Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A sokágú síp összehangolása

 
Szakolczay Lajos esszéi, tanulmányai
 

Szakolczay kritikusi és tanulmányírói pályája akkor kezdődött, amikor negyedszázados tiltás után lehetőség nyílt legalább a Kárpát-medence magyar irodalmának felfedezésére. Az elszakított magyarságról szóló tudósítások reveláció számba mentek, így önmagunknak ez az újrafelfedezése az akkori Julianusok számára életre szóló élmény és küldetés maradt. A szellemi nemzetegyesítés egyik legelkötelezettebb munkása Szakolczay Lajos volt, és ahogy ez lenni szokott, talán alkalminak tűnő szerepvállalásából életre szóló szerepkör lett. Az évek múltával ez az elkötelezettség természetessé vált, és egyúttal kibővült a kezdeti években még tiltott nyugati magyar irodalom értékeinek közvetítésével. Ami szükségszerűen azt is jelentette, hogy az irodalom szeretete, a felfedező kíváncsisága nemzeti küldetéstudattal és – mert mindez a hatalomnak sosem tetszett igazán – az ellenzékiség felhangjával egészült ki. Az ebből adódó finom pátosz máig belengi a Szakolczay-írásokat – annál is inkább, mert a bennük megjelenő értékrend, ha másként ugyan, de az uralkodó szellemiséggel szemben ma is ellenzékinek számít. Már pusztán azzal, hogy érték is van benne, meg rend is.
Illyés Gyulának a hetvenes évektől sokat idézet képe szerint a magyar irodalom ötágú síp – amivel akkor (és még soká) a politikai határok tagolta, így szükségszerűen több hangon megszólaló nemzeti irodalom egységét, összetartozását fejezte ki. Azóta az akkori feldaraboltság, az egyes részek szigorú elzártsága oldódott. Az államhatárok miatti tagoltság hatása enyhült, a sokszínűség azonban szerencsére megmaradt. A mai tagoltságban azonban a területi értelemben felfogott illetékességnél erősebb az irányzatokhoz, áramlatokhoz tartozás, a politikai meggyőződések, érdekek, stb. szerepe. Az azonban változatlan, hogy ez az igen sokágú síp mégis egy kultúra, egy művészet, egy irodalom megszólaltatója.
Ebben az egységben sokféle érték kerül egy vonatkoztatási rendszerbe. Nem is lehet mindent egyformán szeretni, Szakolczayhoz is azokat a műveket és alkotókat állnak közel, amelyek a modern magyarságtudat és kultúra 19. századi megteremtőinek elképzelései szerint a nemzet egyetemét építik. Amelyek annak a Templomnak a megépítéséhez járulnak hozzá, amelyet Ady fájdalmára nem építettünk meg. Kimondatlanul, visszafogottan Szakolczay is azzal a szorongató érzéssel hadakozik, ami depressziós pillanataiban Adynak a magát az „utolsó magyar”-nak látó vízióban jelent meg. Szakolczay a nemzethalál rejtett fenyegetésével szemben az irodalom nemzetépítő erejét szegezi. Ebben az irodalomképben csak egy (igaz, kiemelten fontos), de nem kizárólagos elem az esztétikai minőség, a kisebb tehetség, kevésbé maradandó mű is teljes figyelmet érdemel. Ebben a kontextusban a mű több mint esztétikai érték: a nemzet kultúrája megtartó erő, a művek rendszeréből épül szellemi infrastruktúrája. Ebbe a kismesterek és a legnagyobbak művei egyaránt beletartoznak, mert a művek nem pusztán önmagukért valók. Így lesz a Szakolczay írások egy típusának jellegzetessége, hogy ívüket szinte komplett olvasmányjegyzékek, név- és címlisták törik meg. A szerző minél több információt akar átadni olvasóinak, nem hivalkodásból, hanem küldetésből, hiszen a sokszor olvasott-hallott nevekhez előbb-utóbb értékképzetek tapadnak, amelyek kikényszeríthetik az említett nevekhez tartozó művek olvasását.
Ez az irodalomképe a történelmi nemzet összetartozásának a hetvenes években eretnekségnek számító meggyőződésére épül, aminek természetes része a magyar irodalom, a magyar kultúra egységének gondolata. Négy évtizede ez az elképzelés szinte nyílt lázadásnak számított a pártállam nemzeti tudat nélküli nemzetállami doktrínája ellen. Hogy az 1989-1990-es fordulat után az egységes magyar kultúrában való gondolkodás természetessé váljék, szükség volt a megelőző másfél-két évtized bátor szellemi erőfeszítéseire (melyek a politikai változás előkészítésében is jelentős szerepet játszottak).
Mára látszólag minden a helyére került. Sajnos a valóságban nem egészen. A kultúrában újjászületett nemzeti egység még nem jelenti azt, hogy a külön-külön ma is fenyegetett nemzetrészek elég erősek volnának ahhoz, hogy fennmaradásukban biztosak lehessünk. Ezért a nemzet ma is defenzívában van, marad tehát a fenyegetettség (sőt, a nemzethez tartozás megélésnek sokféle akadálya miatt üldözöttség) érzés. Nem csoda, hogy Szakolczay vers-centrikus kultúra képének nyílt és rejtett központjában kimondatlanul ugyan, de változatlanul Illyés nagy verse, a Koszorú áll: „Fölmagasodni / nem bírhatsz. De lobogsz még, / szél kaszabolta magyar nyelv…” (Prózában ugyanerről szól Sütő András, akinek életműve egyetlen tiltakozás az ellen az akarat ellen, amely: „szánkból nem a fogat: a szót s a vélekedést forgató nyelvünket kívánja kiverni.”)
Ezek a gondolatok keletkezésük idején a földarabolt, valamiféle módon (nemzetállamokba, birodalomba) beolvasztásra szánt, fenyegetett magyarság kétségbeejtő állapotának kifejezései. Azt az élethelyzetet tükrözik, amelyben a végső fenyegetés rémével szemben a napi politikai valóság még a védekezést is betiltotta. A hazafiság, a nemzeti önvédelem ilyen helyzetben egy és ugyanaz, mint az egyetemes jogok érvényesüléséért és a demokráciáért való harc. Szakolczayt ebben a helyzetben ragadta meg a pillanat erkölcsi kényszere, pátosza, érték-telítettsége. Sok szempontból ma is ez határozza meg gondolkodását, de ne gondoljuk, hogy leragadt négy évtizeddel ezelőtti önmagánál, vállalt feladatrendszernél. Ennél sokkal nyitottabb, kíváncsibb alkat – még ha a valaha állított pillérekre is építkezik.
A kötet szerkezete és írásai az állandóságot és a változást egyaránt mutatják. Nem véletlen, hogy átfogóbb tanulmányokkal indul, elsőként a Nyugat és a nagyváradi Holnap-antológia kapcsolatának elemzésével. A filológiailag korrekt leírás a lassanként egy évszázada országhatárral elválasztott kulturális centrumok összetartozását bizonyítja, egyúttal arról is szól, mit vesztett irodalmunk egy ígéretes műhely pusztulásával. Ugyanilyen, a kötet egészének értelmezését segítő alapvetés a szerző Ady-szeretetének természetéről szóló vallomása. Ettől csak egy lépés, ahogy az Ady köpönyegéből kibújó nemzeti modernitás jegyében köt össze olyan, a mai közgondolkodásban (ha még van ilyen…) nehezen összekapcsolható alkotókat: a (sokáig) kommunista-szimpatizáns Fábry Zoltánt és a nemzetszolgálatot ideológiáktól függetlenül, református küldetéstudattal gyakorló Kós Károlyt. Ugyanaz a gondolatiság jelenik meg ezekben az írásokban, mint a magyar irodalom Trianon képéről és a kortársi irodalom nemzeti alapú magatartásformáiról született tanulmányokban.
Mindez karakteresen jelzi Szakolczay nemzet- és érték-centrikus szemléletének nyitottságát, amiben szinte mindig van valami tanáros, ismeretterjesztő-tudásközvetítő szándék. Szakolczay elképesztően buzgó olvasó. Minden elolvasott mű újabb és újabb kötetek elolvasására, minden megismert szerző továbbiak megismerésére ösztönzi, minden érdekli, ami magyar irodalom. Így lesz egyike az egyetemes magyar irodalom legátfogóbb ismerőinek. Megszerzett tudását mindenekelőtt meg akarja osztani, ezért ír olyan tanulmányokat, kritikákat, amelyeknek kifejezetten az a céljuk, hogy felhívják olvasójuk figyelmét további olvasmányokra. Ennek következményeként keletkeznek olyan szövegek, amelyek valóságos kataszterét adják aktuális témájuk irodalmának, névsorát a velük összefüggésbe került szerzőknek. Ezekben az átfogó ismeretekről tanúskodó írásokban meglehetősen gyakran egyneműsödnek, azonos szinten látszanak megjelenni jelentősen különböző értékek. Szakolczay láthatóan nem akarja rangsorolni őket, aminek két oka lehet. Az egyik az, hogy az irodalmat a nemzet kiemelten fontos életfunkciójának tekinti, amelyben minden műnek megvan a maga helye. A másik: tisztában van azzal, hogy minden alkotó, aki a művét közreadja, a maga személyiségével áll alkotása mögött.
Ezért az egzisztenciális kockázatvállalásért pedig olyan elismerés jár neki, amely emberileg méltánytalanná teszi a (mű) kritikus minősítését. Fontosabb számára a tájékoztatás és a megismertetés, mint az olvasót segítő minősítés. Szembeötlő ez pl. a Trianon fájdalmát bemutató összefoglalásban és A szakrális a kortárs magyar művészetben című írás esetében, néhány antológia bemutatásakor (Gloria Victis; Katolikus költők antológiája).
Szakolczay irodalmi preferenciái, értékszemlélete könnyen tetten érhető egyes írói életművek célzott, a műre koncentráló elemzéseiben és kritikáiban is. Az olvasói szenvedély ezekben is megmutatja magát: ennek eredménye a kötet imponálóan sokszínű tematikája. Helyszűke miatt nem is lehet fölsorolni, ki mindenkiről ír, kik kerülnek könyvében egymás közelébe. Csak ízelítőül álljon itt néhány név: a klasszikus Móricz Zsigmond, Szerb Antal, Márai Sándor, az archaikus imákat gyűjtő Erdélyi Zsuzsa, a nemzeti kohéziót a nyugati diaszpórában szolgáló Tollas Tibor, a délvidéki magyar irodalom emblematikus alakjai: az őrző Herceg János és az újító Domonkos István, vagy éppen a közösségi igényű avantgárd különös műformáit megteremtő Páskándi és Határ Győző; vagy éppen az erős lélekkel viselt hontalanságban a legárvább kisebbségünk panaszát megszólaltató Vári Fábián László és a Dunára nyíló völgyében Erdélyt kereső Áprily Lajos. És ott vannak azok az esszék, amelyek témaválasztásában magától értetődő természetességgel lép át szokvány felszínesen kialakított tábor-szemléletén. Így kerül egymás közelébe Illyés szerelmi lírájának és a Nemes Nagy Ágnes esszék gondolatiságának elemzése.
A sokféle értékre nyitottság, a szívéhez-világképéhez közeli művek nem jelentenek kizárólagosságot, az azonban egy pillanatig sem kétes, hogy Szakolczay a maga irodalomeszményének elszánt védelmezője és propagátora. Ahogyan már esett róla szó: ez az eszmény a népieknek tulajdonított (a maga idején a róla alkotott mai képpel szemben egyetemes kitekintésű!) örökére épül. Ma már ebben a valahai parasztiságnak alig jut szerep, de a közösségi elvű, a nyelvi-nemzeti összetartozás hagyományát, művészi értelemben vett közéletiségét valló irodalom ideáljának igen. Az ennek jegyében máig velünk élő, virtuális mozgalom Szakolczay életművének döntő irodalom-szociológiai meghatározója. Meglehet azért, mert ez a közeg volt az, amely indulásakor befogadta, amelynek moralitása pályakezdése idején döntő hatást gyakorolt rá. Ha úgy tetszik: ez a hűség köti az Ady-Illyés-Csoóri vonulathoz. Különösen szembeötlő ez kritikái témaválasztásában. Csoórin kívül Tornai, Ágh István, Szécsi Margit, a Kilencek több költője, Nagy Gáspár kap tőle méltányló, szép kritikát és olyan alkotók, akik valamiképpen ehhez a szellemiséghez kötődnek: Marsall László, Alföldy Jenő, Vasy Géza.
Szakolczay számára nemcsak a magyar irodalom jelent teret és időt átívelő egységet, hanem maguk a művészetek rendszere is. Nem a műnem és a műfaj fontos számára, hanem a művekben megjelenő szellemiség. Színházi, képzőművészeti, zenei tárgyú írásai az irodalom- szemléletében látott értékrendet tükrözik. Így ezekben is fölmutatja az erőltetett kulturális polgárháború lövészárok logikájának tarthatatlanságát. Természetes, hogy nemzet-elvű gondolkodása nem zárja el egy Caragiale-mű elismerésétől, ahogyan Márai polgárosult magyarság felfogásában is megtalálja nemzet egészének építésén dolgozó tradíciót. Ettől a sokszínűségtől lesz kivételesen gazdag, informatív és szemléletformáló legújabb kötete is.

Szakolczay állítja ugyan, hogy a „vers az élete”, de ezt nem kell feltétel nélkül elhinnünk neki. Szenvedélyesen olvas mindent, jár színházba, koncertre, kiállításra. A megismerés szenvedélye hatja írásait, mert tudását ugyancsak szenvedélyesen meg akarja osztani másokkal. Ezért, akármilyen banálisan hangzik is, a legfontosabb számára az, amit Kós Károly, Zágoni István és Paál Árpád (írjuk le néha az ő nevüket is) 1921-es híres röpiratából, a Kiáltó szóból olvasott: az, hogy „építeni kell”. Ezt a parancsot követve summázza elmúlt négy évtizedét: „Én is azt próbáltam egész életemben: építeni!” Köszönjük.

(Szakolczay Lajos: Valóságlátomás. Bp. 2014. Nap Kiadó)


« vissza