Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A politikus és a szobor - Horthy utóélete

Bár Gyöngyösi Márton közszerepléseit 2012-es parlamenti botránya óta viszonylag élénk kritikai sajtóérdeklődés kíséri, valószínűleg még a kerületi hírújság ingerküszöbét se lépte volna túl, ha a listakészítési javaslatával hírhedtté vált jobbikos politikus egy kis méretű bronz Kossuth szobrot avat fel a Szabadság téri református templom előterében. Nem lettek volna ellentüntetők, síppal-dobbal, jókora transzparensekkel és sárga csillagokkal tiltakozók, elmaradtak volna a várható botrányra kíváncsi tévétársaságok, és bizonyára Szabó István püspök is más eszközökhöz nyúl – ha egyáltalán szükségesnek tartotta volna, hogy fellépjen a Hazatérés templomának „renitens” lelkipásztorával, ifjabb Hegedűs Loránt református lelkésszel szemben.
Csakhogy nem ez történt. A hatalmas, minden túlzás nélkül állítható: világméretű sajtófigyelemmel felfújt botrány az antiszemitizmussal vádolt politikus és a Horthy-szobor különös konstellációjának szólt. Könnyen megtörténhetett volna, hogy Domonkos Béla szobrászművész négy gipszmintája közül nem Horthyt választja ki a helyi presbitérium, hiszen az alkotó elmondása szerint eredetileg a templom előterébe került Kossuth Lajos, Wass Albert, Szabó Dezső gipsz-szobra is. Fel is avatta ezeket Vona Gábor 2007. október 23-án, és ez az esemény se váltott ki ilyen felfokozott médiaérdeklődést. A templom lelkésze és a szobrászművész abban állapodtak meg, hogy évenként kiöntetnek egyet-egyet a szobrok közül. Csakhogy a Szabadság téri gyülekezetnek ennyi pénze nem volt, ezért jó érzékkel kiválasztották az előreláthatóan legnagyobb botrányt kavaró alkotást, a többi hármat pedig néhány év várakozás után a művész hazavitte.
A döntéshozók sejthették, hogy címlapra kerül templomuk, hiszen a Horthy szoborállításokat a baloldali sajtó meglehetősen élénk figyelemmel kíséri. És hogy még biztosabb legyen a „világhír”, a szobor felavatásához meghívták azt a harminchat éves politikust, akit az országgyűlési képviselők kettős állampolgárságát bíráló kirohanása miatt Tőkés László református lelkész is elítélt. Gyöngyösi Márton ugyanis parlamenti performance-át egy meglehetősen átgondolatlan provokációba csomagolta, amely a határon túli magyarságot éppúgy kellemetlenül érinthette, mint minden más kettős állampolgárt is. Ezért jelentette ki Tőkés, hogy Gyöngyösi „antiszemita megnyilatkozása nyílt provokációt jelent nem csupán zsidó polgártársaink és – az egyébként nemzetközi bírálatok és támadások kereszttüzében álló – Magyarország, hanem hasonló módon a határon túlra szakadt, legfőképpen pedig a kettős állampolgársággal rendelkező magyarok ellen is.”
Pedig a presbiterek és a nagytiszteletű úr sejthette, hogy az 1993 óta Kenderesen már látható – bár ott sem köztéri – szobor ilyen körülmények közötti leleplezése a legkevésbé sem fogja segíteni Horthy történelmi szerepének árnyalt megítélését. A templom előtt felsorakozó ellentüntetők éppen azokat a sztereotípiákat ismételgették és jelenítették meg transzparenseiken, amelyeket a szoboravatás előtt Hegedűs Loránt bírált, és sípjaikkal, dobjaikkal igyekeztek elnyomni a Radnóti 1944-es, Nem tudhatom… című versét idéző lelkipásztort, aki még azt is megemlítette, hogy templomuk orgonája mögött a gyülekezet 1944-ben zsidókat bújtatott. Valószínűleg nem szívesen hallgatták volna Gyöngyösi szavait sem, az ő beszéde alatt is beszűrődött a templomba a kint gyülekezők lármája, aki pedig a nácizmusról és a bolsevizmusról, mint a történelem legsötétebb ideológiáiról beszélt. Persze minden viszonylagos, hiszen bár a provokatív politikus ezúttal patikamérlegen próbálgathatta ki szavainak hatását, a Népszava tudósítójának mégis sikerült nevetségesnek gondolt vagy félelemkeltőnek tartott részeket találnia a beszédben.
Aligha lehet kérdéses, hogy a magyar történelemnek, egyes részeinek széles körű megítélését csak meglehetősen lassan lehet megváltoztatni, és az is érthető, ha a református egyház zsinata az egyházi vezetőséggel egyetemben úgy véli, nem eklézsiájuk feladata ez. Ugyanakkor egyáltalán nem idegen a nemzeti egyházaktól a történelem – vagy éppen az aktuálpolitika – értelmezése; a XVII. századi, bűnei miatt szétszakított nemzet katolikus és protestáns hasonlatától kezdve a legújabbkori katasztrófák egyházi megítéléséig. Vagyis Hegedűs Loránt egyáltalán nem tévedt új utakra; éppen ellenkezőleg: a szocializmus éveinek egyházakra kényszerített hallgatása után megpróbált visszatérni egy, a társadalmi folyamatokra érzékenyebb lelkipásztori-szónoki gyakorlathoz, amit időnként aktív politikai megnyilvánulásokkal is súlyosbít.
És bírálói szerint nyilván ez a legfőbb baj; bár sokszor kétélű mondataival általában csak a méltányosság, az egyenlő mérce hiányára akarja felhívni a figyelmet. Egyelőre ez a próbálkozása nem tűnik sikeresnek; az azonban tagadhatatlan, hogy a szoboravatási hercehurca nagyon plasztikusan mutatta meg, hogy a kortárs mainstream történészi megítélés mennyire távol esik a hazai baloldali zsurnalisztika Horthy-bírálatától, amely a jelek szerint igen számottevő befolyást tud gyakorolni a nemzetközi sajtóra, s ezen keresztül a politika világára is.
Horthy Miklós megítélése talán minden más XX. századi magyar politikai szereplőénél ellentmondásosabb. Kortársai közül némelyek nagy államférfinak látták, mások inkább a diktatúra és a demokrácia között lavírozó középszerű politikusnak, a kommunista ideológiához közel állók pedig diktátornak. Ám a Horthy-korszakot a fasizmussal egybemosó ideológiavezérelt vélemény a kormányzó hivatali idejében még egyáltalán nem létezett. E gondolat megszületéséig 1945-ig kellett várni, amikor is a Moszkvából hazatért kommunista pártelit vulgárdialektizmusa Horthyt és rendszerét a kiépülő sztálini rendszer antitézisének tartotta. Andics Erzsébet volt az egyik éllovasa ennek az elképzelésnek, Fasizmus és reakció Magyarországon című művében már 1945-ben is úgy vélte, hogy 1920-tól 1944-ig mindvégig fasizmus volt Magyarországon. Ez a kissé elnagyolt gondolat a korszak ideológusai és történészei zsinórmércéjévé vált, ezt visszhangozta Nemes Dezső és Molnár Erik. Nem is sokat változott a helyzet egészen a hatvanas évekig, amikor is Ránki György óvatos módon igyekezett kipuhatolni a politikai irányítás számára még elfogadható új határokat. A rendszerváltásig újabb változást a nyolcvanas évek jelentettek, amikor a történészi vélemények egyre élesebb ellentétbe kerültek az MSZMP ideológusainak elgondolásaival. Ennek a konfliktusnak legérdekesebb csörtéje a Romsics-Berecz vita volt a nyolcvanas évek közepén.
Többek között az álláspontok megváltozása miatt sem volt szükség a Gyöngyösi Márton szoboravatójában hiányolt „Horthy-rehabilitációra”, legalábbis az elfogadott történészi vélemények tekintetében nem. Igaz, a nézetek sokfélesége nem tűnt el, de a történelmi materializmus – valójában hatalmi ideológiaépítés – szellemében megalkotott „horthyfasizmus” gondolata lényegében eltűnt a tudományos vélemények közül.
Ugyanakkor e nézet más formában kitartóan létezik. A Szabadság téri ellentüntetők véleménye, a 2012-ben Kerekiben felállított (meglehetősen ügyetlen) Horthy szobrot vörös festékkel locsolgató, majd a bírósági tárgyalás elől emigráló Dániel Péter nagy médiafelületet kapó Horthy-ellenes kirohanásai, vagy akár a baloldal sajtómunkási tevékenység igen jelentős része mind-mind azt mutatják, hogy Andics Erzsébet tézise minden valószerűtlensége ellenére a harmadik évezred elején is virulens Magyarországon. Talán negyven év múlva már nyoma sem lesz. De ehhez valószínűleg nem ifjabb Hegedűs Loránt és Gyöngyösi Márton tevékenységére lenne szükség.


« vissza