Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A nemzeti kisebbségek az Alkotmányban

1. AZ ELMÚLT ÉVEKBEN EURÓPA TÖBB ORSZÁGÁBAN új alkotmányt bocsátottak ki, és mindegyikben megtalálhatók az államrendszert és szerveit meghatározó rendelkezések mellett az ember, a polgár vagy az állampolgár alapvető jogait biztosító rendelkezések is. Nem képzelhető el, hogy ma az olyan törvény, amelyet alkotmánynak neveznek - tehát az írott alkotmány - e tárgykörökről ne szóljon.

Az íratlan alkotmány, amelyet különböző időkben hozott törvények és szokások vagy szokásjog alkotott, az egyén és az államhatalmat reprezentáló személy vagy szerv viszonyáról szintén nem feledkezett meg. A magyar íratlan alkotmány részei voltak azok a törvények - kezdve talán az Aranybullán -, amelyek a személyi szabadságot, a lelkiismereti szabadságot és a vallás szabad gyakorlását biztosították, és az ember jogképességéről, a törvény előtti egyenlőségről - habár mai mércével mérve: tökéletlen formában és mértékben - rendelkeztek.

2. Az Országgyűlés Alkotmány-előkészítő Bizottságának 1996. október 31-i tervezete az Alkotmány Szabályozási Elveiről (SZE) továbbfejleszti az „emberi és állampolgári” jogok alkotmányos intézményesítését. A jogok felsorolásához, kisbetűvel jelölve az egyes jogokat, az egész ABC-t a-tól z-ig igénybe veszi. Ezen felül az igazságszolgáltatás szervezeti és működési elveit külön fejezetben helyezi el. Nem tudja azonban emiatt elkerülni a fölösleges kettőzést, mert például egyik helyen a törvény előtti egyenlőséget, a másikon a bíróság előtti egyenlőség elvét nevezi meg. De a SZE-ben talán nem is ez, az inkább jogtechnikai megoldás a fontos, hanem az, hogy továbbfejleszti az emberi, állampolgári jogok meghatározását és katalógusát. Az SZE-ben kifejeződő álláspont jellemzésére még megemlíthető, hogy dicsérendő, ám becsvágyóan azt tervezteti: az alkotmány ne csak kinyilvánítsa és meghatározza a jogokat, hanem szabályozza a jog érvényesülésének intézményi garanciáit és a jogkorlátozás feltételeit vagy kizárását. Ennek az elismerésre méltó szándéknak azonban határt szab mind az alkotmány jogrendszerbeli helye, mind a lehetséges és kívánatos terjedelme. Szétfeszítené az alkotmány kereteit, ha azt akarná például elmondani, mely esetekben fosztható meg valaki személyes szabadságától, ítélhető szabadságvesztésre, melyek a véleménynyilvánítás korlátai stb. Az alkotmány aligha tehet többet, mint hogy más törvényre bízza a feltételek meghatározását és részletes kimunkálását. De mint garancia, ez sem lebecsülendő.

Itt érdemes megemlíteni, hogy az alkotmánytörvény mellett alkotnak (rendszerint minősített parlamenti többséggel) más törvényeket is, amelyek alkotmányos tételeket tartalmazva kiegészítik és teljessé teszik az alkotmányt.
 

3. Az emberi, az állampolgári JOGOK: egyéni, individuális jogok. A jogrendszerek felépítésének egyik sajátossága, hogy az egyént, az individuumot teszik meg a jogok címzettjévé, tehát jogalannyá. Az alkotmányon kívül más jogágakban is - kezdve a tulajdonjoggal és végezve akár a vádlott jogával a büntetőeljárásban - az egyén, a személy jogairól, jogviszonyairól, cselekményeiről, felelősségéről van szó.

Az emberi, állampolgári jogoknak (alapjogoknak) egyéni, individuális jogként való meghatározása nem csak a jogrendszer felépítésének logikájából következik, hanem következik az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának (ENSZ 1948) preambuluma által sugallt elvi felfogásból is, amely szerint az embernek, az egyénnek a méltóságát, elidegeníthetetlen jogait kell elismertetni és védelmezni, mert „...ez alkotja a szabadság, az igazság és a béke alapját a világon...”.

4. De vajon az emberi és állampolgári jogok csak individuális jogként határozhatók meg és értelmezhetők, vagy némelyek kollektív jogként is elismerhetők?

Az individuális és a kollektív jogok között felfedezhető egy átmeneti kategória: azok a jogok, amelyek értelmesen csak többek által együtt vagy közösen gyakorolhatók. Ide sorolható egyebek között: az egyesülési, a gyülekezési, a sztrájkjog gyakorlása, a vallási szertartások végzése, az iskolai oktatás és tanulás, részvétel a közügyekben, az anyanyelvi kommunikáció. A jog együtt vagy mással közösen gyakorlása nem jelent kollektív jogot. Az egyesület alapítása, a részvétel a gyűlésen, az iskolai tanulás, a választójog gyakorlása stb. mindenkit külön-külön megillető, tehát egyéni jog. De az ilyen jog átalakulhat kollektív joggá, ha a gyakorlására testületet (egyesület stb.) létesítenek.

A kollektív jogoknak általánosan elfogadott meghatározása nincsen és ez a zavar még kedvez is azoknak, akik a kollektív jogok létét, különösen a nemzeti kisebbségekét, szívesen tagadják. Az egyik ismert felfogás szerint a gazdasági, szociális, kulturális jogok a kollektív jogok. És ilyenek a békéhez, az egészséges környezethez való jog is, amelyek egyben az állam számára kötelezettségvállalást jelentenek (lásd a SZE II. rész I. fejezetének 6.2. pontját). Aligha vonható kétségbe, hogy kollektív jognak számít mind a Gazdasági, szociális, kulturális, mind a Polgári és politikai jogok Egyezségokmányának 1. cikkében deklarált önrendelkezési jog („minden népnek joga van az önrendelkezésre” - ENSZ 1966).

A kollektív jogok, az előbbieket figyelembe véve, a tárgyuk alapján határozhatók meg: kollektív jog az, amelynek a tárgya (tartalma) olyan, hogy csak közösséget, kollektívumot illetnek meg (mint például a népet az önrendelkezési jog), mert fogalmilag is kizárt, hogy az egyén gyakorolhassa.

Egy másfajta lehetséges értelmezés az, hogy nem a tárgya, hanem a jogot gyakorló alany alapján nevezhetjük kollektív jognak (kollektívum jogának) valamely jogot. Ebben az értelemben az individuális jogok is megjelenhetnek kollektív jogként; a „kollektív” jelző ugyanis nem igazán a jogok kollektivitását (vagy kollekcióját) takarja, hanem a jogok alanyára, viselőjére vonatkozik. Az SZE utal erre a lehetőségre, mondván, hogy - a jog tartalmából következően - némely jogok nem kizárólag természetes személyekhez, hanem jogi személyekhez is kapcsolódhatnak (példaként hozza a tulajdonhoz való jogot, a jó hírnévhez való jogot - 2. rész I. fejezet 2.3. pont).

Szükséges azonban azt is tudatosítani és hangsúlyozni, hogy jog (jogosultság) jogalany nélkül nincs, és kollektív jog nincs kollektív jogalany nélkül.
 

5. Az Európai Unióban több mint 30 kisebbségi nyelven beszélnek, és az Európában beszélt kisebbségi nyelvek száma (az Európai Nemzetiségek Szövetségi Uniója szerint) elérheti a 200-at. Nincs arról pontos adat, hogy hány kisebbségi nyelvet beszélnek a 10 közép-európai és balti társult országban (Európai Dialóg 1997/2. sz.). A nyelvi, nemzeti kisebbségek ügyeinek rendezése elől nem térhet ki sem az EU, sem az Európa Tanács, sem az egyes országok. E célból született meg az ET-ben a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája (1992., amelyet eddig az ET 39 tagja közül mindössze 4 ratifikált) valamint a Nemzeti Kisebbségek Védelmének Keretegyezménye (1995). A Parlamenti Közgyűlés fogadta el az 1201 (1993) sz. Ajánlást az Emberi Jogok Európai Egyezménye, Nemzeti Kisebbségek jogairól szóló kiegészítő jegyzőkönyvéről.

Azt kell azonban látni, hogy a nemzetközi normák - még ha nem tartjuk is tökéleteseknek számos velük szerzett tapasztalat szerint vajmi keveset érnek, ha nem rezonálnak reájuk az államok belső jogrendszerei, és a gyakorlatuk homlokegyenest ellenkező irányba halad. Az idézett okmányok csodálatosan szép jogokat fogalmaznak meg, de jogalanyként majdnem kizárólag, a „nemzeti kisebbséghez tartozó egyént” jelölik, tehát a jogokat többnyire individuális jogként kodifikálják. Mindegyik okmányban találhatók azonban, ennek ellenére, olyan normák, amelyekben kollektív jogok rejlenek. Ilyen például a Keretegyezmény 1.3.2. pontja, amely szerint „A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek az ebben a Keretegyezményben foglalt elvekből származóan gyakorolják jogaikat és élvezhetik szabadságaikat, mind egyénileg, mind másokkal közösségben.” Hasonló kollektív jogokat sejtető szabályokat találunk az 1201. sz. Ajánlás 11. cikkében is, még ha azt egyesek tagadják is.

Az idézett okmányokban mégsem találjuk annak világos, egyértelmű kimondását, hogy a nemzeti kisebbségek meghatározott feltételek mellett jogalanyisággal rendelkeznek. Ennek kimondását, a jogi helyzet rendezését a belső jog vagy kétoldalú egyezmények szférájába utalják. Ez jól fejeződik ki az 1201. sz. Ajánlás 12. cikkében „A jelen jegyzőköny egyetlen rendelkezése sem értelmezhető úgy, hogy az korlátozza a nemzeti kisebbségek személyi, egyéni, vagy a nemzeti kisebbség kollektív jogait, amelyeket a szerződő állam jogrendje, vagy olyan nemzetközi megállapodás biztosít számukra, amelynek az érintett állam részese.”

6. A magyar jogalkotás nem ódzkodott attól, hogy elismerje a nemzeti kisebbségek kollektív jogalanyiságát. A hatályos Alkotmány az itt élő nemzeti és etnikai kisebbségeket államalkotó tényezőnek, a néphatalom részeseinek nevezi (68. § (1) bekezdés); a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény (NEK TV. -1993: LXXVII. tv.) meghatározza a kisebbségek közösségi jogait, a kisebbségi önkormányzatok státusát.

A megalkotásra váró új alkotmánynak hasonló módon kell majd állást foglalnia e tárgykörben. Magyarországnak előbb-utóbb meg kell alkotnia a maga új alkotmányát, ami mellett különféle érvek hozhatók fel. Itt csak egy látszólag formális érvet említek: nem viselhető el hosszú ideig, hogy a magyar alkotmánytörvény ősforrása az 1949. évi alkotmány legyen. Ha Magyarország egyszer talán az EU tagja lesz, újra át kell majd néznie az Alkotmányát, de jó volna, ha addigra alkotmányosan újra rendezné és kiteljesítené az emberi, az állampolgári jogokat és köztük a nemzeti kisebbségek jogait is.

 

7. AZ SZE SZERINT MEGALKOTANDÓ ALKOTMÁNY a nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozók egyéni, individuális jogait éppúgy biztosítja, mint másokét. A nemzetközi normákkal egyezően kinyilvánítja és meghatározza a jogegyenlőséget, és kimondja többek között a faji, a nyelvi, a nemzetközi diszkrimináció (hátrányos megkülönböztetés) tilalmát. Egyéni jogként fogalmazza meg az anyanyelv használatára, az anyanyelvű kultúrára, oktatásra, az ehhez kapcsolódó intézmények fenntartására, a nyelv használatra, a közéletben való részvételre való jogosultságot. A nemzeti kisebbségeknek joguk van a képviselethez, az önkormányzatok létrehozására; ki kell nyilvánítani a nemzeti és etnikai kisebbségek államalkotó mivoltát, és azt, hogy jogaikat egyénileg és kollektíve is gyakorolhatják.

Az SZEF-nek most idézett tételei az alkotmányban majd részletesebb megfogalmazást nyernek. Indokolt lesz a Nek tv-ből átemelni az alkotmányba több elvi jelentőségű meghatározást, különösen a I. Fejezetből: többek között megállapítani, hogy kollektív jogok (összhangban a nemzetközi normákkal is) az autochton (őshonos) kisebbségeket illetik meg. (A Nek tv. 13 kisebbséget sorol fel a bolgárral kezdve és az ukránnal befejezve). Ki kell mondani, hogy ezek a kisebbségek jogosultak helyi és országos önkormányzatok létesítésére. Kifejezetten indokolt az alkotmányban szólni a kisebbség kulturális autonómiájáról, iskolák, tudományos, kulturális, művészeti intézmények, sajtóorgánumok alapításáról, fenntartásáról. Szólni kell arról, hogy a kisebbségek jogosultak ápolni az anyaországhoz fűződő gazdasági, kulturális és más hagyományos kapcsolataikat.

Magyarországon aligha van lehetőség arra, hogy a kisebbségek területi autonómiához jussanak; 19 megye területén szórványokban, viszonylag kis létszámú közösségekben élnek. Annak megvan azonban az elvi lehetősége, hogy a községi, helyi önkormányzat azonos legyen a kisebbségi önkormányzattal, ha a helyi képviselő-testületben többségben vannak az egy nemzeti kisebbségnek képviselőként megválasztott tagjai. Ez esetben ez a helyi, nemzetiségi önkormányzat gyakorolja azokat a közhatalmi, önkormányzati és más jogosítványokat, amelyek mint helyi önkormányzatot megilletik. De ez még nem autonómia, mert nem válik el/különül el az országos közigazgatási, önkormányzati struktúrától.

Az alkotmányba kívánkozik az ENSZ e tárgyban 1993-ban tett Nyilatkozatának első cikkében kihirdetett követelménye a megjelenítése. E szerint: „Az államok a saját területükön védik a kisebbségek létezését és nemzeti vagy etnikai, kulturális, vallási és nyelvi identitását, valamint ösztönzik ezen identitás előmozdításának feltételeit.” Ez lehet tehát az állam kötelezettségvállalása, ami a kisebbség mint kollektívum számára jogi igényt teremt a védelemre.

Megkérdezhetik: egyáltalán miért szükséges, hogy a nemzeti kisebbségeknek legyen kollektív jogalanyisága és legyenek kollektív jogaik? Erre csak igen hosszú fejtegetéssel lehetne meggyőzően válaszolni, de itt mindössze annyit: vannak jogok, amelyek csak a kollektív jogalanyiság birtokában vívhatok ki és gyakorolhatók, és hatékonyabban, mint ami az egyéni, elszigetelt buzgalommal elérhető.
 

8. Végül néhány mondat azokról a magyarokról, akik más országban kisebbségben élnek. A hatályos alkotmány azt mondja, hogy „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolat ápolását” (6. § (3) bekezdés). Az SZE azt mondja: „A külpolitikai állami célok sorában kiemelt fontosságú a határon túli magyarságért való felelősség kinyilvánítása és annak érvényesítése, mind a kétoldalú, mind a többoldalú kapcsolatokban. Az állam kötelessége a magyar nemzethez tartozó, de a magyar államhatáron kívül élő magyarság jogainak védelme.” (III. Fejezet 7. pont)

Ez bizony szerény célkitűzés, mindössze külpolitikai célkitűzés, és olyan általános megfogalmazásban ölt testet, amelyben lazán utalnak a felelősségre, de nem arra, hogy az mire terjed ki. Arról sem eléggé határozottan szól az SZE, mit jelent az államhatáron kívül élő magyarság jogainak védelme. Milyen eszközökkel oldják azt meg? Vajon jelent-e aktív fellépést nemzetközi fórumokon a nemzetközi normákban biztosított jogok érvényesítéséért, ezeknek kiszélesítéséért, aktív fellépést jogsértések esetén?

Nincs az SZE-ben arról szó, a magyar állam tart-e fenn kapcsolatot a kisebbségi sorsra ítélt magyarok képviseleti szerveivel éppen jogaik érvényesítése érdekében. Mintha kísértene a „belügyekbe való beavatkozás” szocialista álérve, pedig tudott, hogy a nemzetközi gyakorlatban ezen a tabun túlléptek, amint az számos, Magyarországhoz intézett üzenetben is tapasztalható volt.

Az SZE súlyos fogyatékossága, hogy a határainkon kívül élő magyarság ügyét - a hatályos Alkotmánnyal szemben is - külpolitikai kérdéssé degradálja. Pedig a határon túl élő magyarság ügye nem csak a külpolitika, hanem általában a politika, a magyar nemzet ügye, aminek át kell szőnie a gazdasági, a kulturális, a tudományos tevékenységet is. Az állam kötelezettségvállalásának a határon kívül élő magyarság támogatása érdekében ezekre is ki kell terjednie, és ennek az alkotmányban is meg kell jelennie.
 

9. De megkérdezheti a szkeptikus: mire jó ez az egész? A kisebbség tanulja meg az állam nyelvét, és ne különüljön el, ne akarjon külön jogokat birtokolni. Az ilyen vélemény akaratlanul és burkoltan is az erőszakos asszimilációt pártolja, mintha igazolná az ilyen és hasonló elavult jelszavakat: „Na Slovensku po slovensky!” (Szlovákiában szlovákul!), ami mögött az is rejlik, hogy csak a többségi nemzet tagjainak van joguk az anyanyelvük használatára. Ám Európa nem akar és nem szeret olvasztótégely lenni: az Északon és Délen, Nyugaton és Keleten folyt nemzeti kisebbségi küzdelmek, kivívott autonómiák és a megalakult új államok ezt igazolják. Az ENSZ-ben azt mondták az 1992. évi Nyilatkozat preambulumában: „...a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogainak előmozdítása és védelme hozzájárul azon államok politikai és társadalmi stabilitásához, amelyben élnek...”.



« vissza