Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Asszony a fronton (Részlet)

Úgy terveztük, hogy a visszautat megszakítva Pesten maradunk. Az újságokból tudtuk meg, hogy felállítják a gettókat. Nem akartuk elhinni, hogy megteszik, és ha itt mégis, Erdélyben akkor sem, az lehetetlenség.De azonnal visszaindultunk.
Az egész házban egyedül mi voltunk keresztények. Az emeleti lakók kedves jó barátaink, ők adták át a nagy lakáshiány közepette a földszinti lakrészt nekünk, összébb húzódtak, mert féltek. Mi egyben-másban falaztunk nekik, ők mellékálláshoz és jövedelemhez segítették Jánost, aki akkor a Helikonnál dolgozott. Ezt az állást is zsidó barátaink révén kapta, illetve az én barátaim réven. Kovács Laci felesége, az okos és erélyes Sulika, aki tulajdonképpen vezette a Helikont és a Szépmíves Céhet, maga is zsidó, hát rohantunk haza.
Német megszállás.
Este mentem haza a sétatéren át, a százados vadgesztenyefasorok alatt német tankok álltak, lövésre készen. Mellettük mozdulatlanul, némán a katonák. Csak égő cigarettájuk parázslód vörösen a légó- és lombsötétben. Mintha a lélegzetüket is hallottam volna... Egy nő megy egyedül a sötétben, a tankok előtt, és a katonák mozdulatlanul, hangtalanul nézik. Féltem, nem magam miatt, nem én voltam a tét. Különös volt, hogy az egész hosszú úton egyetlen pisszenés, mozdulat nem hallatszott. Ez a kép még ma is kísért. Akkor kezdtem félni a német katonáktól.
Iszonyat és kavarodás mindenütt.
Amikor megesküdtünk, már viselni kellett a sárga csillagot. Horváth Böske barátnőm nem volt ott, azt mondta, nem jön református templomba, és én marha még szemrehányást tettem, hogy én önként mentem vele a zsinagógába. A kislány, akibe a bátyám szerelmes volt, Margitka sem jött el, de ez nem tűnt föl, mert csak házon kívül barátkoztam vele. Dőry Ferkó, amikor megtudta, hogy csillagot kell viselnie, sírógörcsöt kapott, és nem ment ki a házból. Úgy hozta el Kovács Pista taxin, kiskabátban, azzal, hogy szétveri azt, aki igazoltatni meri őket. Ez mind hozzátartozott a házasságom első napjainak hangulatához, s ennek emlékével rohantunk haza Pestről.
A hazaérkezésünk utáni napon elhurcolták az utcánkból Kádár Imrét(1) és a feleségét. János elszaladt az iskolába a kislányukért, Annáért, nehogy hazajöjjön, vitte Sulikához. Onnan aztán vidékre menekítették. Életben maradt. Jánoska, a fiuk közben hazaszaladt és nálunk kereste Annát, hiába tartóztattam, elment. Ő nem menekült meg.
Ezekről a napokról nincs más emlékem, mint hogy a házban lakó Sebőkékkel vártuk, hogy mikor viszik őket. Iszonyatos volt. Persze nem tétlenül ültünk, Pétert, Sebőkék fiát sikerült munkaszolgálatosnak felvétetni. Gyorsan, órák alatt katonafelszerelés kellett, Irénke nővérem az udvarlója fejéről szedte le a katonasapkát, akit ezért aztán becsuktak. Hogy Irénke miért tette, ma sem értem, mert ő volt a család egyetlen antiszemita tagja. Egon bátyám bakancsa kicsit nagy volt Péternek, a háború után köszönettel visszahozta.
Közben bőröndökkel, meleg ruhákkal, gyógyszerekkel, hamis papírokkal, hamis orvosi bizonyítványokkal szaladgáltunk. Elmegyógyintézetbe segítettünk becsukni embereket stb. Mások is ezt csinálták, ez volt ezekben a napokban, semmi más.
János nagyon rendes volt. Nem velem, hanem mindenkivel. Egyetlen szó nélkül segített, nem félt, és nem várt semmi hálát. Ezenkívül hallgatott.
Sok mindenről én sem tudtam.
A Gestapo éjszaka ment a jelentékenyebb, gazdagabb zsidókért. Egon bátyám a városnál dolgozott. Mindig onnan kértek kocsit. Így előre tudtuk. Én leadtam a drótot Horváth Böskének, ő tovább, és akkor nem aludtak otthon éjszaka.
Horváth Böskéék az ékszereiket és más értékeiket kihozták hozzánk.
Dőry Ferkót sikerült kimenteni, katona lett.
Elvitték Margitkát, Egon szerelmét. Szemeteskocsin.
Közeledtek a mi utcánkhoz. Sebők, az öreg édesanyja, Sebőkné, János meg én végtelen beszélgetésekkel töltöttük az estéket. Aztán, na, ma már nem jönnek, le lehet feküdni .
Napközben az asszony hurcolta hozzánk a holmiját. Az öreg nénit szél érte, fél oldala megbénult. Nosza gyorsan, papírok, ki lehet menteni a lágerből. Ültem az ágya mellett, és vigasztaltam, hogy nem viszik el, kórházba fog jutni. Ha elszaladtam a piacra, sírt és kiabált, hogy hívjátok haza, neki elhiszem, hogy nem fognak elhurcolni.
Harmadnapra rá elvitték a ház összes lakóját. Hajtották őket le a lépcsőházban. Kisgyermek is volt, kétségbeesve üvöltött, eltörött a tejesüveg, csörgött a tej a lépcsőkön, kiszaladtam, hogy segítsek, Magdához akartam szólni, egy csendőr ordítani kezdett, hogy mit akarok ezektől, és belökött az előszobaajtón. Magda, Sebőkné mosolygott és intett, úgy ment le a lépcsőn. Rám csapta a csendőr az előszobaajtót, álltam a falnál, és hallottam az öregasszony hörgő lélegzetét. A fia könyörgött: „Ne siettessék, szél érte szerencsétlent...” „Majd puskatussal megkönnyítjük a járást neki” - még ezt hallottam. Akkor János megfogta a csuklómat, belökött a belső szobába, és rám zárta az ajtót.
 
(Polcz Alaine: Asszony a fronton, 2005, Jelenkor Kiadó, Pécs, 12-15.)



Jegyzet:

 
1 Kádár Imre (1894-1972) költő, újságíró, az Erdélyi Szépmíves Céh egyik megalapítója.


« vissza