Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Antall József, a külpolitikus 2. rész


2. rész


 

A NIL ADMIRARI BÖLCSESSÉGE


 

BABITS Mihály a magyar jellemről írott tanulmányában11 azt a meglepő kijelentést teszi, hogy a magyar ember, legalábbis az a magyar, akinek portréját megpróbálja ebben az esszében fölvázolni, „kiváltképpen alkalmas a politikai és diplomáciai szerepre.” Babits magyarja olyan valaki, „akit meg nem veszteget és el nem vakít semmi. Mindent észrevenni és semmire rá nem csodálni. A nil admirari bölcsessége ez, s elsősorban csakugyan magatartás. Más szóval parasztflegma, és megfigyelhetjük a magyar parasztban. De megfigyelhetjük éppúgy a magyar úrban, sőt a politikusban vagy diplomatában. Abban például, aki legsajátlagosabban magyar közöttük, Deák Ferenc. (...) Mikszáth szerint már a magyar paraszt is született diplomata. A jó diplomatának legelső kelléke, hogy ne 'imponáljon' neki semmi: azaz éppen a nil admirari. Ő az, aki nyugodtan és szinte fölénnyel jár Európa nagy diplomáciai termeinek parkettjein, ámbár távoli kis nemzet gyermeke, melynek sorsa többnyire a nagyobb és boldogabb nemzetek politikájától, gyakran csak jóindulatától függ. Ő az, aki hideg szemmel figyeli meg a hatalmak egymás közötti viszonyait és titkos szándékait s fölhasználja őket egymás ellen, miközben valamennyit megnyeri magának nyugalmával és őszinteségével.”

Babits 1939-ben mintha a politikus és diplomata Antall József portréját rajzolta volna föl. Még az a további megjegyzése is pontosan ráillik, hogy „az ilyen látásmódot szoktuk érezni különösen magyarosnak. Ez mindig kicsit a humor határán van, ahol nem is lépi át ezt a határt.”12 A világ vezető politikusaival tárgyaló Antall József pontosan olyan volt, amilyennek Babits a magyar politikusdiplomatát leírja: az első pillanattól kezdve elfogulatlan, figyelmes, sohasem meglepődő, a maga értékének pontosan tudatában lévő, egy-egy történettel a hangulatot megalapozó, vagyis a tárgyalás hangnemét ő határozta meg. Megjelenése, személyisége olyan volt, hogy a tárgyalópartner már eleve figyelt rá, holott az ilyen jellegű megbeszéléseken máskor nagyon sok az üresjárat.

Antall fellépése eleve az egyenrangúság képzetét keltette. Említettem már, milyen hatással volt francia partnereire a balatonboglári francia nemzeti ünnep története, amellyel egyszerre fejezte ki a személyes és a nemzeti elkötelezettséget célja iránt. Még egy példát említek a számtalan közül. Az 1990-es választások után, de még a kormányalakítás előtt, a budapesti arab nagykövetek találkozni kívántak Antallal, hogy elmondják, tartanak attól, főképp a korabeli sajtó hangütése alapján, hogy a radikális politikai és külpolitikai fordulat következtében a Kádár-rendszer arabbarát és Izrael-ellenes irányzatát arabellenes és Izrael-barát kurzus váltja föl. A tárgyalás eléggé feszülten indult, ingerült megjegyzések hangzottak el, egészen addig, míg Antall át nem vette a szót, s elő nem adta, nagy részletességgel, hogy egyetemi éveiben, a megbeszélésen szintén jelen levő KATONA Tamással együtt arab tanulmányokat folytatott a híres GERMANUS professzornál. A hangulat egyszerre megenyhült és elkezdődhetett az érdemi párbeszéd.

HELYZETELEMZÉSEI MAJD MINDIG FRAPPÁNSAK ÉS MEGGYŐZŐEK voltak, egyrészt, mert remekül hasznosította rendkívül széles, alapos ismereteit, másrészt, mert többnyire képes volt arra, amire nagyon kevesen: hogy az ismert tényeket egy új és váratlan nézőpont bevezetésével teljességgel új megvilágításba helyezze. Bár a nemzetközi tárgyalásokon sohasem törődött azzal, hogy a kijelölt időtartamot betartsa, kitűnően szintetizált, s így az adott témáról: a magyar helyzetről vagy régiónk helyzetéről, a biztonsági problematikáról, térségünk és az orosz nagyhatalom viszonyának lényegéről mindig rendkívül mélyenszántó és a követendő politika erővonalait is magában foglaló elemzéseket adott.

Tudjuk, milyen mélyen hitt Antall József a jogállamban, a demokráciában; ez a jól látható elkötelezettsége, amellyel eléggé egyedül állott régiónk politikusai között, szintén jelentősen hozzájárult tekintélyéhez. De ugyanakkor a nemzetközi kérdésekben a tradíciók és a pillanatnyi helyzet adta realitásokból indult ki. Gyakran utalt a különböző kultúrkörök és civilizációk különbözőségére s az abból adódó politikai problémákra vagy lehetőségekre, így például, már jóval a jugoszláv válság kirobbanása előtt, rendszeresen emlékeztetett a Rómából táplálkozó Európa és a bizánci Európa rejtett ellentéteire. Minthogy a nyugati politikusok felfogását erősen meghatározza az a fajta univerzalizmus, mely egyrészt a felvilágosodás filozófiájából, másrészt a modern világ technológiai és világgazdasági uniformizálásából táplálkozik, Antall elemzései olykor váratlanul érték partnereit.

Így például az Európa Tanács főtitkárával, Catherine LALUMIÉRE-rel 1989-90-ben többször is tárgyalt hazánk fölvételéről ebbe a szervezetbe, amely eredeti szándéka szerint az európai demokratikus jogállamokat volt hivatott összefogni. Antall úgy vélte, a felvételt szigorú feltételekhez kellene kötni (s ez Magyarországra is érvényes, hangoztatta még 1989 novemberében), hogy ezzel is elősegítsék a demokrácia diadalát Európa keleti felében. Ez nem lesz könnyű, tette hozzá, mert míg a római hatás alatt fejlődött országokban megvannak a demokrácia és a jogállamiság tradíciói, a bizánciakban viszont sokkal kevésbé. Lalumiére számára ez teljes újdonságnak hatott, s bár, neki is köszönhetően, Magyarországot elsőnek vették fel az ET-be a volt kommunista országok közül 1990 októberében (aminek akkor megvolt a komoly politikai jelentősége), a későbbiekben az Antall által előadott szempontokat az ET teljesen elhanyagolta, s a maga szabta feltételeket nemigen véve komolyan, tagjai közé fogadta a jogállamiságnak csak részben eleget tevő államokat is.

A KÜLPOLITIKAI KÉRDÉSEKNEK EFFAJTA MEGKÖZELÍTÉSÉVEL ÁM Antall persze nem állott egyedül. Hasonlóan gondolkodott például annak idején Charles DE GAULLE is, aki a maga idejében szinte teljesen egyedül állott azzal a felfogásával, hogy az éppen aktuális ideológiáknál erősebbek a nagy kulturális tradíciók; ellenfelei (s a többségében baloldali média) bogarassága és korszerűtlensége jelének tekintették, hogy a Szovjetunió helyett folyton Oroszországról beszél. Azóta bebizonyosodott, hogy neki volt igaza: ami húsz évvel halála után történt, az egyértelműen őt igazolta.

Antall tudatosan és ösztönösen jó megközelítéseire az egyik legjobb példa éppen az orosz kérdés kezelése. Említettem már, hogy ebben nem értett egyet MITTERRAND-nal, de Jacques CHIRAC-kal is vitába keveredett 1993. szeptemberi tárgyalásukon. Az 1991. augusztusi moszkvai puccs idején, amikor az orosz reformkurzus léte forgott veszélyben, Antall habozás nélkül a puccsisták ellen foglalt állást, míg Mitterrand (aki egyébként telefonon Antall József véleményét is kikérte), minden további nélkül elfogadta, mert véglegesnek hitte a bolsevikok visszatérését a hatalomba. Antall reagálása gyors, okos és bátor volt, hiszen az esetleges fordulat veszélybe sodorhatta volna az új közép-kelet-európai demokráciákat.13 Ugyancsak rögtön felismerte Antall József Borisz JELCIN súlyát, míg számos nyugat-európai baloldali politikus, így Jean-Pierre COT, sőt maga Mitterrand elnök is, elzárkózott ebben az időben a vele való találkozástól, úgy vélekedvén, hogy GORBACSOVVAL szemben Jelcinnek nincs semmi esélye. Antall, akinek Jelcinről adott jellemzése rendkívül nagy hatást tett számos nyugati tárgyalópartnerére, végül is teljes sikerrel vitte végig a szovjet, majd az orosz vezetéssel való tárgyalásait: a Varsói Szerződés és a KGST megszűnése, a Vörös Hadsereg egységeinek kivonása, a barátsági szerződés megkötése és az adósság ügyének részleges rendezése alighanem a maximum volt, amit Magyarország a keleti birodalommal szemben elérhetett, s mindezt a politikai bizalom megtartása, illetve új, korrekt alapokra helyezése mellett.


 

AZ ANTALLI KÜLPOLITIKA MÉRLEGE


 

1990 közel 180°-os fordulatot hozott a magyar külpolitikában. Az Antall-kormány nehezebb helyzetben volt, mint például visegrádi partnerei, mert nem csak 1945, hanem 1920 következményeivel is meg kellett küzdenie. A stratégiai célokat a miniszterelnök már a választás utáni pillanatokban megjelölte: euroatlanti integráció, Magyarország visszatérése a demokráciák politikai és gazdasági közösségébe és az összmagyarság érdekeinek érvényesítése. Rendkívül ambiciózus célok ezek, hiszen olyan radikális irányváltásról van szó, amilyenre történelmünkben nagyon ritkán került sor, másrészt pedig 1945 óta először fogalmazódott meg kormányprogramként, hogy Magyarország nem mondhat le a Trianon következményeként más fennhatóság alá került magyarok érdekeinek képviseletéről.

A három nagy célkitűzés közül a második egyértelműen sikerült az Antall-féle külpolitika nagy periódusában, 1990 és 1992 között. Amire száz éve, vagy ha akarjuk, évszázadok óta nem volt példa: Magyarország egyértelműen a „civilizált” országok közé számít, akár a politikai, akár a gazdasági, akár a kulturális szféra véleményét tekintjük. Tegyük hozzá, ennek minden előnyével és minden hátrányával. Az egyenrangúnak ítélt partner ugyanis nem számíthat kivételezett bánásmódra, meg kell küzdenie azokkal a nehézségekkel, amelyeket az új szövetségesül kívánt államok sokszor a miénkkel ellentétes vagy éppen ütköző érdekei teremtenek. Az új barátok így nemigen méltányolták sem történelmi sérelmeinket, sem legújabb érdemeinket: a Marshall-segélyt, melyet a kommunisták annak idején elutasították, nem kínálták fel újra. Viszont, s ezt nem lehet eleget ismételni, Magyarországról ebben az időszakban olyan pozitív kép alakult ki a világban, mint újabb történelmünk során még soha. E kedvező megítélésnek legközvetlenebb következménye volt a gazdasági befektetők rendkívüli érdeklődése, ma már mindenki számára nyilvánvaló, hogy a kilencvenes években a segítség egyetlen módja a befektetők megjelenése és a piacok megnyitása. A Magyarország iránti bizalmat jól jelezte a brüsszeli EU-központ által 1994 márciusában elvégeztetett közvélemény-kutatás eredménye, mely szerint az akkor még tizenkét tagország közül tíznek a lakosai hazánkat látnák a legszívesebben új tagnak az Unióba jelentkezők közül.

AZ EUROATLANTI INTEGRÁCIÓ ÚTJÁN kevesebbet haladtunk előre, mint az illúziókergetők, a legtöbben várták. Az Európa Tanácsba való gyors felvételünk után, egyedül az OECD-felvételünk ügye haladt a megfelelő tempóban (igaz, azóta ott is lekörözött az elején még mögöttünk álló Csehország), az évtized közepére remélt EK- és NATO-felvételünk későbbre tolódott. Mindamellett egy olyan folyamat indult el Antall József irányításával, melyet legfeljebb lassítani, de megállítani már aligha lehet: a Kelethez kötő láncok elszakítása megnyitotta az utat a természetes szövetségi rendszerünkhöz való visszatéréshez, másrészt pedig sikerült elérnie (ez többek közt a francia-magyar szerződésben is benne foglaltatik), ha az időpont megjelölését nem is, de az elvi egyetértést felvételünkkel kapcsolatban.

MA MÁR TUDJUK, hogy Margaret THATCHER14 és Francois Mitterrand is15 élesen ellenezte a német újraegyesítést, melyet sem ők, sem politikus társaik nem láttak előre, így tehát aligha meglepő, hogy a szovjet birodalom összeomlása teljesen felkészületlenül találta a világ vezető politikusait, de a politikai elemzőket is. Ugyancsak nehezítette egy új politikai felfogás kialakítását az Öböl-háború, majd a jugoszláv konfliktus kirobbanása, másfelől pedig a világgazdasági recesszió és az Európai Közösség esetében a tagállamok inkább rövidtávra tekintő politikája; hiszen a többnyire négy- vagy ötéves választási ciklusok túlzottan óvatossá teszik még a segítségre hajló politikusokat is.

Az 1989-90-es eufóriát követő visszahatás mélypontja alighanem Mitterrand 1991. júniusi prágai beszéde volt, ahol több évtizedes messzeségbe tolta ki a régió államainak felvételét. Igaz, később visszakozni kényszerült. Az Antall-féle külpolitika nagy sikerének többek közt épp az tekinthető, hogy a stratégiailag rendkívül kedvező, de taktikailag megnehezült körülmények között el tudta érni, hogy EK- és NATO-csatlakozásunk kérdése állandóan napirenden maradjon, hogy a kérdésben tartózkodó vagy ellenséges nyugati politikusok pszichológiai defenzívába szoruljanak.

1991-ben már nyilvánvalóvá vált, hogy a volt KGST-országok felvétele csakis szelektív lehet. A visegrádi együttműködés jelentős előnyt adott Magyarországnak, Csehszlovákiának és Lengyelországnak; jól érezhető volt ez Párizsban, ahol francia politikai körökben kitűnő visszhangot keltett a három visegrádi nagykövet rendszeres együttes fellépése, és ahol a Visegrád szó, pozitív felhanggal, közismertté vált. A későbbiekben, egyrészt geostratégiai okokból, másrészt mivel a kisebb országok felvétele nyilvánvalóan kisebb terhet jelentene az EK-nak (melynek programjába tartozik, s Portugália és Görögország példája mutatja, hogy milyen sikerrel, a fejletlenebb tagországok felzárkóztatása) egyre inkább Magyarország és Csehország került az előtérbe. 1994 tavaszán az EK meghatározó hatalmainak, Németországnak és Franciaországnak az volt a — nyilvánosság előtt persze nem hangoztatott s egymással bizonyosan egyeztetett felfogása —, hogy az első fordulóban e két ország felvételére kell sort keríteni.16

Az időközben történtek, a magyar választások eredménye, makrogazdasági problémáink, a befektetések lelassulása, sajnos megzavarták ezt a képet, Csehország egyértelműen kedvezőbb helyzetbe került. Feltehetőleg időt veszítünk a szociálliberális kormányzat hibájából, de a folyamat nem állott meg. jól mutatják ezt Jacques Chirac megnyilvánulásai; még elnökjelöltként mondott programbeszéde, melyhez eddig pontosan tartja magát, egy olyan Európát vázol, mely teljesen egybevág Antall József elképzeléseivel.17

A magyar belpolitikában az SZDSZ már 1987-től azt, az Egyesült Államokban jól bevált, stílust vezette be, mely semmilyen eszköztől sem riad vissza az ellenfél lejáratására, s ezzel politikai előnyök megszerzésére. Ez a, nyugat-európai felfogástól jelentősen eltérő módszer (mely egyébként a lengyel belpolitikában is döntő szerepet kapott), a külpolitikai szférát sem kímélte, eltérően éldául a cseh vagy a francia politikai élettől, ahol a külpolitika vitatása tabunak számít.18 A szélsőjobboldali veszély eltúlzása, mely kizárólag választási célokat szolgált, s amely a nyugat-európai és amerikai médiában folyamatosan jelen volt 1992 őszétől kezdve, a politikai és a gazdasági szférát végül is alig érintette meg, a kedvező Magyarország-képet nemigen befolyásolta. Jóval több kárt okoztak az Antall József magyarpolitikája elleni támadások.

Antalinak 1945 hátrányos következményeit tehát sikerült alapvetően felszámolnia, jóval nehezebb dolga volt viszont Trianon következményeivel. Ez az 1945 óta tabutémának számító kérdés a nyolcvanas évek végén került végre a nyilvánosság elé a Demokrata Fórum Jurta Színház-beli rendezvényei révén, s ugyanakkor az MSZMP néhány politikusa, így SZŰRÖS Mátyás, POZSGAY Imre, TABAJDI Csaba is kezdte reálisan kezelni. Az 1989 decemberi román fordulat azt az illúziót keltette, hogy a térség országaiban nagyjából egyszerre végbemenő demokratikus átalakulás végre lehetőséget ad a megoldásra. Ugyanakkor a témáról addig sohasem hallott vagy éppen hallani nem akaró nyugati politikusok felfogásában is változások következtek be: így az említett 1990 januári Mitterrand-Antall megbeszélésen a francia elnök úgy nyilatkozott (két évvel később a nyilvánosság előtt is kifejtette ugyanezt a véleményét), hogy „Trianon igazságtalan volt, de az akkor kijelölt határok mai módosítása éppolyan igazságtalanság volna”.19

Mitterrand ezzel pontosan megjelölte azokat a korlátokat, melyek között a magyar politika mozoghat: határmódosításra nincsen lehetőség, viszont az igazságtalanságokat valami módon jóvá kell tenni. Ez pedig nem lehet semmi más, mint a kisebbségek számára a megfelelő jogok biztosítása. Rendkívüli visszhangot keltett és számtalan támadás tárgya lett Antall Józsefnek, az a választási győzelem után, 1990. április 8-án tett kijelentése, mely szerint „lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke” lesz. E kijelentésével Antall megtette azt a lépést, amit, mint államférfinak, meg kellett lennie, elment lehetőségei végső határáig. Nyilvánvalóvá téve, hogy az új magyar demokrácia nem fog lemondani a környező államokban élő magyarok védelméről s érdekeinek adott esetben történő képviseletéről.

ANTALL KIJELENTÉSÉNEK HATÁSÁRÓL nem készüllek fölmérések, de megkockáztathatjuk azt a véleményt, hogy alighanem történelmi jelentőségűnek fog bizonyulni, hatása olyan jellegű volt, mint II. JÁNOS PÁL pápa híres „Ne féljetek!” felszólításáé. A pozitív fejlemények közé tartozik, hogy Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában magyar pártok alakultak, melyek elindultak a választásokon, képviseletet szerezlek, és hogy a magyar kormányzat immár ezekkel a legitim magyar képviseletekkel működhetett együtt. A negatívok közé tartozik viszont, hogy valamennyi fent említett államban, még a legdemokratikusabb Csehszlovákiában is, épen maradtak a régi reflexek, s nem indulhatott el egy nyugati (például dél-tiroli) típusú kiegyezési folyamat.

A POLITIKAI MOZGÁSTÉR RENDKÍVÜL SZŰK E KÉRDÉSBEN, szövetségeseink nincsenek. Az Antall-féle politikát minden oldalról támadások érték; a magyar ellenzék az érintett országok asszimilációt szorgalmazó köreivel egybehangzóan helytelenítette a 15 millió magyar miniszterelnöke kifejezést, saját táborában a szemére vetették, hogy nem képes keményebb fellépéssel korrigálni a történelmi méltánytalanságokat, míg bizonyos vezető nyugati köröket egyedül a nyugalmi helyzet helyreállítása érdekelte. így történhetett meg, hogy 1992 vége felé a kialakult konfliktushelyzetekért, az elemi logika feje tetejére állításával, Antall politikáját kezdte hibáztatni az az alkalmi érdekszövetség, mely a magyar ellenzékből és médiából, a szomszédos országok nacionalista vezetőiből, valamint a nyugati média egy részéből s néhány nyugati politikusból állott össze. A nacionalista veszély eltúlzásánál, amely mögött a három érdekcsoportnál más és más hátsó gondolatok húzódtak meg, veszélyesebbnek mutatkozott az euroatlanti integráció kérdésének a kisebbségi kérdéssel vagy-vagy alapon történő összekapcsolása.

A Balladur-terv története pontos illusztrációja ennek a helyzetnek. Első verziója 1993 májusában még kifejezetten kedvező volt a magyar politika szempontjából, hiszen végre a centrumba helyezte a kisebbségi problematikát, és — a Helsinki Egyezmény logikáját követve — kisebb határmódosításokat sem tartott elképzelhetetlennek. De a tervért lelkesedők, köztük a magyar Külügyminisztérium, nem vették észre, hogy a Balladur-terv elsősorban a majdani francia elnökválasztási kampány egyik eleme, s akkor is támogatták (míg például Václav KLAUS keményen elutasította 1993 októberében), amikor eredeti logikája ellenébe fordult, és a magyar-szlovák és a magyar-román szerződés aláírásától tette függővé a magyar EK-felvételi kérelem támogatását.

Antall József betegségének előrehaladása tette nyilvánvalóan lehetővé, hogy 1993 második felében a magyar külpolitika elfogadja a vagy integráció, vagy kisebbségi autonómia teóriát, mint kiindulópontot: ez azután egyenesen vezetett a Horn-Kovács-féle külpolitika üres retorikájához („szakítani Antall konfrontációs felfogásával és a szomszédokkal kibékülni”), majd a magyar-szlovák szerződés Horn-Meciar-Balladur-féle aláírásához, vagyis ahhoz a szituációhoz, mely egyértelműen magában hordozta a későbbi fejleményeket, a szerződés tárgyalását lúl korán elindító, majd a szerződést aláíró politikusok eleve kudarcra kéltségét. A keleti iskolán felnőtt külügyi gépezet egyébként sem volt képes pontosan érzékelni egyfelől a lehetőségek, másfelől a feltétlenül meglépendő lépések határait: ennek tudható be a Szlovákia és Románia EU-felvételekor elszenvedett magyar kudarc is.20

A külpolitikai sikerek mindig kemény alku nyomán születnek meg, ebben a közegben nincsen barátság, bármiféle segítség csakis egy másik szívesség ellentételezése lehet. Ebben a közegben az érdekek dominálnak, s partnereinket sem sérelmeink, sem illúzióink nem érdeklik; ha eredményt akarunk elérni, akkor arról kell meggyőzni őket, hogy érdekeik egybeesnek, ha talán rövid távon nem is, de legalább középtávon, a mi érdekeinkkel. Antall József ebben a szellemben politizált, ha nem is sikerült mindig megértetnie politikájának végrehajtóival, hogy az éltanulóság legfeljebb szóbeli dicsérettel jár, de jutalommal aligha.

TRIANON KÖVETKEZMÉNYEINEK HELYREHOZÁSA TERÉN így csak az első lépések történtek meg, de a fordulat így is nyilvánvaló. A vezető nyugati politikusok, akik e kérdésnek még a létezéséről sem tudtak, vagy éppen tagadták a kérdés létezését, kénytelenek voltak beépíteni külpolitikai terveikbe; másfelől kialakult, ha nem is eléggé hatékony formában, a magyar kormányszervek és kisebbségek legitim szervezeteinek az együttműködése. Az 1990. április 8-i kijelentéshez képest ez még kevés, de benne rejlik távlatilag a megoldás lehetősége.

Antall Józseffel a sors egyszerre volt kegyes és kegyetlen: ritka történelmi lehetőséget kapott Magyarország felemelésére, de nem adatott meg neki az idő, hogy művét beteljesítse. Külpolitikusként Antall a legjelentősebbek közé tartozik, mert rendelkezett, mint csak kevesen, látomással, s ugyanakkor tudta a módszert is, mely annak megvalósításához vezet. Amit megteremtett, az persze törékeny és beteljesületlen, mint oly sok minden ezen a területen, de ugyanakkor megteremti a lehetőséget, hogy Magyarország, hosszú évszázadok óta először, önmagával is kibékülve, a folytonosság jegyében beteljesítse az államalapítás óta benne rejlő lehetőségeket.


 

Jegyzetek:


 

(11) Babits Mihály: A magyar jellemről. Először megjelent a Szekfű Gyula szerkesztette Mi a magyar? c. kötetben, Egyetemi Nyomda, Budapest, 1939., 63.1.

(12) Uo. 62.1.

(13) A puccs másnapján, 1991. augusztus 22-én Alain Juppé, akkor az RPR főtitkára, levelet intézett hozzám, melyben kérte, tudassam a magyar kormánnyal, hogy a francia ellenzék nem maradna tétlen, ha restaurációs folyamat indulna el a térségben. A puccsot tehát komolyan vették, de az ellenzék reakciója épp ellentétes volt Mitterrand elnökével, aki fontosabbnak ítélte a jó kapcsolatok fenntartását az esetleges győztessel.

(14) Margaret Thatcher: The Downing Street Years, London, Harper Collins, 1993. Az angol miniszterelnök a 26. fejezetben foglalja össze a „kommunizmus bukásáról és a német újraegyesítésről” való emlékeit és gondolatait. E fejezetben számol be 1990 őszi budapesti útjáról is, nagy megbecsüléssel szólva Antall Józsefről, akinek „megvolt a tehetsége és a tekintélye, hogy Magyarországnak megadja azt a folyamatosságot, amelyre szüksége volt”.

(15) Jacques Attali: Verbatim 111., Paris, Fayard, 1995. Mitterrand volt tanácsadója, utóbb az EBRD elnöke, feljegyzéseire támaszkodva követi napról-napra Mitterrand tevékenységét. Az 1988 és 1991 közti időszakot feldolgozó harmadik kötetből kitűnik, hogy a francia elnök először nem hitt abban, hogy Gorbacsov lemond az NDK-ról, majd a fejlemények láttán, szívesebben látta volna, ha az NDK önálló államként demokratizálódik. Ezzel magyarázható az NDK-ban 1989 októberében tett látogatása.

(16) Ez hangzott el egyértelműen Boross Péter 1994. február 23-i tárgyalásain a francia elnök szájából, míg Balladur miniszterelnök ugyanezt a közép-európai megegyezések feltételével látta lehetségesnek, s hasonlóképpen vélekedett Helmuth Kohl is április 18-i budapesti tárgyalásai során. A magyar-cseh közös fellépést azonban lehetetlenné tette Václav Klaus Visegrád-ellenes taktikája. A magyar kormány ezért Lengyelországgal egyeztetve adta be április 1-én EK-felvételi kérelmét.

(17) Jacques Chirac egy többpólusú világról beszélt, mely felváltaná a kétpólusú világrendet, ennek egyik pólusa Nagy-Európa, mely partnerként működik együtt a volt Szovjetunió államaiból kialakuló új szövetséggel. Keresztülvihető-e ez az elképzelés, mely az Egyesült Államoktól és az ex-Szovjetuniótól független pólust kíván létrehozni? Nagyon is kérdéses, de a Chirac-ellenes támadások indulata azt mutatja, hogy számos érdeket keményen sértene.

(18) A velünk szemben szerzett előnyt Csehország nagyrészt annak is köszönheti, hogy a kormánypártok, az ellenzék és a média belföldön és külföldön is mindig pozitív, a valóságnál pozitívabb képet festett a cseh helyzetről, ami végül is meghozta eredményét. Ami a francia külpolitika nemzeti konszenzusát illeti, emlékeztetek Laurent Fabius szocialista frakcióvezető szeptemberi megnyilvánulására, amikor is a merényletek ügyében teljes szolidaritást vállalt a kormánnyal.

(19) Ezt az 1989 végén kialakított felfogását Francois Mitterrand a párizsi Palais des Congrés-ban, 1992. június 5-én elmondott beszédében fejtette ki először a nyilvánosság előtt.

(20) A magyar reakció nem volt hatásos: miután nem sikerült elérnie, hogy a két állam felvételét kötelezettségvállaláshoz kössék, ellenszavazattal fenyegetőzött, szembekerülve így szinte mindenkivel. A Quai d'Orsay, mely addig a legnagyobb elismeréssel követte az antalli külpolitikát, sajnálkozással jelezte, mennyire csodálkozik a magyar Külügyminisztérium ügyetlenségén.



« vissza