Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Bős-Nagymaros tegnap és ma

 

1. Amiért és amiről ez az írás készült

 

Nem volna igaz - mert nem volna teljes - a válasz, hogy azért írtam meg, mert a Magyar Szemle főszerkesztője felkért rá. Magam is készültem, hogy egyszer megírjam, hogyan láttam és látom a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer (BNV) ügyét. Ez az írás lett belőle. Jelentős része (a 12. pontig bezárólag) már 1993 februárjában készült és a Bős-Nagymaros - három év kormányzati cselekvés vagy credo a Dunáért a nézetek harcában címet viselte. A miniszterelnöknek szólt. Sajátos kormányzati „akta”. Igazában tanulmány - egyfajta lelkiismeret-vizsgálat - lett arról, hogy mit miért tettünk és jól cselekedtük-e. Úgynevezett immissilis (el nem küldött) és kiadatlan levél maradt, feltehetően művelődési és közoktatási miniszterré történő kinevezésem (1993. február 22.) folytán keletkezett más dolgaim és nem tudom még milyen okok miatt. Talán jó, hogy így történt. A BNV-történet első felvonása után most - a hágai döntésben - legalább a második felvonást is látni lehet. Az, hogy mi lesz, az ítélet után most bontakozó harmadik felvonásban dől el.

A kormány 1993. január 28-i ülésén felkért, készítsek átfogó összegzést arról, hogy mik voltak a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer történetének, a BNV-re vonatkozó kormányzati cselekvés, nézetek és ellennézetek főbb lényeges elemei, az adott helyzetben a főbb összefüggésekben milyen cselekvési lehetőségek, ill. teendők voltak.

A felkérés kézenfekvő indítéka az volt, hogy közel három évig miniszterként és kormánymeghatalmazottként jelentős szerepet-felelősséget viseltem a BNV ügyében, a magyar pozíció alakításában (környezetvédelmi-ökológiai kutatások szervezésében és kormányzati állásfoglalásban való prezentálásában, nemzetközi tárgyalások vitelében, ill. előkészítésében, a politikai és kormányzati szervek BNV-feladatainak koordinálásában stb.) Az összegző számvetés és a látható teendők jelzése annál is inkább indokolt, mert a kormánymeghatalmazotti funkció az 1977. évi BNV-szerződés megszüntetésével megszűnt, és az 1993. január 28-i kormányülés említett határozata értelmében az előbb jelzett feladataimat a tárgy szerint illetékes tárcaminiszterek (a környezetvédelmi miniszter, a külügyminiszter és a közlekedési-hírközlési-vízügyi miniszter) vették át.

Egy mondat a számvetés jellegéről-műfajáról: Nem események és kronológiájuk epikus leírására törekedtem (ezt tartalmazták „A Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer megvalósítására kötött 1977. évi államközi szerződés megszüntetésével összefüggő dokumentumok és a szerződés megszűnését követő helyzetben keletkezett okmányok” címen egyidejűleg elkészült kötetek). A cél a BNV mint gondolati folyamat - a történeti és logikai meghatározottság útján való - bemutatása annak, ahogy ez a folyamat idáig eljutott és ahogy további útja, amennyire lehet, ma belátható.


 

2. Amit a tudomány mond:

a természet legyőzésétől Szent-Györgyi Albert Zsoltárjáig „A Föld”-ről


 

A BNV-vel kapcsolatos nézetek vívódása olyan dráma, amely az ember és természeti létfeltételeinek, az erre vonatkozó történetfilozófiai és tudományfilozófiai felismerések és értékkategóriák színpadán játszódik. Bár a szereplők Brüsszelben, Pozsonyban vagy Budapesten - és az emberek az utcán - mondjuk, a hajózás hogyanjáról, árvízvédelemről, az évi vízszennyeződés milliónyi tonnáiról, az algásodásról, halpusztulásról, a kutak kiszáradásáról, a csodálatos nagymarosi táj fenyegetettségéről, hágai bírósági eljárásról, mindenféle költségek számításáról, vagy geofizikai és földrengéstani „esélyekről” vitáznak, tehát a sokrétű gond és teendők éppen napirenden lévő elemeit tárgyalják, a tárgyalók tudatában mindig ott feszül ennek a színpadnak a törvénye. Az ti., hogy a szereplők ennek kereteiből lépnek ki az ilyen vagy olyan konkrét mai jelenhez, majd pedig egyszer ennek kell elszámolniuk, az egész dráma rendezésében ennek kell megfelelniük. A kormánynak, hogy milyen szerződést köt. A szigetközi földművesnek, hogy mit tegyen, ha kútjának vize, tehenének teje elapad, földje-kertje kiszárad. Az ember hová fusson, ha netán a gát szakad. Miért van vagy lehet ma minden másképp, mint volt?

Bár a múlt a megváltoztathatatlanságba dermed, a válaszért a történelemhez is el kell menni. A dráma történelemfilozófiai és tudományfilozófiai értékei és parancsai ui. szükségképpen a történetiségben jelennek meg. Ebben leljük meg ezek lényegét, meg azt, hogy hol tévesztettünk utat, hol, miben kereshető megváltás magunk vagy elődeink bűneitől, mit kell most tennünk. Imigyen az ember és a természet viszonyáról való etikus és tudományos gondolkozásban a múlt, a jelen és a jövő egymásra hatva munkál bennünk, legmaibb cselekvésünkben is.

Mindez különösen így van a tudomány, a technika és a politikai gondolkodás, egyáltalán az emberi fejlődés és környezeti kölcsönhatásainak nagy ügyeinél és csomópontjainál. Ezeknél különösen látszik a döntések kockázata, a jó irányvétel felelőssége.

Miről is van közelebbről szó? A főbb összefüggéseket és állomásokat jelezve bizonyára a következőkről.

Az emberiség - a tudomány és technika rövidlátó haszonelvű alkalmazása folytán - ma oda jutott, hogy saját jövőjét veszélyezteti, ha nem tud érdemi fordulatot venni. Az igaz, hogy a Genezisben (1:28.) ott a kozmikus útravaló: „töltsétek be és hajtsátok uralmatok alá a földet”. Az ember és tudománya - egzisztenciájának és exigenciájának belső nyomására - az írásból máig csak ezt olvasta, csak ezt hallotta ki. Pedig néhány szakasszal odább (2: 15.) ott van az a figyelmeztetés is, hogy „műveljétek és őrizzétek azt”. Az aquinói „doctor angelicus” által továbbvitt arizstotelészi világképben a világ szép egységben jelenik meg, amelyben minden jó elrendeltségben működik, s a tudomány ennek szakrális ihletettségű értelmezése.

Az ember tudományos-technikai fejlődésének - egészen a 20. század közepéig - nem is látszott olyan zavara vagy etikai határa, amely az emberiségben negatív egzisztencia-félelmeket kelthetett volna. Ellenkezőleg, a felfelé ívelő távlatok egyre meghatározóbbakká váltak. Különösen az újkor nagy századai voltak azok, amelyek az alapkutatások nagy természettudományos és természetfilozófiai fényével (Kopernikusz, Kepler, Galilei, Bacon, Huygens, Newton, Descartes, Pascal, Leibniz stb.) megvilágították a későbbi idők „alkalmazott tudományát”, amely hamarosan a technológiai-műszaki-gazdasági hasznosítás forradalmává vált. Newton és Leibniz ugyan jelezték, hogy Descartes abszolutizáló nézeteivel ésszerűtlen következtetésekre is jutott (1. Simonyi: A fizika kultúrtörténete, 3.7.5.), amikor az univerzumot - az ember és természeti környezetének organikus egységéről megfeledkezve - uralom alá hajtható, mechanikus alrendszerekké „fogalmazta”, az embert értelmi önmagává izolálta; mégis hallatlan érdemei voltak az alrendszerek, az egyes tudományos diszciplínák fontosságának felismerésében, mert az egyes felfedezések, a tudomány fejlődése elsősorban ezek keretei között törtek előre. Ennek tudományfilozófiai és tudománytörténeti értékei ezért nem is váltak kérdésessé. Ellenkezőleg, elindítójává és forrásává váltak a későbbi századok tudományos-technikai fejlődésének, annak, amit ma indusztrializmusnak és posztindusztrializmusnak hívunk. A tudomány és technika a maga diszciplinárisán differenciált és atomizált fejlődésében - a gazdasági ösztönzők csábítása-hívása mellett - így jutott a mai drámai csúcsokig, ami sok helyütt a „természet legyőzésének” hangzatos ígéretévé, valójában kihívó arroganciájává fajult.

Lapidária: a tudomány az emberi javak és boldogulás, az ember kommunikációjának és mozgásainak csodáit hozta (most mellőzzük, hogy eredményeit közben sok háborús és más borzalmakra is használták). Innen is az előbbi hitek és tévhitek. Bizonyára lapidária az is, hogy a tudományok fejlődése a maga öntörvényszerűsége szerint nem áll meg. A dráma azonban ma abban van, hogy egyfajta kozmikus határhoz érkezett. Nemcsak áldást, de az ember és emberi környezet pusztulását is valóságközeibe hozta. Nem a tudomány, hanem annak „etikátlan” alkalmazása, ill. ezt megelőzően a társadalmi és környezeti összhatásokra érzéketlen diszciplináris bezárkózottsága és közönye. Ez odáig jutott, hogy - először a tudomány történetében - a tudomány is keresi a határokat, küzd saját maga alkalmazásának veszélyei ellen. Felelőssé kezdett válni saját teremtményéért. Nem kis dolgokban vannak erre drámai példák és erőfeszítések.

Dürrenmatt a „Fizikusokéban megírta az atomfizika és az atomenergia veszélyeinek drámáját. Égi mását azoknak a felelős erőfeszítéseknek, amiket Einstein, Szilárd Leó és a többiek tettek, hogy megvédjék az emberiséget a nukleáris katasztrófától az után, hogy Roosevelt elnöknek javasolták a Manhattan-tervet egy másik katasztrófa elhárítása végett. Neumann János - példátlan addig az amerikai jogalkotás történetében, hogy a természettudós döntő szavát kérjék -, az első amerikai atomtörvény megalkotásánál szenátusi meghallgatása során figyelmeztetett: az atomenergiával olyan termelőeszköz került az ember birtokába, amit nem lehet a magántulajdon és a piac uralmára bízni, az államnak felelős szerepére és korlátozó-szabályozó tevékenységére van szükség. így lett. A tulajdoni korlátokat később oldották, de az állami korlátozó-szabályozó szerep megmaradt.

A biológiának és a genetikának is etikai kérdésévé vált saját fejlődése, hogy ti. genetikai és tudati mivoltában mesterségesen alakítani tudja magát az embert is. Tudósok ebben nagyobb veszély lehetőségét látják, mint a nukleáris energia nem szabályozott alkalmazásában; valahol tehát korlátok kellenek, mert az ember maga ellen fordulhat.

De ezek csak kiragadott példák a tudományos-technikai fejlődés folytán létrejött általánosabb határhelyzetjelenségből. Abból ti., hogy a világ óriásivá szaporodott embertömege jobb sorsra tör (autót, tévét, jobb házat, globális méretű utazást, több energiát, komputert, repülőt, választékos fogyasztást, több kényelmet kíván), s ezt a modern technika lehetővé is teszi, de közben kimeríti és pusztítja a fogyasztási igények forrásait és feltételeit, a vizeket, a zöld növényzetet, a levegőt, az ózonpajzsot, megbontja a természet és az ember harmóniáját, félelmes ökológiai válságot idéz(het) elő. Nyugaton az elmúlt évtizedek „fogyasztói társadalmá”-nak korláttalansága, a volt szocialista rendszerekben a „természet legyőzésének” megalomániája, ill. ezek hatása - mára elvezetett a veszély felismeréséig, a bűntudatig, a helyi, a nemzeti és a globális cselekvés szükségességéig, hogy ezt a veszélyes folyamatot az ember megállítsa és a jövő generációkra élhető földet hagyjon.

Bizonnyal nem kis dolog, hogy a tudomány olyan óriása, mint Szent-Györgyi Albert figyelmeztető meghagyásként zsoltárt írni kényszerült: „Kiástuk a kincset, hogy elherdáljuk - hogy megalkossuk a pusztulás iszonyú gépezetét, - hogy most az pusztítja, mit mások építettek, - hogy majd ellenem fordul, elpusztít engem s gyermekeim. - Uram, legyünk társak az alkotásban. - Dolgozzunk tovább műved nyomán, - Hogy bolygónk a bőség, a boldogság - És az összhang erős otthona legyen.” (Szent-Györgyi Albert, Ötödik zsoltár: A Föld).

Hogyan s mi lesz tovább általában? - már messze visz jelen írás feladatától. Amit - mintegy átvezetésként a BNV ügyéhez - itt még mondani kell, az ismert tények és fejlemények megidézése. Az emberi környezet védelmének általános tudatosulása és a védelemre irányuló erőfeszítések az elmúlt húsz évben, különösen az utóbbi években felerősödtek, sőt - legalábbis deklaráltan - szinte általános preferenciát kaptak. Megjelent és megjelenik ez a tudomány világában, a zöld mozgalmakban, majd a politikában általában, a nemzeti és nemzetközi jogalkotásban, állami cselekvésben és például az ENSZ 1982. évi Környezetvédelmi Világ Chartájában, az 1992. évi Környezetvédelmi Világkonferencián, sőt felelős vállalatok és emberek növekvő sokaságainak egyéni magatartásában-cselekvésében is. Nem ide tartozik most azon filozofálni, hogy mindez hogyan és mikor ér(het) el megfelelő intenzitást. Annyi azonban bizonyos, hogy a természet alakítását-rombolását súlyosan veszélyeztető nagy létesítményeknél áll és elismert a tétel: mindenkor alaposan vizsgálni kell a „cost-benefit” egyenletet, miközben az egyenlet bal oldalán nemcsak az anyagi ráfordításokat, hanem a környezeti terheket is számításba kell venni; az egyenlet jobb oldalán várható előnyöket a társadalom csak akkor vállalhatja, ha azok társadalmilag szükségesek, másként nem érhetők el, és elérik vagy jelentős mértékben meghaladják, ezáltal indokolhatják a szükséges anyagi és mégiscsak jelentkező környezeti terheket.

Gyakorlati vonzatok dolgában ez azt jelenti - miként belső és nemzetközi normák (pl. az említett Környezetvédelmi Világ Charta) is rendelkeznek -, hogy nem szabad vállalni olyan nagy létesítmények építését, amelyek beláthatatlan környezeti károsodással fenyegetnek. Bizonyítani ilyen következmények kizárhatóságát annak kell - ha mégis ilyen létesítményt kezdeményeznek aki ilyet működtetni tervez.

Komoly kérdés persze, hogy hogyan lehet, lehet-e egyáltalán behatárolni és értékelni - mondjuk a fenti egyenletben - a távlati környezeti következményeket, és azok visszafordíthatatlan jellegét. A válasz erre általános jelleggel az igen: a veszély nagyságát nagy biztonsággal felmérhetjük. Ugyancsak általános vélemény, hogy ha egy létesítmény nagy veszélyeire nézve „csak” a bizonytalanságig lehet eljutni, az építést akkor sem szabad vállalni. Okkal idézik Pascal híres üdvösség-kárhozat elméletét. Ennek lényege, hogy ha bármilyen kis ezreléknyi is a katasztrófa (az üdvösség elmaradásának ill. a kárhozat) bekövetkezésének valószínűsége, de nem zárható ki, akkor - ha a katasztrófa nagy lehet - ezt az eshetőséget sem logikailag, sem az etikai, politikai és jogi felelősség elvei mellett nem szabad vállalni.


 

3. A veszély felismerése és a félig készek


 

A probléma külön fejezetét azok a vitatott létesítmények alkotják - és ez a mi esetünk a BNV-vel -, amelyeket félig kész állapotban „talált” a fentiek szerinti környezetvédelmi szemlélet megjelenése és általános tudatosulása. Mi legyen azokkal a félig kész létesítményekkel, amelyekben az új credo szerint az ember és a természet harmóniája megbomlik, az említett egyenlet egyensúlya teljesen felborul, a befejezés és működtetés beláthatatlan ökológiai következményekkel fenyeget, de a működtetéséhez fűződő érdekek is súlyosak, ti. a sok beruházott pénz, a várt „olcsó” energia, a szakmai-politikai elkötelezettség?

Az ismert példák gyötrelmes szakmai-politikai, belső és nemzetközi vívódások és harcok után általában leállítással végződtek. A szibériai folyók elterelését a volt Szovjetunióban feladták, Ausztriában a hainburgi dunai vízlépcső és erőmű építését a munkák megkezdése után abbahagyták, s most osztrák részről is harc folyik a F' ’cshez közeli szlovák atomerőmű építése ellen. Csak jogilag volt kész a Prágában 1957-ben aláírt csehszlovák-osztrák egyezmény a wolfsthal-bratislavai folyami vízlépcső megépítéséről, amit Ausztria később környezetvédelmi okokra hivatkozva lemondott. Ausztriában a kész atomerőművet üzembe helyezés előtt „becsomagolták”, milliárdokba került és most súlyos milliókért kell így őrizni. [1998. évi hír: A német Bundesverfassungs-Gericht (Szövetségi Közigazgatási Bíróság) leállíttatta a Mülheim-Karlichben hétmilliárd márka (kb. 700 milliárd Ft) összköltségen felépített 1300 megatonnás óriás atomerőmű működését, mert belga és német tudósok szerint a biztonsági tényezők tisztázása során nem vették megfelelően figyelembe a vidéket fenyegető földrengés lehetőségét, mert – úgymond - „a Richter-skálán mérhető minimális eltolódás is azonnal a romboló hatás ugrásszerű növekedését eredményezheti”.] A Jordán folyónál a jordán-izraeli jogvitának az ultima ratio regis útján vetettek véget. Nagyságrendjét, történetét és vitáját illetően a BNV-vitához hasonlatos az ún. Garrison Diversion Unit kanadai-amerikai jogvita: a század eleje óta tervezett, majd az 1950-es évektől a 70-es évekig Észak-Dakotában a Missourin épített Garrison-gát és kapcsolt létesítményrendszer sok ezer négyzetkilométeren fenyegette és fenyegeti a határos Kanadát is érintő Hudson vízgyűjtőmedence ökoszisztémáját; államközi tárgyalások, kemény diplomáciai jegyzékváltások és más erőfeszítések után - több nemzetközi egyezmény és belső környezetvédelmi törvény keretei között, ezek sérelmére hivatkozva - Kanada és az USA az ügyet végül az 1909. évi határegyezményben létrehozott vegyesbizottság (International Joint Commission) eljárására bízta.


 

4. A BNV előtörténete: előtérben az energia


 

A polgári fejlődés század eleji szakaszában Magyarországon is nőtt a gazdaság és a lakosság villamosenergia-igé-nye. Ez természetesen szükségessé tette az erőforrások növelését, így a vízerőkészlet felmérését és erőmű-fejlesztési tervek kidolgozását. A tudomány és az ipar szakemberei előtt világos volt, hogy síkvidéki erőműveknek a Dunán való létesítése költségesebb és fajlagosan kisebb hatásfokú, mint a völgyzárógátas megoldás. Csakhogy a Duna méretei és víztömege miatt mégiscsak a legerősebb erőforrásnak számított. A figyelem ezért – érthetően - egyre inkább a Dunára terelődött.

A második világháború után ez konkrétan a BNV mai térségére irányult. A hozzáértők előtt világos volt, hogy a fajlagos beruházás dunai erőmű esetében jóval nagyobb, mint a hőerőműveknél. Felmerültek - halkan - környezeti aggályok is. De hát az „olcsó és tiszta energia” vonzása az érdekelt szférákban egyre csak nőtt. A „szocialista” iparosítás, az energiafaló „vas és acél országa”, az energiatakarékos jövő és az ökológiai veszélyek előrelátásának hiánya, az érdekelt iparágak és lobbyk nyomása, a gigantikus nagy szovjet vízi erőművek példájának kemény érvei, a szovjet-magyar és KGST-n belüli „szocialista integráció megvalósítása”, miként a BNV-szerződés preambuluma szól, valamint a hajózás és az árvízvédelem szempontjai arra vezettek, hogy 1977. szeptember 16-án Budapesten - szélesebb szakmai és közéleti figyelem és kontroll nélkül - a csehszlovák és a magyar kormány aláírta a „Gabcikovo-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer megvalósításáról és üzemeltetéséről” szóló szerződést.

A BNV-szerződés - a költségek közös viselése a főbb létesítményeket illetően közös tulajdon mellett, közös hasznosítás és az áramtermelésből egyenlő részesedés mellett - fő célként az energiatermelést, a hajózás és az árvízvédelem feltételeinek javítását irányozta elő. A főbb létesítmények: a duzzasztás célját szolgáló dunakiliti-hrusovi nagytározó, a dunakiliti duzzasztómű, üzemvízcsatorna, vízlépcső az üzemvízcsatornán 720 MW beépített teljesítményű erőművel, a nagymarosi vízlépcső tározóval és 158 MW beépített teljesítményű erőművel.

Mindezekről és a kapcsolódó kérdésekről a szerződés természetesen részletesen rendelkezik. A természetvédelemről összesen két mondat szól, hogy ti.: „a felmerülő természetvédelmi követelmények kielégítéséről” a felek közös egyezményes tervben gondoskodnak, „a halászati érdekek védelmére - nemzeti beruházások keretében - megfelelő intézkedéseket tesznek” (19-20. cikk).


 

5. Az ökológia ébredése és a BNV


 

A szerződéseket - a kormányok, a beruházók, a kivitelezők - megkötötték, a „mű forog”, lehetett hinni. Csakhogy - miként a fenti 2-3. pontban is említettük - nemcsak megjelent, hanem közben sodró erejűvé vált a világban az ember természeti létfeltételeinek veszélyeztetettségét felismerő és kiállni kész környezetvédelem. Ez a BNV-re is kiterjedt, és az itthon felerősödő nézetek, aggályok és ellenzések a BNV további létjogosultságát is megkérdőjelezték.

Mik voltak az így megjelenő külföldi és főleg hazai tudományos (pl. a Magyar Tudományos Akadémia) szakmai és környezetvédelmi nézetek, vélemények lényegesebb elemei? Röviden fogalmazva a következők:

A dunakiliti-hrusovi óriás víztömegű tározóban megjelenő évi több millió tonnányi szenny elszennyeződéssel fenyegeti az adott nagyobb térség alatti édesvízkészleteket és ezáltal több millió ember ivóvizét; a térség földrengésérzékeny zóna, és erre nem készült megnyugtató vizsgálat; a Duna mint határfolyó nagy részben „külföldre” kerülne; vitatható a BNV gazdaságossága; a Szigetköz ökoszisztémáját súlyos károsodás fenyegeti; a nagymarosi táj nemzeti érték s ez ipari tájjá válna. Ezek és további más aggályok lettek részletesen kibontott formában a későbbi kormányközi tárgyalásokon a magyar érvelés főbb elemei, ahogy ezt az alábbi 7-9. pontokban foglaljuk össze.


 

6. A BNV politika lesz


 

A rendszerváltozás utáni csehszlovák-magyar kormányközi BNV-tárgyalások kapcsán gyakran ért bennünket a túloldalról az a kritika, hogy politikai üggyé tettük a BNV-t, merthogy a nagy átalakulás Magyarországon igazában a BNV elleni politikai-környezetvédelmi mozgalmak és küzdelmek jegyében kezdődött. A magyar közvéleményben meg sokan a túloldal elutasító állhatatosságát arra vezették vissza, hogy nekik a BNV nemzeti presztízs, tehát szintén politikai kérdés. [Érdemes itt a mából közbevetni, hogy a politikailag eléggé elfogult mai magyar tárgyaló államtitkár is azt hangoztatja, hogy a bős-nagymarosi ügyet el kell választani a politikától és szakértők kezébe kell adni.]

Ez azonban farizeus álobjektivitás. A politika klasszikus értelemben - igazában ma is - a köz, a kisebb és nagyobb közösségek és az állam ügyeinek vitelét jelenti. Az, hogy egyre többen s végül az állam is felismerte, s imigyen a politika tárgyává tette a BNV-nek az ország millióit érintő ügyét, természetes. Az ellenkezője volna érthetetlen. Hisz a BNV államközi szerződés, a sok vele összefüggő magyar és (cseh)szlovák országgyűlési és más állami aktus tárgya, mi volna mindez más, mint a politika része. Az, mert a nép ügye, amit már csak ezek miatt a közjogi „formaságok” miatt sem lehet csak szakértői szinten elintézni. Olyan ez, mint amit az ismert aforizma bölcsessége mond, hogy a háború és béke sokkal komolyabb dolog, semhogy azt csak a tábornokokra lehetne bízni.

Ami fontos és amit látni kell: a BNV azért lett politikai ügy is, mert a politikum a fenti szakmai-tudományos nézetek okán meggyőződött arról, hogy ezek valósak, hogy ezért ezek jegyében kell az emberek javára és a nemzeti érdekek jegyében cselekednie. Ezért politikai, igen, fontos politikai kérdés a BNV és nem azért, mert a BNV-t a politikum a maga játékai számára kitalálta.

Az a körülmény, hogy a BNV-vel kapcsolatos környezetvédelmi erőfeszítések Magyarországon a társadalom szélesebb köreit is megmozgatták és pl. a Duna-kör tüntetéseire is vezettek, csak annak a jele, hogy a diktatúra utolsó napjaiban a civil társadalom fokozatosan magához tért és kezdett élni emberi-állampolgári jogaival, és fellépett az őt érintő ökológiai veszélyekkel szemben. Ez a veszélyek objektivitásán nem változtat. Ezen csak az változtatna, és a politikum elleni kritika csak akkor állna, ha nem nagy ügyről volna szó és a veszélyek nem léteznének, azok a politika kitalált fantomjai volnának.

[Az megint más dolog, hogy ilyen komoly nemzeti ügyből nem szabad esendő pártpolitikai, ill. rövid távú kormányzati propagandaügyet csinálni, mint ahogy ez ma gyakran történik.]


 

7. Tárgyalások - halasztás - felfüggesztés a szabad választások előtt


 

Számos motívum mellett az első komoly gondot a beruházás finanszírozásának nehézségei jelentették. A mindkét országban jelentkező gazdasági nehézségek miatt a felek 1981-ben tárgyalásokat kezdtek a beruházás elhalasztásáról, ill. esetleges elhagyásáról. Aztán az 1983. október 1-jén kelt jegyzőkönyvvel módosították az államközi szerződést és öt évvel kitolták a kezdés, ill. üzembe helyezés idejét.

Magyarország anyagi erők hiányában a jövőjét adósította el: sokmilliárdos főleg osztrák (a Donaukraftwerke) hitelezéssel és kivitelezéssel folytatta a rá eső építkezést, aminek terhét már az utódoknak kell viselniük.

Az építkezés időszakának (1983-1989) megkezdése után egyre inkább felerősödött a BNV ökológiai veszélyének tudata. így - a fenti 5-6. pontokban vázoltak szerint - felerősödött a szakmai, környezetvédelmi, politikai ellenzés is. Ez a kormányt kormányközi tárgyalásokra késztette. A magyar fél - miközben 1989 februárjában még a munkák gyorsításáról állapodott meg a csehszlovák kormánnyal - 1989. május 13-án felfüggesztette a nagymarosi építkezést és a tárgyalásokon alapos közös hatásvizsgálatokat, alternatívákat javasolt, a lehetséges megoldások között magyar részről szerepelt a BNV végleges elhagyása is.

A csehszlovák kormányfő 1989. augusztus 31-én kelt levelében vitatta a veszélyek súlyosságát, elutasította a magyar javaslatokat és már ekkor (!) kilátásba helyezte az ún. „C” variáns megépítését. A magyar Országgyűlés - a káros következményeket is tárgyaló kormány-előterjesztés szerint - 1989. október 31-én a nagymarosi erőmű végleges elhagyása mellett döntött.


 

8. A szabad választások után: az új kormány tárgyalási pozíciójának kialakítása


 

A szabad választások után az új politikai és társadalmi erőkre, mindenekelőtt az Országgyűlésre és a kormányra, és természetesen változatlanul a szakmai-tudományos körökre hárult a BNV-örökség gondja.

A kormány az illetékes miniszter mint kormánymeghatalmazott mellett, ill. a Magyar Tudományos Akadémia keretében működő tudományos-szakértői testület véleménye alapján, a korábbi kormányzati és országgyűlési felfüggesztő állásfoglalások figyelembevételével alakította ki a további cselekvés stratégiáját. Az alkotmányos és demokratikus eljárás jegyében mindig minden lényeges kérdésben és tárgyalási szakaszban tájékoztatta a parlamenti pártok vezetőit, az Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottságát, magát az Országgyűlést, és a nyilvánosságot. A kormány a lényeges döntésekhez kikérte az illetékes parlamenti erők és intézmények véleményét; a BNV-szerződést érintő kérdésekben mindenkor az Országgyűlés határozata szerint cselekedett. A kormány tehát mindenkor törekedett arra, hogy a BNV-t az ország és a politikai intézmények is össznemzeti ügyként kezeljék.

A kulcskérdés természetesen továbbra is az ökológiai veszély súlya és a gazdaságos áramtermelés dilemmája volt. Ez a dilemma egyre antagonisztikusabbá vált. Avégből, hogy jól látható legyen ez az antagonizmusba hajló dilemma, itt kicsit kibontottabban is le kell írni ennek főbb elemeit. Ezek természetesen számos tanulmányban, összegező szakértői-tudományos írásban szolgálták a kormányzati és parlamenti állásfoglalás kialakítását. Hosszú sorukat itt nehéz volna számba venni, jellemzésükre csak egy angol nyelvű kiadványra utalok, amely egyik utóbb kötetbe szerkesztett gyűjteménye az MTA szakértői bizottságában több akadémikus közreműködésével létrejött kutatási eredményeknek: Expert Group of the Hungárián Academy of Science (Chairman István Láng): Environmental Risks and Impact Associated with the Gabcikovo-Nagymaros Project Summary of the Main Results of the Environmental Research Activities, Budapest, 1994.

A dilemma aggályokat jelentő elemeinek vázolásához természetesen előre kell bocsátani, hogy sem általában, sem különösen a kormány véleményében nem a magyar vízépítők mérnöki-műszaki tudományos szakértelmével szemben fogalmazódtak meg kételyek. Ezek kompetenciáját a kormányzati szférában is elismerés övezte. Csakhogy itt egy másik dimenzióról, a vízlépcső és erőművek természeti-környezeti hatásairól van szó, amit számos tudomány interdiszciplináris komplexitásában lehet csak megítélni. [Sajnálatos, hogy ma - a „mai jó széllel” élve - tudós is akad, aki a műszaki oldalról ezt a környezetvédelmi tudományosságot („hamisjátékosok” „gonosztettének” is nevezve) méltatlan demagógiával illeti, ill. hogy a miniszterelnök - miközben legalábbis külső magatartásában egyetért minden korábbi lényeges lépéssel, kifelé mint kormányfő is támogatta hágai pozíciónkat, sőt a Németh-kormány által elrendelt felfüggesztés idejében külügyminiszter volt - most azt mondja a Parlamentben, hogy „szerinte(m) nem hogy a Dunához, még a fürdőkádhoz engedni őket is kockázatos”. Szomorú ez a feledékenység és arrogancia, amikor nemcsak a magyar környezetvédő tudományosság, hanem sok külföldi tudós aggály is megszólalt a Dunáért; utalok pl. csak arra a beszámolóra, miszerint a legendás Cousteau kapitány, aki 1991-ben végigrepült a Duna felett, „amikor elé tárult a bősi sokk, ilyenre egyáltalán nem számított, szinte rosszullétet váltott ki belőle az építkezés látványa, a véget nem érő betontömeg”.] A kormány a szakértői-tudományos vélemények alapján a következő környezetvédelmi és más megfontolásokat mondta el a parlamenti pártoknak, a Környezetvédelmi Bizottság, a Külügyi Bizottság vezetőinek, az Országgyűlésnek és a nyilvánosságnak:

a) A nagy tározó alatt helyezkedik el az a nagy kiterjedésű, több száz méter vastagságú kavicságy, amelyet a Duna évmilliók alatt épített. Ez tele van a kavicságy által szűrt tiszta vízzel, amely a föld alatt mozogva a régió (főleg Magyarország) millióinak ivóvizét jelenti. A duzzasztáshoz, ill. csúcsrajáratáshoz szükséges óriási víztömegű tározóban évente több millió tonna szenny lebeg és infiltrálódik a kavicságyba. Lassított kútmérgezés ez, ahogy sokan nevezik, ami az évek során a föld alatti vízkészleteket elszennyezi, miután a Duna és mellékfolyóinak megtisztítására egyelőre kevés esély van. A Duna szabad folyása esetén ez a szennyezett víz továbbfolyik, ill. csak a kavicsréteg jól alkalmazkodó szűrőképessége szerint táplálja a kavicságy víztömegét.

b) A BNV tározó földgátjainak földrengéstűrő képessége nem tudna ellenállni olyan földrengéseknek, amilyenek a környékre 1759-ben, 1783-ban és a múlt században is iszonyatos pusztítást hoztak. Sok halott volt és több száz épület dőlt romba, Komáromnál a Duna mentén nagy homok- és iszapkitörések voltak. A tározó gátszakadása fokozottabb pusztítással járhatna. A tudomány nem tudja kizárni ilyen katasztrófa bekövetkezését, mert ez a régió szeizmográfiailag veszélyeztetett területe hazánknak. Megbízható szeizmográfiai vizsgálatra a tervezés során nem került sor.

c) Az ország területi integritását sérti az a tény, hogy a Duna érintett szakaszának hajózhatósága megszűnik (a hajózás átkerül az üzemvízcsatornába), ezáltal kérdésessé válik az országhatár, amit a békeszerződések a Dunán hajózási fővonalban jelöltek meg.

d) A BNV bekerülési és működtetési költségei és az okozott más negatívumok (károk) együtt gazdaságilag olyan magas áramárra vezetnek, ami jóval meghaladja más áramforrások költségeit. Arról nem beszélve, hogy az energiatakarékos technológiák - szakértők szerint - hovatovább kevesebb árammal nagyobb gazdasági outputra lesznek képesek. [Úgy mondják, hogy Ausztria is pénzt és nem áramot kér azokért a munkáiért, amiket Magyarország javára a BNV építkezésein végzett és amiért megfelelő szerződés szerint neki áramot kell szállítanunk.] Szakértők azt is mondják, hogy a még egységes Csehszlovákia BNV áramrészesedése náluk az országos árammérleg kb. 5%-a, míg nálunk a fenyegetett ivóvízkészlet az ország vízfogyasztásának 50%-a felett van!

e) A hajózás és árvízvédelem jobb feltételeinek kialakításához a BNV-nél jobb és gazdaságosabb úton is el lehet jutni, kotrással, a meder sérüléseinek gondozásával.

f) A fenti makromegfontolások mellett súlyos „mikro”-gond (és ellenérv) a BNV és az egész környék, a Szigetköz ökoszisztémájának veszélyeztetettsége, ill. fokozatos romlása, lepusztulása, mindenekelőtt a Duna vízmennyiségének katasztrofális csökkenése, az oldalágak és a környezet általános állapotának romlása folytán.

g) A nagymarosi táj, a Dunakanyar annyira része a magyar nemzeti identitástudatnak, táji-esztétikai értékünknek - az egyes emberé és az országé, sőt a világé -, hogy azt ipari tájjá rontani megengedhetetlen. Egy nagymarosi duzzasztó és erőmű után a medermélyülés a fent a) alatt mondottakhoz képest további veszéllyel növelné - a parti szűrési kutak vízellátásának romlása, hozamának csökkenése folytán - Budapest ivóvízellátását.

Az Országgyűlés a fenti körülményekre figyelemmel 1991. április 16-án határozatot hozott, amelyben felhívta és felhatalmazta a kormányt, hogy a csehszlovák féllel folytatandó tárgyalások útján az 1977. évi BNV-szerződést a felek közös megegyezéssel szüntessék meg, egyben a kormány kezdeményezze új államközi szerződés megkötését, amelyben rendelkeznek „a) a térség ökológiai-természeti értékeinek helyreállítása, ill. fenntartása, mindenekelőtt az ivóvízkészletek megőrzése; b) az árvíz elleni védekezés; c) a térség természeti viszonyaihoz illeszkedő hajózás kialakítása” iránt.


 

9. Új kormányközi tárgyalások és javaslatok


 

Az Országgyűlés útravalójával több kormányközi tárgyalásra (Budapest 1991. április 22., Pozsony 1991. július 22., Pozsony 1991. december 2.), jegyzékváltásra és kormányfői levélváltásra került sor.

Ezek során a magyar fél - a fent vázolt érvek és megfontolások előterjesztése, az ezeket alátámasztó szakértői tudományos anyagok átadása mellett - javasolta ezek megvitatását és elfogadását; kifejeztük készségünket egy olyan energetikai (Szlovákiában más erőművek létesítésére irányuló) együttműködés megvalósítására, amelyben a BNV elmaradásának áramkiesése pótolható; javasoltuk a térség közös nagy természeti ill. üdülőparkká fejlesztését is.

Részünkről nem retorika volt, amikor az első budapesti tárgyaláson hangsúlyoztuk, hogy „a magyar fél az emberek és közösségeik természeti életfeltételeinek védelméből és a két nép természetes kapcsolatainak, barátságának és együttműködésének értékéből és őrzéséből indul ki”. Hangsúlyoztuk természetesen azt is, hogy a BNV ökológiai veszélyei Szlovákia, különösen a Csallóköz népét is fenyegetik. Valamennyiünk ügyéről és felelősségéről van szó.

A csehszlovák fél nem látta ilyen jelentősnek az ökológiai veszélyeket, ill. víztisztítással és megfelelő műszaki pótintézkedésekkel bekövetkezésüket elháríthatónak vélte; hangsúlyozta azt is, hogy a beruházás nagy anyagi és szellemi ráfordítás nyomán előrehaladott állapotba került, a munkák folynak, az áramra szükség van.

Az ügy így jelentős feszültség forrása lett. A görcs oldására - nyilván mindkét oldalon a hazai közvéleményre is tekintettel - egyik fél sem tudott lényeges engedményt tenni. Ebben a helyzetben állapodtak meg a felek abban, hogy létrehoznának háromoldalú - EK, csehszlovák és magyar - bizottságot. Ez beható vizsgálatokat végezne a felek által feladott BNV-kérdésekre nézve. A bizottság hat hónap alatt összegezné, hogy a feleknek milyen kiutat, ill. megoldást javasol, és a két fél ennek megfelelően hozna létre megállapodást a helyzet feloldására, a BNV helyzetének rendezésére. Ez a bizottsági ajánlás feltehetően mindkét oldalra nézve az optimum alatt maradna. A feszültség oldására, az értelmes rendezés végett és a két fél Európa-konform együttműködése érdekében azonban ezt a megoldást mindkét oldalon vállalni kellene, amely ilyenként otthon a közvélemény számára is elfogadható lenne. A magyar fél ehhez azt a természetes kérést, ill. feltételt fűzte, hogy a bizottság hat hónapra tervezett mandátuma alatt a csehszlovák fél is függessze fel azokat az építési munkálatokat, amelyek kész tényékként majd gátjai lehetnének az ajánlások megvalósításának.


 

10. A csehszlovák fél a „C” változattal válaszol


 

A csehszlovák fél a budapesti 1991. december 2-i tárgyaláson még tíz nap haladékot kért a - korábbi tárgyaláson is ellenzett - magyar javaslatra adandó végleges válaszhoz. 1991. december 12-én a csehszlovák kormány azonban úgy határozott, hogy 1992 őszén üzembe helyezi az erőművet és ehhez jóváhagyja a Duna egyoldalú elterelésével járó „C” változat munkálatainak megkezdését.

A magyar kormány az Országgyűlés 12/1992. sz., március 24-én elfogadott határozatának jegyében - látva, hogy a tárgyalódelegáció eddig nem tudta a másik felet kiútkereső tárgyalásokra késztetni - előbb kormányfői szinten kérte a másik felet, hogy hagyjon fel ezzel a lépéssel. A magyar fél okkal hangsúlyozta, hogy a Duna elterelésével már Magyarország területi integritásának és számos nemzetközi szerződésnek - így pl. a trianoni és párizsi békeszerződés - a sérelme fenyeget, hogy az 1977. évi BNV-szerződés sem ismer ilyen egyoldalú szerződésellenes magatartást, hogy ez Magyarországot a szerződés felmondásának - megszüntetésének - kényszerhelyzetébe hozná, ártana a BNV ésszerű rendezésének, a két nép jószomszédságának és az európai együttműködésnek, hogy ehelyett egy új szerződés keretében a háromoldalú bizottság kész tényekkel nem zavart ajánlásai szerint mindkét fél számára elfogadható megoldásra kellene törekedni. A válasz sajnos elutasító volt.

A magyar kormány külföldi kormányokhoz és az Európai Közösséghez is fordult, kérjék a csehszlovák kormányt, hogy az általa is helyeselt háromoldalú - EK-csehszlovák-magyar - szakértői bizottság mandátumának ideje alatt ne végezzen C-változatos munkálatokat. Mégis több mint barátságtalan volna, hogy miközben a tárgyalóasztalnál ilyen magas szintű, a jószomszédi együttműködésért tárgyalások folynak, a kertek alatt elviszik a Dunát. Andriessen, az EK Bizottságának külügyi alelnöke az EK közreműködésének készsége mellett 1992. április 13-i levelében mindkét kormánynak jelezte, hogy „a Bizottság bekapcsolódása végett egyebek között az szükséges, hogy a háromoldalú bizottság munkája alatt egyik kormány se tegyen olyan lépést, amely befolyásolná azokat az elképzelhető intézkedéseket, amelyeket a jeleptés megállapításai alapján kellene megtenni”.

A magyar félnek vázolt küzdelme nem vezetett eredményre. A „C”-változat építése megindult és folyt.


 

11. Magyarország kényszerlépése: a BNV-szerződés megszüntetése


 

A kialakult feszült helyzetben - hogy ti. nem tudjuk vállalni a BNV túl nagy negatív szaldóját, védenünk kell az ország területi integritását, hogy ugyanekkor kerülni akarjuk a feszültséget, jószomszédi viszonyt akarunk Csehszlovákiával, hogy európai békét és együttműködést akarunk -, ebben az ellentmondásos helyzetben a kormányban különösen megnőtt a felelős és lelkiismeretes cselekvés súlya. Valamiféle jó kompromisszumos kiútkeresés is felmerült, más szinteken is. Csakhogy elfogadható kompromisszumot az adott helyzetben senki sem tudott megfogalmazni, lényegében a következők miatt: a másik fél a teljes győzelemre törekedett, a teljes BNV-felépítésen kívül másra nézve a tárgyalókészséget is megtagadta; milliók ivóvizének és az ország integritásának védelmében már a megalázkodásig menően kértük a tárgyalásoknak a fent mondottak jegyében való folytatását; pozícióink és érveink feladása komolyan megkérdőjelezhette volna mindazt, amit eddig a parlament, a kormány, a parlamenti pártok, az ökológiai tudományosság, az általános közvélemény és az EK is vallott és akart; elveszíthettük volna annak esélyét, hogy jobb helyzetben - pl. a jogvitának a Hágai Nemzetközi Bíróság elé vitelével - kedvezőbb megoldáshoz juthassunk, mint amit az építkezésnek az 1977. évi BNV-szerződés szerinti vállalása jelent; és elveszíthettük volna annak esélyét is, hogy a veszélyek bekövetkezéséért és a sok ráfordított érték - végül is a társadalom sok milliárdnyi adóforintjának - kockáztatásáért ne magunkat kelljen majd hibáztatni.

Mindezek miatt mind a kormányban, mind az Országgyűlésben, mind a parlamenti pártok körében az a meggyőződés vált egyértelművé, hogy Csehszlovákia Magyarországot az 1977. évi BNV-szerződés megszüntetésének kényszerhelyzetébe hozta. A hazai és nemzetközi tudományosságnak a vázolt kockázatokra és a káros következményekre vonatkozó nézetei, valamint elismert jogi szakértők véleménye jegyében, hogy ti. az adott feltételek mellett a szerződés megszüntetése jogszerűnek tekinthető, és vitája a Hágai Nemzetközi Bíróság elé vihető és védhető lesz, Magyarország a szerződés megszüntetését kezdeményezte.

Az Országgyűlés 12/1992. sz. 1992. május 24-én elfogadott határozatában felhatalmazta a kormányt, hogy amennyiben erőfeszítései továbbra sem vezetnek eredményre és a csehszlovák fél 1992. április 30-ig nem állítja le a két országra vonatkozó békeszerződésekkel és a BNV-szerződéssel is ellentétes, a Duna elterelését is magába foglaló munkálatokat, a kormány szüntesse meg a BNV-re vonatkozó 1977. évi államközi szerződést, és kezdeményezze a helyzetnek új államközi szerződésben való rendezését. A kormány erőfeszítései sajnos továbbra sem vezettek sikerre, a „C” változat építését folytatták. Ezekre tekintettel a magyar kormány 1992. május 16-án kelt és a Cseh- és Szlovák Köztársaság Nagykövetségének 1992. május 19-én átadott Nyilatkozatával megszüntette az 1977. szeptember 16-án kelt BNV-szerződést. A közel félszáz oldalas Nyilatkozat átfogó elemzést nyújt a BNV-szerződés keletkezésének, a BNV létrehozásának és működtetésének, a felmerült ökológiai és más aggályoknak és megfontolásoknak, a megszüntetés jogellenességét kizáró jogi és más érvek minden lényeges kérdéséről (ökológiai szükséghelyzetről, a megváltozott körülmények miatt a rebus sic stantibus elvének érvényesüléséről a pacta sunt servanda mellett, hogy a másik fél elmulasztotta a BNV-szerződésből folyó természetvédelmi és vízminőségi kötelezettségeinek teljesítését, hogy a Duna elterelése Magyarország területi integritásának és a BNV-szerződés súlyos megsértése stb. A Nyilatkozat kifejezi azt a természetes elvárást is, hogy a kormányok haladéktalanul kezdjenek tárgyalásokat új államközi szerződés iránt, és ebben rendezzék a BNV közös ügyét.

A dolgok állása és logikája folytán a további szükségszerű kényszerlépés Magyarország részéről az volt, hogy a kormány javaslatára az Országgyűlés 1992. június 9-i ülésnapján - egy ellenszavazattal igazában egyhangúan! - az 1992. évi XL. törvényben hatályon kívül helyezte az 1977. évi BNV-szerződést kihirdető 1978. évi 17., valamint a szerződést módosító 1983. évi Jegyzőkönyvet kihirdető 1984. évi 6. törvényerejű rendeletet.

Mindezen folyamatok és lépések mögött Magyarországon a felelős fórumokon és az emberek nagy többségében végső érvként és megfontolásként az a nagyfokú bizonyosság fogalmazódott meg, hogy igaz ügy és jogos érdekek törvényes védelméről, a hágai út járhatóságáról és arról van szó, hogy egy hágai ítéletben Magyarország biztosan jobb helyzetbe jut, mint amilyent - miután a csehszlovák fél másról nem volt hajlandó tárgyalni - az 1977. évi BNV-szerződés megvalósítása jelentene, hiszen - mint a fenti példák mutatják (3. pont) - másutt is visszacsináltak részben vagy egészben egyszer elrontott dolgokat.


 

12. Csehszlovák területre terelik a Dunát - Hágához és az EK-hoz fordulunk


 

A csehszlovák kormány elzárkózott bármiféle új államközi szerződéstől, jogellenesnek minősítette az 1977. évi szerződésnek magyar részről való megszüntetését. Közölte, hogy a szerződés hatályának fennállása jegyében cselekszik és folytatja az „ideiglenes megoldás”, a Duna elterelésével járó „C”-változat építését. A magyar kormány sok erőfeszítése, hogy ez a súlyosan jogsértő helyzet ne következzék be, ill. hogy a vita feloldásáig szüneteltessék ezeket a munkálatokat, kudarcot vallott. 1992. október 24—25-én a szlovák vízépítők a Dunát, Közép-Európa legnagyobb folyóját Dunacsúnynál elrekesztették és 40 km hosszan Csehszlovákiába - a betonból és aszfaltból készült csatorna gátjai közé - terelték. Bekövetkezett Magyarország területi integritásának súlyos sérelme. Ettől kezdve a Duna vizének csak 10-20%-át engedték az eredeti mederbe, ami súlyos károkkal fenyegette a régió ökoszisztémáját.

Mindez természetesen tarthatatlan állapotra vezetett. A magyar kormány diplomáciai erőfeszítései ezek után döntően két dologra irányultak. Egyrészről arra, hogy - a régió ökoszisztémájának védelmében - a Duna eredeti medrében megkapjuk a szükséges vizet. Másrészről arra, hogy a BNV-jogvitát a Hágai Nemzetközi Bíróság elé vigyük. Ehhez kértük az EK és tagjai kormányainak támogatását is. Az Országgyűlés 1993. március 5-én kelt határozatában az ENSZ tagországainak törvényhozásaihoz fordult támogatásért.

A Cseh és Szlovák Köztársaság 1993. január 1-jével szétvált, és megalakult az önálló Cseh Köztársaság és az önálló Szlovák Köztársaság. A perben is tárgyalt jogutódlás vitáját itt mellőzve, ebből csak annyit kell rögzíteni, hogy a BNV-vita a továbbiakban Szlovákia és Magyarország között folyt.

[Ami az ideiglenes vízmegosztást illeti, az EK szakértőivel bővült, így már háromoldalú tárgyalások és későbbi bilaterális megállapodások sosem tudták a térség természeti környezetének romlását megfelelően orvosolni. Egyebek között azért sem, mert a másik fél sokszor a részleges eredményekre „méretezett” ígéreteket sem tartotta be.]

A Duna tényleges elterelésével egyidejűleg a magyar kormány haladéktalanul a Hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult a jogvita rendezése végett, a szlovák fél perbe bocsátkozását feltételezve („Application of the Republic of Hungary v. the Czech and Slovak Republic on the Diversion of the Danube River, 22, October 1992”).

[Hosszas tárgyalások eredményeként 1993. április 7-én a kormányok képviselői aláírták az ún. Külön Megállapodást, amelyben most már együtt, közös alávetéssel kérték a Bíróság döntését a BNV-jogvitában.]


 

13. A hágai ítélet


 

Az ítélet 1997. szeptember 25-én született meg a Hágai Béke Palotában (hivatalos kiadása: International Court of Justice, Year 1997, 25 September 1997, General List No.92: Case Concerning the Gabcikovo-Nagymaros Project, Hungary-Slovakia; magyar nyelvű nem hivatalos kiadásban, a különvélemények nélkül 1. „A hágai döntés”, Enciklopédia Kiadó, Budapest 1997).

Csábító volna a per - a felek több kötetre rúgó beadványainak, a szóbeli meghallgatásoknak és a közel 150 sűrűn nyomtatott nagy oldalra terjedő ítélet - részletes bemutatásába, az érvek és ellenérvek elemzésébe bocsátkozni, és ezáltal erről a bizonnyal általában is nagy fontosságú ítéletről valamiféle, az ügyhöz méltó teljesebb képet nyújtani. Ez azonban külön nagyobb tanulmányt igényel. Jelen írás gondolatmenetének folytatásához a főbb érveket és ellenérveket fentebb láthattuk.

1. Itt most az egi/ik fő kérdés, hogy érdemi tartalmában mit hozott az ítélet a magyar pozíció javára az 1977. évi szerződés szerinti teljes BNV-képhez viszonyítva. Az általánosítható fő tétel úgy fogalmazható meg, hogy az eredeti tervek szerinti vízlépcsőrendszert nem kell felépíteni. Főbb elemeiben ez a következőket jelenti.

a) A nagymarosi létesítmények megépítése nem ítéleti követelmény, sőt a Bíróság szerint „miután gyakorlatilag mindkét fél elvetette a csúcsenergia-termelő üzemmódot, felépítésének nincs többé semmi értelme” (1. az ítélet 134., továbbá 128., 138. és 150. pontját).

b) A „C”-változat működtetését a Bíróság jogellenesnek mondta ki, „amihez Csehszlovákiának nem volt joga” (ítélet, rendelkező rész 1/c).

c) Nem ítéleti követelmény a csúcsrajáratásos üzemmód és a nagyobb tározó, amik a nagyobb környezeti veszélyek lehetőségét hordozzák. A Bíróság szerint „1997-ben az igazságszolgáltatással való visszaélés lenne, [ha eltekintene] attól a ténytől, hogy a bősi erőmű a Dunacsúnynál létesített duzzasztó révén lényegesen kisebb tározóból kapja a vizet és hogy az eredeti elképzelésektől eltérően nem csúcsrajáratásos üzemmódban működik” (ítélet 134. pont). (Kiemelés itt és a továbbiakban tőlem. - M. F.)

d) A szerződés szerinti célokat illetően a Bíróság kimondja, hogy a villanyáram-termelésnek nincs prioritása a többi céllal, így a természeti környezet védelmével szemben (ítélet 135. pont), sőt „a környezetvédelem kulcskérdés” (140. pont). „A környezetvédelem (...) kárai gyakran visszafordíthatatlanok, illetve a helyreállítás lehetőségei korlátozottak. Az emberiség a történelem során (...) folyamatosan beavatkozott a természet rendjébe. Ez a múltban nemegyszer a természetre gyakorolt hatások figyelmen kívül hagyásával történt. Az új tudományos ismereteknek köszönhetően és mivel az emberiség egyre jobban tudatára ébred az őt - a jelenlegi és a jövő generációkat - fenyegető veszélyeknek (...), új normák alakultak ki, amelyeket az elmúlt két évtizedben nagyszámú okmányba foglaltak. Ezeket a normákat nemcsak akkor kell figyelembe venni (...), amikor az államok új tevékenységet mérlegelnek, hanem a múltban megkezdett tevékenységek folytatása során is. A gazdasági fejlődés és környezetvédelem összeegyeztetésének szükségességét találóan fejezi ki a fenntartható fejlődés fogalma. Az ügy szempontjából ez azt jelenti, hogy a feleknek közösen újból tanulmányozniuk kell a bősi erőmű működésével kapcsolatos környezeti hatásokat” (ítélet 140. pont.) Itt - a fenti a)-ra tekintettel érthetően - a nagymarosi erőműről nincs is szó!

e) A magyar fél környezetvédelmi okokból jogosult a megfelelő vízmegosztásra, „a feleknek kielégítő megoldást kell találniuk a Duna régi medrébe és a folyó mindkét oldalán lévő mellékágakba bocsátandó vízmennyiséget illetően” (ítélet 140. pont).

f) Nem ítéleti követelmény a dunakiliti létesítmény üzembe helyezése, sem a dunacsúnyi létesítmények lebontása. E két létesítmény mikénti megítélésében az egész ügy részeként „először és elsősorban a feleknek kell dönteniük”. „A gyakorlatban mindkét fél elismerte, hogy a szerződésben rögzített feltételeket hajlandók újratárgyalni” (ítélet. 136-138. pont).

g) A kártérítési igényeket illetően az ítélet a „0”-szaldós megoldást, azaz azt tartja kívánatosnak, „ha átfogó rendezés keretében mindkét fél lemondana pénzügyi követéseiről és ellenköveteléseiről” (ítélet rendelkező rész, 2, D, ill. 153. pont).

h) a Bíróság ajánlja - amire a magyar fél annyiszor törekedett -, hogy a szükséges további tárgyalásokhoz, a jóhiszeműség tanúsítása végett is, vegyék igénybe harmadik fél segítségét és szakismeretét; az ítélet e tekintetben az EK Bizottságára utal (ítélet 143. pont).

2. A másik fő kérdés, hogy mi az, ami a másik fél javára szól az ítéletben.

a) A Bíróság az 1977. évi BNV-szerződés hatályát általában fenntartotta, ill. szótöbbséggel megállapította, hogy „Magyarországnak az az 1992. május 19-i bejelentése, miszerint az 1977. szeptember 16-i szerződést és kapcsolódó dokumentumait érvényteleníti, nem járt azzal a jogi következménnyel, hogy ezek érvényüket veszítették” (ítélet rendelkező rész, 1/A, D). Mindazonáltal „nem lehet nem figyelembe venni az 1989 óta bekövetkezett ténybeli változásokat”, mert „ez 1997-ben az igazságszolgáltatással való visszaélés volna”, „mert a rendellenes állapot, amely azért van, mert egyik fél sem tett eleget szerződéses kötelezettségének, csak így orvosolható” (ítélet 133-134. pont). „A Bíróság nem tekinthet el attól a ténytől, hogy a szerződésben foglaltakat éveken át egyik fél sem hajtotta végre teljes mértékben... A tényleges helyzetet - vagy a belőle adódó gyakorlatilag megvalósítható és megvalósíthatatlan lehetőségeket - sem hagyhatja figyelmen kívül, amikor dönt a felek jövőbeni magatartásának jogi követelményeiről” (ítélet 133. pont). Főleg ezek azok az ítéleti ajánlások ill. állásfoglalások, amelyek a fenti 1. alatt olvashatók. Ezek kezdődnek az ítélet 131. pontjában úgy, hogy „a feltárt tények alapján a bíróság most azt határozza meg, milyen magatartást kell a feleknek a jövőben tanúsítaniuk”.

b) Az 1992 előtti együttműködésben, ill. a magyar felfüggesztő-megszüntető lépések előtt megépített létesítmények (erőmű, oldalcsatorna) működtetéséhez „az eredetileg Dunakilitinek szánt szerepet a dunacsuni duzzasztógát vette át, ennélfogva hasonló státusba került. A bíróság megállapította, hogy a „C” variánst, amelynek üzemeltetési módját a szerződésben foglaltakkal összeegyeztethetetlennek ítéli, úgy kell üzemeltetni, hogy az megfeleljen a szerződés előírásainak (...) A C-variáns úgy működtethető, hogy mind az áramtermelő rendszer gazdaságos működésének, mind az alapvető környezetvédelmi követelményeknek eleget tegyen” (ítélet 145-146. pont). A felek megállapodásával, ha „Magyarország félként bekapcsolódik működtetésébe, irányításába és előnyeiből is részesül, a C-variáns a jelenlegi de facto státusból szerződéses alapú üzemeltetési rendszerbe került át”.

c) A felek a közös létesítmények működtetése, a szerződési céloknak az adott kialakult viszonyok mellett történő megvalósítása, a vízminőség és a környezetvédelem érdekében „integrált és konszolidált programot kötelesek kialakítani” (ítélet 136-137. pont).

d) „A bíróság rá kíván mutatni arra, hogy a kártérítési ügytől független a létesítmények építésével kapcsolatos elszámolás, amelyet az 1977. évi szerződés, illetve a kapcsolódó megállapodások alapján kell rendezni. Ha Magyarország osztozni fog a dunacsuni komplexum működtetésében és hasznában, az építés és üzemeltetés költségeit is megfelelő arányban viselnie kell” (ítélet, rendelkező rész 2/E, ill. 154.).


 

14. Az ítéletről általában


 

Az ítéletről természetesen sok általános megállapítást lehet tenni.

a) A fontosak közül kiemelkedik, hogy az ítéletet végre kell hajtani. Az alávetésről szóló Különmegállapodás [megerősítette a 29/1993. (V 4.) OGY számú országgyűlési határozat] kimondja, hogy „a Felek a Bíróság ítéletét véglegesnek és magukra nézve kötelezőnek ismerik el és azt teljes egészében és jóhiszeműen kötelesek végrehajtani (...), azt követően, hogy az ítéletet megkapták, azonnal tárgyalásokat kezdenek az ítélet végrehajtásának módozatairól” (5. cikk 1-2. bek.) Ez nem jelenti azt, hogy az ítéletet a szakmai-tudományos közvélemény oldaláról nem lehetne méltó hangnemben értékelő-kritikai észrevételekkel illetni.

b) Ezek egyike mindjárt az, hogy nehéz az ítéletet végrehajtani. Nem olyan értelemben, hogy megvan-e hozzá a készség, erről ui. nem lehet vitatkozni. Nem is abban az értelemben, hogy a megállapított kötelezettségeket az érintett fél akár pszichés hozzáállásában, akár a pénzügyi-műszaki-jogi terheket illetően nehezen tudja a szükséges cselekvés folyamatába átvezetni. Nehéz az ítélet természete miatt. Amiatt ti., hogy a deklaratív rendelkező részek mellett (a szerződés fennálló hatálya, a C-variáns működésbe hozásának jogellenessége stb.) az ítélet a felek „részére” inkább előíró módon kötelezettségeiket és jogaikat határozza meg (ítélet 131. pont). Azokat, amelyek főbb elemeikben az ítélet elemzése alapján a fenti 13. pontban láthatók. Ezekben a jogokban és kötelezettségekben, ezekre vonatkozó bírósági megállapításokban döntő szerep jut a felek jövőbeni megállapodásának, miért is az erre vonatkozó ítéleti nyelvezet rugalmas és inkább ajánló jellegű. „A feleknek ennek fényében kell keresniük a megegyezést az ítélet végrehajtásának módozatairól”, mondja erről maga az ítélet (ítélet 131. pont), a Különmegállapodás hivatkozott 5. cikkére utalva. Meg aztán fent láthattuk az egyértelmű beszédet oldó olyan ítéleti megállapításokat, hogy a „bíróság nem tekinthet el a kialakult helyzettől (...), hogy az 1989 óta kialakult helyzetet bele kell helyezni a megőrzött és fejlődő szerződéses viszony kontextusába”, és hogy „ebben a kontextusban kötelesek a felek mérlegelni, milyen módon valósíthatók meg legeredményesebben a szerződésben foglalt együttes célok (...), hogy a bíróságnak nem feladata, hogy meghatározza a két fél tárgyalásainak végső kimenetelét; a felek dolga, hogy olyan közös megoldást találjanak, amely számot vet a szerződés célkitűzéseivel (...), valamint a nemzetközi környezetvédelmi normák rendelkezéseivel és a nemzetközi vízfolyások jogának alapelveivel” (ítélet 133., 139., 141. pontok).

c) Nem könnyű tehát a felek dolga, hogy elvi rendelkezéseinek, ajánló megállapításainak, általában az ítélet szellemének megfelelő konszolidált közös új cselekvési programhoz és megállapodáshoz jussanak. Ebben nyilván a műszaki és természettudományi ésszerűség, a gazdasági lehetőségek és a gazdasági racionalitás, az irányadó jogi feltételek és normák, a fő célok súlya és mindezekben a felek nemzeti érdekeinek megfelelő megjelenítése játsszák a meghatározó szerepeket. De - miként láthatóan az ítélet is annyi helyen hangsúlyozza - a szempontok körében „szükségképpen a környezeti hatások és következmények jelentik a kulcskérdéseket” (ítélet 140. pont).

Ami mármost egyrészről az ítélet előbbiek szerinti rugalmas természetét és szellemét és a felek megállapodásra való „hagyatkozását”, másrészt pedig a fenti 13. pontban vázolt konkrét tárgykörökre a megfelelő tényleges megállapodásra vonatkozó deklaratív rendelkezéseket és előírásokat illeti, ezekről egyebek között a következőket lehet mondani. Az egyik, hogy a feleknek jóhiszeműséggel meg kell találniuk az általuk kölcsönösen elfogadható megoldásokat, a konszolidált közös program kereteit és főbb elemeit. A másik, hogy - amennyiben ez egyes előírásokat illetően mégsem sikerülne - a felek a bírósághoz fordulhatnak „hogy a Bíróság kiegészítő ítéletben határozza meg az ítélet végrehajtásának módozatait” (Különmegállapodás 5. cikk, 3. bek.); és, ami itt a lényeg: a Bíróság ebben a kiegészítő ítéletben nagy valószínűséggel a jelen 1997. évi ítéletében adott előírásoknak szellemében fog konkrét végrehajtási rendelkezéseket megállapítani.


 

15. Az ítéletről sajátosan magyar szempontból


 

Fogalmazhatunk úgy, hogy míg az ítélet előírásokat kimondó részei (1. fent a 13. pontban) a mérleg serpenyőjét inkább a magyar pozíció oldalán húzzák le, addig a rendelkező rész deklaratív állásfoglalásai inkább a másik fél javára szólnak, mindenekelőtt a szerződés hatályának általános fenntartása útján. „Vigaszul” azonban - a magyar pozíció még teljesebb igaza, ill. védhetősége javára - tárgyszerűen még el lehet mondani a következőket.

a) A szerződés és a belőle fakadó általános célok és kötelezettségek ugyan fennmaradnak, de ilyen meghatározó részeire nézve a 13. pont alatti előírásokban foglalt kivételekkel és lényeges módosításokkal. A tetejében a deklaratív rendelkező részeket a bíróság kivétel nélkül szótöbbséges döntéssel hozta (amitől természetesen még egyformán kötelezőek), míg az említett előírások egységes állásfoglalásokként jelennek meg: az ítélethez az ítélettel szinte azonos terjedelemben számos különvélemény csatlakozik, köztük a magyar bíró, Herczegh Géza professzor nagy meggyőző erővel megjelenő véleménye (mivel magyarázható, hogy ezek még semmilyen magyar kiadványban nem férhetők hozzá?).

b) Az elemzőnek az a benyomása, mintha az ítélet eredetileg fordított logikával indult volna. Ti., hogy a szerződés megszűnt, de működtetni kell ezt és ezt (1. a fenti 13. pont 2. részében). Ezt erősíti az a tény is, hogy a bíróság amerikai elnöke külön „deklarációt” fűzött az ítélethez, miszerint a C-variáns olyan súlyos nemzetközi jogi jogsértés Magyarország területi integritása ellen, hogy ez szerinte önmagában felhatalmazta Magyarországot a BNV-szerződés megszüntetésére (1. az ítélet hivatalos hágai kiadásában közvetlenül az ítélethez csatlakozó „Declaration of President Schwebel” c. részt).

c) Bár az ítélet a víz- és környezetvédelmet a továbbiakra nézve is „kulcskérdéssé” minősítette, mégis úgy tűnhet, hogy a bírói testület jogi értékvilágában a környezetvédelem értékvilága - a pacta sunt servanda elve mellett a rebus sic stantibus elve - kisebb erővel jelent meg, mint ahogy ezt az ügy magyar pozíciójában itthon és külföldön sokan gondoltuk volna. Lehet, hogy a perben a környezet- és vízvédelmi veszélyek súlyosságát nem sikerült elég jól reprezentálni. Lehet, hogy a per nagyobb sikereinek elmaradásában annak is szerepe volt, hogy a magyar kormány az utóbbi egy-két évben többször kinyilatkoztatta, hogy a hágai alávetés ellenére mégis bilaterális megállapodást tervez a szlovák kormánnyal, hogy bizonyos szinteken sor is került kétoldalú tárgyalásokra, amelyekről Hágába is kiszivároghattak olyan hírek, hogy a magyar kormány a magyar perbeli keresethez képest „puhább” feltételekkel készül „megalkudni”.


 

16. Ami az ítéletből következik és nem következik


 

a) Arról, hogy az ítéletből mi következik azon a lényegén túl, amiről eddig is szó volt, még sok mindent lehetne mondani. Miután az ítélet szerint a bősi erőművet működtetni kell és eshetőség más megállapodásra igazában csak elméletileg van, múlhatatlanul szükséges megfelelő mélységű és hitelű vizsgálatokat végezni minden olyan érintett kérdésre nézve, mint egyebek között a geofizika, földrengéstan, hajózás, árvízvédelem, energiatermelés, víz- és környezetvédelem, gazdasági racionalitás és ennek határai és így tovább. Ehhez a szakemberek széles körével kell együttműködni. Lehetett pl. hallani, hogy a kormány kérésére az Akadémia elnökének vezetésével létrejött az ügyben egy akadémiai bizottság; de hogy mire jutott víz- és környezetvédelem dolgában, eddig nem vált ismertté.

A nyilvánossággal és a társadalommal is beszélni kell. Farizeus dolog azt hinni, hogy a BNV egyben nem politikai kérdés is, mint erről fent a 6. pontban már volt szó. Az ilyen beállítás csak a társadalom jelentős részének megkülönböztető kizárását szolgálhatja, pedig a terheket majd a népnek kell viselnie.

A kormányközi tárgyalásokon a lehetőség mértékéig a perbeli keresethez, tehát a kormány eddig vallott álláspontjához hűen kell az ítélet szellemét és előírásait követni, a szükséges megállapodáshoz az ítéletből kell kiindulni, és nem ezt meghaladó javaslatokat rögtönözni. Jogilag is sikamlós és tilalmas területre lép a kormány, ha az ítélet végrehajtását szolgáló tárgyalások jegyében országgyűlési felhatalmazás nélkül túlmegy az Országgyűlés hatályos állásfoglalásain és az ítélet előírásain.

b) Megtévesztő érvelés és nem következik sem az ítéletből, sem a Különmegállapodás 5. cikkelyében foglaltan kérhető kiegészítő ítélet hat hónapos határidejéből, hogy hat hónapon belül valóban oda is kell folyamodni a bírósághoz, hogy a hat hónap záros határidő volna. A hivatkozott cikkely csak azt mondja, hogy „ha a felek hat hónapon belül nem tudnak megállapodásra jutni” akkor bármelyik fél egyoldalúan is kérheti a bíróság kiegészítő ítéletét. De tehetik ezt a felek később is, mindaddig, míg mindkét fél reményt és esélyt lát a tárgyalásos megállapodás sikerére. Az ügy jó vitelére és érdemére nézve káros - és ha tudatos taktika, akkor cinikus politikai manipuláció -, ha a „hat hónap” nem létező Damoklész-kardjával akarnának rossz, sebtében összehozott sikerpropagandás rendezést eladni.

A társadalom bizonnyal nehezen viselné, ha egy olyan vállalkozást, amelyet még azok is elhibázottnak tartottak, akik a sok beruházott erő miatt mégis fenntartani akarták és akarják, és amilyent itt a Dunán valószínű még egyszer nem kezdeményeznének, most újabb duzzasztóművekkel és erőművekkel „gazdagítanának”. Valóban könnyelmű hazárdjáték volna, ha egy ilyen vállalkozáshoz a racionalitás beható vizsgálatának és hiteles igazolásának elvégzése nélkül újabb 500-600 milliárddal, családonként kb. 250-350 ezer forint adóssággal (erről szólnak a sajtóban terjedő információk) terhelnék az úgyis agyonterhelt népet.

Az ítéletből ilyen még áttételesen sem következik. Az sem, amit érthetetlen módon a kormány is szívesen hangoztat, hogy ti. a perben vereséget szenvedtünk és ezt az Antall-kormány csinálta. Lehet ilyen hamar elfelejteni, hogy az ítélethirdetésig - legalábbis deklaráltan - a mai kormány is mindig az ügy mögött állt, és pártjai az Antall-kormány idejében is mindig egyetértettek hágai pozíciónkkal? Szegényes és káros kampány ez, amely az országot, szakembereinket és tudósainkat is lejáratja egy „régről” ismert „mától kezdve minden másképp volt” filozófiával. Igazában nem volna ez érdekes, csak ne volna olyan káros, ne kerülne olyan sokba, ne az elődök lejáratását és a másik fél javát, csak ne a feladott igények igazolását szolgálná, meg ne azt, hogy hamar el lehessen mondani a mai pártpolitikai szlogent: „itt is rendbe tettük az ország dolgait”.

Rendbe kellene tenni, de jól, okosan és tisztességesen, a társadalom és a nemzet javát szolgáló, hosszú távon is igaz felelősséggel.



« vissza