Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

CD-piac

FÉNYES BOLTBA BEMEGYEK, NÉZELŐDÖK, tikkadt szöcskelányok legelésznek rajtam. „Van valami győztes, mégis új és magyar?” - kérdezem. Vihognak, jobb, ha magam keresgélek. PAVAROTTI cukorral, Pavarotti két cukorral, Pavarotti tejszínnel és cukorral. MOZART Requiemje tizennégy különféle előadásban - bár, ha egyet megérhetett volna. Glenn GOULD- és SCHIFF András-halom alatt hever minden idők legnagyobb zongoristája, Szvjatoszlav RICHTER, aki miatt - mily keresztényietlen - csaláshoz folyamodtunk, akár ökölharcba is bocsátkoztunk, ha másképpen nem juthattunk be koncertjére. A magyar részleg: a régi nagyok hetvenhetedik bőrének lenyúzása, az ős-Hungaroton padlásának lesöprése. FERENCSIK, SIMÁNDY, MELIS, FISCHER Annié. De így is szegényes: Ötödik szimfónia Ferencsikkel. Ki emlékszik már az öreg mágus utolsó nagy dobására, a lélegzetelállító Parsifalra? Az az érzésem, hogy a mostani menedzserek süketebbek, mint annak idején a párttitkárok voltak. Új fölvétel alig akad, s az előadók között sem bírok ismeretlen névre bukkanni. Lehet, hogy az utóbbi évtizedben csupa hasznavehetetlen dilettáns végzett a Zeneakadémián? Nem valószínű. Csak hát a piac. A piaci légyből a piac törvénye lett. Előbb-utóbb persze mindenki megtalálja a boltban a számára értékest (vagy legalábbis értékgyanúsat) - ez is a piac törvénye -, ám ehhez legalábbis hamupipőkéi adottságok szükségesek, másfél órás kutatás eredménye három találat:


 

BACH-KANTÁTÁK


 

(ZÁDORI Mária - szoprán, POLGÁR László - basszus, Szombathelyi Énekegyüttes, Capella Savaria - vezényel: NÉMETH Pál)

Állítólag HAYDN mondta Mozartról: „Közülünk ő a legnagyobb, mert neki van a legjobb ízlése”. Ha mondta, ha nem, tényleg így van. S még ígyebb: az ízlés teszi a művészt Művésszé, s emeli a művészetet isteni tevékenységgé. Másképpen: az ízlés a művészetben olyan, mint mondjuk, az üzleti életben a becsület. Alapföltétel, mégis ritka madár. A jó ízlésű ember tudja, mi a jó és mi a rossz, és a jót választja. Ezért bizalmat ébreszt. Ha hajótöröttként, háborgó tengeren két csónakot látok, az egyikben SCHWARZENEGGER, a másikban Polgár László, utóbbi felé úszom. Lehet, hogy a vízből- mentésben ügyetlenebb, de biztos lehetek abban, hogy ki akar menteni.

A Capella Savaria tíz év alatt beérett. Beérett és ki virágzott. Mára anyanyelvi szinten beszélik Bachot, ők már értik, mit mond. Bachnak kétszázötven évet kellett várnia ahhoz, hogy megértsék egyszerű mondandóját. Micsoda út volt ez! Száz évig azt se tudták, élt-e, halt-e? Ki tudja, mi lett volna, ha a tehetséges MENDELSSOHN gyerek nem kap bankár apukától szülinapra egy zenekart, amivel 1829-ben, elmuzsikál tatja a Máté passiót, mint újdonságot. Onnantól tudjuk, ki az a Bach. A következő száz évben a legelképesztőbb ostobaságokat tanították zenéjéről, s a legutóbbi időkig mi ezt a torz, háromfülű, hatlábú Bachot ismertük. A zeneiskolásokba belevertek néhány menüettet, egy-két prelúdiumot (fúga nélkül), meg a Badinerie-1. Koncerttermekben minden évben egyszer, 2-300 fős apparátus - Bachnak a bemutatón hatvan embere volt - végigordította a Máté passiót (azaz nem végig, mert a felét kihúzták). Csak néhány magányos őrült foglalkozott vele komolyabban: Albert SCHWEITZER, Kari RICHTER, Yehudi MENUHIN. Jelképesnek is tekinthetjük a húsz év előtti zenetörténeti „szenzációt”: kiderítették, hogy a legnépszerűbb Bach művet, a d-moll Toccatát nem Bach írta. Jeladás volt ez. A földkerekség legbátrabb zenetörténésze, Robert DONINGTON leírta: a barokk zenében semmi sem úgy van, mint gondoltuk. Amit eddig ismertünk, az csak a váz. Azt kell kitöltenünk, feldíszítenünk, abba kell lelket lehelnünk. Mindaddig csak egy kifestőkönyvet mutogattunk kifestetlenül, úgy jártunk, mint az antik szobrokkal: csodáltuk hófehérségüket, „nemes egyszerűségüket”, amíg ki nem derült: színesek voltak azok, csak lekopott róluk a festék. Előadói forradalom lett belőle, fiatal, vakmerő muzsikusok ekkor kezdték „középen fogni a vonót”; ez volt a „historikus” előadás. így indult a Capella Savaria is. Megdöbbentően új hangzást eredményezett a régi játékmód. És megdöbbentően új tartalmat is; hatása ahhoz hasonlítható, mint amikor személyesen találkozunk azzal, akivel addig csak telefonon beszéltünk. Az immár divatossá lett historizálás önmagában kevés a művészi élményhez, de önmagában is jelzi a szerző szándéka iránti alázattal párosult igényességet. És jelzi a jóra hajlást, az ízlést, az ugródeszkát, amelyről eldobbantva a művész - ha elég magasra ugrik - bepillanthat az isteni munka örömébe. Egy ilyen, jól sikerült ugrást rögzít ez a fölvétel; az előadók Istennel társalkodnak Bachról, Bach-hal társalognak Istenről, s közben énekelnek, furulyáznak, hegedülnek.


 

KOCSIS ZOLTÁN ÉS PERÉNYI MIKLÓS KONCERTFELVÉTELEI (1989-1995)


 

A MAGYAR ZENEÉLET KÉT OROSZLÁNJA itt gombolyagkergető cicaként játszik: ha csellón-zongorán eljátszhatót talál, eljátssza. A válogatás alapja valóban csak ennyi, Kocsis maga szabadkozik a kísérőfüzetben: az erre a hangszerösszeállításra írt „remekművek mennyisége ijesztően kevés. A cselló történetének nagy egyéniségei zeneszerzői találékonyság és iskolázottság tekintetében még egy PAGANINI színvonalát sem képesek megközelíteni”. A kényes fület itt nagyvonalúra kell cserélni; a „stílust” akár eredeti műről, akár átiratról van szó, itt nem a szerzők, hanem az előadók szabják. A középszerű daraboknak van egy nagy előnye: „nem hozzák a frászt” az előadóra, felszabadultan csaponghat ki-ki fantáziája, technikai felkészültsége szerint (Kocsisnál, Perényinél ezekkel nincs gond, fantasztikus képességeiket az olvasók előtt ismertnek vélem). A hallgatónak sem kell vigyázzállásban vagy imára kulcsolt kézzel figyelnie, elég, ha takarítás közben, egy-egy briliáns megoldás után fölfüttyent: „azannya, ezt jól csinálták!” Aki szüntelenül az élet értelmét és célját kutatja, itt nem sok inspirációt kaphat. De ha rövid szünetet tart a kutatásban, kellemesen felvidíthatja/elszomoríthatja (igény szerint) ez a zene. Kivétel a DEBUSSY-szonáta; ennél érdemes megállni a takarításban. Már csak azért is, hogy így tisztelegjünk a szerző előtt, aki röviddel a szonáta megírása után meghalt. Olyan ember szonátája ez, akiben nincs már semmi manír, csak a lényeggel törődik. Mindnyájan eljutunk ide, csak az a kérdés, lesz-e olyan szerencsénk, mint Debussynek, hogy legalább egy részét el is tudjuk még mondani.

Még egy szempont: aki „csak úgy” vesz egy cédét, ezt vegye! A vásárlással segítségre szoruló gyermekeket támogat.


 

MOZART: KÜRTVERSENYEK


 

(LEHR Tibor, MRT Szimfonikus Zenekara, vezényel HIDAS Frigyes)

A rézfúvósokat pátyolgatni kell, különben búskomorrá válnak. Különösen igaz ez a kürtösökre, akiknek hangszerük meghívásakor csak sejtéseik vannak arról, miféle hang fog kijönni a legöngyölítve hatméteres cső végén. Önmarcangolásra hajlamos kürtös egy koncert alatt éveket is öregedhet. Az állandó stressznek kitett muzsikusoknak egyes zenekarokban „veszélyességi pótlékot” is fizetnek. A rezespátyolgatás szükségességét már Mozart is felismerte, s négy kürtverseny mellett némi készpénzzel is kisegítette kürtös barátját, Ignaz LEUTGEBet, aki egy elkeseredett pillanatában sajtkereskedéssel próbált boldogulni Bécs külvárosában. A sajt, a pénz, Leutgeb, s maga Mozart is odalett, ám megmaradt a négy kürtverseny, emlékeztetve a későbbi korok impresszárióit a rezesekkel szembeni kötelességükre.

Lehr Tibor és a Rádiózenekar papagénói ihletettségű - sípolva élni mily jó dolog - fölvételét az hallgassa, akit lappangó rézfúvós tulajdonságok gyötörnek (korunkban mindenki ide számítható). Az ilyeneknek orvosság!



« vissza