Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A Szerkesztő úr letette a tollát


Borbándi Gyuláról –
 

Vannak olyan személyiségek, barátok életünkben, akik annyira hozzánőttek mindennapjainkhoz, hogy nélkülük szinte el sem tudjuk képzelni a múló órákat, napokat, hónapokat, éveket. Lehet, hogy hetekig nem beszélünk egymással, mégis valamilyen formában minden alkalommal körünkben vannak, szólnak hozzánk, emlékeztetnek valamire. Ők azok, akikről el sem tudjuk képzelni, hogy ne tudjuk őket felhívni telefonon vagy beugrani hozzájuk egy-egy jó szóra, egy eszmecserére, emlékezésre, tanácsra, vagy egyszerűen egy pillanatra megpihenni és megfürödni személyiségük varázsában. Meg sem fordul a fejünkben, hogy ne legyenek elérhetőek, hogy ne legyen idejük ránk. Mint ahogyan a nap reggelente mindig felkel, úgy keressük mi is az ő társaságukat, gondolataikat nap mint nap.
Borbándi Gyula évtizedek óta egyike volt ezeknek az „eligazodási pontoknak”. Ő volt a Szerkesztő úr! Aki kigyomlálta sutaságainkat kéziratainkból, kemény, mégis megértő kritikát mondott szétburjánzó gondolatainkról, s persze mindig biztatott, inspirált, támogatott. Szerkesztette írásainkat, s csendben, soha nem előtérbe tolva önmagát, de szerkesztette életünk folyását is.
Szinte mindenki ismeri Csontváry-Kosztka Tivadar Magányos cédrus című festményét. Szokás szellemóriásokat, teljesítményükkel kitűnőket ehhez a hajlíthatatlan, megalkuvást nem tűrő cédrushoz hasonlítani. Amikor Borbándi Gyulára gondolunk, joggal merül fel bennünk a cédrus képe, mint annak az embernek a képe, aki viharos évtizedeken keresztül megingathatatlanul állt a „vártán”, tűrte a fagyos szeleket, ellenállt a kísértéseknek, s melegen tartotta lelkében (és folyóiratában, rádiójában, otthonában és beszélgetéseiben) azt az eszmét, ami magyarságához, népéhez, nemzetéhez, a szabad gondolkodáshoz kötötte.
Én mégis azt gondolom, a Szerkesztő úr nem volt „magányos cédrus”. Én úgy látom őt, mint egy a kis erdő közepén kimagasodó sudár, szikár fenyőfát, mely messzire lát a fák lombjai felett, s tobozának magvaival egyre csak növeli, bővíti a kis erdő kereteit, és megvédi a facsemetéket előrelátó fürkészésével a közelgő viharoktól, támadásoktól, bajoktól.
Borbándi Gyula ugyanis soha nem volt magányos. A Látóhatár, majd az Új Látóhatár szerkesztőjeként számtalan szerző, írók, költők, történészek, szociológusok sokasága vette őt körül. A Szabad Európa Rádió szerkesztőjeként is a kollégák, a rádió hallgatóinak megszámlálhatatlan tömege figyelte szavát, kereste társaságát. Bibó István mondta egyszer, hogy az ő síremlékére azt kellene felírni: Élt 1945–1948. E fájdalmas pillanatban, amikor Borbándi Gyula, a Szerkesztő úr úgy döntött, hogy végérvényesen leteszi tollát, s elmegy közülünk, a fejfájára megfogalmazhatjuk azt: Élt, mióta a szabad magyar gondolat megfogant, s él, míg a magyarságról, a nemzetépítésről egyetlen ember is megszólal.
Borbándi Gyula 1919. szeptember 24-én, Budapesten született, egy szerdai nap reggelén, a Szent István Kórházban, s 2014. július 23-án, szintén egy szerdai nap kora délutánján költözött át az égi Parnasszusra. A Kölcsey gimnázium elvégzése után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett államtudományi doktorátust 1942-ben, majd a Vallás- és Közoktatási Minisztérium tisztviselőjeként helyezkedett el. 1939 elején lett tagja az Országos Széchenyi Szövetségnek, s ott ismerkedett meg a közösségért végzett munka örömével, felelősségével. Ezek az élmények élete során végigkísérték, az ott szerzett értékek határozták meg későbbi tevékenységét. A szövetségen belüli falukutató munka révén ismerkedett meg a népi mozgalommal, a kibontakozó szociográfia műfajával. Falta a könyveket, érdeklődése minden irányban kiterjedt. Ő az a típusú értelmiségi volt, aki nem fogadta el az egysíkúságot, megérteni és feldolgozni akarta a gondolatokat, lemérni azok súlyát, majd amikor kialakította magában azok értékét, mértékét, akkor minősítette azokat. Hihetetlen mennyiségű jegyzet, levelek garmadája maradt utána, kisebb-nagyobb papírdarabok egy-egy gondolattal, értékelő megjegyzéssel. Szinte soha semmit nem dobott ki. Feljegyzései olvasmányairól, javítgatott kéziratok, laptervek, kritikai megjegyzések kezdeményezésekről képezik többek között munkássága teljességét. Ez a fajta „szerkesztői” szemlélete már egyetemi évei alatt kialakult.
Volt egy másik nagy szerelme is. A testmozgás, a testedzés, a sport. Hűséges Ferencváros-drukker volt. Az édesanyjától kapott zsebpénzét viszont sajnálta villamosra költeni, inkább moziba fizetett be, vagy könyvet vásárolt belőle, ezért a Podmaniczky utcából minden hétvégén gyalog zarándokolt el az Üllői útra, ahol az első félidőt még az utcáról hallgatta végig, a benn lévő tömeg morajából következtetve ki az eseményeket, majd – mivel a szünetben ingyen beengedték a diákokat – a második félidőben már a lelátóról követte nyomon kedvenc csapata küzdelmét. Élete alkonyán is úgy sorolta fel a húszas-harmincas évek ferencvárosi csapatainak összeállítását, mintha egy vizsgatételről adna számot.
Memóriája egyébként is egészen elképesztő teljesítményekre volt képes. A Vallás- és Közoktatási Minisztériumban irodája falára ki volt függesztve egy táblázat, amelyen a minisztérium szervezeti beosztása volt feltüntetve, hogy az egyes ügyiratok továbbküldéséhez eligazítást nyújtson. Évekkel később, már svájci emigrációjában, Borbándi ezt a táblázatot, mind a 415 névvel, pontosan fel tudta idézni és papírra tudta vetni. Ez a képessége segítette őt az óramű pontosságú, precíz szaktörténészi könyveinek készítésében is.
A háborút követően a Nemzeti Parasztpárt kötelékében találta meg azt a közéleti közeget, melyben elkötelezetten képviselhette mindazt, amit a világról gondolt. A hatodik kerületi szervezet titkárának választották, később a budapesti szervezetben is vállalt feladatot. Egyike volt a parasztpárti szervezkedés hétköznapi aktivistáinak, úgy érezte, abban a szellemi társaságban tehet legtöbbet hazájáért. A Parasztpárton belül Kovács Imre felfogását tartotta helyesnek, s jellemző, hogy vezetésével az egész hatodik kerületi szervezet kovácsimristának számított a párton belül. Kovács Imrének a parasztpártból 1947. februárban történt kilépése sem rendítette meg, hitt abban, hogy a népi demokratikus szándék nem taposható el. Kovácsnak 1947. novemberi emigrálása már jelezte a feje felett tornyosuló fellegeket, de ő nem akarta egyedül hagyni édesanyját, vívódott a távozás és a maradás között.
1949 januárjában kényszerült követni Kovács Imrét külföldre, mert felfogása, nézetei, szilárd demokrata, független gondolkodása nemkívánatos elemnek bizonyult a magyarországi politikát akkoriban irányítók számára, s közvetlenül szabadsága, élete is veszélybe került. Svájcban talált menedéket, ahol a külföldre menekült parasztpártiak gyülekeztek Kovács Imre körül. Két éven keresztül szállodákban vállalt munkát, míg végül 1951 augusztusától a Szabad Európa Rádió szerkesztőségében, az alapító rádiósok egyikeként találta meg azt a feladatot, melyet nyugdíjaztatásáig betöltött, amelyben örömét lelte, kibontakoztathatta képességeit. Gyulai Ernő (írói álneve a Szabad Európa Rádióban) neve sokak számára cseng ismerősen az idősebbek közül, amint azok a veretes, szépen fogalmazott, ritmusos magyar mondatok is, melyeket az ifjúsági, majd a kulturális osztály szerkesztőjeként rengetegszer felolvasott a „16, 19, 25, 31, 41 és 49 méteres rövidhullámhosszon”.
Münchenben töltött éveinek szabadidejét a sport, a sízés és a tenisz, illetve a mozi töltötte ki. Már fiatal korában is imádta a mozit, s ez tartós érdeklődéssé vált. Egy beszélgetésünk során felidézte, mennyit járt moziba a müncheni években, de hozzátette, barátját, Ekecs Gézát nem lehetett felülmúlni: „Ő évente több mint háromszáz filmet is megnézett, hol voltam én őhozzá, az évi kettőszáz filmmel!” – mondta elmaradhatatlan mosolyával a szája sarkában.
Miután sikertelenül próbálták feléleszteni az Emigrációs Parasztpártot, barátaival egy irodalmi-politikai folyóirat indítására szánták el magukat. Borbándi Gyula, Molnár József, Borsos Sándor, Vámos Imre és Gál Mihály 1950 novemberében jelentette meg a Látóhatár című folyóirat első számát, amely lap negyven éven át szolgálta az emigráns magyar kultúrát, példát és mértéket állítva a külföldre szakadt magyarok elé szakmaiságból, magyarságból, stílusból és értékrendből. Az akkor alig harmincéves fiatalok nem kis büszkeséggel és elhivatottsággal írták Kovács Imrének a titokban előállított folyóiratot ajánló levelükben, hogy „…íme tehát, Imre, megteremtettük annak a jövendő nagy pártnak a szellemi fórumát, (egyelőre szerény keretek között), mely a Te szavaiddal a hagyományokra támaszkodva, de korszerűen, levetve hibáinkat és szemellenzőinket, hivatva lesz a parasztság nemzetbe való beemelésére, és ezen keresztül a nemzet új élete beindítására.”
Ennyi év távolából nyugodtan mondhatjuk, betartották ígéretüket. A Látóhatár, majd 1958 végétől Új Látóhatár néven megjelenő folyóirat pótolhatatlan kincsesbányájává vált a magyar demokratikus gondolatok tanulmányozásának, a magyar emigráció élete megismerésének. A következetesség és a toleráns szemlélet, ha közvetlenül nem is, de közvetve biztosan hozzájárult az 1990-es magyarországi rendszerváltoztatáshoz. Jómagam két évtizeden keresztül küzdöttem az 1990-ben működését beszüntető folyóirat teljes anyaga megjelentetéséért, de az anyagiak hiánya miatt erre nem kerülhetett sor. Életem egyik nagy sikerének tartom, hogy 2013 szeptemberében Borbándi Gyula indíthatta el annak az internetes portálnak a szolgáltatását, amely lehetővé teszi az Új Látóhatár mind a negyven évfolyama teljes anyagának megismerését, tanulmányozását a digitális térben. A folyóirat pár száz emberhez juthatott el megjelenése időszakában, Magyarországon csak becsempészett példányokból ismerték a szerencsések – vannak olyan számai, melyek egyetlen magyarországi könyvtárban sem találhatók meg, de ennek a honlapnak a segítségével ma már százezrek, milliók olvashatják, használhatják bölcs és hasznos gondolatait világszerte. Így került méltó helyére Borbándi Gyula egyik életműve, az értékteremtő és értékőrző Új Látóhatár, melyet Molnár Józseffel együtt adott ki.
Az a látóhatár, ami Borbándit jellemezte, nem csak széles szellemi látóhatárt jelentett, hanem a világban való tájékozottságot is. Egyik legkedvesebb hobbija az utazás volt. Számtalan helyen járt, minden kontinensre ellátogatott, s persze minde­nütt volt barátja, ismerőse, aki szívesen fogadta. Nemrégiben kérdeztem tőle: „Gyula! Van olyan kontinens, ahová nem jutottál el?” Kedves, huncut mosollyal a szeme sarkában válaszolta, hogy nincs, mert ő bizony még a Déli-sarkra és az Északi-sarkra is eljutott, igaz, csak egyetlen napra, egy turistaútra. Ismerte a világot, a világ kultúráját, értékeit, ám ha megkérdezték tőle, melyik város tetszett neki a legjobban, válasza az volt: „Higgyétek el, Budapest a legszebb város a világon.”
Most, hogy ezeket a sorokat írom, eszembe jut egy rendszeres berzenkedése. Nem fogadta el, ha lebácsizták. „Mondd azt, hogy Gyula!” – válaszolta, ha valaki bácsinak nevezte. Ő soha nem volt „bácsi”, mindenkinek munkatársa, barátja, szellemi társa volt. Tudatosan nem osztotta a bölcsességeket, tanácsokat, hanem saját tapasztalatait, véleményét, gondolatait tette közkincsé, s aki azokat használta, elfogadta, azt örömmel vette. Tudását, munkáját nem saját tulajdonának, hanem a köz szolgálatában végzett kötelezettségének tekintette.
Mindamellett, hogy a Szabad Európa Rádióban dolgozott és szerkesztette az Új Látóhatárt, jutott ideje arra is, hogy dokumentálja a kort, amelyben éltünk, élünk. Nem volt olyan ismert, alkotó, gondolkodó személyiség az emigrációban, akivel ne állt volna levelező kapcsolatban, olyan újság, lap, folyóirat, melyet ne kísért volna figyelemmel, olyan esemény és rendezvény, melyről ne adott volna hírt. Nyugodtan lehet állítani, hogy ő és a folyóirata volt az emigráns magyarság krónikása. Hatalmas személyes archívummal rendelkezik. Így válhatott lehetővé, hogy a magyar népi mozgalom történetéből, az 1945 utáni magyar emigráció életrajzából olyan köteteket állíthasson össze, készíthessen el, melyek nélkülözhetetlen és megkerülhetetlen forrásai a közelmúlt magyar történetének, irodalomtörténetének. Patronálta, szerkesztette az emigrációban alkotó fiatal magyar költők, esszéisták antológiáit, írásaival segítette az induló, új kezdeményezésű lapok megmaradásért folytatott harcát. Kultúrát teremtett és ismereteket terjesztett.
Lezsák Sándor mesélte el múlt év szeptemberében 94. születésnapjának köszöntésén, hogy mikor először járt nála Münchenben, nem csak szállással, hanem szellemi táplálékkal is bőségesen ellátta. Odaálltak könyvespolca elé, s Gyula felszólította: „Válassz!” Szabad gondolkodásával nem volt összeegyeztethető, hogy arra gondoljon, vajon a magyar határon mit szólnak azokhoz a könyvekhez, melyeket adott. Tőle könyvekkel, folyóiratokkal megpakolva lehetett csak eljönni, s majd a határon idegesen, izzadt tenyérrel nyújtani az útlevelet, nehogy megtalálják a féltett kincseket. Mert ezek a könyvek, lapok valóban kincsek voltak, a függetlenül gondolkodó ember alkotásai, amely a szabadság és a boldogság, a kiteljesedett élet jellemzőit hordozták magukban.
Szólni szeretnék még Borbándi Gyuláról, az előadóról is. Ha élete másképpen alakul, biztosan egyik legkedveltebb professzora lett volna szeretett egyetemének, a „Pázmánynak”. Úgy tudott előadni, hogy tanított, s egyben szórakoztatott is. Előadásaiban a történetek, a példák sokasága igazította el a hallgatót, nem pedig a definíciók és meg nem kérdőjelezhető állítások merev szóoszlopai. Kérdezett és válaszolt magának, érvekkel és törvényszerűségekkel igazított el az ismeretek dzsungelében. Hányszor fordult elő, hogy az előre megírt előadásának oldalait félretéve szabad folyást engedett gondolatainak, s anekdotázva, ízes és példamutató fogalmazással mondta el az előírt témában gondolatait. Mert Gyula mindig annyit és arról beszélt, amit számára meghatároztak. Hihetetlen, hogy milyen precízen be tudta tartani a rá kimért előadásidőt, mennyire pontosan ragaszkodott a témához, melyre felkérést kapott.
Annyi mindent lehetne még felidézni azokból az emlékekből melyek hozzá fűződnek, kevés a papiros arcéle megrajzolásához. Ő valóban az a magasba szökő fenyő volt, aki a pár csemetéből álló facsoportból egy hatalmas fenyőerdőt nevelt, s hiszem, hogy ez a sok-sok felcseperedett fa mindörökké megtámasztja kidőlni szándékozó szülőapját.
Borbándi Gyulára nem lehet emlékezni. Ő mindig közöttünk lesz szellemes megjegyzéseivel, könyveivel, cikkeivel, emberségével. A Szerkesztő úr, a Krónikás megszólal minden leírt sorunkban, elhangzó mondatunkban. Velünk volt, van és marad. Nem búcsúzunk tehát, Gyula, hanem köszöntünk közelgő 95. születésnapod alkalmából!


« vissza