Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Az ismeretlen XXIII. János

1963. június 4-én, pünkösd másnapján a magyar kormányfő az alábbi táviratot küldte a Vatikáni Államtitkárságnak:

A Magyar Népköztársaság kormánya mély megrendüléssel értesült XXIII. János pápa elhunytáról. XXIII. János pápa mély felelősségérzettől áthatva munkálkodott a népek közötti barátság megteremtésén, a népek békéjének biztosításán – korunk nagy problémái megoldásának szentelte életét. Kérem, fogadják nagy gyászukban a Magyar Népköztársaság kormányának őszinte részvétét.                                                         Kádár János
A magyar forradalmi munkás-paraszt kormány elnöke”

            Hasonló tartalmú táviratot fogalmaztatott meg Nyikita Hruscsov is Amleto D. Cicognani bíboros államtitkárnak, és néhány nappal később ugyanebben a szellemben írt a Pacem in terris enciklikát kiadó „békeharcos” pápáról a Novoje Vremja szovjet külpolitikai folyóirat.
A magyar kormány tehát a legkisebb mértékben sem tért el a hivatalos moszkvai vonaltól, mégis van némi meglepetésre okot adó tanulsága Kádár levelének. A távirat szövegezésekor ugyanis az állampárt hivatalos ideológiája csöppet sem volt megengedő más nézetekkel szemben, ráadásul 1963-ban még igen erős volt a magyar katolikus egyházra nehezedő nyomás, ami a bebörtönzött és rendőrségi intézkedés alá vont papok magas számán és az amerikai követségen száműzetésbe kényszerített esztergomi érsek, Mindszenty József lehetetlen helyzetén is jól lemérhető. Ráadásul a 78 évesen megválasztott, s ezért „átmenetinek” gondolt Angello Giuseppe Roncalli bíboros nem sokkal a beiktatása után, 1959. január 25-én kényelmetlen feladványt adott a keleti blokk politikai potentátjainak és a hírszerzés irányítóinak, amikor a Szent Pál-bazilikában – látszólag minden előzmény nélkül – meghirdette a római egyházmegyei, majd az ökumenikus zsinat összehívását.
A hivatalos magyar tömegtájékoztatás is nehéz helyzetbe került. Sokkal egyszerűbb volt az MTI vagy a Népszabadság vezetőinek helyzete a pápa megválasztásakor, 1958-ban, amikor az ideológiai szembenállást nem kényszerültek diplomáciai fátylakkal elfedni. Kádár részvéttávirata címlapon jelent meg. Öt évvel korábban viszont, a konklávé ülésezése idején, 1958. október 28-án a Népszabadság még csak a 7. oldalon közölte a Szabad Nép és utódlapja megbízható tudósítójának, Giorgio Colorninak római írását. A gasztronómiai és olasz kommunista párttörténeti kérdésekben publikáló Colorni nem csekély kárörömmel kommentálta a pápaválasztók vasárnapi és hétfői eredménytelenségét. Október 29-én sem kellett még a fehér füst felszállásának kényelmetlen hírét címlapon közölnie a Népszabadságnak, elegendő volt a 6. oldalon tudósítani az olvasókat XXIII. János megválasztásáról. A hírérzékeny szerkesztők döntése értelmében ezen a napon az MSZMP központi lapjának címoldalára a Pártunk a dolgozó nép akaratát valósítja meg, A tejfeldolgozó üzemek teljesítőképességének fokozásáról hozott határozatot a Gazdasági Bizottság, és a Több mint 20000 új taggal és 181000 hold földdel erősödött az idén a szövetkezeti mozgalom című írásokat részesítették előnyben – szemben Colorni Megválasztották az új pápát című rövid tudósításával.
Roncalli hivatalba lépése idején még egyértelmű és leplezetlen volt a diktatúrának a katolikus egyházzal szemben képviselt álláspontja, ezért a tejgyári beszámoló vagy a 3. oldalon közölt Komócsin-féle Komszomol-megemlékezés minden következmény nélkül utasíthatta maga mögé a világérdeklődésre számot tartó pápaválasztás hírét megfogalmazó olasz tudósító írását.
Colorni egyébként úgy vélte, XXIII. János csupán átmeneti pápa lesz, és főként mint politikus tevékenykedik majd a kommunizmus elleni küzdelem jegyében, ám ügyes diplomataként nem a brutális harcot választja.
A magyar tömegtájékoztatás öt éven keresztül nem tudott – vagy nem mert – mit kezdeni XXIII. János tevékenységével, így a hazai sajtóban sem hírként, sem kommentárként nem sok írás jelent meg a pápa egyéniségéről, az aggiornamento világáról; arról, hogy milyen változások kezdődtek a katolikus egyház és a világ kapcsolatában. És nem csupán a sajtó hallgatott (leszámítva az Új Ember írásait): az egyházi könyvkiadás engedélyezett köteteiben sem jelenhettek meg írások a XXIII. Jánossal kezdődött változásokról. A vizsgált időszakban, 1959-től 1963-ig a Szent István Társulat és az Ecclesia 67 kötetet jelentethetett meg. Ezek túlnyomórészt igen szerény kivitelű, dísztelen, illusztrálatlan, puhafedeles tankönyvek, imakönyvek és liturgikus kiadványok voltak, tehát csupa olyan kötet, ami semmiféle tudósítást nem tartalmazott a világegyház helyzetéről.
Ezzel szemben állt a jelentős részben hamis vádakat, információkat, lejárató híreket és véleményeket terjesztő állami könyvkiadás. Az ideológiai élharcos Kossuth Könyvkiadó évente 200–300 kötetet nyomtathatott ki, lényegesen magasabb példányszámban, mint a két egyházi könyvkiadó, s e könyvek jelentős része kifejezetten egyházellenes propaganda volt. Ebben az időszakban jelent meg Pavjolkin Az istenhitről, Koselevszkij Bibliai legendák alkonya, Jaroszlavszkij Hogyan születnek, élnek és halnak meg az istenek, Kriveljov Könyv a Bibliáról című könyvei, vagy a jeles magyar közreműködők által szerkesztett A vallás titkai című világirodalmi antológia is. E könyvek kivétel nélkül az antiklerikális és vallásellenes propaganda eszközei voltak.
            Nem csoda, hogy bár XXIII. János alakja a magyar egyház emlékezetében is a „jó pápáé”, tevékenységéről – a történelmi zsinat összehívását leszámítva – viszonylag kevés emlék maradt, akár a hívek, akár a papság vagy az egyház vezetői körében. Személyes élménye a pápával kapcsolatosan a halála óta eltelt idő miatt egyre kevesebb embernek lehet, de Magyarországon az ország szinte hermetikus elzártsága sem kedvezett a pápa megismerésének. Négy évvel a halála után, 1967-ben megjelenhetett Ijjas Antal életrajzi kötete XXIII. Jánosról, majd 1972-ben az Ecclesia kiadta a pápa lelki naplóját; 1987-ben pedig Hünermann A világ plébánosa című, szintén életrajzi kötetét, de más könyv a rendszerváltásig nem látott napvilágot a korszakos jelentőségű egyházfőről. Nem is meglepő, hogy amikor 2014 áprilisában Ferenc pápa – II. János Pállal együtt – szentté avatta XXIII. Jánost, a magyar katolikus egyház vezetői közül csak kevesen tudtak eredeti módon és érdemben szólni tevékenységéről: a lengyel pápa, akivel kapcsolatosan nagyon sokaknak lehet „saját története”, kicsit elhomályosította a hozzá sok tekintetben hasonló karakterű elődjét.
Ijjas Antal kötetének függelékeként megjelent XXIII. János adoma- és legendagyűjtemény azonban jól mutatja, hogy a szabad világban a nyitott és emberközeli, földön járó pápa rövid, ötéves tevékenysége alatt is szokatlanul népszerű lett. Ő volt az első katolikus egyházfő, aki elnyerte az Év Embere címet a Time magazin szavazásán. Egy évvel a halála előtt választották meg.
A pápa kortársa, Robert Rouquette francia jezsuita számára nagyon is szembeszökő volt a pápa iránti rajongás különössége. „De azért nem veszélytelen dolog ez: mítoszt teremteni! Még egy pápa iránt való lelkesedés kitörései közt is meg kell őriznünk szemléletünk és fogalmaink tisztaságát. … Óvakodjunk a mítoszoktól, még ha kedvezőek is. Nem egyebek, mint egyszerűsítő és durva-tompa vonásokkal torzító tükrök!”
            A pápa személyének – korábbiakhoz képest – szokatlan népszerűségének híre nemigen szivároghatott be Kádár Magyarországára. Nem is a jelentős nemzetközi megbecsültségnek szólt a kondoleáló távirat és annak szokatlanul előkelő hazai sajtóreprezentációja. Kádár egyszerűen az 1956 utáni nemzetközi elszigeteltségből kereste a kitörési pontokat. A forradalmi munkás-paraszt kormány lassú közeledése a Szentszékhez – Hruscsov engedélyével – éppen 1963-ban kezdődött. Ez persze egy meglehetősen képmutató diplomáciai manőver volt, hiszen a katolikus egyház helyzete Magyarországon nem sokat javult, a magyar egyház Rómától való elszigetelésére tett intézkedések nem enyhültek. Valami azonban mégiscsak történt: a Népszabadság címoldalon közölhette Kádár János részvéttáviratának szövegét… Ám az elszigeteltség következményei mind a mai napig érezhetők.


« vissza