Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

"Az egész nem osztható egésze"

Gyarmathy Lívia az egyetlen magyar filmrendező, akinek két Európa-díjas dokumentumfilmje van.
Az egyiket 1989-ben kapta a Böszörményi Gézával együtt rendezett Recsk 1950–53 című filmjéért, a másikat 2003-ban A mi gólyánkért. Nehéz lenne két különbözőbb filmet találni. Nem is értettem először, hogy miért foglalkozik fáradhatatlanul, majd egy esztendőn át egy dokumentumfilmes egy gólyával. Egy természetfilmes az más, annak az a dolga, hogy megfigyeljen, akár el is röpülhet vele, ha tud. Aztán persze kiderült, hogy nemcsak a gólyáról szól a film, hanem rólunk, emberekről is. Az emberi arcunkról. Arról, amit a szenzációhajhász médiában nemigen mutatnak meg. Ott az ember csak gyilkol, robbant, családot irt, gázol és cserbenhagyja áldozatát. Hogy egy falu népe ősztől tavaszig összefog egy gólya gyógyulásáért, hogy az autók lelassítanak, amíg lépked az úton, annak nincs hírértéke. Talán ezért is a magas elismerés, az Európa-díj, a ma nem divatos humánus szemléletért, az emberi természet rejtőzködő értékeinek felmutatásáért.
Most, hogy a magyar filmgyártás már évek óta „Átalakítás miatt zárva”, előtte pedig botrányoktól és nem remekművektől volt hangos, egyedi, mégis példaértékű, ahogyan Gyarmathy Lívia reagált az egész filmszakmát sújtó, bénító helyzetre.
Az utóbbi években, sőt inkább évtizedben a rendező – súlyos betegséggel küzdve – az elhíresült XII. kerületi turulszobor kálváriájáról forgatta A tér című filmjét. Mivel a szobornak otthont adó tér sarkán lakik, egyszerűen nem tudott ellenállni a lehetőségnek, hogy ugyan a kutya sem támogatta ötletét, mégis, legalább egy kis kamerával ne kövesse az eseményeket, megint csak fáradhatatlanul, konok kitartással.
Mivel a turul a magyar eredetmondák mitologikus madara, az önálló magyar nemzeti identitás és a nemzeti összetartozás jelképe – a honvédség címerében ma is benne van –, az évszázadok során több száz szobrot emeltek neki a történelmi Magyarország területén. Hányatott sorsú szobrok voltak ezek, mintegy tükrözve a magyar történelem zivataros századait. Volt olyan, például a Munkácson felállított, amit nem elég, hogy Trianon után lebontották, 1945 után beolvasztották s vörös csillagokat készítettek belőle a szovjet katonai emlékművekre. De ma sem könnyű turulnak lenni. A Felvidék magyarlakta területein 2005-ben mind a hét turulszobrot ellopták.
Szoborsorsok – mikor mire van kereslet. Ennek ellenére, ma is közel 200 turulszobor áll az országban, csak a fővárosban 13 található. Mégis, a főváros XII. kerülete vezetőinek ötlete, hogy a Böszörményi út és az Istenhegyi út sarkán található kis téren turulszobrot állítanak a II. világháború katonai és polgári áldozatainak, 2003-ban lőporos hordónak bizonyult a rendkívül megosztott politikai közéletben.
Vajon tudta, vagy csak érezte a rendező, hogy olyan lesz ennek a szobornak a története, mint az állatorvosi beteg ló, a sérülékeny magyar demokrácia minden anomáliája megmutatkozik benne? Mindenesetre az első kapavágástól nyomon követte a szobor viharos történetét, amelynek felállítását a Demszky Gábor vezette Fővárosi Önkormányzat megvétózta; mondván tudatlanság vagy cinizmus a 21. században turulszobrot állítani, hiszen az 1920-as, 30-as években működő Turul Szövetség szervezte az első zsidóüldözéseket. A szobrot, amelynek hivatalos építési engedélye nem volt, 2005. október 22-én több ezer fős ünneplő közönség előtt a kerület polgármestere avatja fel, erős biztonsági intézkedések mellett. A rendezőnek módja van a szomszéd ház tetején várakozó mesterlövészek megörökítésére is. A rendőrök alig bontják le a mobil kordonokat, már rakhatják is újra össze, mert egy hét múlva az SZDSZ tart tiltakozást, mondván: a turulszobor a törvénytelenség szimbólumává vált. „Fiatalember, ne beszéljen butaságokat” – mondja egy idősebb hölgy Gusztos Péternek, de kisebb szócsatákon túl nem fajul el a rendezvény. 2006 nyarán aztán „Vérzik a Turul”, ismeretlenek vörös festékkel szórják be, és: „Öld a magyart” és „Éljen Fico!” feliratokkal „díszítik”. Már szoborőrt is rendelnek ki, akinek szerencsére van ideje vastag könyvek olvasására is. Egy éjjel fiatalok wc-papírral tekerik be a szobrot, de egy járőrkocsi jobb belátásra bírja őket. Telik-múlik az idő, a járókelők megszokják, megszeretik, használják a szobrot.
A rendező érzékenyen, de nem didaktikusan követi nyomon a birtokbavételt. Fényképezkedők, önkéntes virággyomlálók, a meleg elől enyhülést keresők, hajléktalanok, akik mindig otthon vannak a köztéren, később hóembert építők tűnnek fel s tova. Nagymamák magyarázzák unokáiknak, mi is az a hatalmas madár. Persze minderre csak a gesztusokból következtetünk, hiszen az egyszemélyes stáb hangot nem rögzít, zenével, zörejekkel lesz erősebb a kép. Az események egy részét pedig televíziós felvételekről látjuk vagy a rádióból értesülünk róluk. 2008-ban bírósági tárgyalás zajlik a szobor sorsáról. A hangulat felfokozott, a biztonsági őrök még a szatyrokban lévő tojást is elkobozzák a belépőktől. Pedig „a tojás az alkotmányos véleménynyilvánítás eszköze” – kapunk leckét a demokráciáról egy harsány jobbikostól. Humorban, szelíd iróniában sem szűkölködik a film, fő erénye azonban az a következetesen végigvitt szemlélet, amit a mottóként is használt André Gide-idézet foglal össze: „Figyelj arra, aki keresi az igazságot, és őrizkedj attól, aki hirdeti: megtalálta.” Nyugvópontra csak akkor jut az ügy, amikor Pokorni Zoltán lesz a kerület polgármestere, s bejelenti, hogy a civil áldozatoknak új emlékmű készül, s a turul a katonai áldozatok emlékműve lesz. Meg aztán addigra az ügyből presztízskérdést csináló SZDSZ is felszámolja önmagát, s a végletesen megosztott társadalom vagy inkább a politikai elit – elit? – már új szimbolikus tartalmakon hadakozik. 2012-ben például a Horthy-szobrot meggyalázó ügyvéd és Nyírő József hamvai körül zajlanak hangos médiapolémiák, ugyanakkor a népszavazás, hogy viselje-e Gyömrőn továbbra is Horthy nevét a városi park, érdektelenségbe fulladt.
Az élet él és élni akar…” – ezt sugallják a film befejező, pátoszmentes, mégis lélekkel teli képei. Tíz év hosszú szünetekkel fölvett történéseiből Böszörményi Zsuzsa és Kai Salminen szerkesztői közreműködésével lett feszes, érdekfeszítő történet. Mert egy történet ez, ami a szimbólumok megosztó hatalmán és a politika zsibvásárán túl az alkotó emberről is szól. A film nemcsak humánus, az igazságot csak kereső szemlélete miatt lesz rendkívül megkapó, de attól is, ahogy a rendező is a film főszereplőjévé válik. Az idős, a tárgyakkal szinte fizikai küzdelmet vívó asszony lankadatlan figyelme, kíváncsisága egy alkotói magatartás apoteózisává válik. Persze ez is visszafogottan, helyenként szinte önironikusan. A rendező a nyolcadik évtizedében, betegségekkel harcolva készítette ezt a különös, az ember és a politikum, az ember és a tér, az ember és az otthon, a saját tér viszonyáról nagyon egyszerűen, halkan de visszhangzóan szóló filmet. Ahogy cipeli a virágokat, hogy helyet csináljon a kamerának, ahogy hallgatja a híreket, ahogy a fáradtságtól olykor csetlik-botlik a szobában, de a figyelme töretlen, szemlélete, magatartása Kosztolányi Számadását idézi. „Ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét, / szemedben éles fény legyen a részvét, / úgy közeledj a szenvedők felé, // s ne a törtet tekintsd és csonka részét, / de az egész nem osztható egészét”…


« vissza