Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A patriotizmus szenvedélye. Jacques Chirac memoárjairól

Egy egész politikusgenerációt ölt meg, mondta róla Alain Minc, a felkapott párizsi közgazdász, Sarkozy politikai tanácsadója. Politikai dúvad – írták róla az újságírók. A portrékat író esszéista, Denis Jeambar egy vitaműsorban1 meg is nevezte a két legnagyobb áldozatát: Valéry Giscard d’Estaing és Edouard Balladur. Két kihívójától örökre elvette az életteret, akik másod- vagy harmadrendű politikai szerepkörbe száműzve éltek. Eszményképe és politikai mentora, Georges Pompidou elnök, aki a fiatal Chiracot a kormányába hívta, nemhiába nevezte „buldózeremnek”. Más kérdés, hogy a „nagyvad”, a „politikai ragadozó” jelző általában dicséret a francia politikai nyelv szótárában.
A globalizált világ többnyire még mindig neoliberális elveket valló médiája szeret nivellálni, azaz – ha alkalma nyílik rá – minden politikust meghemperget a sárban. A „küldetéses” személyiségeket lélektani esetnek tekintik, és analízisre küldenék, ahol ők – az alkalmi médiasztárok, a politikai vezércikkírók – botcsinálta Freud doktorként elemzik a „demokratikus” átlagból kinövő politikusokat. Tocqueville és Ortega óta tudjuk, illetve az elmúlt húsz év során megtapasztalhattuk, hogy a demokrácia éppúgy nivellálhat, éppolyan hatékonyan fabrikál átlagot a jobb sorsra érdemes emberből, mint a bolsevizmus, vagy a szocializmussá „szelídült” kommunizmus. A francia elnöki pozíció azonban még az amerikainál is tágabb teret enged a kivételes képességű személyiség megjelenésének, érvényesülésének, és az alkotmányosan felajánlott szerep hasonlatossá teheti a 19. századi nagy regények hőseihez. Felnőhet szerepéhez menetközben is. A pozíció birtokában az emberi tulajdonságok és képességek olyan kivételes érvényesítését érheti el, amelyre a hétköznapokban őrlődő, adósságokat és kötöttségeket hátán cipelő polgár nem tud kigyöngyözni magából. Ezért is érdekelnek az elnöki szerepkört betöltő személyek és reflexióik a gyakorolt hatalmuk természetéről.
A francia elnök személyében egyszerre testesíti meg a köztársaság kultuszát és az erős, napóleoni ihletésű végrehajtó hatalmat. Karizmája megjelenhet a hideg, megközelíthetetlen mozdulatlanságban – a szfinx Mitterrand – vagy a minden ködből kibukkanó, tévésztár Sarkozy szerepfelfogásában. Jacques Chirac valahol középen található kettejük között: maga volt a perpetuum mobile az elnöki szerepkör megszerzéséig, de utána többnyire feltűnés nélkül és kellő méltósággal egy helyben tartotta a meg-meglazuló fegyelmű falkáját. A belpolitikáját kevés nagy ívű reformmal jellemzi, amit ma kortársai az államadósság sarába szügyig süllyedve, sokan a szemére hánynak. A nyugdíjas korosztály többségének körében viszont ma is népszerű a hajdani oroszlán. Annak idején ritkán mordult egy-egy öblöset, hogy hátratessékelje a dögkeselyűket, akik vigyázó szemeiket nem Párizsra, hanem az áldozatra, az adózó középosztályra vetették. Második elnöki mandátuma során Chirac inkább a nemzetközi politikában jeleskedett, e területen vívta ki az államférfiak elismerését. Napjainkban egyre több jel – kiszivárgó orvosi vélemény – utal arra, hogy 2005-től elhatalmasodó betegsége kárhoztatta utolsó éveiben a pusztán falkaőrző szerepre.
A 2007 tavaszán leköszönő és a stafétabotját Nicolas Sarkozynek átadó Jacques Chirac politikai pályája egészen kivételes: harmincöt évesen már államtitkár, majd országgyűlési képviselő. Később különböző tárcák megbízható államtitkára, illetve minisztere Pompidou elnök kormányaiban. 1977-től 1995 májusáig Párizs nagyhatalmú polgármestere. Két ízben volt miniszterelnök, 1995 és 2007 között államfő. Sarkozy – akivel nem ápolt felhőtlen viszonyt – írja róla a 2006-ban magyar nyelven is megjelent Vallomások című könyvében: „…mélységesen csodálom Jacques Chirac képességeit. Csodálom szívósságát, temérdek energiáját, jellemszilárdságát a bajban, képességét, hogy meg tudja nyerni az embereket. Ezekkel a jellemvonásokkal ritkán találkozik az ember.”
2009 novemberében megjelent könyvében2 Chirac mintegy ötszáz oldalon vezeti át az olvasóját a gyermekkori eszmélésétől az 1995 májusában történt elnöki beiktatásáig. 2011 nyarán megjelent hatszáz oldalnyi emlékiratának második kötetében3 kétciklusos elnöki mandátumának eseményeiről adott számot, hozzáfűzve politikai testamentumát is. Hazájában szokásjoggá vált, hogy a nyugalomba vonult elnöknek emlékirat vagy más írott formában, egyedül vagy munkatársakkal, de számot kell adnia hivatali működéséről.
Minden jel arra utal, a szerzőnek nagy feladvány lehetett az emlékek megörökítésének formája, hiszen úgy kellett egyénítenie a mondanivalóját, hogy közben be is lépjen az elődöktől elindított, bejáratott partok között hömpölygő emlékfolyamba. Nem volt közömbös számára, hogy Eduard Balladur – barátja, majd ellenfele az 1995-ös elnöki választásokon – már megírta a saját verzióját Két év a Matignonban címmel.4 Miniszterelnöke titkárságának vezetője, az írói vénával megáldott Bruno Le Maire is közölt már róla szuggesztív miniportrékat Edgar Faure-díjas könyvében. Az elnöki palota lakója – président résident – elődeihez hasonlóan ápolta a művészeti ágak valamelyikében való jártasság imázsát. A művészet legyen kacér delnő, intimitásban osztozó élettárs vagy rokokó kokott, de alaphivatkozás a francia elnöki emlékiratokban.
A politikától visszavonult Chirac nagy élménytömbökre osztva meséli el emlékeit, magyarázza tetteit, de ez a diszkontinuitás nem zavaró – köszönhetően kitűnő szerkesztőjének, Jean-Luc Barrénak. A második, elnöki éveinek tetteit vagy annak elmaradását indokoló visszatérő refrénje a francia lélek sajátosságaira való hivatkozás. Második kötete 93. oldaláról fordítom: „A franciák óhajtják a nagy reformokat, sőt türelmetlenek kivárni azok megvalósulását, de váratlanul allergiásak lesznek, ha valaki közelről vagy távolról olyat tesz, amely módosítana kényelmükön és érdekeiken.” Arról valóban nem ő tehetett, hogy elődeinél jobban meg kellett küzdenie a jóléti tömegtársadalomban elkényelmesedő, az elszemtelenedő média által felheccelt, álmaikban is jogaikat követelő polgártársai ellenállásával. Az ő elnöksége idején az 1968 májusában kiszabadult dzsinn már a lelkek ura, és nem lehet már úgy írni memoárt, mint ahogy a mintaértékű előd, Charles de Gaulle tábornok tette.
Jacques Chirac memoárjait becsukva elmondható, hogy de Gaulle Emlékiratainak eredetisége, esztétikai szintje és erkölcsi magassága továbbra is megismételhetetlennek tűnő kihívás utódai számára. Az általa alapított V. Köztársaság küldetéses tudattal megáldott tábornok-elnöke minden tekintetben rendhagyó volt. Viszonyítási alap annak, aki francia elnökként szegre akasztva a politikát, emlékiratokra adja a fejét. A pártok által szimbolikusra zsugorított elnöki szerepet otthagyva a múlt század ötvenes éveinek elején, vidéki magányában maga írta emlékiratait. Nem alkalmazott írnokokat, mint Winston Churchill. A könyveiből áradó erő Aiszkhüloszt juttatja eszünkbe a görög tragédiaírók sorából.
A második elnök, a de Gaulle-t 1969-ben váltó Georges Pompidou csak memoártöredéket hagyott maga után. Elhatalmasodó betegsége és korai halála pazar, visszavonulása után megírandó memoároktól, esszéktől fosztott meg minket. Bizonyság rá a fia által kiadott kötet, amelyben remek portrékat találunk kortárs politikusokról. Szatirikus novellájában élményszámba menő karikatúráját adja a 68-as párizsi „felfordulásnak” és benne a fantom Döbrögit kereső Szajna-parti Ludas Matyinak, Daniel Cohn-Benditnek. Egyébként Pompidou elnök halálával a fiatal Chirac a politikai eszményképét vesztette el.
A harmadik elnök – Valéry Giscard d’Estaing – is szépírói vénával megáldott ember és kitűnő stiliszta. Néhány éve különös témájú regényével kavarta fel port és adott találgatásra okot a médiának.5 Megközelítésünk szempontjából ő atipikus jelenség: Hatalom és élet című magyarul is olvasható könyve előszavában bevallotta, hogy nem akart emlékiratot írni. Hatalomtechnikai küzdelmeiről tőle keveset tudunk meg. Különösen külpolitikai szempontból eredményes elnöksége idején gyakran volt keresetten egyedi, néha excentrikus. Könyveire és nyilatkozataira is jellemző ez a beállítottság. Emlékiratoknak például az elnökségét dokumentáló, ötszáznegyven méternyi polcot megtöltő iratanyagot tartja. Az életrajzíróira bízott mindent, hiszen szerinte a hajdani emberek megítélése nem annyira azok hibáin vagy erényein múlik, hanem életrajzíróik tehetségén és jóindulatán.
Az 1981-ben megválasztott első baloldali elnök, François Mitterrand elnökségének kaleidoszkóp változatosságú megörökítése van. A trianoni békediktátumért bocsánatot kérő államférfi a legváltozatosabb írói eszközökkel értelmezte és elemeztette a francia politika világát és karrierjének hajtűkanyarjait. Az elnöki tisztséget mindmáig a leghosszabb ideig, 1981-től 1995-ig betöltő elnök mindennapjait közgazdász munkatársa, Jacques Attali három monumentális, kétezer-egyszáz oldalnyi krónikában örökítette meg. Mitterrand még ellenzéki vezetőként, két kötetben is kiadta reflexióit La paille et le grain (Szalma és búzaszem), és L’abeille et l’architecte (A méh és az építész) címmel. Emlékiratokat azonban ő sem írt. Inkább beszélgetőtársakat vett igénybe könyveihez. Akkor volt igazán elemében, ha könyv hosszúságú interjút adhatott, vagy beszélgetőkönyvben ő volt az egyik, de természetesen többet beszélő partner. Ebből a típusból az Ici et maintenant (Itt és most), illetve a halála után megjelent Memoires interrompus (Megszakított emlékezések) című könyvek emelhetőek ki.
Ilyen előzmények után érhető igazán a memoáríró Chiracot érő kihívás. Frusztrálhatta, hogy ő „csak” elnök. Ezért hangsúlyozza a második kötet utolsó Visszatérés az eredetekhez című fejezetében, hogy mennyi mindent tett a „primitív” kultúrák megismertetéséért. E kétkötetes memoár a hetvenes éveinek végét taposó volt elnöknek sorrendben a hetedik és a nyolcadik könyve, de csak ezekben tárja ki szélesre magánéletének ablakait. Az előzőek a közéletről, a politikáról szólnak, az ország jövőjéről kialakított elképzeléseit fogják csokorba, vagy pártalapító küzdelmeit és beszédeit tartalmazzák. A memoárjait nem egyedül írta, igénybe vette Jean-Luc Barré író, szerkesztő segítségét, akivel kedvére játszhatott alkotói négykezest. Az első kötet címe egy kiragadott mondat az idős Goethe Eckermann-nal folytatott beszélgetéséből. Az emlékiratok szerkesztéséből és nyelvezetéből arra lehet következtetni, hogy a politika boszorkánykonyhájában kevésbé járatos olvasóközönséget célozták meg. Az olvasókkal kötött önéletírói paktumnak meglett az eredménye: már az első kötete példátlan közönségsikert aratott. Négy hónappal a megjelenése után több mint 430 000 példányt kelt el belőle.6 Hosszú sorok képződtek, ha dedikált a vidéki városokban vagy a Szajna partján. Töretlen népszerűsége némileg ellensúlyozza betegséggel küszködő mindennapjait és a 2011 decemberében ellene kihirdetett jogerős bírói ítéletet.
Chirac szenvedélyesen szerette hazáját. Fáradhatatlanul járta a vidéket, könnyen talált szót az ott élőkkel. Évődött is vele a fővárosi sajtó, miszerint szívesebben trécsel állattenyésztőkkel a tehenek faránál, mint szalonhörcsögökre hunyorogjon a párizsi állófogadásokon. Tudta, hogy a nemzeti egység sérülékeny, és nem szabad indokolatlan vagy külföldről sugallt „reformokkal” kikezdeni. Az olajválság idején, 1975-ben miniszterelnökként lépett fel a megszorító intézkedések ellen.
Memoárja is bizonyság: választási kampányok idején hihetetlen energiával tudott küzdeni pártja jelöltjeinek népszerűsítéséért. Ilyenkor volt igazán elemében. Innen a „nagyvad” díszítő jelző. Belefeledkező lelkesedése, a politikai megsemmisülést kísértő dupla vagy semmi vakmerősége újdonságnak hatott a tradicionális választók szemében. Mégsem érzett soha kísértést, hogy a köztársasági intézmények határait átlépje. Ezért tudta súlyosabb zökkenők nélkül kitölteni jobboldali miniszterelnökként az addig ismeretlen „politikai társbérletet” (cohabitation) a baloldali Franҫois Mitterrand elnökkel 1986 és 1988 között és gyakorolta elnökként a szocialista miniszterelnökkel, Lionel Jospinnel 1997 és 2002 között.
Szimpatikus az a tulajdonsága, hogy őszintén csodálta ellenfeleit, és néha hatásuk alá is került. Nem volt doktrinér, mindig kész volt átlépni a hagyományos ideológiai határokat a megoldandó közfeladat érdekében. Kertelés nélkül közli az olvasóval, hogy sosem volt jobboldali a szó klasszikus értelmében. Megvetette elődje, Giscard arisztokratikus allűrjeit, például azt, hogy a chambordi kastély vadasparkjában elnöki vadászatokat rendezett királyok, államférfiak számára. Megválasztása után betiltotta az elnöki vadászatokat.7 Habitusában puritán, meggyőződése alapján szociál-radikális politikusnak nevezhető.
Több elemzője is mérlegelte, hogy mennyire autonóm a gondolkodása. Taktikusnak kiváló volt, de stratégának csak átlagos. Távlatos vízióival csak a nemzetközi porondon állt elő. Inkább a tér embere, mintsem az időé. E kifogások ellen az elnöki működését taglaló második kötetében védekezett, nem elég meggyőzően. Az őt ért kritikák dandárja az elnöki tevékenységére vonatkozik, hiszen a hatalom csúcsán hatványozottan hatnak a hibák, a szokássá jegecesedett attitűdök.
Befolyásolható volt. Tanácsadóit nem mindig válogatta körültekintően. Makacssága gyakran zsákutcákba vitte. Néha törzsválasztóit is meglepte ellentmondásos magatartásával. 1972-től 1974-ig, mezőgazdasági és vidékfejlesztési miniszterként brutális hangnemben és sikerrel védte a francia őstermelők érdekeit német kollégájával szemben. 1986 és 1988 között viszont már ultraliberális politikájával riasztott el sok szavazót. Ezért magát is okolhatja, hogy Mitterrand megszerezhette második elnöki mandátumát. Erre vonatkozó önigazoló érvei nem meggyőzőek. Franciaországgal való kapcsolata sem volt intellektuálisan felépítve. Nem tudott erős gyökeret ereszteni. Corrèze, nagyszülei imádott földje, amelyet évtizedekig képviselt és szolgált, ahol szerették, mert befolyásos párizsi atyafiként sok mindent kijárt érdekükben, nos, Corrèze átpártolt a szocialistákhoz! Elnökké választásáig a „francia székelyföld” a szocialista François Hollande-nak lett a fellegvára.
Az elnökség mandátumáig befutott politikai pályája során különösen két teljesítményére lehet büszke Chirac. Mindkettő tanítanivaló. Az első az a bravúr, ahogy a jobbközép, illetve a szocialisták jelöltjével egyszerre mérkőzve 1977-ben megszerezte a párizsi polgármesteri széket. A másik a Tömörülés a Köztársaságért (RPR) nevű párt megalapítása 1976. december 5-én. Kevés politikus képes pártot alapítani és e pártot kézben tartani – demokratikus keretek között. Előbb vakmerő és rizikós húzásaival megtörte a néhai de Gaulle harcostársainak, a történelmi gaullistáknak („a báróknak”) a befolyását, majd egy d’Egletons nevű kisvárosban, szűkebb hazájában létrehozta a saját gaullista pártját. Az ott elmondott híres beszédét függelékként közli az első kötet végén.
A párizsi polgármesteri hivatal anyagi lehetőségei, hűséges munkatársainak szellemi kapacitása és a kedvező médiahátszél tette lehetővé, hogy gondosan felépítse saját pártját. Az emlékiratokban erről hallgat, de a hierarchikus felépítésű és engedelmes aktivistákkal rendelkező, fegyelmezett Francia Kommunista Pártról veszi a mintát. Polgármestersége idején a híres Országos Államigazgatási Főiskola (ENA) végzős hallgatóiból kezdte felépíteni új pártja vezérkarát. Aktivistáiért oroszlánként harcolt, kampányolt a választások idején, de engedelmességet és kitartó küzdelmet várt tőlük. Az eredmény nem váratott magára. A demokratikus centralizmus, amely nálunk a kezdetben durva, később alattomos kommunista hatalmi technika jellemzője, Chirac pártjában jól és hitelesen működő gyakorlattá vált. Nagy küzdelem várt rá. Kommunista, trockista, maoista felségterületre kellett behatolnia csapatával, hogy a választók szélesebb köréhez tudja eljuttatni üzenetét: a társadalmi mozgalmak körébe, a szakszervezeteknek a baloldal által kisajátított világába és az egyetemek campusaiba.
Jacques Chirac memoárjának második kötetében a tőle megszokott oldott, közvetlen hangnemben ad számot 1995 és 2007 között kitöltött két elnöki mandátumának éveiről. Ha a kampányprogramjának megvalósulására kíváncsi az olvasó, ajánlott átlapozni Chirac egyetlen magyar nyelvre lefordított könyvét.8 E karcsú kötetben, még párizsi polgármesterként felsorolja, hogy elnökké választása esetén mit szeretne megvalósítani. Emlékiratainak második kötete is bizonyság rá, hogy nem sokat tudott életbe léptetni terveiből. Második elnöki mandátumának idején megbicsaklik az a lendület, amely még az első kötetben magával ragadta az olvasót. A reformoktól való ódzkodását visszaemlékezéseikben párt- és kormánytársai is felróják neki. Az elnök „nem tudja, mit akar – fakad ki dühében Villepin miniszterelnök 2006 tavaszán. – Egyetlen célja mindig az újraválasztása volt. Most, hogy ennek vége szakadt, nem tudja, mit tegyen. Beleütközik olyan dolgokba, amelyeket nem ért.”9 Valóban elmulasztotta annak az égetően szükséges, ám húsba vágó gazdasági-társadalmi változásnak az elindítását, amely Schröder német kancellárnak sikerült, és amelynek nyomán a német állam jobban állja napjainkban a pénzügyi befektetők és a jelentkező új óriások, azaz Kína, India, Brazília gazdasági kihívásait, mint Franciaország. Voltak ugyan nagy napjai, amikor a néhai grandeur visszfénye megcsillan a memoár lapjain: szembefordult az amerikai elnökkel az Irak megtámadását megelőző hónapokban, és Franciaország az ENSZ-ben elítélte a háborút. Nem akart semmilyen érdeket sérteni, és ezzel csak tetézte hazája gazdasági kiszolgáltatottságát a pénzügyi piacoknak. Van némi igazság utódja, Sarkozy szavaiban: „Mitterrand megválasztatta magát, hogy élvezhesse a hatalmat. Chirac csendesen sziesztázott a hatalom csúcsán. Én azért jöttem, hogy cselekedjek!”10
Annak idején az újságírók gyakran alábecsülték az elnököt. Egyszerű és nyílt sisakos gladiátort láttak benne, aki a magas műveltség és a velejáró rafinéria labirintusában könnyen eltéved. Emlékirata a bizonyság rá, hogy az egyszerűség csupán maszk volt, és személyisége összetett mivoltát rejtegette. Mivel született harcos volt, érthetetlen, hogy nem használta ki első elnöki győzelme felhajtóerejét: nem írt ki nyomban országgyűlési választásokat, megerősítve így támogatottságát. Néhány alvezére és maroknyi elégedetlenkedő centrista parlamenti gyalogosa ezért tehette meg, hogy időnként hamis hangon kísérje Chirac tenorját. Szerencsétlen időszakában, azaz 1997–2002 között ennek ellenére kézben tudta tartani pártját. Az is érhetetlen, és könyveiben nem ad meggyőző magyarázatot rá, hogy 2002-es újraválasztása után, amikor is utcahosszal győzte le a radikális jobboldali Le Pent, miért nem használta ki óriási támogatottságát, hogy megmozdítsa az áporodó közállapotokat, és az ország számára már nélkülözhetetlen reformokat beindítsa. Igaz viszont, hogy mandátuma utolsó két évét meghatározta váratlanul jött betegsége. Feltehetően magas vérnyomása miatt kisebb fokú agyvérzést szenvedett 2005 szeptemberében, és a baleset kihatott aktivitására. Sajnos ma már súlyos emlékezetkieséssel küzd, és ezért alig mutatkozhat a nyilvánosság előtt. Talán az utolsó utáni pillanatban fejezte be visszaemlékezéseit Jean-Luc Barréval.11
Az oroszlán kitűnő harcos volt, hangja csak úgy visszhangzott a szavannán. Elejtette a legnagyobb vadat, de erejét, figyelmét a gyülekező hiénák kötötték le. Stratégiai képessége inkább külföldön érvényesült. De Gaulle tábornok mellett kétségkívül a legismertebb és a legelismertebb francia elnök a világon, de belföldre többnyire már csak a taktikára futotta az ereje: „rien ne va plus!”
Az adottságaihoz képest jóval többre volt hivatott.
 
(Jacques Chirac: Chaque pas doit être un but Mémoires 1, Paris, NiL éditions. 2009. 505 o.; Jacques Chirac: Le Temps Présidentiel Mémoires 2, Paris, NiL éditions. 2011. 624 o.)
 
 


Jegyzetek:


 
 
 
1 www.lcp.fr/emissions/politique-matin/vod/141489-la-matinale-du-jeudi-22-novembre-2012
 
 
2 Jacques Chirac: Chaque pas doit être un but (Lépések egy cél érdekében). Mémoires 1 Nil, 2009.
 
 
3 Jacques Chirac: Le Temps Présidentiel (Az elnökségem ideje). Mémoires 2 Nil, 2011.
 
 
4 Eduard Balladur: Deux ans à Matignon. Paris, Plon, 1995.
 
 
5 Valéry Giscard d’Estaing: La Princesse et le Président (A hercegnő és az elnök). Paris, Éditions de Fallois – XO, 2009. A regény alanyai maga a szerző és Diana hercegnő. Hogy a bemutatott romantikának mennyi a valós alapja, arról bővebben a Le Figaro szeptember 21-i számában értesülhetünk.
 
 
6 Lásd a Le Figaro 2010. február 11-i számának 37. oldalát.
 
 
7 Bővebben erről a Le Monde 2009. dec. 19. számában.
 
 
8 Jacques Chirac: Egy új Franciaországért. Budapest, Mundus, 1997.
 
 
9 Bruno le Maire: Des hommes d’État Paris, Grasset, 2008, 306.
 
 
10 Franz-Oliver Giesbert: M. Le Président. Scènes de la vie politique 2005–2011. Paris, Flammarion, 2011, 148.
11 A volt elnök elhatalmasodó betegségéről kimerítően a Paris Normandie. fr. weboldalon olvashatunk.


« vissza