Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Átalakítás miatt zárva

Átalakítás miatt zárva – így is felfoghatjuk azt a vákuumot, ami a magyar játékfilmgyártásban immár harmadik éve tart. Kedvezőbb lett volna egy olyan megoldás, amikor az „üzlet a felújítás alatt zavartalanul működik”, de sajnos nem ezt tapasztaljuk. Talán emiatt is gondolta Sára Sándor, hogy ha már bekövetkezett ez a „filmszakadás”, akkor legalább meglévő értékeinkkel sáfárkodjunk jól, és azokkal bizonyítsuk, hogy létezik magyar filmművészet, ha sokan hajlamosak is ezt megkérdőjelezni.
A Mr. Vajna kormánybiztos keze alatt dolgozó Kovács András Bálint filmesztéta például azt írta nemrég az Élet és Irodalomban: „Külföldi kritikusok magyar filmet a legritkább esetben a minőségéért, hanem legfőképp politikai pikantériájáért néztek.” Nehéz elképzelni, hogy az 1956-os cannes-i fesztivál idején, az akkor még „csak” filmkritikus Francois Truffaut-t politikai megfontolások vezették, amikor azt írta a Körhintáról, hogy „…itt a nagydíjas film, az én nagydíjasom”. Kovács András Bálintnak azonban meg kell ideologizálnia a Magyar Nemzeti Filmalap mindenhatóságát, s úgy látszik, a múltat is végképp el kell törölni, ha amerikanizálni akarjuk a magyar filmgyártást.
A kíváncsiság és az értékőrzés szándéka egyként vezérelte a Magyar Művészeti Akadémiát, amikor megszavaztatta tagságát, hogy melyek voltak a számukra legemlékezetesebb magyar filmek a 20. századból, mert nemcsak filmklubot szervezett az Uránia moziban a kiválasztott 53 film levetítésére, de a Duna Televízió képernyőjére is felkerültek a filmek, méghozzá vasárnap, fő műsoridőben. Hogy ez mekkora fegyvertény, azt csak az tudja, aki tisztában van vele, hogyan omlott össze a magyar filmforgalmazás az elmúlt évtizedben, s hogyan olvadt be a Duna Televízió az MTVA arctalan műsorfolyamába.
Készült már nem egy válogatás a magyar film „legjeiből”. Először a „Brüsszeli tizenkettő” mintájára a „Budapesti tizenkettő” 1968-ban, amelyet a filmkritikusok állítottak össze, majd 2000-ben megújították ezt a listát, és bekerült néhány újabb cím is. A jegyzett klasszikusok kivétel nélkül bekerültek az Akadémia válogatásába is, de az szándékosan bővebb merítés volt, hisz nemcsak a csúcspontokra, a kivételes alkotásokra voltak kíváncsiak, inkább arra, hogyan él a film évszázada a nézők emlékeiben. Mert az akadémikusok, bár művészek, filmnézőként többségükben moziba járó civilek. Nem véletlen, hogy amikor a Filmmúzeum tv-csatorna megszavaztatta nézőit, hogy melyek a „Nagy film”-ek, az eredmény hasonlított az Akadémiáéra, főként abból a szempontból, hogy nyolcvanas évek után készült filmek alig kerültek be a válogatásba. Mert készültek bár filmek a század utolsó évtizedeiben is, a moziba járási szokások akkoriban változtak meg drasztikusan.
A filmklubbeli megmérettetés azért fontos, mert a vetítéseken kiderül feketén-fehéren élnek-, hatnak-e ezek a filmek ma is, esetleg megcsalta emlékezetük a véleménynyilvánítókat. A filmklub közönségének összetétele érdekesen alakult. Egyrészt az MMA által meghívott középiskolásokból és a bérletet, illetve jegyet váltó, többségükben ötven–hetven éves korosztályból állt, akik fiatalságukat filmklubokban töltötték és többségük már látta a vetített filmeket, nem is egyszer.
Meglepetés volt, hogy legtöbb filmje, szám szerint hét Fábri Zoltánnak került be a válogatásba. Mert nem kérdőjelezte meg senki a jelentőségét, de nem volt szakmai rajongótábora, mint Jancsó Miklósnak vagy Tarr Bélának, s főiskolai tanárként sem ünnepelték, mint Herskó Jánost vagy Simó Sándort. Elkönyvelték az „unalmas” klasszikusok között. Mégis, filmjei, és nemcsak a halhatatlan Körhinta, kiállták az idő próbáját. A Körhinta páratlan képi expresszivitása, a szűkszavúságukban is erőteljes dialógusok s a színészóriások miatt – Törőcsik Mari és Soós Imre mellett Szirtes Ádám és Barsi Dénes – elementáris hatással van a mai nézőkre is. A Húsz óra időkezelése ma is korszerű, drámaisága lenyűgöző, pedig címét hallva sokan fanyalogtak, mondván: a Kádár-rendszer legitimálása volt a célja. A Húsz óra mégis a magyar újhullám meghatározó alkotása, pedig Fábrit, méltatlanul bár, de soha nem sorolták eme iskola képviselői közé. Az időfelbontásos elbeszélési mód, bár a rendező pályáján elszigetelt stílusbravúr maradt, elszakad a kor hagyományos filmnyelvétől. Ami pedig a kifogásolt politikai tartalmat illeti: a filmben hangoztatott „sokféle igazság van” a maga korában progresszív tartalom volt, az viszont kétségtelen, hogy a film a Páger Antal alakította Elnök Jóska igazsága mellett teszi le a voksát.
A Fábri-életmű ráirányította a figyelmet arra is, milyen garanciája volt egy korszakban a filmművészetnek, hogy irodalmi remekművekre támaszkodott. Ezt erősítették meg Ranódy László irodalmi adaptációi, mindenekelőtt a Pacsirta és az Árvácska is. Különleges élmény volt rácsodálkozni Fehér Imre magányos remekművére, a Bakaruhábanra is. S valójában máig nincs magyarázat rá, hogy az első filmjét teljes fegyverzetben, revelatívan, szinte hibátlanul leforgató rendező – Kovács András, Bacsó Péter, Makk Károly kortársa – miért nem tudott később a debütáns műhöz méltó filmeket forgatni, későbbi művei miért olvadtak bele a középszerbe. A két fantasztikus színészi alakítás – Bara Margit és Darvas Iván – továbbá Badal János gyönyörű operatőri munkája, a mély, minden korban érvényes egzisztenciális tartalom a remekművek között jelöli ki a helyét.
Szabó István életművéből nem a maguk idejében nagy visszhangot kiváltó, a pályakezdő szerzői filmek – Apa, Álmodozások kora –, hanem a Mephisto és a Redl ezredes került be a válogatásba, s mindkettő hibátlan ma is, de mintha a Redl ezredes árnyaltabbnak, sokszínűbbnek hatna az Oscar-díjas alkotásnál.
A magyar filmművészet nemcsak az irodalommal, de a történelemmel is eljegyezte magát. A válogatást nézve a jelen idő mintha idegen lenne a magyar filmnyelvtől. A tematikák, amelyek alapján a filmklub műsorát összeállították, egyértelműen mutatják, hogy a magyar film a múltban és félmúltban tudott autentikus válaszokat keresni múltunk és sokszor jelenünk kérdéseire is. Néhány cím, amelyek köré a szervezők a filmeket csoportosították: Egyén és hatalom, Magántörténelem, Paraszti élet, szolgasors. Még a Könnyedebb hangnemben című összeállításban is a múlt dominált: A tizedes meg a többiek, A tanú, Régi idők focija stb.
A filmművészet kényszerű múltba fordulásának persze értjük az okait. A Kádár-rendszer Janus-arcú kultúrpolitikájából egyértelműen következett a „félfordulat hátrafelé”, hogy Csoóri Sándor tárgybeli esszéjének címét idézzem. A Szőts István köpönyegéből kibújt, a Balázs Béla Stúdióból erőt merítő, ott eszmélkedő, a filmnyelvet magyarul először beszélő nemzedék – Gaál, Sára, Kósa, Szabó stb. generációja – is, bár többségük jelen idejű filmmel tette le névjegyét, a játékteret kiismerve szabadabban fogalmazott történelmi szituációkba burkolva nagyon is a jelennek címezte mondandóját (Ítélet, Nyolcvan huszár). Vesztett csaták, bukott forradalmak utáni magatartásról máig sem született érvényesebb film, mint a Szirmok, virágok, koszorúk. És meg ne feledkezzünk az alkotójának és a magyar filmművészetnek is világhírnevet hozó jancsói parabolákról, amelyeket a válogatásban a Szegénylegények és a Csillagosok, katonák képvisel.
A jelen időt a magyar játékfilm kiemelkedő művészi színvonalon, a korral adekvát nyelven csak a hetvenes évek második felében, a dokumentarista iskola kibontakozásával kezdte használni, Gazdag Gyula, Ember Judit, Dárday István, Szalai Györgyi, Vitézy László, Tarr Béla berobbanása után. Furcsa módon a válogatásba csak a Fotográfia, a Jutalomutazás, a Filmregény, valamint a Sátántangó került bele, pedig a Kádár-rendszer igazi arcát a dokumentarista alkotások őrzik meg az utókornak. Igaz, ezek a filmek, már a mozi aranykora után, a televízió térhódítása után születtek, amikor a nézőszám rohamosan csökkenni kezdett, s megszűnt a néző és a mozi hatvanas években tapasztalt szoros szimbiózisa.
Az 53 magyar film című válogatás azt a korszakot idézi, amikor az emberek még jártak moziba, s a filmek legjava a közgondolkodás formálója lehetett. Megidézni, újraélni film és társadalom szoros kapcsolatát a filmklubban azért élmény, mert a civil társadalom fórumaira ma nagyobb szükség volna, mint bármikor. A cselekvő, az érdekérvényesítésre képes, a politika játékszerévé nem váló emberek számára a filmművészet ma is katalizátor lehetne. Alább nem kéne adni, bármilyen mélypontról kellene is kezdeni az építkezést.


« vissza