Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A nyíredékei közt vívódó niklai remeténél

Régóta húz-vonz Nikla és környéke. Gyerek- és ifjúkoromat más országban töltöttem, nem arra vittek ritka osztálykirándulásokon, s így félig értett írók, „hősök” népesítették be képzeletvilágom. Jó volt ilyenkor leggyakrabban Berzsenyihez menekülni nemes nyelvéért, azért, hogy a mostoha tájakon áthaladva képzeletben kihelyezzem mívesen faragott görög sakkfiguráit. A Mezőségen átvánszorgó autóbuszból a múlt század hetvenes éveiben úgy láttam, hogy „szilaj Arkászok heverészve legeltetik a nyájt” vagy Szászrégen felé gyalogolva naplemente után, „amikor mosolyogva emelkedik Luna szemérmes képe”, meg-megálltam a gyéren közeledő kocsik lámpájától fehérre meszelve, és „nyögdécselt” bennem „egy lassú furulya”. Jó volt a mezei munka monotóniáját megszakítva apám siheder követeként forrásvízért menni a közeli sötét, sűrű Csere-erdőbe, és cserépkorsókba vizet gyűjteni ott,

 
hol e nyers patak
a bércből kiforradoz,
S mohosúlt kősziklafalak
Közt a völgyre szakadoz;
Hol jegenyék hajladoznak
Égig nyúlt súdarokkal,
S bokros tölgyek árnyékoznak
Terebély zöld ágokkal”.

 
Berzsenyi Dániel szófűzése, „poétikája”, a benne lakozó szuverenitás már fiatalon lenyűgözött. Új vagy újszerű volt számomra a köteteiből felsejlő világ, de a költő életformája földműves nagyapám patriarchális világát idézte. Otthonosan járkál benne a magamfajta olvasó, aki tanít ugyan, de nem magyar irodalmat. így aztán nem tudom órák hosszat fejből idézni verseit, mint kaposvári földije, a jó Takáts Gyula, és – megkésett maradék – nem az orosz formalizmus vagy az amerikai új kritika fegyverzetével, nem a strukturalizmus vagy a pszichoanalízis turista-napszemüvegével. De nem is a posztmodern hermeneutika vagy a dekonstrukció interpretációs felfogásával közelítek portája felé – hanem mert szeretem írásait és a mögöttük felsejlő embert.
Halottak napja után, ködös hajnalban indultam felkeresni Berzsenyi életének helyszíneit. A kalauzom Németh László őt idéző könyve volt. Gépkocsimmal Pestről egy nap és fél éjszaka alatt jártam be az útvonalat, ittam magamba a dunántúli tájrészletnek a látványát, amelyet a Tanúságtevő napokig tett meg mások kocsijával, vonattal, szekérstoppal.
A nyomkereső szellemi organizátor 1936 nyarán, Sümegen szállt meg, hogy másnap mielőbb elérje Kemenessömjént. Szerinte Kemenesalja, s különösen Sömjén, amelynek szőlőjében Berzsenyi ifjúkori ódáit írta, a legszebb magyar kultúrtájak egyike. (Az apjával összerugaszkodó húszéves erőművész itt alapít családot egy tizennégy éves lánnyal.) Akkor még a parasztember kék kötényt hordott, és az a vidék töltötte meg a soproni lutheránus líceumot magyar diákkal. Németh László egy másik írására, A sznobok és parasztok címűre emlékezve a nosztalgia környékezett: a két világháború közti fogalompárosból mára az utóbbi csak metaforaként él a megbélyegzésre ugrásra kész – de a politikailag korrekt útszéli sebességmérőre oldalazva figyelő – sznob világszeletben. Az M7-ről Lengyeltóti fele fordulva már csak a gps-emnek – a globális helymeghatározó rendszernek – kiálthatom türelmetlenül, trendi nyegleséggel: „Hé, paraszt! Melyik út megyen itt Niklára?”
A somogyi falut Berzsenyi a száműzetés helyének tartotta, családi viszály vetette oda, ahol elavult Diogenésznek érezte magát. Korán öregedő, míves poéta-patriarchánk birtokon élt, gazdálkodott, költőnek nem elég gazdagon és nem elég szegényen. S míg Pesten szervezték az új magyar irodalmat, az ő közvetlen élménye: az elázott vetés, a jeges zivatar, az összedőlt ház, a napóleoni háborúk utáni pénzelértéktelenedés, a pörös sógorok, s egyéb alkalmi nyavalyák.
A Kárpátaljáról vagy Erdélyből érkezett látogató e mostohának tűnő niklai tájat érzi otthonosabbnak. Szent László Somogyvára felől érkezve a faluba, majd a hangulatos Berzsenyi-kúriában sétálva a múzeumvezető szavai tették indokolttá a magánélmény megosztását. Történt, hogy 1944 decemberében elérte a frontvonal a falut, és szovjet parancsnokság költözött a tágas épületbe. Immár hetven év telt el azóta, 1945. január 8-án a „felszabadítók” kifosztották Berzsenyi kriptáját, és szétszórták az aranyszájú számadónk csontjait. A háború borzalmaira emlékezve nekünk – utódainak a nyelvben, a nemzetben – ez is fáj, ez is felháborít. (De seperjünk saját portánk előtt: ez a fene fátum várt Teleki László földi maradványaira is Szirákon és más, a maradékaiért élő-haló, ám az ötvenes években osztályellenséggé stilizált hajdani „lángoszlopunkra”.)
Mostanság, amikor a rohamosan fogyatkozó olvasói közönség színe előtt zajló irodalmi gyakorlat mindennapjai szinte árasztják magukból a feleslegesség tudatát, gondoljunk arra, hogy Berzsenyinek sem volt, lehetett nagy olvasótábora. És látta ő is a virtust letapodva nyögni, látta ő is a bűnnek koronás hatalmát, de tiszta erkölcsi forrású maradt költészete, mert – Horváth János mester után szabadon – nem egyéni szenvedelmek, hanem nemes emberség ihlette. Hallatlan fizikai erő illúzióját kelti az eszméknek, érzelmeknek költeményeibe szorult koncentráltsága, mintha nem csak a lélek, hanem a test roppant ereje, s a vérmérséklet lobogása is a legnemesebb területre korlátozódnék az önfegyelmezés szorításában. Berzsenyi költészetében minden jelenség az ellentétét rejti önmagában „s gigászi harcot minden nyúgalom”.
Nem a rímes, hanem az időmértékes alak felelt meg az ő javítgató, variánsokkal dolgozó módszerének. „Berzsenyi nyelve - így Németh László - középúton áll a modern költői és a homéroszi szólamnyelv között, amely nem szabad szavakból, hanem kész, kivésett szólamok mozaikjából volt összeillesztve.” Nem mondatokat illesztett össze, hanem remekbe öntött szóreliefeket, melyeket kevés átalakítással más versekben is felhasználhatott. Versárkusai mellett – az őt meglátogató Kis János szavával – ilyen „versnyíredékek” hevertek egymáson a költő asztalfiókjában.
Berzsenyi, mint minden moralista, komolyan vette emberi helyét: osztályát, családját, kötelességeit. És túl komolyan Kölcsey bírálatát. Az udvarháza mögötti sima réten lépdelve, még gondolatban sem hozakodtam elő a nevével. Hermeneutikailag korrekt maradtam. Tartottam attól, hogy rám emeli indulat-buzogányát, hiszen már írta vala anno 1817-ben Kazinczy uramnak: „Én ennek a pimasznak kamuti szeméből már akkor semmi jót nem néztem, mikor nékem a Pesti kávéházba egy öl nyekegő verseket hozott.” Inkább segítenék neki. A Himnuszírónk által kifogásolt dunántúli tájszavak közül például a csatináz vagy a döngécsel a legkifejezőbb hangutánzó szavaink közé tartoznak. A kúria kertjében az őszi napfényben hunyorítva szinte hallom, mint csatináznak a tyúkok Berzsenyiné asszonyom óljában a kiengedést sürgetve, és azt is, hogy miként köröz a döngécselő darázs a kint felejtett szilvalekváros cserépedény fölött.
Lássunk néhányat a neki felrótt „dagályos, feleslegvaló s értelemtől üres expessziókból” is, a mai gazdasági kiszolgáltatottságunkon dohogva: „ragyogó dagályt tarka pórázon nyögni” (soha szemléletesebb kép a feltételezett háttérhatalmaktól nógatott Európai Unióról), „tündérambróziát hinteni” (svájci frankhitelért becsalogatni a pénzügyi kultúrától megfosztott magyart önjelölt választottjai által), „gőztorlatok alpesi” (a svájci jegybanki döntés gazdasági hatása a január közepi árfolyamküszöb-eltörlés után). Aztán vissza, Pest felé tartva álljunk meg Szántódon, átellenben a Kukoricacsárdával, közelítsük meg a partot, és mormoljuk el a Balaton című versének utolsó sorait:

 
És valamint boldog Helvetia népe örömmel
Szántja szabad földjét: itt is szabad a magyar és víg;
A gazdag palotát itt lakja a királyi szabadság,
S kunyhók lakosit szent törvény jobb keze védi.”

 
Széchenyi elismerése részben kompenzálta Berzsenyit Kölcsey rámenős recenziója miatt. Számos rokon vonás volt e két dunántúliban. Még a kedélyük is hasonló volt. Az ódaköltő azt várta a Virtustól, amit Széchenyi a kiművelt emberfőtől és már jó húsz évvel a Hitel előtt, méhesében pipázgatva Anglia járt az eszében. A fiatal Széchenyi feltekintett a szavak mesterére, a Hitel olvastán meg Berzsenyi adta fejét mezőgazdasági tanulmányra, melyben gazdamúltjának tapasztalataival okítja a nagyérdeműt. Az volt egyébként az utolsó munkája.
A mi tekintetünk a niklai temetőből viszont Marcali felé irányul: mintha fácánkakas lépkedne gangosán a messzi réteken. Aztán eszünkbe jut Wesselényi Miklósnak, a másik tisztelőjének, vendégének egyik röpirata, melyben a cári birodalom terjeszkedő politikájának következményeitől óvta nemzetét. Lám, onnan érkező, hordává züllesztett katonák gyalázták meg költőnk földi maradványát.
A természetben nincs semmi szebb, semmi nagyobb – hangzik ars poeticája –, mint a szép lélek és annak magas szózata.” Nemcsak 23 egyenes ági és 238 oldalági leszármazottja, de olvasó hívei is ápolják emlékét – immár kénytelenül erre a gyalázatos napra is emlékezve.


« vissza