Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Antall József hagyatéka, 1993–2013

Húsz éve távozott el közülünk Antall József. 1993 decembere – milyen távol s milyen közel!
Húsz év igen sok idő egy élet pályáján, három életkorszakot ível át. 1993 nekem nincsen messze – de a huszonhárom évesnek emléke is alig van róla, s azóta végigélte gyermekkorát és túllépett kamaszkorán is. De hogy valójában, lelkileg átélt időben mennyi az a húsz év, függ a történelmi korszaktól is, amelyben élünk, amelyet átéltünk. Húsz év: 1910 és 1930 között milyen irdatlan a távolság! Nemcsak a világháború szakadéka, a Versailles-ban lerombolt európai lelki hidak tátongó hiánya miatt oly nagy. A gondolkodásban, a mentalitásban és az életstílusban a Körösfői-freskós, aranyvirág-indás Zeneakadémiától a dísztelenül geometrikus Bauhaus-házakig, az estélyi ruhás keringőzőktől a rövid szoknyában szvingező nőkig, Mikszáth Kálmántól A csodálatos mandarinig oly felfoghatatlan a távolság/változás, hogy csak bámulunk, és megkérdezzük: mi történt, mi is történhetett? 1944-től 1964-ig – ha egy másik intervallumot ragadunk ki, s ezúttal csak a magyar politikát tekintjük – megint csak a szakadékok tűnnek szembe, s nem a hidak: nyilasuralom, szovjet megszállás, kommunista fordulat, forradalom, Kádár-terror, Kádár-béke. Mi minden ment végbe azokban a magyarokban, akik ezeket a végletes eseményeket végigcsinálták, elszenvedték, vagy csak lelki szakadékaikat járták meg!
1993 és 2013 között nem tátong ilyen szakadék a magyar köztudatban, s a változások a külső világban sem voltak ilyen drámaiak. Talán még a 2008-as válság sem az – bár még nem ért véget, s meglehet, hoz még drámát a világban, s hozhatja a közgondolkodás, a mentalitás drámai átalakulását. Talán a 2006. októberi budapesti rendőrrohamok: igen, akkor a szakadék széléig jutottunk. 2010, a választásokkal belépő új kormányzás is visszatérés volt inkább az 1994-ben és 2002-ben megszakadt rendszerváltozáshoz – újrakezdés, de nem új kezdet. 2013-ban értjük és érvényesnek érezzük 1993 fontos mondatait. Nem érezzük őket idegennek, furcsának.
1993 decemberében az a magyar államférfi távozott el, aki csapatával, nemzedékével lerakta az új demokrácia vágányait, melynek krédója a politikai középút, a mérséklet pluralizmusa lett, a korszerűség és a legjobb magyar és európai hagyományok jegyében.
S ez az útvonal nem változott. Valóban, mint Egedy Gergely különbözteti meg Antall József és Orbán Viktor jobbközép kormányzását, lehet beszélni patrícius konzervativizmus és plebejus konzervativizmus különbségéről. De az alapvető értékek nem mások. A kor változott, s a válaszok is – de nem fordultak a korábbi válaszok ellentétébe.
Változott a kor. Akkor Antall-lal Adenauer és Schuman emelkedett kereszténydemokrata európai integrációja felé törekedtünk. Ma túl vagyunk a kijózanodáson és a kiábrándulásom a mostani túlközpontosított, bürokratikus Unió, a mi felemás európai integrációnk ügyében. Akkor Antall a bankok feltőkésítését segítette költségvetési pénzen – hogy létrejöhessen egy gazdasági újjászületést inkubáló bankrendszer. Ma már tudjuk, hogy ezek a Horn-korszakban jórészt külföldivé lett bankok ezt a költségvetési, vagyis közösségi tőkét magántulajdonuknak tekintették, s javarészt a spekulatív meggazdagodásra fordították. Antall segítette a működő tőke beáramlását, hogy korszerű munkakultúra és technológiai kultúra jöjjön be az országba – azóta megértük s megértettük, hogy oly sokan az új beruházók közül csak bérmunkát kívántak végeztetni olcsón, vagy piacot szerezni. Mert akkor nem láttuk még, hogy olyan globalizációs korszak küszöbén állunk, amelyben a külföldi tőke a saját anyaországa gazdaságstratégiai érdekeit sem veszi tekintetbe, nemhogy a miénket. Az összeomlott Szovjetunió és a recsegő-ropogó Kelet-Közép-Európa katasztrófájában nem volt elég időnk és energiánk arra sem figyelni, hogy életben tartsuk, mentsük át arra érdemes ipari kultúráinkat – s ilyen irányú kísérleteinket meghiúsította a Kádár-korszaktól öröklött hatalmas államadósság.
Ennyivel vagyunk hát túl Antall Józsefen, az aktuálpolitikuson. Mennyivel? Nem sokkal. Az Antall-kabinet egyik 1993-as kormányülésén került megszavazásra az a kormányhatározat, amely megnevezte a magyar nagyvállalatoknak azt a mintegy százas listáját, amelyben az államnak meg kellett tartania a döntő beleszólási jogot – a teljes tulajdontól a többségi tulajdonon át az aranyrészvényig.
Horn Gyula 1994-ben belépő nómenklatúra-kormányának első teendői közt volt ennek a kormányhatározatnak a semmissé tétele, és megindult a gőzhenger: az energia- és közműszektor gyors, fölösleges kiárusítása. E lista tulajdonlási kritériumaihoz máig még nem tudtunk egészen visszatérni, még az elmúlt három év erőteljes visszavásárlási programjával sem.
Ez az élmény, az 1987 és 1994 közti évek sosem vesztették el számomra jelentőségüket. Újra s újra azon kapom magamat, hogy a fejemben végigpörgetek egy eseménysort, és újra vizsgálom, más és más szempontból. Ezekben a vizsgálatokban és újragondolásokban, úgy veszem észre, mindig új szempontokat hoznak a történelmi pillanat fordulatai és a változó mentalitás, körülöttem is, bennem is. Ezek a lassan történelemmé alakuló antalli évek alapvetően befolyásolták azt, hogy hová juthat mára Magyarország – ha nem lettek is egymagukban minden téren elhatározó erejűek, megteremtettek egy demokratikus játékteret, és ezen belül felkínáltak egy alternatívát, amely követhető, követendő lett volna. Olyan alternatívát, amely máig mintául szolgál, és az elmúlt két évtizednek azokat a politikai korszakait, amelyek az ehhez a mintához és kezdethez való visszatérést szolgálták és szolgálják, a sorsunk formálásában tett helyes, biztató lépéseknek tekinthetjük.
 
 
Személyiség és professzionalizmus
 
 
1993 valóban oly távol s olyan közel is van: a folyamatosság a felszínen is, mint búvópatak is, a tektonikus mozgásokban is tovább él. Eléggé távoli már az 1989–93-as történelmi pillanat ahhoz, hogy Antall Józsefet jelentőségének nagyságában lássa már mindenki, az egykori ellenfelek s talán a konok ellenzők is. Eléggé távoli ahhoz, hogy nekifogjunk és szemügyre vegyük az államférfit: milyen politikusi elvek és minták vezérelték cselekvésében és gondolkodásmódjában? Milyen ars politica volt az övé, s mindez milyen tradíciókban és hatásokban gyökeredzett? Ennek feltárásában szeretnék ezúttal, az emlékezés e pillanatában, néhány lépést tenni.
S mert Antall nem egy kritikusa hajlamos volt megtagadni tőle a politikus professzionalizmusát, ezúttal ez utóbbiakról szeretnék szólni – s e tektonikus mozgások levezénylőjének politikusi alkatáról. Antall József nem a politikából, hanem a gondolatok és az intézményigazgatás világából került a közszereplés színpadára – mint annyian mások a rendszerváltó gárdából. Olyan történelmi pillanatban történt ez, amikor a gondolatok nagyon fontosak lettek a politikában – s ezért nem véletlen, hogy annyi értelmiségi lépett akkor a közszereplés útjára. Ők ismerték fel világosan a történelmi pillanatot – és szükség volt az ő messzebb és nagyobb körben széttekintő gondolataikra.
Nézőpontom tehát az értelmiségié, aki e téren talán közelebb áll az utca emberéhez, a polgárhoz, s az olykor megfoghatatlan, de kétségtelenül létező közérzülethez, mint a szaktudós. Egy fontos kiegészítéssel: olyan értelmiségié a nézőpontom, aki belülről ismerte meg a politikai küzdelmek és a döntéshozás világát, mégpedig olyan pillanatban s helyen, ahol szinte szó szerint aknák robbantak és golyók fütyültek. Olyan értelmiségié, aki megértette, hogy a politika a döntések és elköteleződések világa, ahol kell igent és nemet mondani.
Nyilván író voltomból is fakad, hogy a pszichológiai értelemben vett személyiséget rendkívül fontos formáló tényezőnek tartom nemcsak a családban, szerelemben, barátságban és munkában, a közösség terein, nemcsak a művészetben, hanem a politika színpadán is. Nem véletlenül használom ezt a mindennapos metaforát, a színpadot, a politikáról beszélve. A nagypolitika valóban színpadon folyik, vagyis a közösségi élet kitüntetett, látványos és felfokozott terén. A színpadon pszichikai térben drámák folynak felfokozott egók között. De a színpad mindig szimbolikus is, ha nem éppen szakrális. A rajta megnyilvánuló apró gesztusoknak mély jelentésük és megnövekedett jelentőségük van.
Közhely ez? Talán igen, a közgondolkodásban és a sajtóban, ahol politikus személyiségek mitikussá nőnek – még ha igen gyakran torzított, félreértett módon is. De a magyar politológiában és a történettudományban semmiképpen sem közhely a személyiség jelentősége. A marxizmus negyvenéves sulykolása túl erős hatással volt Magyarországon még a nem-marxistákra is, és hatása ittmaradt a kommunista rendszer múltán is. Sajnos beszélhetünk manapság rejtetten posztmarxista történetírásról is, ahol az érzelmileg és politikailag már elvetett marxista struktúrák észrevétlen élnek tovább az elemzésekben, az érvrendszerekben. Sokat hallunk a történelem objektívnek mondott tendenciáiról, elkerülhetetlen szükségszerűségekről, amelyeket el kellett volna kerülni, és sok értelmetlen adatsort ismertetnek velünk – de a felelős politikai személyiség jelentősége legfeljebb a megmondóemberek utólagos értékeléseiben tűnik fel. Alig hallunk a politikus tehetségéről, karakteréről, gondolkodási stílusáról, problémamegoldási módszereiről, még kevésbé erkölcséről és hitéről. Ritkán olvasunk olyan empatikus elemzést, amelyben rekonstruálódik a tér, amelyben a politikus végzetessé váló döntését meg kellett hozza, a jövő ismerete nélkül. Mert emlékeztetni szeretnék egy alapvető, de ritkán emlegetett igazságra: a politikus, a döntéshozó nem lát bele a jövőbe, hacsak nem beszélünk ritka világos látomású államférfiról. A mindenkori történészt ez a tény alázatosságra kellene intse a politika tárgyalásakor.
 
 
Antall ars politicájáról
 
 
Antall József külpolitikai főtanácsadójaként én a kor nemzetközi nagypolitikáját színjátékként láttam, amelyben a főszereplők egész személyiségüket hozzák játékba, erényeikkel, hibáikkal, bátorságukkal vagy végzetes gyengeséggel megverten. Így látta ezt maga Antall is, és kétoldalú megbeszélésekre készülve, vagy azokat utólag dolgozószobájában vagy a repülőúton hazafelé kiértékelve, így is elevenítettük fel ezeket a drámákat és szereplőket, ugyanannyi humorral, mint komolysággal. Meg kell jegyeznem, hogy Antall nem csupán a témákra, de tárgyalópartnereire is felkészült minden alkalommal, kulturálisan és pszichikailag is.
De hadd említsek néhány példát a korszak főszereplőinek karakterisztikus tettei és hibái közül, amelyekben személyiségük komoly szerepet játszott – azaz a dolgok menete egészen másképpen alakulhatott volna, ha nem ők ülnek a kormánykeréknél –, és a történelmi szükségszerűségeket most visszatekintve egészen másképpen fogalmaznák meg híveik a politológusok és történészek között.
Margaret Thatcher keménységének és bátorságának például döntő szerepe volt abban, hogy George Bush elnök el merte vállalni az első iraki háború megindítását 1991-ben. Thatcher bukásában viszont része lehetett annak, hogy talán valamiféle brit érzelmi komplexus rabságában, ellenezte a két Németország újraegyesítését. De nem ment volna végbe oly gyorsan a német újraegyesítés, ha ebben a kérdésben Bush nemcsak Thatcher és Mitterrand ellenkezését nem söpri le, hanem titkos összjátékra szövetkezik Kohllal a détente-nosztalgiákon felnőtt Dietrich Genscher külügyminiszter háta mögött, és szilárdan nem hárítja el Gorbacsov lassító kísérleteit. Mitterrand téveszméi a titói örökség jelentőségéről és a jugoszláv hadsereg erejéről szerepet játszottak az EU–ENSZ békeközvetítés szánalmas és tízezrek életébe kerülő kudarcában.
Ismét csak személyes kvalitásokra, Jacques Chirac és Bill Clinton önbecsülésére és kockázatvállalására volt szükség ahhoz, hogy a Nyugat végül fegyveresen vessen véget a boszniai vérengzésnek. Antall József biztos történelmi ösztönének és határozott kiállásának komoly szerepe volt abban, hogy az 1991. augusztusi moszkvai puccs idején a nagyhatalmak rövid habozás után Gorbacsov és Jelcin mellé álltak. De hasonlóan jelentős szerepe volt a háttérben Antall szívós érvelésének a boszniai beavatkozás létrejöttében, még ha személyesen ő már azt nem érhette is meg. Vagy abban, hogy Václav Havel vállalta az elnökséget Csehszlovákia kettészakadása után is, s vele a csetepatézó partnerséget a mindig a szűk cseh szempontokat képviselő Václav Klausszal.
Antall tehát fontos, meghatározó játékosa lett a nemzetközi politikának 1989 és 1993 között, olyan fontosságú, amilyennel Magyarország az I. világháború óta kevéssel dicsekedhetett. Milyen volt hát miniszterelnökünk politikusi személyisége, hogyan felelt meg azoknak az államférfiúi követelményeknek, amelyeket kedves könyvében (Az államférfi) Kornis Gyula sorolt fel 1933-ban?
A mélylélektan megtanított bennünket arra, hogy minden életpályát meghatározó képek, álmok mozgatnak, amelyek gyakran mélyebbek és erősebbek, mint a tudatos elhatározások. Így van ez a párválasztásban, hivatásválasztásban, és annyi más fontos mozzanatában életünknek. A művészek és politikusok önéletrajzai bővelkednek ilyen mintaadó, sorsdöntő képekben, mert ők gyakrabban tudnak számot adni róluk. Antall József írásaiból és interjúiból is megismerhetünk egy ilyen sorsformáló képet. 1945 áprilisának egy napján a tizenhárom éves fiú apjával a Somló-hegy egyik magas pontjáról nézi végig, talán egyvégtében, talán ugyanabban az órában, az utolsó német csapatok visszavonulását Nyugat felé a 8-as főúton, és az első szovjet csapatok érkezését Kelet felől. Gyakran elmondta, hogy ez az esemény milyen mély benyomást tett rá, milyen éles képként rögzült emlékezetében.
Érdemes elidőzni néhány jelentős részletnél. A két Antall József a magasból nézi végig ezt a súlyos jelentőségű képsort. Teljes jelentőségét felismerik az egyik megszállásból a másikba hullásnak, még ha nem tudhatják is a szovjet megszállás időperspektíváját – de a magasból látnak rá. Vagyis azzal az adottsággal, ami olyan fontos lesz az államférfi higgadt cselekvési képessége számára – kiemelkedve a hétköznapok kusza világából, küzdelmeiből és érzelmeiből. Átélve és szemlélve is a dolgot egyszerre, benne is élvén és kívüle is. A másik fontos mozzanat e képben id. Antall József jelenléte. Az apa fia mellett áll vagy mögötte közvetlenül, s úgy képzelem, átkarolja őt, és nyugodtan, bizalmasan beszél hozzá. Beszélhet bizalmasan és felnőttként, hiszen ez a fiú már titkos küldetést hajtott végre az ő megbízásából egy évvel korábban, amikor a német megszállás beköszöntekor fontos üzenettel kereste meg a lengyel menekülteket istápoló Varga Bélát Balatonbogláron. És már nyolcévesen beavatta őt a demokratikus politikai működés elveibe, egy másik szőlőhegyi beszélgetés alkalmával.
Antall József édesapjáról elég sok tudható – hogy magas belügyminisztériumi állása dacára az ellenzéki Kisgazdapárt bejegyzett tagja és antináci szellemű vezetőinek bizalmasa volt. Hogy a belügyminiszter személyes felhatalmazásával, de Teleki Pál és Kállay Miklós által megerősített nagy önálló hatáskörrel, levezérelte százezernél több lengyel, zsidó, francia és egyéb menekült ellátását és bújtatását 1939 és 1944 között, a nácik orra előtt – miközben keresztény meggyőződése számára természetes volt, hogy gyermekek tízezreit nyaraltatta a kibombázott német városokból ugyanebben az időben Magyarországon. S az is közismert, hogy a Gestapo ennek dacára is letartóztatta őt 1944 márciusában, majd’ hat hónapig tartva őt vizsgálati fogságban. Mindez egyébként, mint az ifjabb Antall is mondta többször is, meglehetősen sokat árul el a világháborús évek belügyminisztériuma s annak minisztere, Keresztes-Fischer Ferenc magyar függetlenségi attitűdjéről, szemben oly sok utólag gyártott sztereotípiával. Id. Antall József tagja volt a Magyar Függetlenségi Mozgalomnak, annak a Szent-Iványi Domokos szervezte hálózatnak, amely az államigazgatás legfelső helyeitől a társadalmi szervezetekig szervezte a politikai és fegyveres ellenállást a nácikkal szemben. Ha id. Antall József nem szabadul ki a Gestapo fogságából a rövid életű Lakatos-kormány idején, és nem rejtőzik el a család Somló-hegyi présházában, áldozatul esik ő is a Szálasi-puccs utáni terrornak. Pár napon múlt csupán, hogy nem így történt.
Ismeretes, hogy az ifjabb Antall számára ez az apa élete meghatározó alakja lett, szülő, mester és barát. A családi étoszban azonban ugyanilyen fontossága volt az édesanyának, akit idős korban, már miniszterelnökként vesztett el, és – nyugodtan mondhatjuk – siratott el.
Nyilván az idősebb Antall adhatta fia kezébe az említett Kornis Gyula-könyvet is. A könyv nagy hatást gyakorolt a jövendő miniszterelnök gondolkodására. Amikor a Századvég politikai akadémia meghívja, hogy tartson előadást az államférfiúi művészetről és mesterségről, Antall – megjegyezve, hogy a könyv néhány tekintetben elavult már – válogatást sorol fel a hallgatóságnak a könyv fejezetcímeiből. Ily módon jó harminc elemből álló lista adódik ki ebben az 1991. decemberi előadásban – nyilván éppen azoké a kvalitásoké, amelyeket a maga szempontjából Antall a gyakorlatban fontosnak, művelendőnek tartott.
Úgy vélem, úgy a leghelyesebb Antall politikusi személyiségét felvázolni, ha sorra veszünk néhányat e kívánt kvalitások közül, és igyekszem emlékeimből példákat hozni arra, hogyan is működtek ezek a miniszterelnökben konkrét helyzetek megoldásakor.
Egy pillantást még érdemes gondolatban rászánni az előadás színhelyére: a Századvég politikai akadémia annak a Fidesznek volt az intézménye, amelyik akkoriban naponta támadta ádázul a Parlamentben Antall és kormánya intézkedéseit. Megkockáztatom: Antall éppen ezért is vállalta el a meghívást. Mert közvetlenül, személyesen akart szólni a jövő nemzedék formálódó kritikusaihoz – és mert politikai credója szerint integráló államférfi volt, aki az egész nemzetben gondolkodott.
És ezzel mindjárt elérkeztünk az államférfi egyik fontos tulajdonságához, képességéhez, amelyet nyugodtan vehetünk előre a tárgyalandó listán. Az integráló, a nemzetet egészként tekintő államférfiként szólal meg Antall akkor is, amikor az 1991–92-es tanév hivatalos megnyitóbeszédét a pápai Református Kollégiumban tartja. A beszédben elmondja egy friss élményét is, amely II. János Pál pápánál, Wojtilánál tett látogatásával kap­csolatos. Hadd idézzem őt magát, amint felidézi nyári castelgandolfói látogatását a pápánál:
 
Amikor a magyar katolikus egyházról beszéltünk, akkor azt mondottam – régi szokásom, hogy mindenhol egyformán beszélek –, hogy […] a lengyel kultúrát katolicizmusa határozza meg. A magyar szellemiséget az határozza meg, hogy Magyarország egyszerre katolikus és protestáns ország. Mégpedig a kálvinizmus, az a nagyobbik, a legnagyobb protestáns történeti egyház, amelyik olyan mély gyökeret vert a magyar szellemiségben, amely nélkül nincs Magyarország.
Úgy érzem, ez a pápalátogatás különleges és korszakos jelentőségű volt abban az értelemben, hogy a római pápa elment a »kálvinista Rómába«, Debrecenbe, majd pedig koszorút helyezett el a gályarabok emlékművén. Ezzel lezárult valami, és egy új kezdődött a katolicizmus és a protestantizmus, a kálvinizmus viszonyában.” (Modell és valóság, 192–193.)
 
Eddig az idézet, amelyet némileg rövidítettem. Jellegzetes, hogy Antall külön nem említi, de természetesen következik a mondottakból, hogy a pápa debreceni látogatásának ötlete az ő fejében fogalmazódott meg, s hogy ennek az ötletnek ő meg tudta nyerni a pápát, mint ahogy annyi más nagy közszereplőt nyert meg ötleteinek négyszemközti, bizalmas tárgyalásain.
Kornis Gyula listájáról Antall harminc követelményt, témát, illetve gondolatot választott ki a Századvég akadémián mint felsorolásra méltót. Én ezekből a következőket tartom találóknak Antall politikusi profiljába: az államférfi nem politikus, az államférfi és a történelem, az államférfi étosza és lelki alkata, hivatástudat, szabadságeszmény, nemzeti eszmény, gazdasági eszmény, szociális eszmény, az akarat mint az államférfi egyéniségének lényege, politika és világnézet, felelősség és demokrácia, az államférfi sugalmazó ereje, a szó hatalma, az államférfi lélekbölcsessége, a politikai intuíció, az államférfi mint a kiegyezés művésze, a nemzeti lélek ismerete, a pártlélek ismerete, a valóságérzék lelki mozzanatai.
Ne higgyük azonban, hogy ez a lista a tudósi, tanári pedantéria terméke. Antall számára a politika élő dolog volt, amelyben a hagyományozott tudás és a lélek együtt kell működjön. Így fogalmazza meg ezt a Századvég politikai akadémia hallgatóinak:
 
... hivatásként kell a politikát űzni, de mesterségbeli tudással. De a hivatást nem helyettesíti a legnagyobb mesterségbeli tudás sem. Mert akiben nincs politikai hit, nincs politikusi hivatás, az sok minden lehet, de soha […] igazi politikus nem lesz.” (Modell és valóság, II. 239.)
 
Hogy hogyan működtek ezek a tulajdonságok, képességek és eszmények Antall munkásságában, teljességgel csak egy egész könyvben lehetne elmondani. Szeretnék azonban legalább néhány lépést tenni a teljesség felé – kiemelni és tevékenységéből vett példákkal ábrázolni néhányat közülük.


« vissza