Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Az oktatás és kutatás műhelyeitől a szolgáltató intézményig?

AKI NEM TUDJA HONNÉT JÖN, aligha tudja, hogy éppen hol van, következésképpen még kevésbé érzékeli, hogy merre tart.

Ahhoz, hogy a felsőoktatás működési gondjait és fejlődési tendenciáit, mely utóbbiaknak hazai viszonylatban az Országgyűlés éppen most adott törvényi kereteket, megérthessük, feltétlenül szükséges, hogy a változást megszabó, alapvető tényezőket azok egymáshoz való viszonyát — ha röviden is — történetileg megvizsgáljuk. A felsőoktatás három meghatározó tényezője a következők szerint definiálható: 1. a tanári kar, ha úgy tetszik a professzorok kara, illetve az általuk közvetítendő tudásanyag; 2. a hallgatók összessége; 3. az imént felsoroltakat körülvevő társadalmi, gazdasági környezet.

A középkori Európa első egyetemei spontán, természetes úton jöttek létre. Neves mesterek tanítványokat gyűjtöttek maguk köré, a szervezeti szabályok csak jóval később születtek meg. Ma — tudjuk — mindez másként történik. Előbb alakulnak ki a szabályok, rendezik a feltételeket, majd azok után válik időszerűvé a tanárok és a hallgatók verbuválása. Ez a középkori egyetem a „mester és tanítvány” — universitas magistrorum et scolarium — egyeteme volt, az oktatás és nevelés formáját alapvetően ők határozták meg. Mindez híven tükrözte vissza a középkori ember világképét. A módszer a skolasztika, uralkodóvá vált az enciklopedizmus. A tanuláshoz hozzátartoztak az olykor késhegyig menő viták, ami által az antik logikát keltették életre, és bővítették új elemekkel. A társadalom és a gazdaság itt kívülálló tényezőként jelenik meg, az oktatás és nevelés folyamatára gyakorlatilag nincs hatása.

A második periódust a professzor és a gazdasági környezet uralta periódusnak nevezhetnénk, amelynek kezdetét — némi önkényességgel — F. BACON munkásságától, a 16/17. század fordulójától származtathatjuk. A megismerés módszerévé ekkor az indukció vált, élénk kísérletező kedv uralkodott el, amihez egy új elv — a tudás hatalom — társult. Ha viszont a tudás hatalom, akkor az is kézenfekvő, hogy a hatalom, különösképpen pedig a politikai hatalom növekvő érdeklődést fog mutatni az ismeretek iránt. Az ismeretek ekkor kezdtek szakismeretté válni; a természettudomány egyre inkább elhatárolódik a filozófiától és felajánlja szolgálatait a technológiának és a gazdaságnak. Két kérdés — a hogyan tehetjük és a hogyan kell tennünk — tehát az emberi tevékenység tudományos, illetve morális megítélése ekkor válik el egymástól. A diákoknak merev tanterveket írnak elő, hiszen majdnem egyértelműen meghatározható azon ismeretek köre, amelyeket egy életen át alkalmazni lehet. A „mester és tanítvány” egyeteméből így lesz a „tudományok egyeteme” — universitas litterarum —, tehát olyan oktatási és nevelési színtér, ahol valamennyi tudományt oktatják.

A harmadik, a jelenkori periódus századunk harmincas éveiben kezdődik el. A tudományos ismeretek egyre erősebben specializálódnak, és megszületik új formájuk, az intellektualizált szakismeret, amelyet már nem tarthatunk tudománynak. Szakirányú, tömeg- egyetemeket és főiskolákat hoznak létre, a gazdaság expanziója kor- láttalannak tűnik fel, és kialakul a gazdaságba ágyazott társadalom modellje. Az új és új ismeretanyag egyre nagyobb terheket ró a képzésre, a tantervek ennek következtében egyre zsúfoltabbá válnak.

KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT A FOGYASZTÓI TÁRSADALOM és a gazdaság igényei meghatározó módon előtérbe lépnek. A tanulmányok folyamatát ezen túlmenően — minthogy bizonyos készségeket és jártasságot többféle, egymással egyenrangú ismeret- anyag elsajátításával lehet kialakítani, tehát adott a választás lehetősége — egyre inkább a hallgatóság, mint a szellemi termékek fogyasztója határozza meg. A professzori kar sokat veszít autonómiájából és autoritásából, minthogy az általa a tágan értelmezett kutatás folyamatában előállított szellemi termékek — tekintettel a társadalmi igényekre — az anyagi javakkal szemben egyre kevésbé versenyképesek. Ez ahhoz vezet, hogy a felsőoktatás színterei ma már nem annyira az oktatás és kutatás iskolái, műhelyei (bármennyire is szeretnénk ezt hinni), hanem egyre inkább szolgáltató tömegintézménnyé válnak.

Az imént vázolt kép, az oktatói kar oldaláról tekintve nem ad alkalmat túlzott optimizmusra, mégis, meg kell kísérelnünk annak felvázolását, hogy a kedvezőtlen tendenciák kivédésére vagy hatásuk csökkentésére milyen lehetőségekkel számolhatunk.

Mindenekelőtt hangsúlyoznunk kell, hogy elkerülhetetlen — különösképpen a hazai felsőoktatást tekintve — az oktatás és a kutatás korábban megbontott egységének helyreállítása, hiszen az egyetem az az oktatási intézmény, ahol az oktatandó tananyagot részben, a kutatások során helyben állítják elő. A nemzeti jövedelemből fenntartott kutatás elsődleges célja a kiművelt emberfők képzése. Ez csak oly módon képzelhető el, ha a nemzeti jövedelemből fenntartott kutatóintézetek a lehető leghatékonyabb módon bekapcsolódnak az egyetemi oktatómunkába. Az elmondottak — természetszerűleg — nem zárják ki alapítványi, illetve a termelőszférához tartozó kutató- intézetek létrehozását; utóbbiak természetesen akkor is a termelést szolgálják, ha bennük alapkutatást is végeznek.

A másik alapvető kérdés Magyarországon a felsőoktatás területi elhelyezkedése. Talán mondhatjuk, hogy elsősorban történelmi okok miatt a hazai felsőoktatás mind az intézmények, mind a hallgatói létszám szempontjából egyközepű. Ezen tendencia kifejlődése — pozitív hatása mellett — számos negatív következménnyel is járt, hiszen az érvényesülés elérésére egyetlen központba zsúfolta össze az érdekelteket, ami szakmai monokultúrák kialakulásával járt együtt. A helyzetet csak súlyosbította a tudományban az elmúlt évtizedekben lejátszódott nagyfokú, szinte végleges specializáció, amely a szakspecialisták, versenytárs nélküli szigeteit hozta létre.

Nem csak az egynyelvű, de az egyközpontú nemzet is gyenge és erőtlen lehet, a monokultúra az oktatásban és a tudományokban is kedvezőtlen. Sürgető feladat ezért több egyetemi centrum létrehozása Magyarországon. A hagyományos regionális központok — Debrecen, Szeged, Pécs — mellett a már alakuló Veszprém központú közép-dunántúli továbbá a Miskolc-Eger régió és más területi centrumok kialakítása nélkül az egyközpontúság nem oldható fel, s a monokultúra káros hatásai miatt a magyar felsőoktatás szellemében és szerkezetileg is egészségtelenné válhat. Kérdéses azonban, hogy mindez megoldható-e anélkül, hogy az egyetemekhez a többi között tulajdont rendeljünk.

A felsőoktatás egyik sarkalatos kérdése az intézmények autonómiája és az egyetemek által adható tudományos fokozatok kérdése.

Nyilvánvaló, hogy az autonómiát tekintve a nemzetközi gyakorlatnak megfelelő felfogást kell érvényre juttatni. Az autonómia egyébként jelenti az oktatás és a kutatás szabadságát, azonban mindezt annak az elsődleges célnak az érdekében, hogy a kiművelt emberfők számát megsokszorozzuk. Ám ezen a ponton szükséges, hogy a SZÉCHENYITŐL származó értékítélet mellett, ami nála nem csupán az értelem, hanem az érzelem és erkölcs kiművelését is jelenti — egy másik kis nép nagy fiának, az ír YEATS-nek a véleményét is felidézzük, amely szerint: „nagy kor az, amely foglalkoztatni tudja tehetséges embereit”. Az elmondottak egyértelműen arra utalnak, hogy az oktatás és kutatás szabadsága „eszközérték” szabadságot jelent, tehát olyan szabadságot, amelynek révén szép és nemes célok valósíthatók meg a társadalom érdekében, és amely értelmét azoktól a nemes céloktól kapja, amelyekhez elvezet.

NEM FELESLEGES EZT HANGSÚLYOZNUNK, azért sem, mivel e század hatvanas éveitől kezdve a civilizált világban a szabadság újszerű értelmezése terjedt el. Ma a szabadság sokak számára „végső érték” — nem eszköz, hanem létcél, minden kötöttségtől való megszabadulást, minden kényszer megszűnését jelenti. Minden elkötelezettség, tartós kapcsolatok, ígéret ezen felfogás szerint úgy tűnik fel, mint a szabadságtól való megfosztás.

Az elmondottak tehát azt jelentik, hogy a korlátlanság, bizonyos szabályok hiánya a szabadossághoz vezet el, s ez alkalmat adhat a felsőoktatás presztízsét rontó anarchisztikus jelenségek kialakulására. Különösen fontos ezt hangsúlyoznunk azt tekintve, hogy általános európai normaként a belső állami normák mellé, ma már egyre gyakrabban fölé, a nemzetközi jogi normák is megfogalmazódnak, sőt ez utóbbiak egyre meghatározóbbá válnak. Ezen nemzetközi írott és íratlan, de kialakult és hatást kifejtő normák, szabályok napjainkban egyre inkább az európai közösségbe való belépés egyik fajsúlyos feltételének tekinthetők. Azt is látnunk kell, hogy az európai felsőoktatásban szorosabb biztonsági rendszer van kiépülőben, amely egyszerre hivatott megvédeni a nemzeti, egyszersmind az európai közös értékeket.

Noha a felsőoktatás autonómiájának egyáltalán nincs és a mai magyar gyakorlatban sincs alternatívája, arra mégis figyelemmel kell lennünk, hogy idehaza, sajátos átmeneti helyzetünkben a törvényadta szabadság erősíthet meg egy-egy intézményben elavult struktúrákat és lényegidegen kritériumok alapján megszerzett pozíciókat.

AZ EGYETEMEK ELÉVÜLHETETLEN JOGA egyetemi doktori cím, továbbá a tudományos munka és iskolateremtő oktatói tevékenység együttes elismeréseként, habilitációs eljárás után a habilitációs doktori cím adományozása. A nemzetközi gyakorlat ezt egyértelműen alátámasztja, hiszen doktori címeket, legyen az bármilyen doktori cím, kizárólag egyetemeken lehet megszerezni. Ennek a rendszernek a bevezetése egyértelmű helyzetet teremt, visszatérést ahhoz a nemzetközi gyakorlathoz, amelyhez egyébként más vonatkozásban is integrálódni kívánunk. Nem látszik megalapozottnak az a gyakran hangoztatott aggodalom, amely szerint az egyetemek nem lennének felkészülve a szükséges eljárások kellő színvonalú lebonyolítására. Ezen változtatás elhagyásának az sem lehet elégséges indoka, hogy ilyen eljárás lefolytatására más helyen adott struktúrájú és korábban kialakult megoldás létezik.

Befejezésként — úgy érzem — röviden vissza kell térnünk a bevezető részben megfogalmazott problémához, nevezetesen ahhoz, hogy a három meghatározó tényező — professzor, hallgató, társadalmi-gazdasági környezet — között kialakuló milyen egyensúly adja a legjobb lehetőséget, perspektívát a közeli és távolabbi jövőben a hazai felsőoktatás számára. A felsőoktatási intézmény mennyire legyen professzor- vagy hallgató-központú, netán a társadalmi-gazdasági környezet uralta egyetem? A probléma — nem túlzás állítani — hasonló a színházi világban gyakran elhangzó kérdéshez: vajon a színház rendező-, színész- vagy szerző-központú intézmény-e? Úgy vélem, hibás következtetéshez jutunk, ha bármelyik tényezőt abszolutizálni kívánjuk. Másfelől ez a dilemma törvényi szabályozással sem oldható fel. Nos, azt hiszem, ahol JÁSZAI Mari vagy Blaha Lujza játszott, az bizonyára színészközpontú színház lehetett, ahol HEVESI SÁNDOR vagy Németh Antal rendezett, az az intézmény valószínűleg rendezőközpontú színházként működött, s ahol SHAKESPEARE-t vagy GOETHE-t játszanak, ott sejthetően szerzőközpontú színházról is beszélhetünk.

A lényeg mégis az, hogy a három tényező, a három bizonyos tekintetben eltérő minőség miként tud együttműködni, miként tudja az egymásnak olykor ellentmondó érdekeket egyeztetni. Azonban figyelemmel arra a nem elhanyagolható tényre, hogy az információ a tanártól halad a diák felé; másfelől, hogy az ismeretek felhasználásának lehetőségét nagyon keményen meghatározza a társadalmigazdasági környezet.

Bár a mai magyar törekvések az „universitas littcrarum” modellt állítják középpontba, úgy vélem, az az egyetem, ahol nincsenek mesterek és tanítványok, képtelen a tudományok egyetemévé válni. Mesterek, akiket magas színvonalú szaktudás és általános műveltség, továbbá megújulásra való képesség jellemez, akik kellő erkölcsi bátorsággal rendelkeznek ahhoz, hogy a felismert igazságot érvényre juttassák, és adott esetben, ha kell, vállalják a személyi felelősséget. Tanítványok, akik nincsenek híjával a szakmai ambíciónak, hivatástudatnak és intellektuális érettségnek.

Ha a fentebb elmondottakhoz a társadalmi környezet az oktatás prioritását a gazdasági garanciák tekintetében is képes lesz elismerni, a magyar felsőoktatásra a nem is távoli jövőben új aranykor köszönthet.



« vissza