Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A szabadság és a szolidaritás jegyében (A kereszténydemokráciáról)

 

Gondolatok a keresztény demokrácia időszerűségéről


 

A KERESZTÉNYDEMOKRÁCIA, MINT MODERN POLITIKAI IRÁNYZAT


 

A NÉMET ÉS EGYBEN AZ EURÓPAI KERESZTÉNYDEMOKRÁCIA háború utáni újjászületésének egyik fontos dátuma 1945. június 26. Ekkor hozta nyilvánosságra egy kereszténydemokrata csoport Felhívás a német néphez című programját. Felhívásukat a „keresztény, demokrata és szociális” erőkhöz intézték. E címzésben akkoriban csak a keresztény jelző volt sajátosnak tekinthető. A demokrácia politikai célja ugyanis általánosan elfogadott volt. A 12 évig tartó barna diktatúra és terror másokat és önmagát pusztító tapasztalata után, valamint egy vörös diktatúra veszélyének tudatában, a liberális demokrácia iránti széleskörű vágy érthető volt. Az emberi és polgári jogokat érvényesítő demokrácia eszményét egyben a győztes hatalmak is a háború utáni európai rend alapjának nyilvánították az Atlanti Charta értelmében, amit formálisan — taktikai okokból — a Szovjetunió is elismert.

A szociális erők szereplése a címzettek között szintén megfelelt az akkori általános politikai helyzetnek. A háború előtti évtizedekben megoldatlanul maradt szociális problémák, konfliktusok és az általuk felidézett politikai veszélyek éppúgy éltek a németek emlékezetében, mint a háború utáni helyzet akut nyomora. A második világháború után szinte egész Európában a politikai gondolkodást erősen meghatározták a szocializmus különböző árnyalatú koncepciói, a liberális gazdasági rend bírálata, és ennek megfelelően a gazdaságpolitikában az intervencionalizmus, amely az állam irányító szerepét hangsúlyozta.

Európa politikai és gazdasági rendjének újjáépítésében nem volt általános és magától értetődő a hivatkozás a keresztény erőkre. Igaz, hogy részben jelen voltak azok a kiemelkedő keresztény személyiségek, akik a háború előtt különböző európai országokban, szociális felelősségérzéstől vezérelve kereszténydemokrata programokat dolgoztak ki a szociális problémák megoldására, többek között kereszténydemokrata jellegű középpártok politikusaiként is. Nem kevesen közülük Németországban az ellenállás köreihez tartoztak, és üldöztetést szenvedtek. A kereszténydemokrácia háború utáni rendkívüli európai fellendüléséhez azonban más körülmények is hozzájárultak. A nemzetiszocialista diktatúra tapasztalata sok keresztény politikai gondolkodását megváltoztatta a demokráciáról, elsősorban is olyanokét, akik a Weimari Köztársaság idején monarchista reminiszcenciákból vagy konzervatív szemléletük miatt nem támogatták igazán a demokráciát, nem ismerték fel a nacionalizmus politikai veszélyeit, illetve a barna és vörös diktatúra dilemmájában nem képviseltek következetesen antitotalitárius magatartást. A demokrácia, a jogállam, az emberi és polgári jogok új jelentőséget nyertek sokak gondolkodásában. Új politikai perspektívaként járult mindehhez az európai egység célja, és ezzel a nemzet-állam kizárólagos és egyoldalú felfogásának korrekciója.

A kereszténység erkölcsi és politikai orientációs ereje új fényben tűnt fel azoknak az ellenállóknak a példája nyomán, akik a rasszizmus ellenében, a meggyőződésük miatt üldözöttek vagy a megsemmisítésre ítélt fogyatékosok érdekében emelték fel szavukat — maguk is üldözöttek voltak, vagy megölték őket. A kereszténység orientációs ereje különös jelentőséget kapott az összeomlás utáni szellemi vákuumban. Olyan erőnek mutatkozott, amely mind az egyes nemzeti mind pedig az egyetemes humánumban gyökerező kulturális örökségnek őrzője. A keresztény erőkre való hivatkozás így elsőrenden nem egy demokratikus középpárt társadalmi báziskeresési kísérlete volt, hanem program, amely abból a meggyőződésből fakadt, hogy a keresztény antropológia, szociális etika meghatározó forrása legyen az új, szociálisan elkötelezett demokráciának. A kereszténydemokrácia szociális elkötelezettségének köszönhette rendkívüli európai sikerét, hiszen e téren más erős politikai csoportokkal versenyzett, pl. a szociáldemokráciával. Sikerének titka az volt, hogy megoldást kínált a háború utáni Európa két nagy sorskérdésére: a gazdasági rendszer és a nemzeti egység problémájával összefüggő külpolitikai orientáció kérdésében. Mint átfogó és korszerű politikai koncepció lépett színre Európa több államában.

A KOMPLEX KERESZTÉNYDEMOKRATA PROGRAM kialakulásának története van. Különösen is tanulságos olvasmányok e szempontból a kereszténydemokrácia első dokumentumai. Az említett Felhíváson kívül gondolok a Kölni Tézisekre (1945. június), a Frankfurti Tézisekre (1945. szeptember), a Neheim-Hüsten-i Felhívásra (1946. március). Ezek a dokumentumok elemeiben tartalmazzák a későbbi részletes és átfogó programok minden fontos aspektusát, természetesen ezek rendszerezése és elvi megalapozása nélkül. Hangsúlyozzák az egyén végtelen személyes értékét; a munka erkölcsi jellegét, a jogállam, a piacgazdaság, a magántulajdon fontosságát a szabadság elvén alapuló társadalomban, de annak szükségszerűségét is, hogy minél többeknek legyen lehetősége vagyonszerzésre; vagy annak fontosságát, hogy a gazdasági vállalkozásokban — privát és állami tulajdonúban egyaránt — megteremtsék a munkások és alkalmazottak beleszólási jogát. A nemzetközi megbékélés éppen olyan fontos cél, mint az európai integráció. Ezek a programok az egyházak és az állam egymástól való függetlenségét képviselik, ugyanakkor a kereszténységet a kereszténydemokrata politikai cselekvés alapjává kívánják tenni. A nem hívőkkel való együttműködést a humanitás közös értékei alapján kívánják megoldani.

Ezek a dokumentumok ugyanakkor a kereszténydemokrácia útkeresésének a példái is. A neves protestáns közgazdász, ALFRED MÜLLER-ARMACK (1901-1978), a szociális piacgazdaság „atyja”, ugyan már a háború alatt dolgozott a liberális piacgazdaság elméletének olyan fejlesztésén, amely a háború utáni német gazdasági rend alapja lehetne, eredményei azonban még nem voltak elegendően ismertek, illetve elfogadottak az alakuló politikai csoportok számára. Természetesen az a cél, hogy a politikai cselekvés a kereszténységre épüljön, pontosabb és differenciáltabb meghatározást igényelt. A gazdasági elvek tisztázatlanságára utal az a tény is, hogy e csoportok kizárták a kollektivizmus ideológiáját.

Úgy gondolom, hogy ezek a dokumentumok programatikus értelemben „gazdasági szocializmust” vagy „keresztény szocializmust” jelölnek meg célul, amin nyilvánvalóan mást értettek, mint más szocialisták. Érdemes ma mindezt felidézni, ha röviden és hézagosán is, nem utolsó sorban Kelet-Közép-Európa és Kelet-Európa országaiban. Két okból is: az új demokráciák modellkeresésének segítésére, valamint azért, mert a kereszténydemokrácia a nyugati országokban is politikai korszakváltást él meg. Az ipari társadalmak távlataiban még be nem látható strukturális átalakuláson mennek keresztül, amelynek szociális és politikai következményei az egész háború után kialakult politikai kultúrát érintik.


 

NINCSEN „HARMADIK ÚT”


 

A PARLAMENTI DEMOKRÁCIA ÉS A SZOCIÁLIS PIACGAZDASÁG bevezetése a volt szocialista országokban az újkori európai fejlődés fővonalához való visszatérést jelenti. E békés forradalom racionalitása és pragmatizmusa abban nyilvánult meg, hogy a jövő útját illetően a szabadság és effektivitás politikai és gazdasági kritériumai alapján döntött. Más szóval meglévő és működő megoldásokat vett át. Ez a racionalitás és pragmatizmus nem kevesebb bátorságot igényelt, mint egy új utópia megvalósításának szándéka. Találóan jellemezte a német filozófus, JÜRGEN HABERMAS e forradalmakat „bepótló” forradalmaknak.1 Aki nem teljesen új utat próbál ki, hanem ismert és másutt működő megoldást vezet be, az jól teszi, ha a követendő modell alapos ismerete mellett, annak az adott helyzetre való alkalmazásának sajátos feltételeiről is számot ad. Közhely, hogy a központi irányítású szocialista gazdasági rendszer piacgazdasági rendszerre való átállítására nemzetgazdasági méretekben nincsen példa. Itt új utat kell próbálni. A politikai rendszer területén más a helyzet, hiszen a diktatúra demokráciára való átállítására századunkban is több példa volt. A történeti perspektívák figyelembe vétele megóv bennünket a doktrinerség veszélyétől. A történelmi helyzetek konkrétságából, különbözőségéből és érintkezéséből következik, hogy általánosan érvényes elvek megvalósításának módja különböző lehet. A kereszténydemokrácia történelemszemléletéből következik a mechanisztikus vagy determinisztikus felfogás elutasítása is. A jövőre nézve mind a demokrácia, mind a piacgazdaság nyitott koncepciók. Erősségük nem abban rejlik, hogy minden felmerülő új problémára azonnali sikergaranciával szabványmegoldást adnak, hanem e nyitottságukból eredő gyakorlatias racionalitásukban, amely a tévedések útján szerzett megismerést előnyben részesíti az eleve-előre tudással szemben. Konzervatív vonása nem az újítás kizárásában mutatkozik meg, hanem az újjal szembeni gyakorlatias magatartásában, amely a józan kételynek is helyet ad.

A gazdasági és politikai rendszerek kérdésében való ésszerű és célszerű tisztánlátáshoz azonban hozzátartozik az elméleti felismerések és gyakorlati tapasztalatok komolyan vétele. Ez a készség, valamint a történelmi helyzetek figyelembe vétele lehet a politikai siker feltétele. Mindezen túl nagy szerepet játszik az emberi tényező, vagyis a cselekvő személyek alkalmassága, rátermettsége, problémaérzéke, döntési bátorsága, bölcsessége. Ez az emberi tényező kulturálisan és szociálisan is meghatározott. Ez az oka annak, egyebek között, hogy ugyanazon elvek megvalósítása különböző helyzetekben más-más eredményre vezet.

SZEM ELŐTT TARTVA A „BEPÓTLÓ FORRADALOM” ÚTKERESÉSÉT, vizsgáljuk meg az említett európai fejlődési fővonal két lényeges elemét, a liberális demokráciát és a szociális piacgazdaságot.

A szociális és politikai felelősség erkölcsi követelménye a keresztény tanításnak, szinte kezdete óta szerves része. A kereszténység és a demokrácia kapcsolata újabb keletű. Kialakításában fontos szerepet játszott a reformáció néhány irányzata, amely a közösség tagjaitól, mint felelős és egyenjogú személyektől önkormányzati felelősséget vár el. A kereszténység és a demokrácia állameszményének egybekapcsolása teljes mértékben a francia forradalomban és az utána következő politikai fejlődésben következett be. A kereszténydemokrácia fogalma is francia eredetű (démocratie chrétienne).2 A kereszténydemokrácia mai formájában, amint említettük, a II. világháború utáni útkeresés gyümölcse.

A kereszténység és a demokrácia egybekapcsolásának teológiai gyökere a bibliai emberkép. Az ember személyi mivolta és méló- sága mellett ez elsősorban azt jelenti, hogy az emberek egymáshoz való viszonyát az határozza meg, hogy Isten az egyetlen úr minden ember felett. Egyedül Isten rendelkezhet az emberrel (ez nem zárja ki bizonyos feltételek mellett az emberek közötti, egymás helyett és egymásért történő, ún. helyettes cselekvés lehetőségét). A helyettes cselekvés határát is éppen az egymás feletti abszolút rendelkezés kizárása határozza meg. Nincsen itt lehetőségünk arra, hogy a demokrácia sokrétű államjogi, politikai és etikai kérdéskörét kimerítőbben ábrázoljuk. Egy tapasztalatra szeretnék csak kitérni: a demokráciába való „belefáradás” problémájára. Ez is régi jelenség, amelynek több oka lehet. Csalódás a megválasztott képviselők és politikusok teljesítményében és személyében. Ez elsősorban azokat fenyegeti, akik a demokráciától emberfeletti csodát, nem beleszólási jogot és áttetszőséget várnak el. Másodsorban a türelmetleneket, akik — sokszor joggal — a demokratikusan működő intézményrendszerek nehézkességét bírálják. (Ez sem független az emberi tényezőtől!) Végül a csak saját magukra gondolok és kényelmesek csalódnak, akik számára felesleges teher a demokratikus jogok gyakorlása. Egy biztos, hogy a demokrácia egyik fő veszélye a közömbös kényelmesség. Ez nyit utat legkönnyebben a politikusok hanyagságának és a politikai rendszer hatékonyság-csökkenésének. Kritika, verseny és időnkénti szerepcserék nélkül sokat veszít erejéből a demokratikus rendszer. Gyakori vád a demokráciával szemben, hogy a középszerűség melegágya. Ez gyakran valóban jogos kifogás, ha megfelelő erre ösztönző módszerek hiányában (nemcsak anyagiakra gondolok!) a jobb tehetségűek inkább az iparban vagy a tudományban keresik boldogulásukat, átengedve a politikát kisebb tehetségű kortársaknak. Végül a képviseleti elven működő demokráciában (igazában működőképes csak a képviseleti elvű demokrácia lehet, amely azonban egyáltalán nem zár ki plebiszcitárius elemeket!) a tehetetlenség érzése is eluralkodhat. A politikai apparátus és a képviseleti szervek a legjobb akarat mellett is mellőzhetik a választók nézőpontjait.

A demokráciától belsőleg elfordulni azonban csak annak szabadna valójában, aki más alternatívákat helyezne előtérbe. De mi jöhet szóba? A kormányzás és törvényhozás minden más, a történelemből ismert formája végső soron nagy árat követel: a személyes szabadságot és — legalábbis hosszabb távon — egy normális fejlődés biztosításának megakadályozását. A demokrácia hiányosságainak és ellentmondásainak egyetlen gyógyszere van: a felelős nyilvánosság és a versenyszellemű problémamegoldási készség.

WALTER Eucken (1891-1950), a kiváló német közgazdász érdeme, hogy elvi úton igazolta, két gazdasági rendszer létezik csupán: a központi irányítású és a piacgazdasági elvű. A javak ára megállapításának illetve a termékek rendelkezésre bocsátásának nincsen alapvetően más módja. Minden egyéb koncepció végső soron e két alapmegoldás változata. Eucken, WILHELM RÖPKÉVEL és Müller-Armackkal együtt, a szociális piacgazdaság megalapítója volt a háború alatt és után. A háború utáni kereszténydemokrácia érdeme, hogy szociális elkötelezettsége ellenére — de azzal nem ellentmondásban — politikája alapjává tette ezt a tudományos felismerést, és a gazdasági rendszer kérdésében kizárt minden harmadikutas politikát. Ez annál is inkább elismerést érdemel, mert amint már említettem, a háború utáni évek a szocialista és harmadikutas gondolatok időszaka volt. A szociális konfliktusok és az átélt gazdasági válságok miatt elterjedt az antiliberális és dirigista szemlélet. „A szocializmus nem távlati cél, hanem a ma feladata!” — hirdette 1945-ben, hannoveri alakuló ülésén az újraalapított Németországi Szociáldemokrata Párt. Ez a közhangulat annál is inkább meglepő volt, mert a Weimari Köztársaság gazdaságpolitikája erősen intervencionalista, a nemzetiszocialista diktatúráé pedig erősen központi irányítású volt. A Szovjetunió extrém központi irányítású gazdaságának negatív következményei sem voltak ismeretlenek a szakemberek előtt. A német szociáldemokrácia is csak Bad-Godesbergi Programjában (1959) fogadta el végérvényesen a szociális piacgazdaság elvét. A gyakorlatban természetesen már korábban is pozitívan viszonyult hozzá, ha nem is fenntartás nélkül.

A KERESZTÉNYDEMOKRÁCIA DÖNTÉSE a szociális piacgazdaság javára azért is különösen értékelendő, mert keresztény korok idejéén is közkeletű a liberális piacgazdaság „kapitalizmus-bírálata”, különösen is annak nyereségelvűsége miatt. (A „kapitalizmus” fogalma éppen olyan alkalmatlan a liberális piacgazdaság lényegének megjelölésére, mint a „tervgazdaság” fogalma a szocialista központi irányítású rendszerre.) A gyakorlati tapasztalatok mellett a keresztény emberkép volt az egyik forrása annak a felismerésnek, hogy a politikai szabadság és a gazdasági szabadság elválaszthatatlanok egymástól. Nem ez a belátás döntött végső soron a szocialista országok demokratikus forradalmában is?!

A szociális piacgazdaság az említett elvi értelemben nem harmadik út a liberalizmus és szocializmus között, hanem a liberális piacgazdaság modem változata. Megalapítóit, a közfelfogással ellentétben, neoliberálisoknak vagy ordo-liberálisoknak nevezik a tudománytörténetben. Mégpedig a már említett egyszerű oknál fogva, hogy az árak szabályozását a decentralizált piac elve alapján tartják célszerűnek. Müller-Armack, Wilhelm Röpke, Walter Eucken, Alexander RÜSTOW és LUDWIG ERHARD művében azonban többről van szó, mint egy régi elv modernizálásáról. Eredményeikre egy új típusú tudományos kérdés felvetése útján jutottak: hogyan oldható meg a szociális biztonság kérdése a piacgazdaság elveinek érvényesítése mellett?

A szociális kérdés megoldása, amely korábban privát módon, diakóniai-karitatív úton történt, a 19. századtól kezdve egyre inkább közüggyé és az állam ügyévé vált. Ebben a munkásmozgalomnak, de keresztény szociális reformereknek is komoly szerepük volt. Kialakult az a meggyőződés, hogy szociális haladás csak állami intézkedések és a gazdasági szabadság korlátozása útján lehetséges. Tény, hogy vannak olyan javak, amelyeket a piac nem kínál, mert a piac számára nem releváns teljesítmények. Ezek közé sorolhatunk számos szociális szolgáltatást, a képzést, a külső és belső biztonság megteremtését. Ezek a szükségletek csak az újraelosztás útján elégíthetők ki. E tény alapján nem nevezhetjük a piacot igazságtalannak (legfeljebb szociálisan „vaknak”). Arról van szó csupán, hogy a piac intézménye természeténél fogva nem alkalmas minden igény kielégítésére.3

A szociális piacgazdaság nem utasítja el az állami gazdaság- és szociálpolitika gondolatát, de ezeket összhangba hozza a piac elvével. A gyakorlati politikában és a törvényhozás területén a szociális piacgazdaság egyik strukturálisan létező dilemmája: hogyan oldható meg sok szociális kérdés piacelvűbben, de ezzel olcsóbban és hatékonyabban (pl. bizonyos szolgáltatások piac-relevánssá alakításával), illetve hogyan lehet a gazdaság fejlesztésével a szociális igényekre fordítható anyagi eszközöket növelni; hol a mesterséges igénynövesztés veszélye az egyes személy önmagáról való gondoskodási készségének rovására. A szociális piacgazdaság elméletének egyik kétségkívül döntő forrása a keresztény szociális tanítás és etika volt. Különösen is a szolidaritásról, a szubszidiaritásról és a közjóról szóló etikai tanítás játszott döntő szerepet. Nem térek ki itt ezek ismertetésére, bő irodalmuk van. A kérdés gazdasági hátterét szeretném inkább kidomborítani.

A liberalizmus gazdasági elmélete eredetileg a merkantilizmus dirigista és intervencionalista gazdasági politikájának és rendszerének kritikájaként született meg. Az individuum jelentőségének és az emberi jogoknak természetjog-elvű megalapozása a liberalizmus elévülhetetlen érdeme. Elvileg és történelmileg ellentéte volt a liberalizmus mindenfajta abszolutizmusnak és totalitarizmusnak. Bebizonyította, hogy a merkantilista centralista gazdaság- és pénz- politika éppen úgy nem tudta kielégítően megoldani a termelés és elosztás két alapvető feladatát, mint később a központosított szocialista gazdasági rendszer. A liberális elv egy decentralizáló és dereguláló elv volt, amely a szabadság és egyenlőség értékein alapult. A szabad vállalkozás, szabad piac, szabad kereskedelem, szabad munkavállalás, a kereslet-kínálat szabályozó ereje, a teljesítmény értékének és az egyéni haszon jogosságának az elismerése a gazdasági fejlődés hihetetlen dinamizálását eredményezte. A liberalizmus-kritikák egyik kiirthatatlannak látszó előítélete, hogy a gazdasági elméletének kialakulásában konstitutív jelentősége volt annak, hogy megalapítója, Adam SMITH (1723-1790), az erkölcsfilozófia tanára volt. Smith célja a gazdasági elmélettel a tömegek élethelyzetének a megjavítása volt. Adam Smith gazdaságpolitikai vezérelve, közismerten, a közjó volt. Smith önérdek-fogalmának éppen olyan kevés köze van az egoizmushoz, mint a szimpátia fogalmának az altruizmuséhoz.

Aszociális piacgazdaság korrekciója és nem ellentéte a liberalizmusnak. Korrekció, mégpedig a következő területeken. A szabad verseny elvének érvényesítése feltételezi egy, a versenyen kívül álló törvényhozó hatalom szabályozó szerepét (pl. az állam szigorú monopólium-ellenőrző funkciója formájában, amint azt a szociális piacgazdaság követeli). Másodszor az állam aktív gazdasági és szociálpolitikája területén. A liberalizmus „vad” időszakában az államot csak mint „éjjeliőrt” fogadta el, aki őrködik a tulajdonjog, a termelés és kereskedelem szabadságjogainak sérthetetlensége felett. Az érdekek önregulációjának elve azonban elégtelen számos szociális probléma megoldásában. így például azok esetében, akik még nem tudnak (gyermekek), alapvetően nem tudnak (fogyatékosok), átmenetileg nem tudnak (munkanélküliek) vagy már nem tudnak (idősek) önmagukról gondoskodni egy olyan rendben, amelyben a munkából származó kereset az egyéni szociális és egzisztenciális biztonság anyagi forrása. Lényegében tehát ennél a korrekciónál az állam jövedelem-újraelosztó funkciójáról van szó. A harmadik terület a nemzetközi versenyt illeti. Ahogyan nemzetgazdasági szinten szükséges a monopóliumok korlátozása (a szabadverseny megőrzése érdekében), úgy szükséges ez a nemzetközi gazdaság területén is. A liberalizmus klasszikus korszakában érzéketlen volt az általa kiváltott lendületes iparosítás szociális és politikai következményeivel szemben, de nem nyújtott megoldást a gazdasági imperializmus problémájára sem. Jóllehet Adam Smith meghatározta az állam feladatait (pl. az adórendszer területén) a közjó érdekében, a szociális liberalizmus felfogása kisebbségi vélemény maradt a II. világháborúig. Nem utolsó sorban a kereszténydemokrácia átütő erejű szociális piacgazdasági elve és gyakorlata hatására, ez az elv határozta meg egyre inkább az európai liberalizmust is.

Tehát a szociális piacgazdaság elméletének két fő forrása volt: a neoliberális gazdasági elmélet és a keresztény szociális tanítás. Müller-Armack szavaival: „egybekapcsolja a piac szabadságának és a szociális kiegyenlítésnek az elvét” Közhely, hogy a gazdálkodásra a szűkösség miatt van szükség. Nem rendelkezik mindenki, mindenkor és mindenütt azokkal a javakkal, amelyekre szüksége van vagy igényt tart. E javak előállításának és rendelkezésre bocsátásának költségei vannak, ezért a javaknak ára van. A piacgazdaság a javak előállításának és elosztásának szabad módját alkalmazza, ahol is a piac koordinálja a gazdasági érdekeket. Ebből következik, hogy a piac intézménye rugalmas, a gazdasági ésszerűséget jutalmazza, de bizonyos kockázatai elkerülhetetlenek (nem nyújthat nyereség- és munkahely-garanciát teljes mértékben). A gazdasági élet állandó változásban van, nem utolsósorban a sok millió fogyasztó magatartása miatt. E változások színhelye és tükörképe a piac.

Az állami gazdaságpolitika feladata, hogy rendszerkonform, tehát piacelvű eszközökkel, biztosítsa a szabadság elvének érvényesülését, megalkosson egy megfelelő jogi rendet, amely egyebek között biztosítja a szabad versenyt is. Mind a monopolista piachatalom mind pedig eredménytelenül működő résztvevők mesterségesen piacon történő tartása ellentmond a piac említett koordináló funkciójának és azt egyoldalú döntésekkel hatályon kívül helyezi. További fontos feladata az állami gazdaságpolitikának a működő pénzrendszer biztosítása. A szociális piacgazdaság által hangsúlyozott gazdaságpolitikai célok: a foglalkoztatás magas szintjének biztosítása, az árak stabilitásának támogatása és a fizetési mérleg egyensúlyának biztosítása. Nincsen ugyanakkor egységes felfogás a mértéktartó gazdasági növekedés feltétlen szükségességének kérdésében. Emellett egyre elfogadottabb az a vélemény, hogy az ökológia szempontjainak érvényesítése a gazdaságban a piac eszközeivel elsőrendű gazdaságpolitikai feladattá lett (ökológiai-szociális-piacgazdaság).

Nyilvánvaló, hogy e gazdaságpolitikai célok között ellentmondások merülhetnek fel. A politika, de a megfelelő szaktudományok kreativitásának egyik mértéke éppen az, hogyan tudják megoldani rendszerkonfrom módon ezeket az ellentmondásokat.


 

ELVEK ÉS POLITIKAI GYAKORLAT


 

JÁRÁSOMBAN GYAKRAN HIVATKOZTAM ELVEKRE, mégpedig mint a cselekvésünket meghatározó átfogó célokra. Az elvek bizonyos értelemben azt a JÓT jelentik, aminek lenni és érvényesülni kell. A politikai és gazdasági rend elvei nem dogmák és abszolút igazságok, de többek mint tetszőleges célok. Érvényességüknek elméleti és gyakorlati igazolása van. Szoros kapcsolatban vannak az értékek fogalmával is, az elvek követése az értékek követésének az útja is.

Az elvekből azonban nem lehet közvetlenül az élet formálásához és viteléhez szükséges eszközöket és gyakorlati részmegoldásokat levezetni. Utóbbiak forrása egyebek között a tapasztalat, a kutatás, az intuíció. Azonban szükséges eszközeinket, részcéljainkat összehasonlítani elveinkkel, hogy nem mondanak-e azoknak ellent. Ennek az összehasonlításnak igen komoly gyakorlati és heurisztikus jelentősége van! A felelős politika, nemcsak erkölcsi okokból, hanem e heurisztikus jelentősége miatt is komolyan veszi ezt a feladatát. Ebben természetesen tanácsadásra is szorul bizonyos esetekben a tudományok részéről. Amilyen nagy jelentősége van a sikeres politizálásban a spontaneitásnak és intuíciónak, olyan fontos az elemző és tudományos munka is.

A kereszténydemokrácia egyik politikai sajátossága, hogy politikai gyakorlatát meghatározzák a kereszténység alapvető antropológiai és etikai elvei is. Ugyanakkor, mint néppárt — akár önmagában (mert nem lehet monolitikus egység), akár egy koalícióban — kompromisszumokra kényszerülhet. A politikai etika nagyrészt kompromisszum-etika. A probléma az, hogy a közfelfogásban a kompromisszummal szemben erkölcsi gyanú él. Fontos a kereszténydemokrácia számára, hogy világosan lássa, mikor van szó a végső igazságok, a hit kérdéseiről és mikor nem. A pluralista társadalomban (és csak ilyen van, ha tagadnánk is) csak úgy lehetséges felelős együttélés, ha végső igazságainkat nem kényszerítjük politikai úton egymásra. (Ez volt a kommunizmus világnézeti államának is a baja.) A kompromisszum lényege — és egyben erkölcsi minősége — hogy megfelelő felelős megoldáskeresés után alávetjük magunkat a konfliktus értelmes szabályozásának közös megegyezés alapján.

A kompromisszum a vagy-vagy ellentéte, nincsen benne tiszta nyerő és tiszta vesztő. Jelentős szerepet játszik benne éppen a közjó szempontja. Egy erősen szekularizálódott társadalomban, mint amilyenek a volt szocialista társadalmak is, e kérdéskör különösen is aktuális és nehéz problémákat jelenthet. A kereszténydemokrácia kísértésé az lehet ebben a helyzetben, hogy politikátlanná váljon, egy „Gesinnungs-Ethik” (Max WEBER) értelmében. Nagyszerű lehetősége abban rejlik, hogy sajátos szellemi forrásaiból merítve, politikai gyakorlatában is ötvözze a valódi — Isten ember-szeretetében gyökerező — humánum értékét a bibliai emberkép realizmusával: az emberi méltóság és az emberi gyarlóság szétválaszthatatlan szempontjait. Az emberiség szüntelen vergődő útkeresésében új és új veszélyekkel szembesülve az emberiség életében ébren tartsa azt a meggyőződést, hogy minden ember értékes, e földi és történelmi létezésünknek van végső értelme. Úgy érzem e hit nélkül könnyen reménytelenségbe vagy embertelenségbe süllyedhetünk.

 


 

Jegyzetek:


 

(1) Jürgen Habermas: Die nachholende Revolution, Frankfurt/M 1990.

(2) A kereszténydemokrácia eredetének klasszikus ábrázolása Hans Meier, Revolution und Kirche, Studie zur Frühgeschichte der christlichen Demokratie 1789-1850, Freiburg 1959, műve.

(3) Cseri Gyula: Szociális felelősség, in: Egyház és Világ IV/7-8. szám 1993.



« vissza