Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A rászorultsági szindróma

A magyar játékos kedvű nyelv. Csengő-bongó sok hangutánzó szavunkon kívül ezt bizonyítja az is, ahogyan népünk fantáziája egy-egy jelző kifejező erejének változatos felhasználásában megnyilvánul. Nálunk például a szerény jövedelmű ember egyszerűen kisember, viszont az átlagosnál lényegesen jobban élők többsége a közmegítélés szerint idejében megtalálta a kiskaput; a bevonult újonc (ha többnyire hórihorgas is) kiskatona, és a szerény nyugdíjjal rendelkező - teljesen függetlenül képzettségének szintjétől, korábbi járulékfizetése időtartamától és az inaktív időszak hosszúságától - kisnyugdíjas.

Ez a fogalomsor (a kisember, a kiskatona, a kisnyugdíjas) magában rejt valami általános és természetes emberi sajnálkozást a segítségre szoruló iránt; valami mélyről jövő együttérzést a kiszolgáltatottal; hasonlót ahhoz, mint a néző pártossága, amellyel az arénában a szemmel láthatólag ügyetlenebb, felkészületlenebb, tehát esélytelenebb versenyzőnek szurkol. (Talán még a kiskaput kerülgető irányában is megnyilvánul egy kis irigységgel vegyes bámulat, de ez már a produkciónak szól; a kötéltáncos teljesítményének, aki lám csak: minden nehézség ellenére talpon maradt a drótkötélen.)

Ez a fejtegetés azonban nem azt célozza, hogy természetes emberi érzéseket vegyen eszmei nyilvántartásba. Sokkal inkább azért készült, hogy a többnyire homályban maradó másik oldalra pillantson: ahol a rászorultság kizárólagos szemponttá tétele szerzett jogok háttérbe szorításának kiváló eszközévé válik, ahol a teljességgel abnormis, folyamatos gyógyszer-áremelkedések idején a viharos gyorsasággal lefelé csúszó középrétegek előtt érvként lehet lobogtatni a rideg feltételek miatt számukra szinte megszerezhetetlen közgyógyellátási igazolványt; ahol a részvéttől könnyes szem egyre szemérmetlenebb nyíltsággal pislog fiskális érdekekre, ahol még egy egyetemi tanár is olyan logikai bukfencet vethet, hogy a nyugdíjat a szociális juttatások körébe sorolja.

Álljunk meg itt, a nyugdíjrendszernél egy pillanatra. Nem elsősorban azért, mert a nyugati társadalmak lemásolásának görcsös igyekezete (e vonatkozásban mint az egészségügyben is) a mi viszonyaink közepette bizony nem mindig járható utakon keresi a változtatás lehetőségeit, hanem döntően azért, mert a nyugdíj eddigi fejlődése laboratóriumi mintaként foglalja magába mindazokat a hibákat, amelyeket politikai és szakmai, helyenként felületességükben álhumanista meggondolások idéztek (és idéznek) elő.

Bár a múltban már nemegyszer szó esett róla, az alapfogalmak tisztázása ezúttal is elkerülhetetlen. Mivel a fizetést a munkáért kapjuk, a tb-járulékot pedig a fizetés arányában rójuk le, tagadhatatlan, hogy a nyugdíjat lényegében szerződés alapozza meg: egyfelől a biztosított részéről, aki munkaadójával együtt járulékfizetést teljesít s ezzel szerzi meg a nyugdíjhoz való jogot, másfelől a társadalombiztosítás részéről, amely a kapott járulékok fejében a nyugdíjat folyósítja. Az alapképlet tiszta és félreérthetetlen: ahogyan bármely más köznapi szolgáltatási szerződésbe sem foglal bele senki hegemón szociális szempontokat, ilyesmi ebbe a szerződésbe sem illeszthető gond nélkül bele. (Különösképpen nem olyan formában, hogy ennek következtében a külön kedvezményekben nem részesülő csoportok indokolatlan hátrányba kerüljenek.)

Persze az állam, amely polgárai érdekeinek képviseletére hivatott, megállapíthatja, hogy a nyugdíj (fizetés, jövedelem) esetenként még a minimális ellátásra is kevés. Ekkor beavatkozhat, sőt szükséges is beavatkoznia: ezt azonban - jogállami mivoltát megőrizve - nem az alapelvek, például a nyugdíjbiztosítás alapelveinek felborításával, hanem a pontosan értelmezett szociális gazdálkodás keretei között, tehát a saját zsebéből teheti; különben hasonlatossá válik ahhoz a jószívű emberhez, aki a rászoruló megsegítése érdekében kitartóan bökdösi - a szomszédját.

Ezek az aggodalmak és fenntartások óhatatlanul megjelennek a nyugati mintára tervezett háromszintű nyugellátással kapcsolatban is. Az állampolgári jogon járó alapellátás fogalmában ugyanis rejtett formában és paradox módon benne van a rászorultságból adódó problémák állami kiküszöbölésének szándéka: ha minden állampolgárnak nyújtok egy bizonyos mértékű egészség- ügyi és nyugdíj-alapellátást, akkor - legalábbis az említett vonatkozásban - egyben a rászorultság méregfogát is sikerült kihúznom.

Természetesen azonnal felvetődnek ezzel az ellátási rendszerrel összefüggésben olyan kérdések, amelyek főleg a mozgástér korlátaira és az egyes részek egymáshoz viszonyított arányaira vonatkoznak. (1. állami alapellátás; 2. munkához és járulékfizetéshez kötött s a már említettek szerint szerződésjellegűnek minősíthető ellátás; 3. biztosító intézetek vagy önálló nyugdíjpénztárak igénybevételével elérhető többletellátás.) A legújabb, chilei mintájú elgondolás - a kötelező járulék egyharmadának tőkeszámlára fizetése - egyrészt állami garancia hiányában az inflálódás veszélyére és az átmeneti időszak pénzügyi problémáira nem ad kielégítő választ, másrészt a mai idősek „eltartásának” hamis (és sértő) fikciójával ködösíti el azt a tényt, hogy a jelenlegi nyugdíjfizetési kötelezettség voltaképpen az államadósság egy része.

Nálunk - eltérőleg a nyugati országok széles lehetőségeitől - egy gondokkal küzdő gazdaság szűk mozgástere szab határt az első két kategória együttes ráfordítás- igényének: kielégítésükre - a szokott monoton megfogalmazás szerint - nem használható fel több, mint ami rendelkezésre áll. Ebből pedig az következik, hogy egy netán túlméretezett alapellátás gátja lehet a járulékfizetéssel megpecsételt szerződéses kötelezettség maradéktalan teljesítésének és fordítva: az említett szerződéses kötelezettség tisztességes teljesítése már eleve megszabhatja az alapellátásra fordítható összeg nagyságát. A harmadik kategória (a külön biztosítási a szerződésekkel kivívható előnyök) tekintetében is okszerűleg felmerül a kétely: nem szolgáltat-e vajon ez a lehetőség alkalmat a kötelező járulékfizetés alapján fennálló jogok csökkentésére, az ellenszolgáltatások megnyirbálására, nem léphet- e elő hivatkozási alappá - a reális igények könnyebb el- utasíthatósága végett - a „gondoskodhattál volna magadról” kínálkozó sztereotípiája? Mai körülményeink (égbe kapaszkodó árak, az éllovas nyugatinak talán tizedét kitevő bérek) között hányan és milyen mértékben képesek a biztosítóknak fizetendő újabb terhek vállalására? Milyen társadalmi hatásokat vált majd ki az újgazdagok által könnyen megvásárolható többletnyugdíj és egy élet szorgos munkájával elérhető szerény átlagnyugdíj között várhatólag mutatkozó nagy differencia, vagy - szélesebb, egészségügyi vonatkozásokra is kiterjesztve a kérdést - kielégítő ellátásnak tekinthető-e az átlagpolgár számára a 14-ágyas elhelyezés, ha a mindeddig büntetlenül maradt olajbáró tévés, telefonos különszobában elmélkedhetik az „ügyesség” és - a többnyire erkölcsi normák szigorú betartását jelentő - ügyetlenség között könnyen kitapintható, óriási különbségről?

ÚGY VÉLEM: HA CSUPÁN A RÉGI NYUGDÍJAK feltétlenül orvoslandó - és a továbbiakban általam részletesebben is kifejtett - lemaradásáról, a régi diplomások szolgálati idejébe indokolatlanul be nem számított egyetemi-főiskolai évekről és az ugrásszerűen növekvő rezsiköltségek miatt immár különösen sürgetővé vált - ám folyton halogatott - özvegyi nyugdíj ügyéről ejtenék szót, már ennyi is jól jellemezné, mennyi a pótolni való. Vajon mit gondolhat a szociális ellátottságunk túlzott voltát szajkózó elméletekről és persze a rászorultság hazai értelmezéséről az a családjában s munkahelyén egyaránt helytállt özvegy, aki elhunyt házastársa után a türelmi év leteltével semmit sem kap? Egy egészségügyileg leromlott, öngyilkosságban és a középkorú férfiak halálozási arányában élen járó, egyre inkább az alkoholhoz, nikotinhoz, droghoz menekülő, fogyatkozó létszámú országban bizony könnyelműség nagyra fújni a „koraszülött jóléti állam” megszorításokat reklámozó, előbb-utóbb kipukkadó léggömbjét.

E kis - talán nem felesleges - kitérő után kanyarodjunk vissza tudatosan választott területünkre: a hetvenes évek vége és a nyolcvanas évek eleje óta éppen a rászorultság fokozott figyelembevételének jegyében eltorzított hazai nyugdíjrendszerre.

AZ ELEVE ALACSONY BÉR ÉS A KOLLEKTIVIZÁLÁS után kényszerűen széles körre kiterjesztett társadalombiztosítási jogosultság együttesen okozta a többnyire csekély végzettségű (és részben családi okokból rövid szolgálati idejű) kisnyugdíjasok számának megnövekedését: a kormányzat számolni kényszerült egy érthetően türelmetlen, valódi és vélt igazát egyaránt hévvel hangoztató, az egyenlősdit eszménynek tekintő tömeggel.

Ez a tömeg korántsem volt homogén: 1985 elején a kisnyugdíjasok fele származékos ellátásban részesült. Egyébként pedig éppen úgy megtalálhatók voltak benne a kisgazdaságuk, háztájijuk révén legalább háztartásuk közvetlen szükségleteiről gondoskodni képesek, mint a teljesen piaci beszerzésre kényszerült nagyvárosi nincstelenek; elhagyott tanyák magányos, kiszolgáltatott öregei éppen úgy, mint a csak ímmel-ámmal vállalt alkalmi munkák révén jogosított lumpenek. Mivel a vagyoni viszonyok esetleges (egyébként fel sem merült) súlyozása megfelelő adatnyilvántartás hiányában és a könnyű kijátszhatóság miatt is csak reménytelen kísérlet lehetett volna, a kisnyugdíjas akár méregdrágán bérbe adható balatoni ingatlan gazdájaként is élhette napjait: számára - és általában is - a fogalmi besorolás egyetlen mércéje a nyugdíj nagysága (pontosabban kicsisége) volt.

Ez a helyzet szinte magában hordozta egy indokolatlan újrafelosztás veszélyét, amely a nyugdíjrendszer folyamatos átgyúrásában teljesedett ki. A gyakorlat szerint az alacsonynak talált nyugdíjak soron kívüli emelgetésével, időközi kompenzációkkal többnyire lehetővé tették ezek megközelítő szinten tartását, ezzel egyidejűleg viszont a nagy nyugdíjakon kívül a közepes nyugdíjak reálértéke is gyorsan romlott. Ezeket a rétegeket kettős hatás sújtotta: egyrészt a nyugdíjak emelkedése nem csak az infláció mértékétől, hanem a bérek emelkedésétől is következetesen elmaradt, másrészt jogos panaszaikat időnként azzal lehetett leszerelni, hogy a nyugdíjak gyorsabban növekednek, mint a bérek. Azt persze a kinyilatkoztatok nem közölték, hogy ebben a kisnyugdíjak ismételt megemelésén kívül mekkora szerepe volt az évről évre magasabb bérszint alapján megállapított, szaporodó új nyugdíjaknak, meg a - sokszor korengedménnyel - nyugdíjba vonult bukott politikai és gazdasági nagyságok korábbi szép fizetésének és busás prémiumának, amely megalapozta nyugdíjszínvonalukat is.

HOGY MILYEN MÉRTÉKŰ VALÓJÁBAN a nyugdíjak lemaradása, azt egy összevetés jól szemlélteti: míg pl. Ausztriában 10 év alatt a nyugdíjemelés mértéke jelentősen meghaladta az infláció mértékét, addig nálunk 1980-tól 1993-ig a bérek 27%-os reálérték-csökkenése mellett a nyugdíjaké 50%-ot tett ki. Úgy hiszem, az említett kamarai becslés pontossága vitatható, de a jelenség nem: a régi nyugdíjak reálértéke a béreket is meghaladó mértékben esett.

Természetes, hogy ennek következtében a legrégebben nyugállományba kerülteknél mutatkozott a legnagyobb értékvesztés; ezt igen meggyőzően a hasonló szolgálati idővel, azonos beosztásból más-más időpontban távozottak között észlelt különbség szemléltette. Nem vallott viszont az ilyen összefüggések elvárható gyors felismerésére, hogy még az 1989-es parlamenti ülések egyikén is elhangzott olyan felszólalás, amely a nyugdíjemelés mértékének évjáratok szerinti tagolását „logikailag érthetetlen”-nek minősítette.

Tény, hogy a 70 éven felüliek szinten tartására már előzőleg is történtek - felső határhoz kötött - kísérletek. A korábbiaknál szélesebb körű, a szolgálati idő hosszúságát és a nyugállományban töltött idő hosszát egyaránt súlyozó 1992-es utolsó próbálkozást már nagyjában helyes indítékok jellemezték. Ezek a szórványos, viszonylag kis hatásuk miatt inkább gesztusértékűnek maradt kísérletek azonban csupán szerény előzményei lehetnek egy olyan számítógépes feldolgozásnak, amely a reálértékvesztés mértékét egyénenként mutatná ki és a végleges rendezés érdekében teendő lépéseket mindenkinél ehhez igazítaná.

A témához tartozik, hogy a bérek és nyugdíjak fejlődési (vagy inkább visszafejlődési) rátája között mutatkozó különbséget újabban „szegény ember vízzel főz” - alapon próbálták csökkenteni: nem a régi nyugdíjak ügyét rendezték véglegesen, hanem az utódok, a jelenleg aktív szolgálatot teljesítők nyugdíjfeltételeit rontották le. Gondolok itt a bérleszorítások és elbocsátások jelenlegi tarka egyvelegén felül egyrészt a nyugdíjkorhatár emelésre, másrészt a nyugdíjszámítás alapjául szolgáló átlag- kereset szorzókulcsának degresszivitására. Ez - a viszonylag alacsony csoporthatárok miatt - még szemléletesebb példája a nyugdíjak már-már szinte szokványos újrafelosztásának, mint az emelések alkalmával dívó - alapelv-ellenes, de a szükséghelyzet követelményeihez illeszkedő - maximum-minimum alkalmazása.

Vannak azonban a rászorultsági indítékok ilyetén érvényesítésének kézenfekvő logikai konzekvenciái is. Ha a nyugdíjakat szabad újrafelosztani, mi akadályozhatná a fizetések szociális indítékú újrafelosztását? Reagálván a hajdani pénzügyminiszter áfa-emeléssel kapcsolatos akkori elgondolására, amely a nyugdíjasoknál 12.000 Ft-ban jelölte meg a kompenzálhatóság határát, némi malíciával rögtön felvetettem: nem kellene-e - mint feltehetően a legkisebb illetményben részesülőknek - a kézbesítőknek átutalni a miniszteri fizetések, vezérigazgatói prémiumok egy bizonyos hányadát? A kérdésemet követő mély csendet - gondolom, joggal - ma is egyértelmű válasznak tekintem.

A KISNYUGDÍJASOK fogalmi meghatározásnál mutatkozó, már említett bizonytalanság a rászorultság megítélése tekintetében általánosságban is jelentkezik: vajon a kis fizetésű, de bevallatlanul is borravalós szakmák (pl. pincér, fodrász, szerelő, előnyös beosztású eü. dolgozó, masszőr, kabinos stb.) miként minősíthetők? Nem fér-e be a rászorultak közé a szorgalmasan fusizó éppen úgy, mint az adóbevallása szerint az alkalmazotti fizetésnek még a harmadát sem kereső vállalkozó? És nem utolsó sorban: vajon tényleg „rászorult”-e az igazolt jövedelmet fel nem mutató, de „szakmáját” hivatásosként művelő körúti zsebes?

Ezek a kérdések már elvezetnek az elvi meggondolások köréből a gyakorlati mérlegelések területére, ahol a fekete- és szürkegazdaság ügyeskedőnek mondott, ám többnyire minden hájjal megkent résztvevői behozhatatlan előnyben vannak a minden fillérjükkel elszámollathatókkal szemben, és ahol elbírálók és elbírálandók úgy néznek farkasszemet egymással, hogy a döntés - kellő idő, energia és ellenőrzési lehetőségek hiányában - nem feltétlenül az igazság jegyében születik.

A határvonal-meghúzási manővereket, amelyek az élet minden területén megszabják, hogy ki legyen kedvezményezett és ki nem, már az említett szempontok is kérdésessé teszik. Még inkább meggondolkoztat a következő, realitásokkal számoló példa.

A FŐVÁROS EGYIK KERÜLETÉNEK közgyógyellátásra vonatkozó szabályozása szerint, 1996-ban, 19.200 Ft-os fejenkénti jövedelemhatár mellett az igénylőnek legalább 10%-os arányú gyógyszerköltséget kellett igazolnia. Tételezzük fel, hogy két szomszéd, X és Y nagyjában azonos értékű gyógyszert szed, havi 1900-1900 forint értékben. X-nek 19.300, Y-nak 19.000 Ft-nyi nyugdíja van. X nem felel meg a fenti feltételeknek, Y azonban megkapja a kedvezményt, így az ő nyugdíja (19.000 Ft) nem csorbul. X nyugdíjából a gyógyszer kifizetése után csak 17.400 forint marad; ezzel jövedelem tekintetében máris szépen helyet cserélnek. Mivel azonban a rászorultsági elv következetes érvényesítése azt követeli, hogy a bűvös határvonalat ne csak egyetlen vonatkozásban, hanem lehetőleg minden beszámítást igénylő esetben újra meg újra alkalmazzák, Y további előnyöket élvez minden változás (a vízdíj-, az energiaár-, a lakbéremelés vagy a nullaadókulcs megszüntetése stb.) alkalmával; Y a kompenzációk révén nagyjában szinten marad, X pedig villámgyorsan süllyed lefelé.

A tanulságot e levezetésből könnyű levonni. Időszerűségét kiemeli többek között az a lakásügyi elképzelés, mely szerint nem a lakásra, hanem a benne lakókra kellene szabni a lakbért. Gondolom, az ilyen szabályozásba sok minden beleférne: a piaci törvények félresöprésével egyidejűleg külön büntetnék például a lakáshiány miatt hazulra szorult, felnőtt, kereső gyermek szüleit; továbbá szerveznénk hamar néhány új hivatalt (esetleg házanként egy adminisztrátori állást) a napjainkban gyorsan változó személyi körülmények feldolgozására és a lakbér összegének folytonos alakítgatására...

A LEMONDOTT NÉPJÓLÉTI MINISZTER - egyebek között - nyilván szintén hasonló többletköltségekre gondolt, amikor szembefordult az új ideológiának azzal az alaptételével, hogy az alanyi jogosultság elve mindenestül rossz. O röviden így foglalta össze legutóbb (a szociális juttatások esetleges megadóztatását sem eleve kizáró) saját álláspontját: „mindenki kap valamekkora összeget, de aki munkanélküli vagy mozgássérült, annak többet juttatunk”.

A módszer ilyen vázlatos leegyszerűsítése, lecsupaszítása persze szintén vitákat ébreszthet; de az nyilvánvaló, hogy a rászorultsági elv mindenhatóságát ellenzők éppenséggel nem érzéketlenek a szegénypolitikából adódó kérdések ésszerű megközelítése iránt. Csupán szeretnék elkerülni a félmegoldásokat, zárt rendszerek (mint amilyen a nyugdíjrendszer) további igazságtalan fellazítását és a könnyed megfeledkezést a korábbi hibákról.

Nem közgazdasági, hanem sokkal inkább mereven egysíkú könyvelői szemléletmód az, amely minden esetleges könnyítéshez azonnal megszorító (és rendszeresen a középréteget sújtó) ellentételezést keres.

Bármilyen formátumú újításnak erkölcsi alapozását adja a becsülettel szerzett jogok védelme és a helyes arányok kialakítása; az országnak nem lehet közömbös, hogy végleg eltűnik-e a süllyedő magyar középosztály.



« vissza