Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A szerbség Trianonja?

Magyar értelmiségi körökben visszatérő gondolat a szerbség nemzetközi politikai visszaszorítását – némi együttérzéssel – egy fokozatos szerb Trianonként felfogni. Hiszen az igaz, hogy a 20. század jugoszláv államalakulatai a szerbség „nemzeti nagylétének” diszkréten kimondatlan, olykor pedig nagyon is hangsúlyos kereteit jelentették. A szerbség mindenképpen így élte meg és az együttélő nemzetek és nemzetiségek is így érezhették, aminek nem kis szerepe lett azután a szövetségi állam felbomlásában. Ebben a magyar „érzelmi megértésben” párhuzamként szokott szerepelni Erdéllyel Koszovó, amely ortodox kolostoraival(1) szerb kultúra bölcsőjeként jelenik meg. Ma 90%-ban albánok lakják, Szerbiától így a középkori és kora újkori magyar államiság némileg miszticizált Tündérkertjével, de a maga korában valóban európai jelentőségű Erdélyi Fejedelemséggel némiképp analóg a sorsa.
Mennyire igaz ez a kép, vagy mennyire csak saját még mindig sajgó fájdalmunkhoz keresünk érzelmi sorstársakat ezzel a hasonlattal?
Nem érdemes belemenni abba a máig lezáratlan vitába, hogy eleve anakronisztikus ez az összehasonlítás. Hiszen a 19. század végi Európában a magyarországi nemzetiségek jogi helyzete kifejezetten kedvezőnek tartható a korabeli európai gyakorlathoz mérten, akár a francia vagy az egyesült királyságbéli viszonyokhoz képest. Ugyanakkor a Jugoszlávia felbomlását megelőző időszakban, a 20. század végén joggal elvárhatókhoz képest nem állt a helyzet kisebbségi jogosítványok terén a legjobban, sőt a kommunista politikai elit, hatalma megtartása és átmentése érdekében, pontosan ekkor szította fel a nemzeti türelmetlenség lángját és vont meg addig formálisan létező, de valóságosan nem gyakorolt jogokat.
Száz évvel korábban nem léteztek Európában kollektív kisebbségi jogok, még csak elméleti irodalma volt az ilyen normáknak, bár igény már akkor is formálódott a biztosításukra. Ebben az összehasonlításban talán mégis elegendő az a tény, ami a hadtörténetben nem képezi vita tárgyát. Noha a 19. századi Magyarországot leginkább fenyegető – végzetesnek bizonyult – veszély kétségtelenül a nemzetiségi kérdés volt, mégis a Monarchia haderejében egészen az I. világháború legvégéig a legmegbízhatóbb alakulatok nem csupán a magyar etnikumú, de egyáltalában a magyarországi feltöltésű, tehát akár a nemzetiségi katonákból álló egységek voltak. Ez pedig azt mutatja, hogy a liberális birodalomhoz a magyarországi felén a nemzetiségek mindvégig lojálisak voltak, szemben az Örökös Tartományok népeivel. Ugyanez a Jugoszláv Néphadsereg utolsó idejében nem így történt, a nem szerb katonák már egyáltalában nem érezték magukénak a „honvédelmi” erőfeszítéseket.
A délszláv háborúk európai értelemben egyedülállóak voltak abban a tekintetben, hogy igen gyakran szomszéd harcolt szomszéd ellen településen belül. Ez a háború sokkal személyesebb volt, mint azok, amikor más vidékekről származó katonák harcolnak egy területért. A nyílt háborút máig tartó leszámolások és bosszúállások követik a harcok során elkövetett kegyetlenségekért. Sokaknak ezért nincsen visszaút. A gyakorlatban a menekültek hazatelepítésére vonatkozó erőfeszítések ellenére egyébként is helyreállíthatatlan lakosságcsere zajlott le. A hazatelepült menekültek statisztikája szerint például a horvátországi Krajinába visszatelepültek legszélesebb rétege 21%-kal a 65–74 évesek csoportja, de a valamennyi hazatelepülő elsöprő többsége 45 év feletti, vagyis már nem reproduktív korú személy. Ez azt is jelenti, hogy belátható időn belül nem lesz számottevő szerb népesség Szerbián és a Boszniai Szerb Köztársaság területén kívül.(2) A Trianon-sokkal összehasonlítva azt is le kell itt szögezni, hogy a négy évszázados török birodalmi lét után nem maradhatott olyan tárgyi és kulturális örökség a mai szerbekre, ami összevethető volna az erdélyi vagy felföldi hagyatékunk számosságával. Így – bizonyára vitatható és tökéletlen hasonlattal – egy átlag szerbiai szerb számára egy generáció múlva az eltelt két évtized területi veszteségei már olyasféle érzéseket keltenek majd, mint az, hogy Krassó–Szörény már nem Magyarország.
A szerbség történelme során domináns elemként csak a 20. századi jugoszláv államalakulatokban élt közösen. Ezért felmerülhet az is, mennyire erős bennük a közösségi érzés, és mennyire erősek a lokális tudatok – hasonlóan az illíriai és dalmát horvátokhoz. Természetesen létezik a modern közoktatásnak is köszönhetően egy romantikus közös nemzeti tudat, amelyben mára már összemosódott, közös hősökké váltak az egyébként egymást elszántan irtó királypárti csetnikek és kommunista partizánok, de mégis külön tudatuk van például a montenegróiaknak. Ez megjelenik abban is, hogy népszámláláskor Montenegróban statisztikailag külön etnikai csoportként rögzíthető a szerb, a montenegrói szerb, a szerb montenegrói és a montenegrói, az amúgy egyaránt szerb nyelvű és ortodox vallású domináns populációban. Montenegró önálló állammá válása tehát nem csupán gazdasági és lokális politikai érdekek eredménye, hanem egy még mozgásban, kialakulásban lévő csoportidentitás megnyilvánulása. Ennyire erős helyi identitásra nincsen példa magyar vonatkozásban.
Ami miatt legkevésbé érvényes a szerb és magyar Trianon-szindróma összehasonlítása, az a tudat, pontosabban tudathiány. A szerb oktatásban nem tanultak a magyar Trianonról, nem rendelkeznek erről ismerettel, nem tudnak róla, ami alapján bennük is felmerülhetne a párhuzam gondolata, ahogy nálunk. Sajnos teljesen általános, hogy a térségben egymás mellett élő népek nem tanulnak egymás történelméről, így nem is ismerik azt. A saját történelmi szempontokra koncentrálnak eléggé egyoldalúan a tankönyveink, és főleg az utódállamokban számtalan történeti mítoszt táplálnak, amelyek nem mindenkor jól adatoltak és hitelesen alátámasztottak, nem felelnek meg a korszerű történeti szemlélet igényeinek. Ez a jelenség meglehetősen általános, például az ausztriai iskolai történelemkönyvekben II. Rákóczi Ferencet mint egy rebellis lázadót említik, a magyar történeti szempontokat teljességgel mellőzve. A szerb oktatásban az I. világháború utáni területi nyereségekről úgy tudnak, hogy történelmi igazságtétel történt, ősi szerb területek tértek vissza az anyaországhoz, és szintén nem említik a magyar szempontokat. Sajnálatos, hogy a krajinai és boszniai szerb menekültek a Vajdaságban többségi helyzetbe kerülve gyakran kezdeményeznek erőszakos interetnikus támadásokat. Ez sem mutatja, hogy korábbi lakóhelyük kisebbségi léthelyzetéből olyan következtetést vontak volna le, amely által megértőbbek lennének mások kisebbségi helyzetével kapcsolatosan. Ehhez még sokat kell tanulni, és tanítani is térségünk népeit, hogy jobban ismerjék és megértsék egymást. Összességében elképzelhető, idővel felfedezik a szerbek is a párhuzamokat a mostani századfordulós történelmük és a magyar Trianon között, de elmondható, hogy egyelőre számukra nem így jelenik meg ez a sorsforduló.
 
 


Jegyzetek:
 
 
 
 
1 Koszovó mintegy felére kiterjedő fennsík, Metohija neve görög eredetű és a kolostorokra utal, albán neve viszont Dukagjin, egy ősi albán nemesi család neve után. Mivel az albánok az ókori illírek utódai, feltételezhetjük, hogy a terület lakossága huzamos ideje vegyes etnikumú.
2 Bosznia-Hercegovinából a háború előtti népességarányokhoz képest jelentősen nagyobb területet, a korábbi tartomány csaknem felét biztosította a daytoni status quo a szerbség számára.


« vissza