Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A rendszerváltó középosztály és a piacgazdaság

A politikai rendszerváltozás történelmi pillanatában a fénypontján volt a szabadpiaci ideológia, az akkori magyar döntéshozókra komoly külső-belső nyomás nehezedett. Ehhez járultak hozzá a nemzetközi pénzügyi és gazdasági szervezetek (IMF, Világbank, OECD) ajánlásai. Mindezek együttesen olyan gazdaságpolitikai gyakorlat felé terelték a külső eladósodottsággal küzdő magyar kormányt, amely számos ponton eltért a kormánypolitika elvi alapjául szolgáló szociális piacgazdasági koncepciótól. Mégis elmondható, hogy az 1990 után követett magyar társadalom- és gazdaságpolitika sok olyan progresszív elemet tudott felmutatni, amely lényegi pontokon különbözik a „neoliberális konszenzus” elnevezéssel illetett fősodortól. Ilyen a vállalkozásfejlesztést szolgáló E-hitel, Start-hitel, a kiskereskedelmi egységek hazai tulajdonosok számára történő privatizációja. A piaci szereplők önszabályozásához fűződő illúziók korában figyelemre méltó, hogy nálunk az Antall-kormány mennyire előrehaladt a piacgazdasági intézményépítéssel (hitelintézeti és jegybanki törvény, csődtörvény, számviteli törvény, majd a bank- és adóskonszolidáció). Ezek az elemek nagyon is beleillenek a szociális piacgazdaság német mintájába és az ahhoz alapul szolgáló ún. ordo-liberális közgazdasági irányzat ajánlásaiba a gazdasági élet állami keretfeltételeinek megalkotását, valamint a széles vállalkozói osztály támogatását illetően.
Mindkét vonatkozásban a magyar gazdaság bizonyos versenyelőnyre tett szert a térségbeli rendszerváltoztató országokkal szemben, és ez nem csupán az 1990-es pillanatra vonatkozik. Gondoljunk arra, hogy a cseh gazdaságban az elmulasztott intézményfejlesztés és a pénzügyi közvetítő rendszer elmaradt megtisztítása egy évtizedre rá okozott váratlan recessziót, a lengyel gazdaságban szintén 2000 körül kerültek felszínre komoly iparszerkezeti gondok, amelyekhez hasonlókat mi az átalakulás első éveiben jórészt megoldottunk. Valójában a rendszerváltoztató magyar gazdaság a teljes első évtized alatt jól teljesített térségi összevetésben, noha a nyugati elemzők és hivatalos körök szemében inkább a lengyel sokkterápia (Balczerowicz) vagy a kampányszerű privatizációval címlapokra kerülő cseh változat (Klaus) számított élenjárónak. Hazánk ugyanakkor a többi hasonló geopolitikai helyzetű és hátterű nemzetnél sikeresebben (magyarán: kevesebb hibával) fogott neki a magánosítás nehéz feladatának, határozottabban oldotta meg a piacgazdaságok felé való stratégiai nyitás ügyét, több tőkét vonzott a nagy tőkehiányú ágazatokba. A megoldások részben eltértek a külső ajánlásoktól: a makrogazdasági stabilizálás, valamint a deregulálás-liberalizálás mércéjén mérve a magyar rendszerváltozás graduálisabb volt, mint amit az akkori korszellem diktált volna, és mint amit a lengyel, cseh, orosz körülmények között megvalósítottak (az utóbbi különösen súlyos következményekhez vezetett).
A tényadatok alapján utólag már jól látható, hogy a magyar rendszerváltozás kezdetét egészében tévesen minősítik (elmarasztaló éllel) túl fokozatosnak. Az akkori közgazdasági világképbe nem teljesen illett a magyar gyakorlat; majd csak a Bokros-csomaggal lehetett kiérdemelni olyan külső egyetértő figyelmet, mint amit Balczerowicz, Klaus kapott. Ugyanakkor a reálgazdaság átalakulása kezdettől fogva igencsak gyors volt; a nagy energiaigényű ágazatok gyorsan szorultak vissza, és vadonatúj termelési kultúrák jelentek meg, mint a fogyasztói elektronika és főként a járműipar. Az utóbbi gyors kifejlődését olyan mérföldkövek jelzik, mint az Opel-gyár megnyitása Szentgotthárdon, a Suzuki avatása Esztergomban 1992-ben, majd pedig az, hogy 1993-ban Győr mellett döntött az Audi. Jelenleg ezeknek a vezető ágazatoknak tudható be, hogy a magyar gazdaság mérhetően növekszik – ami másfelől azt a szomorú következtetést is megengedi, hogy az összes többi gazdasági ág stagnálás közeli állapotban található.
És éppen ez az a pont, ahol vissza kell térni a szociális piacgazdaság koncepciójára és annak a második világháború utáni időszakban megvalósult német gyakorlatára. Annak központi eleme a kis- és középvállalati (KKV) szektor, és egészében a középrétegek („Mittelstand”) megerősítése, valamint a tőke és a munka közötti érdekütközés intézményesített tárgyalásos kezelése. E vonatkozásokban 1990-ben valóban éppen csak megindult a folyamat, ami a nehéz pénzügyi viszonyok miatt az Antall-kormány alatt nem bontakozhatott ki. Majd 1994 után más irányt vett a gazdaságpolitika, a KKV szektor megerősítése papíron maradt. A nagy külföldi befektetőkkel kötött privatizációs üzletek gyakorlata, amelynek a legsikertelenebb esete a közműszolgáltatók eladása volt a Horn–Bokros–Suchman időszakban, a makroadatok javítása mellett torzította a gazdasági szerkezetet. De még az egyébként sokak által ajánlott exportközpontú gazdaságpolitikai irányzat is mind a nagyméretű cégek szektorát erősítette. Ennek következtében az elkerülhetetlennél is jobban kettészakadt a magyar gazdaság: létezik egyfelől a tőkeerős és exportorientált nagy (zömében külföldi tulajdonú) cégek szűk köre, másrészt pedig ott van a tőkehiányos és kis termelékenységű hazai szereplők szektora.
Az első Orbán-kormány alatt, 1998-tól leállt a privatizáció, és történtek lépések a kisebb magyar cégek megerősítésére. Ugyanakkor nem haladt előre az érdekegyeztetési kultúra kiépítése, sőt az első, majd később a második Orbán-kormány ezen a ponton inkább szembement a szociális piacgazdasági irányzat ajánlásaival: az érintettek önszerveződése helyett az állami irányítást erősítette. A szocialista–szabaddemokrata kormányzás nyolc éve pedig számos olyan jóléti és munkaügyi intézkedést hozott 2002 és 2010 között, amelynek következtében a munkaerő-piaci aktivitás hazánkban alacsony szinten rögzült. A nagy jóléti kiadások komoly adóterhet helyeztek a társadalom aktív tagjaira, legfőképpen éppen a középrétegekre. Ez idő alatt, ám később is, a vállalkozói siker egészségtelenül nagy mértékben függött a politikai hatalomhoz való távolságtól, amint azt a köznapi érzékelésen túl az állami közbeszerzések nyerteseinek vizsgálata világosan kimutatja.
Nem kell végigvenni a magyar gazdaságpolitika és politika számtalan intézkedését annak érzékeltetésére, hogy a tényleges magyarországi gyakorlat miként fordult el a szociális piacgazdaság mint elvileg lehetségesnek gondolt rendszerváltozat és gazdaságpolitikai irányzat ajánlásaitól. Ugyanakkor nem ok nélkül van az, hogy a lengyel alkotmány vagy az EU alkotmánytervezete tartalmazza ezt a fogalmat. Mert persze ki lehet mondani, hogy a mai magyar viszonyok közepette a szociális piacgazdasági koncepció már irreleváns, ám ebből nem következik, hogy eleve életképtelen és alkalmazhatatlan lett volna a magyar rendszerváltozási folyamatban – ha az alkotmány preambulumában szereplő célt a magyar politikai osztály komolyan veszi.
Ám valóban nem így alakult. Értekezésem akadémiai vitájának a végén az egyik bizottsági tag meg is említette mintegy a téma lezárásaként: „nézd meg, hogy a 2012-es alaptörvény készítői minden ceremónia nélkül kihúzták a szociális piacgazdaságra való utalást, és ez senkinek fel sem tűnt, szóba sem került a belpolitikai viták során”. Nos, többünknek nagyon is feltűnt. Az is, hogy nem került helyébe semmi, azaz említés nélkül maradt egy igen fontos vonatkozás. Nevezetesen: a legáltalánosabban vett társadalmi-gazdasági rendszeren belül valójában milyen karakterű piacgazdaság az, amelyben élünk, vagy amely felé haladni szándékozunk. Hogy nem került be az ügy a közbeszédbe? Nem ez az egyetlen érdemi ügy, amely az alaptörvény készítésének és rapid elfogadásának menetében nem kapott figyelmet.
Itt tartunk most, a szociális piacgazdasággal mint lezárt fejezettel a hátunk mögött. Ugyanakkor pontosan a fejlődési potenciálunkat visszahúzó számos anomália (a gazdaság kóros dualitása, a verseny hiánya számos ágazatban, a kis és közepes vállalkozások hibernált állapota) jelzi, hogy megoldatlan feladatok sora torlódott fel. Ezekre a szociális piacgazdaság a maga versenyélénkítő és vállalkozásbarát felfogásával meggyőződésem szerint sokkal jobb megoldás lett volna, mint az, ami a legutóbbi időkben körvonalazódik az állami tulajdon bővítése és a piacpótló állami beavatkozások formájában.
És ez az igazi oka annak, hogy a piacgazdaság milyenségéről vitázni kell, kellene. Mint sok minden másban, abban sem volt igaza Václav Klausnak, amit az „igazi piacgazdaságról” jelentett ki még az 1990-es évek legelején, nevezetesen hogy az csakis jelzőtlen lehet. Ha csak annyit mondott volna, hogy a „szocialista piacgazdaság” koncepciója, amelynek akkor még nem kevés híve volt, perspektíva nélküli, igaza is lett volna. De pontosan a sikeres és kevésbé sikeres nemzetközi példák sora mutatja, hogy önmagában a piacgazdaság szóval nem sokat mondunk. A skandináv kapitalizmus nagyon más, mind a mediterrán országoké, a három balti államé más, mint a román vagy bolgár változat, a német piacgazdaság ugyan már valóban túljutott a szociális piacgazdasági szakaszon, de nem keveset meg is őrzött abból, ami akkor látszik világosan, ha a brit vagy az ír verzióval vetjük össze. És ezek még mindig csak az európai kapitalizmus-változatok. Az Economist című brit hetilap minapi száma Crony Capitalism, azaz a haverok kapitalizmusa fogalmával a címlapján jelent meg, és olyan tendenciákról ír, amelyek a mi térségünkben, és különösen tőlünk keletre és délre sűrűn megmutatkoznak: piacgazdasági a keret, de a szabad piac legfeljebb politikusi szónoklatokban fordul elő. A verseny gyenge, a politikai kapcsolat többet ér siker és sikertelenség dolgában, mint az innováció, a gazdasági hatékonyság, a termékminőség. A középosztály gyenge, és léte kötődik a hatalmi körökhöz. A lap egy sor ázsiai példát hoz, és utal az ukrán, orosz állapotokra is. Mi magunk jól tudjuk, hogy nálunk, és általában a piacgazdasági fejlődés peremvidékén mindig fennáll a kapitalizmus szociális és kulturális elkorcsosulásának a veszélye.
Nyilván egyáltalán nem mindegy, hogy milyen jelzővel leírható piacgazdaság lesz a jövőnk. Ám fejlődési modellt nem lehet „polcról levenni”. Gondolhatunk bármit a skandináv jóléti államról, vagy az amerikai szabadpiaci eszméről vagy éppenséggel a közép-európai szellemiségű szociális piacgazdasági modellről, ha a társadalmi szerkezetből, valamint az uralkodó értékrendből és a közgondolkozás irányából más következik, akkor más is lesz. Demokratikus rendszerben a politikus nem térhet el tetszőleges mértékben a vélemények, várakozások és értékek adott állapotától – noha a populista politikus és az államférfi közötti hatalmas különbségek egyike éppen abban áll, hogy az egyik csupán visszhangozza azt, amit a társadalom többsége gondol és hallani akar, míg a másik igyekszik terelni a közvéleményt a rendelkezésére álló nem csekély eszközökkel.
Azonban a kialakult társadalmi szerkezet valóban nagy kötöttség. Ha erős és magabiztos a középosztály, akkor eleve nincs szükség arra, hogy az állam, a politikusi osztály vállaljon magára részleges gazdaságszervező funkciókat, sőt ha a kormányrúdhoz túl aktivista politikusok kerülnének, akkor a politikailag aktív szavazók szabad választásokon megszabadulnak azoktól. Ha viszont gyengék a középrétegek, és sokan érzik veszélyben társadalmi státusukat a lecsúszástól, akkor védelemért könnyen fordulnak az államhoz, egyben ezzel tartósítják is a piacpótló állami politikákat, a polgárpótló bürokratikus szabályozást, a versenygazdaság helyett az államilag szabályozott sajátos piacgazdaság tendenciáinak megerősítését.
Hol tartunk mi ebben? Mennyire fejlődőképes a magyar középosztály? Hova lett a magyar Mittelstand? Volt-e egyáltalán? A történelmi visszapillantást nem kerülhetjük el, hiszen ha nem voltak sosem erős középrétegek, akkor valóban történelmietlen lett volna elvárni az olyan gazdasági és társadalmi rend kialakulását és hatékony működését, mint amilyen a szociális piacgazdaság.
Nos, a fejlődési megkésettség, amely jellemzője a magyar társadalomnak a modernizációs kísérleteink kezdete óta, egyebek mellett pontosan abban nyilvánult meg, hogy a nyugati társadalmakhoz képest nálunk gyengébb a középosztály. De a mértékek mindig számítanak. A magyar kapitalizmus kialakulásának időszakában, a 19. század második felében a regionális viszonyokhoz képest gyorsan haladt a polgárosodás. Azt hamarosan megtörte a világháború. Azonban a trianoni területveszteségek tragikus gazdasági és társadalmi következményeinek ellenére a megmaradt területeken létrehozott állam urbanizáltsága, polgárosodottsága valójában magasabb szintű lett, mint amilyen a történelmi határok között volt.
Az új nemzetállam meglepően jól teljesített. Szemben a hivatalos marxista gazdaságtörténelem verdiktjével, a két világháború között a vállalatfejlődés, az ipari modernizáció, az agrárfejlődés, a pénzügyi kultúra kibontakozása gyors volt egészen a világválságig. Egyáltalán nem tartom véletlennek, sem értelmiségi divatkérdésnek, hogy Wilhelm Röpke könyve a szociális piacgazdaság tárgyában komoly visszhangot kapott a második világháború utolsó évében, amikor jóval több mint akadémiai érdeklődés övezte a közép-európai lehetséges társadalmi rendszerek ügyét.
1943-ra azonban a tragikus 1944 és 1945 következett. A magyar társadalom óriási vérveszteséget szenvedett, az emberi tőkét – meg persze a pénzügyi és reáltőkét – borzalmas pusztulás érte. A magyar zsidóság nemcsak középrétegekből állt, de nyilván komoly arányt képviseltek azok, akiket bármely elemzés az üzletileg aktív, polgári osztályhoz sorol. A nemzetiszocialista téboly időszakából társadalmunk egésze – és a polgári középosztály különösen – meggyengülve került ki.
A második világháborút követően akkor is rosszabbak lettek volna a röpkei út követésének esélyei, ha egyébként Magyarország a nyugati hatalmak oldalán végez. De nem így lett. Hazánk kimaradt a Marshall-segély révén megtámogatott piaci elvű újraépítésből. Jött ehelyett az államosítás és a társadalmi egyenirányítás időszaka, a szellemi és kereskedelmi határok lezárulása. Az osztályelvű (és osztályharcos) társadalompolitika megtörte a paraszt-polgár rétegeket, a városi iparosságot és kereskedelmet, és államtól függővé tette az értelmiséget. Nem kell itt sorra vennünk a négy évtized folyamatait annak igazolására, hogy 1990-re miért is lett sokkalta gyengébb a magyar középosztály, mint lehetett volna a nyugati típusú fejlődés keretein belül. Naivitás-e ez esetben a szociális piacgazdaságot egyáltalán szóba hozni?
Lehet, hogy fűződött némi illúzió a polgári értékek átmentését illetően. Valóban erős volt a remény, hogy a korábbi gazdamozgalmak, az iparoshagyományok utóéletére lehet még alapozni, és a magyar vállalkozókedvre az új viszonyok között igenis számíthatunk. Tudtuk ugyan, hogy a legendás magyar életrevalóság tényleg csak legenda, de mégis lehetett arra gondolnunk, hogy az újrakezdés megmozgatja, felrázza a társadalmat. A tényadatok később megmutatták, hogy bár a magyar rendszerváltoztató folyamat a többi sorstárs nemzethez mérve sikerrel indult, idővel azonban lendületet vesztett.
2014-ben már mások a viszonyok, a körülmények, így akár a múlt epizódjaként tekinthetnénk mindarra, amiről a fentiekben szó esett. Csak éppen megoldatlan gondjaink miatt mégsem takaríthatja meg a mai generáció annak vizsgálatát, hogy milyen is legyen az a piacgazdasági rendszer, amelyben élni és boldogulni kíván a magyar társadalom. Ebbe illeszkedik az is, hogy milyen a középosztály, milyennek kellene lenni, és mit lehet tenni annak megerősítésére. Ennek a feladatnak a fontosságát most is kimondta a kormány, mint ahogy a KKV-szektor megerősítéséről is sok szó esik. Középosztályt a politika nem építhet, vagy ha megteszi, az olyan is lesz. De az állam rendelkezésére állnak erőteljes eszközök, amelyekkel sokféle módon lehet élni.
A 2010 utáni jövedelmi adóintézkedések a gazdaságélénkítés céljai mellett a középrétegek megerősítését is feladatnak tekintették; a szakmai körökben sokat vitatott adóreformot jó lenne higgadtan társadalomszerkezeti szempontú elemzésnek is alávetni, mielőtt a kormány újabb lépéseket tenne. Az, hogy az egykulcsos adóval a társadalom legtehetősebb egytizede jól járt, tisztán dokumentálható. Az éves egy százalék alatti nemzetgazdasági növekedési ütem az elmúlt négy évben csalódást keltő eredmény, és nemcsak az ennek többszörösét ígérő kormányzatiprogram-számok, hanem a hozzánk mérhető térségbeli országok valós teljesítménye ismeretében.
A középosztály nyilván tágabb fogalom, mint amit a jövedelmi statisztika a legfelső decilisben regisztrál; valós állapotképre lenne szükségünk. A vállalkozói réteg megerősítése újból és újból szóba jön, és látni is, hogy az utóbbi időkben milyen finanszírozási, támogatási megoldásokat alkalmaz a kormányzat és a jegybank. A legnagyobb segítség azonban a történelmi tapasztalatok szerint a folyamatos, kiszámítható gyarapodás és akkumuláció, még ha szerény ütemű is.
Már sokszor megvitattuk: polgárt nem lehet teremteni. Állami javak és stallumok osztogatásával csak prekapitalista értékrendet tartósíthat a hatalom. Ezért is tekinthetjük igen fontos ügynek a verseny tisztaságát, amely nemcsak a szociális piacgazdasági koncepcióban szereplő alapérték, hanem a hatékony működés bizonyított előfeltétele. A magyar belpolitikában hullámokat vert a trafikengedélyek kormányzati újraosztásának ügye, amelyet a sajtó „trafikmutyi” néven tárgyalt. Már a szóhasználat is aggályos: az itt használt szleng elkeni azt a kérdést, hogy a szokásos bocsánatos magyar botlások egyikéről van-e szó, avagy alapértékek sérültek. Mert ha a párt és az állam elválasztásának elve sérült, az nem mutyi, hanem súlyos ügy; ha viszont a „stikli” szinonimát alkalmazza az államhatalom működésének rendjén őrködő sajtó, akkor gyakorlatilag felmentést ad mind a konkrét esetben, mind a hasonló jövőbeli ügyekre nézve.
Ettől a konkrét ügytől most már elemelkedve csakis azt mondhatjuk ki, hogy az erős és magabiztos magyar középréteg újbóli kiemelkedése olyan történelmi feladat, amelyet nem lehet a kormányzatra kiszignálni, ám annak sikeres elvégzésében nagyon is nagy szerepe lehet; mint abban, amit tehet, és amit kerülnie kell a kormánynak. A német Mittelstand a mi viszonyaink között nem reprodukálható, ilyenre nem is érdemes vállalkozni. A magyar megfelelője azonban szükséges ahhoz, hogy a piacgazdaság lehetséges hatékony modelljeihez közel kerüljünk.


« vissza