Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Becsület és kötelesség (Részlet)


1918–1944
 

Szinte hihetetlen, hogy a németek mindebbe belementek, és elfogadták a kormány kinevezését. Miklóspapa [Horthy Miklós] kijelentése, hogy folytatjuk a Szovjet elleni háborút, úgy látszik, egyelőre megnyugtatta őket. Ilyen hajszálon múlnak az események.
Én csak azt tudtam, amit nekünk Miklóspapa mondott, hogy az ő eredeti elgondolása nem egészen ez volt. A listáján, többek között, Bakay Szilárd, Hardy Kálmán, Farkas Ferenc altábornagy szerepelt, és ezt egyszerűen, kész tényként akarta Veesenmayer tudomására hozni. Ők azonban kimaradtak a kormányból, és először nem értettem, mi volt ennek az oka. Nem akartam sokat kérdezősködni, és csak később tudtam meg, hogy Csatay honvédelmi miniszter volt az, aki – félve a német ellenállástól – ragaszkodott hozzá, hogy Veesenmayernek előzetesen bemutassák a listát! Ő maga úgy adta át neki, mint „ajánlatot”, amit persze Veesenmayer nem fogadott el. A huzavona Reményi-Schneller és Juracsek bevonásával végződött. Volt még más követelése is Veesenmayernek, mint például Bárdossy és Ruszkay, de Miklóspapa minden más ajánlatot elutasított.
Nehéz megítélni, hogy ha Csatay nem kontárkodik bele, mi lett volna a német reakció. Szerintem Csatay cselekedete azért helytelen, mert ha a kormányzó egyszerűen Veesenmayer tudomására akarta hozni az általa összeállított kormányt, akkor ezen nem lett volna szabad változtatni és előzetesen kikérni Veesenmayer hozzájárulását, aki valószínű, hogy akkor is biztosan próbált volna másokat ajánlani; de egészen másképpen lehetett volna alkudni, ha kérdés helyett bejelentés történik – és a minisztereket védi a tény, hogy ez a kormányzó döntése, nem az övék!
Veesenmayer természetesen azt akarta, hogy legyenek a kormányban olyanok, akik őt mindenről tájékoztatják – de a kormánynak erélyesen mindent meg kellett volna próbálnia, hogy ne legyenek a tagjai között besúgók.
A deportálások leállítása és a kormánycsere sikere igazolta: Miklóspapa döntése, hogy a helyén marad, talán mégis meghozza egy „kiugrás” lehetőségét – és akkor megérte az áldozatot. Mindenesetre szinte csodával határos a mostani kormány programja: a zsidóüldözés beszüntetése és a Gestapo működésének korlátozása.
Minthogy nem bízott meg fenntartás nélkül a kormányban, Miklóspapa a további próbálkozásokat vagy előkészületeket nem hozhatta a kormány tudomására, ami feltétlenül hátrányosan érintette az ügy sikerét.[…]
Veesenmayer birodalmi meghatalmazott kihallgatáson volt Miklóspapánál, és próbált ellenjavaslattal változtatni a kormány összetételén. Jólesett hallani, hogy ez csak részben sikerült neki. Alig tudtam elhinni, hogy a németek végeredményben elfogadták az új helyzetet. Ez határozottan Miklóspapa elhatározásának és kitartó szívósságának eredménye volt. […]
Szeptember 7-én a kormányzó elnökletével koronatanácsot tartottak, melyen részt vett az egész kormány, a vezérkar főnöke s a katonai és kabinetiroda főnökei.
Miklóspapa elbeszéléséből, valamint Vattay katonai iroda főnöknek a leírásából összefoglalom a lényeget:
Először a kormányzó ismertette a kialakult helyzetet; Bakách-Bessenyey svájci közvetítései révén most már világos, hogy nem számíthatunk szövetséges megszállásra. A követelmény csakis a feltétel nélküli megadás, és nem velük, hanem a Szovjetunióval kell felvenni a kapcsolatot! Az oroszok áttörtek a Kárpátokon, és a németek nem képesek őket feltartóztatni. Ezért a kormányzó végleg elhatározta, hogy most már cselekedni kell, tettekre kell váltanunk fegyverszüneti szándékunkat. Lakatos miniszterelnök azonnal szót kért, bejelentette, hogy „ezt az ügyet a parlament elé kell vinni”. Ebből vita keletkezett, de a kormányzó kijelentette, hogy a parlament már nem képviseli a nemzet akaratát, mert a képviselők egy része le van fogva, másik része bujkál, és a szabadlábon levők meg vannak félemlítve – tehát nem járul hozzá a miniszterelnök kéréséhez. Azzal fejezte be, hogy „én viselem a nemzet és a történelem előtt a felelősséget”. Csatay honvédelmi miniszter javaslatára a németek tudomására hozták, hogy ha két napon belül nem küldenek négy hadosztályt és több páncélos egységet, Magyarország kénytelen lesz fegyverszünetet kérni. Ezt a kormányzó Hitlernek is megírta.
Ezek a közlések mindig rossz érzést keltettek bennem. Miért kellett a szándékainkról a németeket informálni, amikor ők velünk sosem voltak őszinték? Természetesen sok részletről nekem nem volt tudomásom, és ezért lehet, hogy ez az érzés csak az én elfogultságomból eredt. Ekkor jelentette a finnországi magyar követség, hogy Mannerheimmel milyen kiválóan bánnak az oroszok, és nem szállták meg Finnországot. Ugyanakkor jelentések jöttek az orosz megszállók romániai rémtetteiről. Ezek a hírek természetesen általános félelmet keltettek az emberekben. […]
Nem tudom, sikerül-e visszaadni azt a bizonytalan, kétségbeejtő légkört, amelyben éltünk, egy velünk szemben ellenséges világnézetű, kegyetlen hatalom által megszállt országban, ahol a felszabadulást egy hasonlóan kegyetlen, ellenséges világnézetű ország haderejétől kellett várnunk… ennél szörnyűbbet Hitchcock sem tudott volna kitalálni.
Pedig ebbe bele kellett törődnünk. És minthogy az angolok balkáni partraszállása – amiben eddig mindannyian reménykedtünk – nem következett be, elhatározta a kormányzó, hogy Moszkvába küld egy delegációt. Ez volt részéről talán a legnehezebb áldozat hazája érdekében. […]
Szeptember 10-én, miközben Esterházy Bibi volt nálam, Miklóspapa összehívta megbízható tanácsadóit, akiknek a véleményét ki akarta kérni. A kormány részéről csak Lakatos, Hennyey és Csatay, valamint Vörös, a vezérkar főnöke volt jelen. A tanácskozás résztvevői: Vattay és Ambrózy, a katonai és kabinetiroda vezetői, Bethlen István gróf (akit rejtekhelyéről titokban csempésztek be a Várba), Esterházy Móricz gróf, Károlyi Gyula gróf, Kánya Kálmán, Perényi Zsigmond báró, három tábornok, ezek között Náday István vezérezredes (aki később titkos kiküldetésben Olaszországba repült a szövetségesek hadiszállására), Teleki Béla gróf, az Erdélyi Párt elnöke.
Miután Vörös János vezérkari főnök ismertette a katonai helyzetet, amelynek a lényege az volt, hogy augusztus vége óta a Székelyföldön orosz csapatok nyomulnak előre, Miklóspapa közölte a háború azonnali befejezésének szükségességét. Bethlen István mindenben egyetértett a kormányzó elhatározásával, és kifejtette, hogy nincsen értelme a további vérontásnak… a háborúból ki kell lépnünk. Eldöntötték, hogy a finn mintára be kell szüntetni a harcot, de nem szabad letenni a fegyvert stb. Az értekezleten mindenki azonos véleményen volt: a háborúból ki kell ugranunk, és világos, hogy csak a Szovjetunióhoz lehet és kell fordulnunk.
A „titkos tanács” után felmerült a probléma, hogy Bethlen Istvánt hogyan csempésszük ki a várpalotából. Féltünk, hogy esetleg felismerik, ezért aztán valakinek az az ötlete támadt, hogy talán el kellene távolítani jellegzetes bajuszát. A bajuszt leborotválták, de Bethlen így még gyanúsabban nézett ki, mert a bajusztalan leborotvált rész – napbarnított arcával ellentétben – vakítóan fehér volt. Ekkor eszembe jutott Pista kvarclámpája, amely még ott volt a fürdőszobánkban. A jelenlévők mind felkísérték István bácsit hozzám az emeletre, ahol letakartam az arcát, csak a bajusz helyét hagytam ki, és addig kvarcoltam – vigyázva, nehogy megégjen −, amíg a fehér folt teljesen el nem tűnt! Nagy siker volt, és Bethlen Istvánt egyenruhában, sapkában már nem lehetett felismerni; szerencsésen vissza is jutott vidéki rejtekhelyére.
Zichy Ladomér gróf, akinek Szlovákiában, a magyar határ mellett volt birtoka, sógora, Teleky Béla gróf, az Erdélyi Párt elnökének ajánlatára lett kiszemelve arra, hogy a szlovák partizánokkal együttműködő Makarov szovjet ezredessel lépjen összeköttetésbe egy fegyverszüneti kérés továbbítására. Jelen voltam, amikor feljött a Várba a részletek megbeszélésére, és vállalta a feladatot. Másnap, 11-én el is indult Szlovákiába.
Ugyanakkor egy másik lehetőség is adódott a szovjet kapcsolatok felvételére. Nicky sógorom közvetítésével Aczél Ede báró erdélyi földbirtokos felajánlotta, hogy kiutazik Moszkvába két kommunista kísérővel. Miklóspapa hozzájárulásával el is indultak.
A szeptember 11-én a kormányzó dolgozószobájában megtartott rendkívüli minisztertanácsról megint Vattay „Visszaemlékezései”-t idézem, hogy érzékeltessem Miklóspapa helyzetét:
Előzetesen Ambrózy közölte velem, hogy a Lakatos-kormány nem vállalja a fegyverszünetet, és kérte lemondását. A kormányzó ezt tudomásul vette, de kérte a kormányt, maradjon, mert új kormányt alakítani már nincsen idő, hisz számolni kell a németek akadékoskodásával. Részemre ez nagy meglepetés volt. Nem értettem. Négy nappal előbb az egész koronatanács magáévá tette a döntést, senki sem emelt szót. Kérdésemre, mi lesz, Ambrózy azt válaszolta, hogy csak menjek a kormányzó dolgozószobájába, majd ott megtudjuk.” […]
Este a kormányzó dolgozószobájában összejött egy szűk csoport: Miklóspapa, Magdamama [Horthy Miklósné], Nicky [ifj. Horthy Miklós], Bakay Szilárd altábornagy, az I. hadtest parancsnoka, a Budapest biztonságáért felelős parancsnok, Lázár Károly altábornagy, a testőrség parancsnoka; Tost Gyula alezredes, szárnysegéd; Ambrózy Gyula, a kabinetiroda főnöke; Vattay Antal, a katonai iroda főnöke és én magam.
Miklóspapa közölte velünk a minisztertanács eredményét, és a hangján érződött, mennyire megrendítette a kormány határozata. Nehéz volt elhinni, hogy az egész kormány cserbenhagyta. Mondta, hogy mennyi küzdelem után tudta végre kinevezni ezt a kormányt, és most már nincs idő egy újabb kormány-huzavonára a németekkel… Egyedül maradt, de szándékát végre akarja hajtani – ezért a kormány kikapcsolásával fog cselekedni. […]
Kutatásai során Aggteleky megállapítja, hogy: „A kormányzó volt valamennyi munkatársa között a legkülönb, közülük kimagaslott, szinte egyedül volt, aki helyesen ismerte fel a helyzetet, és aszerint akart cselekedni is. Harcolnia kellett azonban nemcsak a németek ellen, akik cselekvési szabadságát megbénították, hanem legfőbb munkatársaival is – mind kormányzati, mind katonai vonatkozásban egyaránt.”1
Még ma is, annyi év után, sokan latolgatják, mi volt az oka, és ki volt a hibás abban, hogy nem sikerült a „kiugrás”, mit kellett volna tenni a siker érdekében. Sajnos nem tartják szem előtt az igazi, végzetes bajt, hogy két malomkő között őrlődtünk, két fortélyos, hazug, gyilkos nagyhatalom között, és azt, hogy bármit is teszünk, a végeredmény ugyanaz lett volna. Teheránban döntöttek a sorsunkról, pedig csakis ott lehetett volna rajtunk segíteni. […]
Náday István vezérezredes és Charles Howie angol ezredes szeptember 22-én indult útnak a Nápoly melletti Casertában lévő angol főhadiszállásra. Amikor Nickyvel elbúcsúztunk Howie-tól, adtam neki egy kis szentelt Kaszap-érmet, hogy segítse veszélyes útján.
Tost szárnysegéd vitte őket a titkos repülőtérre, és megtudtuk, Majoros felesége is velük ment, akinek csak tíz perccel előbb mondták meg, hogy valahová utazik a férjével. Szerencsésen megérkeztek Casertába – Nádaynál csak egy, a kormányzó keze írásával papírra vetett jegyzet volt.
Sajnos ez a misszió teljes kudarccal végződött – először csak az az üzenet érkezett, hogy szerencsésen megérkeztek, és azután sokáig semmi. A következő üzenetet nem lehetett megfejteni. Állítólag a rejtjelkulcs elveszett vagy itthon maradt? Utólag tudtuk meg, bizalmatlanul fogadták kiküldetésüket, kifogásolták, hogy Nádaynak nem volt személyre szóló megbízólevele – és minket közben már úgyis a Szovjetunióhoz irányítottak. Nádayt és Howie-t elkülönítették, úgy, hogy nem tudtak érintkezni.
Nem tudom, mit tehettek volna a szövetségesek, hogy megakadályozzák Magyarország szovjet megszállását, de megbocsájthatatlan, hogy nem vették komolyan ajánlatainkat, és beleegyezésükkel történt az az ötvenéves emberi, anyagi és erkölcsi pusztítás, amit a kommunizmus nálunk és szomszédainknál okozott. […]
Közben Miklóspapa igyekezett összeállítani a moszkvai delegációt. Faragho Gábor altábornagy, a csendőrség felügyelője, aki előzőleg magyar katonai attasé volt Moszkvában, vezette a delegációt, a tagok pedig: Szent-Iványi Domokos miniszteri tanácsos, Nicky „kiugrási irodájának” vezetője és Teleki Géza gróf egyetemi tanár, Teleki Pál miniszterelnök fia. […]
Ekkor Miklóspapa megfogalmazta a levelet, amelyet Sztálinnak fog a delegációval elküldeni. Angolul írta és nekünk felolvasta:
Tábornagy!
Végső veszélyben forgó népem nevében és érdekében fordulok Önhöz. A magyar nép nevében, amelyet ennek a háborúnak a kitöréséért semmiféle felelősség nem terhel. Ezer éven át, de különösen az utolsó évtizedben népünk sorsát a szomszédos kolosszus befolyásolta. Ennek a befolyásnak a hatása alatt sodródtunk bele ebbe a Szovjetunióval folytatott szerencsétlen háborúba is.
Nyomatékosan kell hangsúlyoznom azt a körülményt, hogy szegény hazámat valósággal elárasztotta a németek „ötödik hadoszlopa”. Ez a nagyszabású behatolás ugyanakkor kezdődött, amikor német csapatok vonultak be Romániába és Bulgáriába is, amelynek eredményeképpen minden magyarországi megmozdulást, minden lépést közvetlen közelből figyeltek, s a legfontosabb hírek és jelentések soha nem jutottak el hozzám. Most szereztem tudomást arról, hogy a Kassát és Munkácsot ért légitámadás után Molotov külügyminiszter – a magyar követtel folytatott megbeszélés során – kifejezésre juttatta a Szovjetuniónak Magyarország iránt táplált békés törekvéseit. Ha ez megfelel a valóságnak, tragikus, mert nem ért el hozzám idejében.
Az igazság kedvéért tájékoztatni szeretném Önt arról, hogy mi soha senkitől nem akartunk még egy talpalatnyi területet sem elvenni, ha jog szerint nem illetett meg bennünket. Éppen ellenkezőleg, a románok foglalták el orosz szövetségesüktől Besszarábiát az első világháború után, a második világháború alatt pedig német segítséggel Oroszország déli részének jelentős részét igyekeztek megszerezni. Ezen kívül, amikor 1940-ben véget kívántunk vetni az erdélyi magyarsággal való kegyetlen bánásmódnak, ismét a románok voltak azok, akik Németország segítségéért folyamodtak, kérve Hitlert, hogy tegye lehetővé számukra a bécsi döntéssel e terület legalább egy részének megtartását.
Amikor delegátusaimat teljhatalommal felruházva elküldöm a fegyverszüneti tárgyalásokra, kérem Önt, hogy kímélje meg ezt a szerencsétlen országot, amelynek megvannak a maga történeti érdemei, s amelynek a népe az orosz néppel oly sok közös vonást mutat fel.
Szíveskedjék hatalmas befolyását érvényesíteni szövetségeseinél, hogy népünk érdekeivel és becsületével összeegyeztethető feltételeket szabjanak, mert ez a nép valóban békés életet és biztonságos jövőt érdemel.
Megragadom az alkalmat, hogy Ön iránt, Sztálin tábornagy, legmagasabb nagyrabecsülésemet fejezzem ki.
Őszinte híve
Horthy s. k.
 
P. S. minthogy csapataink még a határokon tartózkodnak, s erős német egységek tartanak bennünket megszállva, arra kérem, hogy levelemet bizalmasan kezelje mindaddig, amíg a helyzeten felül nem tudunk kerekedni.”2 […]
 
Nálunk izgatott és feszült a hangulat: ma útra kel Szlovákián át Moszkvába Faragho Gábor, Szent-Iványi Domokos és Teleki Géza – vadásztársaságnak álcázva −, a kabinetiroda által útlevelekkel ellátva, és Miklóspapa saját kezűleg írott, angol nyelvű levelével. A németek által megszállt Magyarországon keresztül külön mentek, majd gyalog, egy folyón át, illegálisan keltek át a szlovák határon, és oda, partizánterületre jött értük Sztálin repülőgépe. Rendkívül fontos, viszontagságos, kockázatos utazás. Megbízatásuk az volt, hogy a delegáció a Makarov-levélre hivatkozzon, a királyi Várral, rövidhullámú adóval a rejtjeles összeköttetést biztosítsa, és a tárgyalások megkezdésétől a repülőtámadások leállíttassanak.
Erre az alkalomra külön rejtjelkulcs készült, amiből csak két szám-jelkönyv-példány volt − egyiket a delegáció vitte magával, a másik itt maradt nálunk a Várban. A rejtjelkulcsos „fekete könyv” kezelését hárman végeztük, Tost Gyula alezredes, szárnysegéd, Nicky sógorom és én. Biztonsági szempontból mást nem akartunk beavatni.
        A rendőr távírászok a belügyminisztérium tudta nélkül vállalták a feladatot.
 
Gróf Edelsheim Gyulai Ilona, Horthy István kormányzóhelyettes özvegye: Becsület és kötelesség 1, 1918–1944, Európa Könyvkiadó, 2003, Budapest, 278–293.
 

 
Jegyzetek:
 
1 Aggteleki Béla altábornagy gyűjteményéből: Vattay Antal visszaemlékezései, 1944–1945-ben készült feljegyzései alapján. (A szerző tulajdonában.)
2 Hennyey Gusztáv: Magyarország sorsa kelet és Nyugat között. Európa Könyvkiadó, 1992, Budapest, 269–270.

« vissza