Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Államférfi vagy politikus - Jacques Chirac

JACQUES Chirac FRANCIA ELNÖK 1997. januári magyarországi látogatására jelentette meg a Mundus Kiadó a politikusnak azt a könyvét, amely eredetileg alkalmi célból készült: elnökválasztási kampányát indította vele 1994 őszén. A címlapon egy 1993-as budapesti fotó, Chirac Antall József és Vaclav Klaus között, egy olyan kép, amely inkább az újabb pesti látogatás dimenzióját jelzi, mintsem magáét a könyvét.

Az új Franciaországért ugyanis lényegét illetően egy adott pillanat, az 1994 őszétől 1994. május 7-ig, az elnökválasztás második fordulójának napjáig terjedő pillanat rögzítése. Nem több. Jacques Chirac nem igazi író a szónak abban az értelmében, mint elődei közül kettő is, Charles DE Gaulle és Francois Mitterrand. De Gaulle is, Mitterrand is, más-más módon, mestere volt a szónak, írásaik nem pusztán politikai üzenetet közvetítenek, hanem nagyon jelentős írói tehetségről tanúskodnak. Chirac esetében más a helyzet, ő mint vérbeli politikus tudja, hogy a francia politikai közegben csakis akkor érvényesülhet, ha gondolkodóként és íróként is megjelenik. Ha nem csak napi ügyekről, nem csak taktikai kérdésekről szól, ha nem pusztán a jelen és a közeljövő foglalkoztatja, hanem képes a mélyebb folyamatok megvilágítására és a távlatok felrajzolására. Ha bizonyítja, nem csak politikus, hanem államférfi is.

Olyan könyv született így, amely most, három évvel megjelenése, és két évvel Jacques Chirac elnökké választása után, rendkívül érdekes és tanulságos olvasmány. A Chirac-esszé főképp azokat a gondolatok veszi sorba, jól áttekinthetően, amelyek azután az elnökválasztási kampányban központi szerepet játszottak. Ezek közt is a legfontosabb a francia társadalom kettészakadásának (egyébként egy fiatal szociológustól, Emmanuel ToddtÓL átvett) gondolata, azoknak a jelenségeknek az elemzése, amelyek addig vezettek, s a kiút megjelölése.

A jelenségeknek ilyen fajta megközelítése azért rendkívül fontos, mert Chirac ezzel elszakad attól a szemlélettől, mely az Európai Unió építése során mindeddig domináns volt, s amelyet a haszonelvűség primátusa, vagy egyszerűbben szólva, a gazdaság abszolút prioritása, és egyfajta szűkén értelmezett liberalizmus jellemez. S azáltal, hogy a különféle pénzügyi egyensúlyok helyreállítása, a növekedés ütemének gyorsítása mellé (persze nem helyett) visszahozza a szolidaritás abszolút fontosságának tudatát, mintegy új dimenziót nyit a politikai térben. Vagy mondhatnám úgy is, hogy a francia demokrácia három nagy jelszava közül, a szabadság és az egyenlőség mellé visszaemeli a harmadikat, a teljességgel elfeledett testvériséget.

Az új dimenzió komoly politikai sikert hozott Jacques Chiracnak. A liberalizmust, ha akarom kereszténydemokrata, ha akarom, szociáldemokrata megközelítéssel, szociális elemmel akarván bővíteni, Chirac számos olyan szavazót nyert meg magának, akik addig a baloldal hívei voltak. Jól mutatta ezt a választási győzelmét követő óriási méretű és teljesen spontán utcabál a párizsi Concorde téren, ahol a külvárosi, köztük színes bőrű fiatalok együtt járták a táncot a polgári kerületek Chirac-rajongó fiataljaival. 1997 májusában Chiracot tehát elnökké választották.

Teltek-múltak a hónapok, de a társadalmi szakadás megszüntetéséből, a szolidaritás gondolatának középpontba állításából nem lett semmi. Néhány vérszegény intézkedés, azután 1997 novemberében egy elnöki beszéd a televízióban, arról, hogy a célok változatlanok, de megvalósításuk addig semmiképpen sem lehetséges, míg vissza nem tudják szorítani az államháztartás deficitjét, míg meg nem indul a növekedés, s helyre nem áll a társadalombiztosítás pénzügyi egyensúlya.

A kiábrándulás MÉRTÉKE persze a remények két év előtti fellángolásának nagyságrendjének felel meg. Kit érdekelnek a politikusi magyarázatok? Chirac népszerűsége hamarosan óriásit zuhant, a reménykedés pillanata után (ugyanúgy, mint 1981-ban, a Mitterrand keltette nagy reménykedés után) jött a kiábrándulás. Kinek a hibájából? A történtek jól mutatják, mennyire szűk a politikus játéktere. Akár komolyan gondolta Jacques Chirac, amit a társadalmi szakadás megszüntetéséről mondott, akár csak azért mondta, hogy megválasszák, annyi bizonyos, hogy nem volt, hogy nincsen ereje ahhoz, hogy ekkora léptékű fordulatot indítson el s valósítson meg.

Jó politikusként Chirac tudta (s talán ismerte is Hannah Arendt idevonatkozó remek elemzéseit), hogy nagyméretű politizálás csakis teljességgel új és egészséges alapozás nyomán lehetséges. Ez az alap lehetett volna a szolidaritás eszméjéé. Nem sikerült, talán, mert nem is sikerülhetett, folytatódhat tehát a politikai demokrácia rutinja, a küzdelem a maastrichti kritériumok teljesítéséért.

Aktuálisabbnak látszanak mai szemmel a könyv külpolitikai fejtegetései. Elnökségének eddigi két éve alatt Jacques Chirac egyértelműen a külpolitikában ért el nagyobb eredményeket. A Nagy-Európa gondolata, szemben a szűk Kis-Európáéval, itt is megjelenik, és, mint tapasztalhattuk, Chirac valóban nyitott ebbe az irányba. O az első francia elnök, aki nem felnőttként, hanem gyerekfejjel élte át a második világháborút, s így ő az első, akiben nem él már az a gyanakvás, amely valamennyi elődjében megvolt azon nemzetekkel szemben, akik a két világháború során a másik táborban harcoltak.

Ezért alakíthatott ki baráti kapcsolatot Antall Józseffel, s ezért vélekedhetett úgy már 1991-ben, amikor Mitterrand elnök még hallani sem akart a volt kommunista országok EK felvételéről, hogy Magyarországnak az új Európában a helye.

A politikában a szimbólumoknak rendkívüli a jelentősége. Ilyen szimbólumnak szánta Chirac Budapest látogatásának időbeliségét. Az hogy közép-európai útjainak sorában Budapest a második volt a geostratégiailag legfontosabb Varsó után, egyértelmű jelzés: Chirac ugyanúgy vélekedik, mint annak idején Antall József: a francia-magyar kapcsolatok ezer év óta sohasem voltak olyan jók és szorosak, mint ma, a század utolsó évtizedében.

(Jacques Chirac: Egy új Franciaországért. Gondolatok I. Mundus Kiadó, Budapest, 1997.)



« vissza