollektivista változatát jelöli, amelyet az orosz szociáldemokrata munkáspárt többségi (bolsevik) szárnya juttatott hatalomra. A kommunizmus szó túl általános s maga a Szovjetunió sem ismerte el, hogy kommunista társadalom lenne.

(3) Az 1968-as atomsorompó-szerződés 6. cikkelye mint szépségtapasz előírja az „atom-hatalmaknak”, hogy e fegyverről idővel mondjanak le. Egyébként az ENSZ közgyűlésének, ahol többségi szavazat érvényesül, hatalma korlátozott, legfeljebb felfüggesztheti egy-egy tagállam mandátumát.

(4) Lásd a demográfus Sauvynak az Observateur-ben (1952. augusztus 14.) megjelent „Három világ, egy planéta” című cikkét. A fogalom ellenlábasairól olvashatunk Edmond Jouve Le Tiers Monde (Párizs, 1988) 7-19. oldalain.

(5) A civilizáció szót itt nem Alfréd Weber értelmében használjuk — vagy Spengler szerint, aki a kultúrában egy kollektív „életpálya” kezdetét, a civilizációban pedig a Niedergang-ot látja, hanem — George A. Theodorson-t követve — a szubkultúrákkal és a kultúrákkal szemben egy tartós kollektív életmóddal jellemezhető, átfogóbb kategóriáról van szó. A nyelvvel szemben az írás(mód) általában civilizációkat ölel fel, jellemez. így beszélhetünk magyar kultúráról, európai, kínai civilizációról.

(6) Francis Fukuyama, az amerikai külügyminisztérium volt főtisztviselője a hidegháború végével olyan misszionáriusi ürességet érez, hogy 1992-ben megjelent könyvének „A Történelem vége és az utolsó ember” címet adja.

(7) E kérdéseket részletesebben tárgyaltam a L'épanouissement de l'homme dans la perspective de la politique économique: Concept de L'investissement dans la personne comme aspect de la politique de répartition című doktori értekezésemben (Párizs, 1966) és a Beyond Monopoly Capitalism and Monopoly Socialism. Distributive Justice in a Competitive Society (Cambridge, 1978) című munkáimban. A maga módján mind a szovjet Strumilin, mind von Hayek és Milton Friedman álláspontja manicheus.

(8) Egyébként az ENSZ 51. cikkelyén alapuló NATO-nak csak akkor jár ki a regionális szervezet státusa, ha a földrész összes államai felvételre jogosultak.

(9) John P. Hannah: Yeltsin's Russia Is Reconquering the Old Empire. New York Times 1993. X. 28.

(10) Lásd a 7. jegyzetet.

(11) Sokan hibásan a genetikai-faji különbségek kutatását összekeverik a tudománytalan rasszizmussal, amely egy faj felsőbbrendűségét posztulálja s gyakran torkollik fajgyűlöletbe és -üldözésbe (pl. cigánygyűlölet). L. Molnár István: Humán Variation: Races, Types and Ethnic Groups. Englewood Cliffs NJ, 1983.

(12) Kozokai Toshiaki: Les japonais sont-ils des occidentaux? Paris, 1991 — N. Dikötter: The Discourse of Race in Modern China. Stanford, 1992. A Középső Birodalom fiai a kínaiasított népeket, mint Korea, Japán „főtteknek”, a többit „nyerseknek”-nek nevezik.

(13) Nem véletlen, hogy Claude Delmas a NATO fellow-ja nemcsak a NATO-ról és a „nukleáris stratégiáról” írt könyvet, hanem az „atlanti világról” az „európai civilizáció történetéről” is, mert ezek ma egy szisztémába összeálló dimenziók.

(14) Pearson, Lange és Martino az ún. „három napnyugati bölcs” nemcsak a NATO nem katonai összehangolására vonatkozólag készített 1956-ban jelentést, hanem javaslatot tett a belső konfliktusok békés rendezésére is. Evvel kapcsolatban gondoljunk a sokrétű görög-török viszályra. De az (észak-írországi) brit-ír és a (gibraltári) brit-spanyol konfliktust se hallgassuk el. Ugyanis az angolszász diktátumra való törekvés kész megnyilvánulni hatalmi helyzetek teremtésével a mi civilizációnkon, a Nyugaton belül is.

(15) Alberto Piazza: Who Are the Europeans? In Science 1993. VI. 18. 1767-9. old.

(16) Az ENSZ a világot fejlett és fejlődő részre osztotta, s aztán Európát mechanikusan az égtájak szerint négy övezetre, Amerikát Északra és Latin- Amerikára (ezen belül Karib-szigetekre, Közép-Amerikára, mérsékelt övezeti és trópusi Dél-Amerikára) Ázsiát Keletre (Kína, India és a többiek), és Délre (ezen belül Dél-Keletre, Közép-Délre, Dél-Nyugatra), s végül Óceániára és a Szovjetunióra.

(17) Breton J.-L. Roland: Géographie des civilisations. Paris, 1991, pp. 13-5.

(18) A Harvard Egyetem közigazgatási karán tanító Sámuel Huntington egyszer hat élő civilizációról beszél, majd nyolcat sorol fel: nyugati, konfuciánus, japán, iszlám, hindu, szláv-ortodox, latin-amerikai és afrikai. A felsoroltak önkényes elnevezése jól tükrözi mennyire egy, a napi politika számára improvizált tárgyalásmódról van szó. (The Crash of Civiiizations? Foreign Affaires 1993 nyár. 22-49. old.)

(19) L'Etat des religions dans le monde. Párizs, 1987. 267. old.

(20) Huntington cikkében nem hiába éppen Bemard Lewis azon cikkét idézi, amely az „our Judeo-Christian heritage”-t akarja a muzulmánok ellen megvédeni. Bemard Lewis: The Roots of Muslim Ragé. In: The Atlantic Monthly. 1990. szeptember 60. old., amelyet a Time fontosnak tartott 1992. június 15-én (24-8. old.) szintén reprodukálni.

(21) Bemard Lewis: Islam and the West. Oxford, 1992. Juergensmeyer Mark: The New Cold War? Religious Nationalism Confronts the Secular State. Berkeley, 1992. Lásd továbbá a Tel-Avivi Egyetem Moshe Dayan Központja társigazgatójának, Martin Kramernek a New York-i Commentary-ban megjelent, Judith Miller idézte (p. 50.) cikkét.

(22) Atkinson, Rick: Crusade: The Unfolding Story of the Persian Golf. London, 1993.

(23) Hadar, León T.: Quagmire: America in the Middle East. New York, 1993.

(24) Hadar, León T.: Quagmire: America in the Middle East. New York, 1993.

(25) Iszlám Emberi Jogok 1981-es párizsi nyilatkozata. Az emberi jogokat — amelyeket 1789-ben és 1893-ban Párizsban, majd 1948-ban az ENSZ fogalmazott meg — számon kérő nyugati gyakorlat elsősorban az írástudó elit szabadságjogaira és a humanitárius jogok tiszteletben tartására figyel (cf. Helsinki Watch), míg a 25. cikkelyben foglalt megélhetéshez — munkához, lakáshoz — és más valóban mindenkit érintő, egyetemes (szociális) jog nyugati megsértésével nem foglalkozik.

(26) Megemlítendő, hogy az arab országok nagyvonalúságának szerencsés véletlenje folytán, az ENSZ egyetemességének nagyobb dicsőségére, nemcsak három indo-európai és a kínai, de az arab is hivatalos nyelv, biztosítva négy írásmódot.

(27) Holubnychy, V.: La dialectique materialiste de Mao Tsétoung. In: Chaier de L'Herne. 1972. 91. o.

(28) Glasenapp, von H.: Az öt világvallás. Budapest, 1987.



« vissza