Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Clemenceau, avagy bűn és bűnhődés

"Clemenceau határtalan és árnyalat nélküli németgyűlöletének Franciaország lett a kárvallottja, hiszen érdekében állt volna különbséget tenni a jó és rossz német, a lehetséges szövetséges és a megveszekedett ellenség között. Hihetetlen paradoxon: javíthatatlan németellenessége és magával cipelt forradalomimádata megmentette Bismarck reakciós mesterművét. Poincaré undorral jegyezte naplójába: 'Nos, a német egységet mi hoztuk létre.'"

Ő volt az utolsó. Az utolsó óriás, a forradalom legkésőbb született fia. Az utolsó jakobinus, aki 1793-as cipővasával erőltette lábát a csizmába. Az utolsó, aki megmentette a „hazát a veszélytől.” Még a monarchisták is megsüvegelték e makacs republikánust; a katolikusok is dicsérték végül e „papevőt”. Hiszen ő volt „a győzelem Atyja.” „A Tigris.”

E háború az ő háborúja volt, és a győzelem is az övé. Legyőzte az ellenséget ugyan, de a szövetségesei térdre kényszerítették. A németekkel könyörtelen volt, de engednie kellett az amerikaiaknak, az angoloknak. A versailles-i kongresszusról egy megszelídített tigris távozott, így az 1918-ban kivívott győzelme egyszersmind a „nagy nemzet végét” jelentette. Clemenceau mindkettőnek céhmestere. Kivételes tulajdonságai, amelyek nélkülözhetetlenek voltak a Nagy Háború megnyeréséhez, hibákká torzultak a béke kivitelezésekor. Egyedül vezette a tárgyalásokat, kevés tanácsadóval, mint Mandel vagy Tardieu, ahogy társ nélkül vezette a háborús műveleteket is. Poincaré, a köztársasági elnök írta naplójában: „Semmi hír Clemenceau-tól, aki egyedül dönt Franciaország sorsáról, kizárva belőle a képviselőtestületeket, a kormányt, és engem is.”

Pedig gondosan előkészített mindent, mielőtt 1919. január 18-án, a Német Császárság kikiáltásának évfordulóján, ünnepélyesen megnyitotta a békekonferenciát. 1871-ben e napon, a versailles-i palotában kiáltatta ki Bismarck I. Vilmost az egyesült németek császárának. 1919. június 28-ik napján száraz, kemény hangon – amelytől visszhangzott a palota tükörterme – közölte a feszes, fekete szmokingba bújt Müller és Bell német delegátusokkal: „Német meghatalmazott uraim, minden vállalást, amit önök aláírtak, maradéktalanul és lojálisán teljesíteniük kell.”

Clemenceau, a könyörtelen: Franciaország bosszúálló karja. Aki a német delegátusok torkára fagyasztotta a szót. A németgyűlöletéről legendákat beszéltek, és ő erre büszke volt. Partnereinek nem győzte hangsúlyozni a nagy „nyereséget”, amelyet kierőltetett a tárgyalásokon: Elzász-Lotaringiát, a Saar-vidéki bányákat, Marokkót. De a lelke mélyén tudta, hogy mindez édeskevés az egymillió-négyszázezer halott franciáért (a nyolcmillió épen maradt, húsz és negyven közötti férfihoz viszonyítva), és a német megszállás miatt tönkrement tíz északkeleti megyéért. Szerzeményei halványak az angolokéhoz képest, akik a kikötőikbe vontatták az egész német hadiflottát. Franciaországnak méltatlan határt húztak már 1815-ben, hogy megbüntessék a napóleoni országot. E határ meghívó lett később a támadásokra, a nemzet évszázados megalázására. Elzász-Lotaringia nem volt elég balzsam az égő sebre. Az 1870-es sedani vereséget elhomályosította Waterloo.

Clemenceau sejtette, hogy mesterkednek a háta mögött: Angliát készpénzben fizetik ki, Franciaországot csak részletekben. Engedékenysége miatt szembesülnie kellett Foch, Poincaré, Lyautey, Mangin vádjaival, akik figyelmeztettek a szerződés sebző pontjaira. Felrótták neki, hogy nem egy békeszerződést írt alá, hanem egy „húsz évre szóló fegyverszünetet”. A lelke mélyén tudta, hogy nem tévednek, de mérhetetlen gőgje nem engedte ezt elismerni. A béke pedig ellenséggé tette barátait. Az angolok visszazökkentek a sokszáz éves keréknyomba, a francia hegemónia elleni küzdelembe: oltalmazni kezdték Németországot a gall imperializmus ellen. Róbert Gerwarth, ír történész A legyőzőitek című könyvében írta, hogy a britek számára „egy francia hegemónia kilátásai éppoly súlyos fenyegetést jelentettek, mint a német hatalmi fölény a háború előtt.”

 

Wilson próféta Tigrist idomít

 

Franciaország ismét szemben találta magát évszázados ellenségeivel: Angliával és Németországgal. A britek baljóslatú boszorkaként gúnyolódtak a franciák talaj menti szorongásain, akik holtbiztos határt akartak húzni a keletről jövő támadások ellen. Az amerikaiak még a briteken is túltettek. Jacques Bainville jól foglalta össze hozzáállásukat: „Amerika a háború vége fele érkezett a kifáradt Európába, és Wilson elnökük lett a béke gazdája, mint Franciaország volt Richelieu idejében, a harmincéves háború végén.” Wilson győztesként parádézott Párizsban. A francia és az angol baloldal sztárként ünnepelte. A németek meg úgy várták, mint a megváltót, aki megkíméli őket a francia durvaságtól. A jenkik élelmet, konzervet, rágógumit osztogattak a Szajna partján. A dzsessz lett a menő műfaj és a francia szépségek fekete katonákkal táncoltak, akik nem győztek csodálkozni a faji elkülönítést nem ismerő vendéglőkön. 1918 színpadi előjátéka volt 1945-nek.

Az amerikai és a francia sajtó agyba-főbe dicsérte a tengerentúli csapatokat, a végveszélybe került La Fayette tábornok megmentőit. A propagandagépezet teljes erővel működött, Hollywood átvette a gyeplőt a lovak fölött. Clemenceau tisztában volt azzal, hogy 1918 nyarán, a nagy offenzívája idején, az amerikaiak legfeljebb hat harcra kész hadosztályt tudnak bevetni, míg a franciák továbbra is hússzal harcoltak. Rá kellett jönnie arra is, hogy a tengerentúliak még nem teljes értékű katonák. Francia kiképzőik kevés sikerrel oktatták őket arra, hogy nem kell tüstént a német géppuskák elé vetniük magukat. Az amerikaiak a repülőgépeiket, ágyúikat, tüzérségi lövedékeiket, tankjaikat a franciáktól vásárolták. Beleértve a pótalkatrészeket is. A háború igazi győztese a Renault-17 tank volt, a forgó páncéltornyával, amely megzavarta és felbomlasztotta az ellenség sorait. Közben a francia hadsereg, amelyet Verdun után Pétain és Foch újjászervezett, a legjobbá vált a világon. Újraélte az austerlitzi és a jénai dicsőségét.

A döntő segítség nem Amerikából jött, hanem az olaszoktól, akik a caporettói megalázásért visszavágtak a Vittorio Veneto-i csatában, és 1919. november 3-án békekötésre kényszerítették az osztrák-magyar hadsereget. A németek egyedül maradtak balsorsukkal. A keleti fronton – a szerb szövetséggel oldalukon – a franciák Franchet d'Espérey vezetésével megtörték a bolgár ellenállást, és áthaladva Macedónián, elérték a Dunát. Nagy meglepetésre a keleti hadsereg előtt megnyílt az út Berlin felé. Csehországon keresztül, Budapest, Bécs, Prága érintésével ezerkétszáz kilométert tehettek volna meg harc nélkül, hiszen az Ausztria-Magyarországgal kötött fegyverszünet lehetővé tette az ország infrastruktúrájának igénybevételét. A németek tehetetlenek voltak, de a javíthatatlan egyházellenes Clemenceau ellene volt e katonai manővernek, nehogy a katolikus királypárti Franchet d'Espérey bevegye a katolikus Habsburg császári fővárost, és politikai akcióra ragadtassa magát.

A republikánus Clemenceau gyűlölte Napóleon történelmi alakját, minden katonától tartott, aki kisebbíthette – a háború civil vezéreként szerzett – történelmi tekintélyét. November 7-én megparancsolta Franchet tábornagynak, hogy maradjon veszteg a szerb határon 22 hadosztályával. A Tigrisre nyomást gyakoroltak angol és amerikai szövetségesei is. Ellenezték, hogy Franciaország túlgyőzze magát, és csapatai bemasírozzanak Berlinbe. Lloyd George felújította Anglia hagyományos egyensúlyozó stratégiáját: támogatta Németországot, amikor Franciaország volt erős, és Franciaországot, amikor Németország felé billent a mérleg.

Ami Wilsont illeti, ő igencsak fura figura volt. Idealista és cinikus egyszerre. Egyetemes elveibe és kedves Délének rasszista előítéleteibe merevedve szemére vetette az angoloknak, hogy a japánokkal szövetkeztek. Egyetemi tanár, hittérítő buzgalommal. A béke apostola, aki a világ legerősebb tengeri hatalmává tolta fel országát. Clemenceau keserűen tűnődött azon, hogy a Versailles-i Kongresszus zsinattá silányult, és a diplomáciai szerződések Biblia-olvasóknak szánt erkölcsi leckékké korcsosultak. Mindenki számon tartotta Wilson elnök híres, 1918. januári beszédét, az ő „tizennégy pontjával”, amelyet az elkövetkező béke alapjának szánt, de mindenki feledte 1917. január 22-i szenátusi szónoklatát, amelyben bejelentette az amerikai hegemónia kiterjesztését: egy új geopolitikai rendről beszélt, amely az amerikai csillagzat alatt fogan majd meg. Amerikának nemcsak gazdasági felsőbbrendűséget követelt a Nap alatt, hanem politikait és erkölcsit is. Ambíciója határtalan volt. Nem kevesebbet akart, mint decentralizálni a Nyugatot, leszakítani Angliától és Franciaországtól, hogy sugalmazója és mestere legyen. Új Nyugatot, és Új Európát akart, egyben a Földnek új központot.

Wilson azt is elvárta volna, hogy Amerika mindenhatósága alatt egyesüljenek a „liberális demokráciák”, és olyan eltérő politikai hagyományok olvadjanak össze, mint a francia, az angol, és az egyesült államokbeli. Az 1918. december elsejei memorandumában javasolta szövetségeseinek, hogy állítsanak fel egy, a közélelmezést irányító közigazgatóságot amerikai patronátus alatt, amely gazdaságilag újjászervezné a tönkretett régiókat. Azok az intézmények, amelyek a második világháború után születtek, hogy biztosítsák az amerikai hegemóniát a „szabad világ” felett – különösen a Nemzetközi Valutaalap, Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank – már ott lapultak az elnök kartondobozában.

A wilsoni terv prófétainak bizonyult, és utódai ezt erőltették a 20. század során. Franciaország és Anglia már 1919-ben befogta magát az amerikai járomba; a megtört Németország 1945-ben lépte át a „liberális demokrácia” küszöbét. A Szovjetunió bukása után pedig Közép-Európa országaival gazdagodott a nyugatiak pénztárcája. A telhetetlen Amerika 1991-től kezdődően, a szovjet tagköztársaságok szétválása után próbálta meg elragadni az orosz medvétől volt birodalma utolsó foszlányait a „liberális demokrácia” nevében – lásd Grúzia és Ukrajna esetét.


 

A franciák támogatása a németek megmentésére

 


A körmönfont Wilson nem az antant „szövetségesének”, hanem „társult” hatalomnak nevezte hazáját; sosem mondott le a „közvetítő”, a „bíró” szerepéről. Volt gondja rá, hogy a háborúba lépés után is őrizze különleges pozícióját. A semleges hadviselő fél paradox szerepében tetszelgett. Az amerikaiak hónapokon át kérlelték a németeket, hogy fejezzék be a tengeralattjáró-háborút, de Ludendorff és Hindenburg nem akarta meghallani. Szándékosan „világháborúvá” növelték a konfliktust, miként 1914-ben is sürgették a harcok megkezdését, támogatva Ausztria-Magyarországot a szarajevói merénylet után.

Amerika háborúba lépése 1917 áprilisában kudarcnak bizonyult, de Wilson mindezt inkább a francia szövetségesével fizettette ki, mint az ellenféllel. Németország volt a bűnös „a világ ellen valaha is elkövetett legnagyobb bűncselekményért”, de a mi atlanti erkölcscsőszünk egész Európát minősítette bűnösnek, archaikus diplomáciai rendszerével egyetemben. Wilson minden követ megmozgatott azért, hogy egy „fehér békét” hozzon össze a győztesek és legyőzöttek nélkül, hogy jobban megalázza a hadviselő feleket, és megfossza legitimitásától az európai rendet. Ballépéseihez jó képet vágva, az amerikai úgy jött segíteni a franciákon, hogy közben megmentse a németeket.

Régi számlát rendezett ezzel. Jó néhány évtizeddel korábban, amikor Amerikát majdnem szétszakította a szörnyű polgárháború, 1861. május-júniusában Franciaország és Anglia elismerte a déli államok konföderációját. Szándékaik szerint letörték volna az Atlanti-óceán túlsó partján meghízott óriásmadár szárnyát, mielőtt az feléjük-föléjük szállna. III. Napóleon 1863-ban egy harmincezer főből álló hadtestet küldött Mexikóba, hogy a közép-amerikai állam és a déli államok uniójával egy katolikus, latin kultúrájú, franciabarát egyesülést hozzon létre, ellensúlyozva a protestáns és angolbarát Észak hatalmát. E francia álom kevésbé volt abszurd, mint ahogy a császár számtalan ellensége kívánta elhitetni a közvéleménnyel, de a császárnak felróható, hogy nem követte kellő határozottsággal célkitűzését. Nem mert egy francia hajórajt küldeni Új-Orléans-ba Lee tábornok segítségére, hogy megtörje az északiak tengeri blokádját. A polgárháború befejeztével a mexikói francia hadtest csomagolhatott. 1870-ben Ulysses Grant elnök üdvözlő táviratot küldött I. Vilmos császárnak a francia hadsereg legyőzése alkalmából.

Guglielmo Ferrero, olasz történész az első világháborúban a „tökéletesség”, illetve a „hatalom” logikájának összeütközését látta. Az előbbit a latin országok képviselték (Franciaország és olasz szövetségese), az utóbbit a németek és amerikai követői. Amerika ipari és technológiai hatékonysága kizárólagos modellje volt Németországnak. Rathenau miniszter Berlint Spree-menti Chicagónak nevezte. A németek oda voltak Kari May cowboy-történeteiért. Modelljük nyugati hódításai mintául szolgáltak eurázsiai terjeszkedésükhöz. Hitler – Amerika nagy csodálója – meg volt győződve arról, hogy a szlávok, a zsidók, a lengyelek, az oroszok kiirtásával megismétli az amerikai „pionírok” nagytakarítását az indiánokkal szemben.

Ezt a német-amerikai cinkosságot nem őrizték hétpecsétes titokként a béketárgyalások idején. Grandeurs et miseres d'une victoire (Egy győzelem nagyságai és nyomorúságai) című könyvében írta le Clemenceau, hogy az Egyesült Államok elnöke „egyes-egyedül, és külön tárgyalt Németország képviselőivel, és gondja volt arra – ó, irónia! hogy bezsebelje azon csaták gyümölcsét, amelyet nem ő vívott meg.”

A németek megértették a nekik küldött tudatalatti jelzéseket. A demokráciáról zengett ódáival, a szabadság és a nemzetiségek elveivel a zsebében, Wilson döntött arról, hogy melyik rendszer elfogadható, és melyik nem. Az amerikaiak elvárták a németektől, hogy áldozzák fel császárjukat, a feudális autokráciájukat, államuk integritásáért cserébe. Némi tétovázás után, a „spartakista” kommunista forradalom közepette, a német szociáldemokrata vezetők dupla kompromisszumot kötöttek a hadsereggel: II. Vilmost száműzték, a spartakistákat eltakarították. Az idealistábbak közülük már tervezgették is, hogy egy másik Németországot tolnak vissza a történelem országútjára: demokratikusát, liberálist, rajnait, amely mentes az arisztokratikus érdességtől és a porosz militarizmustól. Ez utóbbi akadályozta meg az 1848-as forradalmuk győzelmét. A szociáldemokrata Ebért elnök azt ígérte, hogy Németország „a világ legnagyobb köztársasága lesz az Egyesült Államok után”.

 

Egy katolikus és franciabarát államegyüttes

 

Az amerikaiak és a németek kötötte „alku” halálos csapda volt Franciaországnak. A nemzetiségek elve alapján kis nemzetállamokra felaprított Európa csábító zsákmány lett Németországnak, amelyet megbüntettek ugyan, de egységben maradhatott. Egész Európát balkanizálták, kivéve Németországot. Ez utóbbi mindent elveszített, de még megőrizhette lényegét: az állami egységét. A két fél közti ördögi paktum működni kezdett: a demokráciára hivatkozó németek megtarthatták a legértékesebb kincsüket, a bismarcki Poroszország hódításainak gyümölcsét.

Clemenceau a francia forradalom gyermeke volt, mely terjesztette a szabadság és a nemzeti lét eszményét. A második francia császárság éveiben cseperedett fel, amely ezen elvekre hivatkozva felpezsdítette az európai politikát. Wilson III. Napóleon és Michelet elveivel szembesített minket. A franciák nem mondhattak ellent. „Nem térhetünk vissza az ötven éve történtek előzményeire!” – hajtogatták mégis a francia tárgyalók. „Fel kell aprózni Németország gazdaságát, az iparát, az ágyúit, a vasútvonalait!”

Clemenceau nem tervezte a német egység részekre bontását; kezdetben nem gondolt az Osztrák-Magyar Monarchia elpusztítására sem. Mégis, a dolog úgy néz ki: az öreg Habsburg Birodalom felbomlasztása volt az egyetlen célja a Nagy Háborúnak. Igaz, Clemenceau nem hullatott krokodilkönnyeket a reakciós és katolikus nagyhatalom eltüntetése miatt. Még 1881-ben írta Gambettának, aki közeledni próbált Németországhoz és Ausztria-Magyarországhoz: „Minden császár, király, nagyherceg és herceg fenséges, nagylelkű, a hercegnőik pedig imponálnak önnek, de én gyűlölöm őket, ahogy gyűlölték 1793-ban.”

Azt azért ő is megértette, hogy Németország és Bajorország szétválasztása Franciaország érdeke, s ez utóbbi Ausztriához kötése egy katolikus és franciabarát együttest eredményezne. És ellensúly lenne Közép-Európában az északi protestánsokkal szemben, akik az angolszászokhoz húznak. A terv nagyszerű lehetőséget villantott fel. Ez a dunai német császárság a múltban művészet és a zene bölcsője volt. Most a francia hadsereg oltalmazta volna, s így jó eséllyel véd- tük volna határainkat a porosz támadásoktól. Franciaország közben elfoglalta a Rajna mentét (csak tizenöt évre); s mivel Bécs kimaradt a német államalakulatból, és a német lakosságú Szudéta-vidék az új Csehszlovákia fennhatósága alá került, semmi akadálya nem volt, hogy más német részeket is – Bajorország, Rajna-mente, Würtemberg – lekapcsoljanak a birodalomról. Ahogy a német tárgyalófél fel tudta áldozni a monarchiát a béke érdekében, úgy feláldozta volna az ötven évvel korábban kiküzdött német egységet is. Visszatérhettünk volna az alapelvhez, amely századokon át vezérelte a francia politikát, és amelyre 1866-ban is emlékeztetett Adolphe Thiers: „Az európai politika meghatározó elve, hogy Németország szabad államok halmaza legyen, amelyeket puszta szövetségi kapcsolatok tartsanak össze.”
 


Az 1918. november 13-i offenzíva



Clemenceau sosem volt képes beismerni, de később sajnálhatta, hogy megtiltotta Franchet d'Ésperey csapatainak gyors előrenyomulását a Duna mentén felfelé...

1918 decemberétől kezdve Hannover, Schleswig, a Rajna-vidék sorra nyilvánította ki azon jogát, hogy maga rendelkezzen sorsával. Bajorország pedig elszakadt. Egy akkori szövetségi kiáltványban ez állt: „A német nép nem egy nagydarab formátlan tömeg. A német népekből álló nép.” 1919. február 19-én Köln polgármestere, egy bizonyos Konrad Adenauer nevű katolikus, a Rajna bal partjának képviselőit a rajnai autonóm ország alkotmányának a kidolgozására invitálta. Más katolikus személyiségek, mint például Dorten doktor, még tovább mentek, és egy független állam kikiáltását szorgalmazták. Mangin generálissal léptek kapcsolatba, a francia hadsereg védelmét kérték. Amit meg is kaptak.

Amikor viszont a francia tárgyalók Bajorország csatlakozását kérték a béketárgyalásokhoz, az angolszászok kereken megtagadták. A szövetségesek méltóztattak megbotránkozni, mivel a francia hadsereg szolgálatai mindenekelőtt a bajor lakosság ellátását tartották szem előtt. 1918-ban a szocialista Kurt Eisner megdöntötte a bajor monarchiát, és Franciaország felé fordult, de egy német tiszt kioltotta az életét. Később, 1923. november 9-én bajor függetlenségiek akadályozták meg Hitler hírhedt puccsát a müncheni sörözőben. Mint kiderült, ez csak halasztás volt.

Clemenceau nem erőltette nagyon az akaratát. Nem gondolta át olyan felelősséggel a békét, mint a háborút. 1919. november 6-án Wladimir d'Ormesson barátjának írt levelében Lyautey szigorúan ítélkezett róla: „És akkor van a hatalomban, amikor a körülmények teljesen a keze alá játszanak. Ezek után az övé a legnagyobb felelősség az osztrák összeomlás, a közép-európai anarchia miatt, amelyből nem tudunk kievickélni, és mindnyájan beledöglünk. Semmilyen magasabb szemponttal nem rendelkezik, nem viselkedik államférfiként, mint Richelieu, Talleyrand és Cavour. Képtelen megtervezni a holnapot, és felkészülni rá. Napról napra, óráról órára terelgeti ide-oda a dolgokat, ököllel csap az asztalra, szavakat gyárt, és érvek helyett szidja a másik felet. Siralmas látvány.”

Clemenceau határtalan és árnyalat nélküli németgyűlöletének Franciaország lett a kárvallottja, hiszen érdekében állt volna különbséget tenni a jó és rossz német, a lehetséges szövetséges és a megveszekedett ellenség között. Hihetetlen paradoxon: javíthatatlan németellenessége és magával cipelt forradalomimádata megmentette Bismarck reakciós mesterművét. Poincaré undorral jegyezte naplójába: „Nos, a német egységet mi hoztuk létre.”

A francia találékonyság csütörtököt mondott. Ám ha 1918-ban a németek győznek, feldarabolták volna Franciaországot, ahogy azt Blücher tervezte 1815-ben, és ahogy Hitler végre is hajtotta 1940-ben. Bismarck művének tönkretétele, a porosz és a rajnai test szétválasztása – amelyet annyira óhajtottak a nacionalista franciák – végül megtörtént, de a második világháború után, és az amerikaiak, illetve az oroszok hasznára. Ez békét hozott Európának egy fél évszázadon át, Németország 1990-ben történt egyesüléséig. A francia monarchia régi leckéjét nem feledte mindenki...

Azonban Franciaország forradalmi elvei, amelyek III. Napóleon alatt még érvényesültek, ellenünk, az anyaország ellen fordultak. Két nagy, rivális nemzet teremhetett: az olasz, és főleg német állam. Franciaország „a nemzetek Krisztusa” lehet – jósolta Renan –, és feláldozza magát azoknak az elveknek az oltárán, amelyeket a világnak adott. „Franciaország valaha az Isten katonája volt – nyilatkozta Clemenceau –, majd az emberi jogoké lett, és mindig egy eszme katonája lesz.” Az eszme erőltetése lesz a végzete.

Igaz, Clemenceau nem rendelkezett különösebb nyomásgyakorló eszközökkel, a francia csapatok nem foglalhattak el zsebkendőnyi területet sem a németektől. 1918 augusztusától novemberig a szövetségesek kétszáz kilométernyit haladtak előre, de a német lakosság nem tapasztalta meg területének elözönlését. A fegyverszünetet akkor hirdették ki, amikor Castelnau tábornok – Pétain parancsára –, a nyolcadik és a tizedik francia hadsereg húsz hadosztályával és hatszáz tankkal éppen egy erőteljes támadásra készült Lotharingiában. Németország elözönlésére mégsem került sor. Az offenzívát 1918. november 13-án indították volna el.

 

A jóvátételek



Mivel tartott a fölösleges áldozatvállalástól, a támadást Foch is megtagadta. Nem rendelkezett elégséges információval a Reich szétesésének előrehaladott állapotáról. És nem akarta, hogy az addig a sikeres „kiváró” taktikát alkalmazó Pétain a rajnai győztes koszorúját is megszerezze. „Sajnálom Ont – mondta a verduni győzőnek –, de rossz hírem van a támadási tervét illetően.” Évek múlva Pétain így vallott a történtekről: „A katonaéletemben ismeretlen dolog történt velem: elsírtam magam a főnököm előtt.”

A sikertelen rajnai elszakadási kísérlet után, 1919 tavaszán Mangin tábornok Franciaország katonai térképét bő ködve, így hördült fel tisztjei előtt: „Fiacskáim, másként néznek majd erre húsz év múlva!” Sokat vitázott Clemenceau-val, hiszen azon kevesek egyike volt, akikben bízott a Tigris. 1917 novemberében, miniszterelnöki székbe készülődve, Clemenceau könyörgött, hogy vállalja el egy hadtest vezetését. Próbáljuk elképzelni, amint térden, könnyekkel a szemében kérleli Mangint, hogy térjen vissza a hadsereg kötelékeibe. Mangin egy éjszakán át járt föl s alá a szobájában, mielőtt igent mondott volna. Özvegye szerint így ujjongott Clemenceau: „Te vagy a legelőkelőbb katona! Tegeződjünk!”

A francia csapatok mégsem mehettek Berlinnek, nem masíroztak át a brandenburgi kapun, ahogy azt Napóleon és Davout marsall tették 1806-ban. A napóleoni diadal emléke nyomasztotta az angolokat és amerikai szövetségeseiket. Nyomást gyakoroltak Foch marsallra, megakadályozandó Pétain támadását, miután délkeleten már leállították Franchet d'Espérey tábornagyot. Bismarck ellenben a győztes csatái után, 1870-ben felvonultatta csapatait a Champs-Elysées sugárúton, a Diadalív alatt.

Clemenceau más úton próbálta érvényesíteni előnyös helyzetét: kinyitotta a kompenzációs követelések Pandóra-szelencéjét. E követelések nem voltak jogtalanok és méltánytalanok, hiszen az ország északkeleti részét elfoglalták, feldúlták, és négy éven keresztül fosztogatták a német csapatok, akik visszavonuláskor sok gyárat tönkretettek. Franciaországnak épp e zónában összpontosult az ipara, amely megsemmisült, miközben a Ruhr-menti német ipar kincses zónája érintetlen maradt.

A követelt pénzösszeg – 132 milliárd aranymárka – roppant nagy volt, de ezzel leszerelték a francia közvéleményt. Naivan terjedt a hit, hogy minden őrült ötlet kivitelezhető, hiszen „Németország fizet!” A németek megdöbbentek, majd felháborodtak; mindezt tetézte a főleg a keleti részen történt területveszteségük, amely korábbi összterületük ötödét tette ki. E méltánytalanság-érzés okozta a versailles-i békeszerződés fogalmának „diktátummá” változását. Mintha a bécsi béke nem lett volna diktátum a napóleoni Franciaországnak, noha a ravasz angol diplomácia elhitette Talleyranddal, hogy ő manipulálja a nagyvilágot! Mintha Bismarck nem diktálta volna a frankfurti békét a könnybe lábadt szemű Thiersnek!

John Maynard Keynes, a nagy angol közgazdász, A békeszerződés gazdasági következményei című híres esszéjében azzal vádolta a franciákat általában és Clemenceau-t különösen, hogy a németekkel szembeni ösztönös gyűlölete „karthágói békére” sarkallta a gall kakast. (Emlékeztetőül: a római győztesek a földdel tették egyenlővé Karthágó városát.) A berlini spartakista forradalom, a Szovjetunió fenyegető létezése riasztóan látszott hitelt adni Keynes állításainak: ha mértéktelen követelésekkel lerombolják a német gazdaságot, a kommunizmus rákja ott is megjelenik, és az áttét hamarosan a győztesek testére költözik.

Ez a nagyon is angol – az erkölcsökre és a gazdaság állapotára hajazó – képzettársítási lánc igencsak népszerű lett. Az angol és az amerikai média felkapott témájává vált, akik szünet nélkül ostorozták a gyűlöletes francia harciasságot. Clemenceau és nyomában Poincaré bekerült a gall bestiáriumba, olyan „szörnyek” mellé, mint Napóleon és XIV. Lajos.


 

Az árnyalatokat mellőző történelemtanítás

 


Akkortájt csak egyvalaki, a l'Action Francai se történésze, Jacques Bainville merte szóvá tenni a „gazdasági maszk mögé búvó gúnyiratot”. Ám a történészek generációi és a francia esszéisták átvették és továbbadták a brit mester téziseit, ezernyi oldalon befeketítve és elítélve a tűrhetetlen kompenzációs követeléseket, az undok diktátumot, Clemenceau dühének termékét, ezt a visszavágó nacionalizmust, amely mindennek az oka: így a német nyomornak és haragnak, a nácizmusnak és Hitlernek, az újabb háborúnak és a vereségnek. A történelem eme árnyalatok nélküli verzióját oktatják évtizedek óta a Francia Köztársaság iskoláiban.

Kevés az olyan – különösen angolszász – történész, aki jól igazítja az időhöz a megállt óra mutatóját. A múltban a franciák méregdrágán fizettek háborús adósságot legyőzőiknek – 1815-ben is, 1870-ben is. Egy brit történésznek sem akaródzott akkortájt „karthágói békéről” papolni.

A már említett Robert Gerwarth tisztázta, hogy A, B és C kategóriába csoportosították a 132 milliárd aranymárkára tervezett adósságot. „Azzal számoltak, hogy a C típusú kötelezettséget nem hajtják be. A németeknek nem kellett kifizetniük, csak az A és B kategóriába sorolt kötelezettségeket, amely ötven milliárdra rúgott. Az összeget harminchat év alatt kellett megadni, és ez a német szakértők számára elfogadható volt.”

Hol voltunk a karthágói békétől? Hiszen a németek, angolszász keresztapáiktól támogatva, vontatottan rendezték a számlát. Időhúzásuk láttán Poincaré – aki Clemenceau nevű „ellenségét” követte a miniszterelnöki székben – 1923. január 11-én parancsot adott a Ruhr-vidék megszállására. A német kormány általános sztrájkra biztatta polgárait; ez végül majd hiperinflációhoz vezetett (talicskányi pénzzel vásárolt kenyér időszaka), amely azóta is visszatérő rémálma a német tudatalattinak.

Megtorlásból a Wall Street és a londoni City a pénzpiacokon támadták a francia fizetőeszközt. Franciaország nagy adósa volt Amerikának, és az infláció rombolta az addig stabil aranyfrankot. A pénzügyi háború visszakozásra kényszerítette Poincarét, akárcsak híres elődjét. Dawes (1924) és Young (1929) tervei, amelyeket a Keynes-követő angol és amerikai szakemberek kényszere alatt dolgoztak ki, tovább könnyítették a terhet a németek vállain. És az 1929. évi pénzügyi világválság pontot tett a német fizetési kényszerre, 1919 és 1932 között Németország mindössze 20 milliárdot fizetett ki a 132-ből. A Hoover-moratórium (1931) és a lausanne-i konferencia (1932) vetett véget a francia követeléseknek.

1931-ben egy könyv keltett nagy szenzációt a francia közvéleményben. Robert Aron és Arnaud Dandieu az Amerikai rák című könyvükben a világháborút a gazdasági és pénzügyi meghatározottság fagyos és súlyos következményeként mutatták be. „Ki kell mondani – írták –, hogy a nemzetek közötti konfliktusok nagy pillanatai nem Verdunnél, és nem is Versailles-ban voltak. Ezeken túl, ezek fölött vagy ezeket megelőzően nagyszabású pénzügyi vállalkozásokra került sor, vagy épp azokat akarták megszüntetni, amilyen például az amerikai központi bank létrehozása volt 1913-ban vagy a Young-terv 1929-ben. A háború nem más, mint a kifolyó pezsgő a dugó durranása után; az csak része egy hosszabb történetnek, egy gigantikus anekdota, amelyet a történészeknek a helyén kellene kezelniük...”

Néhány hónappal később, 1932. június 10-én Luis T. McFadden, a Republikánus Párt képviselője egy emlékezetes beszédet mondott, amely ott áll az amerikai Kongresszus évkönyvében: „A Federal Reserve Igazgatótanácsa utasításai alapján több, mint harminc milliárd dollárt utaltak át Németországba, amelyet modern lakásaikra, nagy planetáriumaikra, gimnáziumaikra, uszodákra, modern és kiváló minőségű műutakra, és kifogástalan üzemeikre költöttek. Mindezt a mi pénzünkből tehették. A Federal Reserve Igazgatótanácsa mesterkedésének köszönhető, hogy ennyi pénz áramolt Németországba. Annyit utaltak oda, hogy nem merik megmondani a teljes összeget.”

A pénzforrások a Thyssen bankon keresztül áramoltak, amelynek a New York-i ügynökei egy bizonyos Harriman és Bush voltak! A pénzcsapokból azután is csobogott a víz, miután a nácik hatalomra kerültek. Sőt, még a háború alatt is több ipari és bankhálózaton keresztül – úgymint a Standard Oil, ITT, Ford, Chase Manhattan Bank – utaltak át pénzt.


 

Egyszer s mindenkorra leszámolni Franciaország európai hegemóniájával

 


A két világháború közötti időszak történéseit előrevetítette Clemenceau veresége, melyet az amerikai Wilson az angol Lloyd George szövetségesektől szenvedett el. Lehettek a franciák hajthatatlanok vagy beleegyezőek, harcosak vagy békések, használhatták a katonai vagy a pénzügyi fegyvert, kapaszkodhattak a Népszövetség vagy az „európai béke” fennkölt eszméjébe foggal-körömmel, elfoglalhatták a Ruhr-vidéket, vagy lemondhattak a brit támogatás elmaradása miatt a Rajna- vidék elfoglalásáról (1936) – mindegy volt. Letaglózták a franciákat, mint a sintér egy kutyát, mert az angolszász mesterek így döntöttek. Végleg rendezni kellett azokat a számlákat, amelyeket még XIV. Lajos, XV. Lajos és Napóleon nyitott. Egyszer s mindenkorra le kellett számolni az európai francia hegemóniával. Elvégeztetett, és úgy, ahogy megtervezték. Az események e szempontból már kevésbé fontosak. „A sors, hogy jól valósítsa meg az elkerülhetetlen tervet, jónak látta oldalról oldalra követni Jacques Bainville A béke politikai következményei című könyvét.”
[1] Bainville művét 1920-ban adták ki...

Ahogy Caroll Quigley amerikai történész mesélte Az angol-amerikai oligarchia titkos történelme című könyvében, az angol elit szemrebbenés nélkül feláldozta Ausztriát, Csehszlovákiát és Lengyelországot. Amikor Laval Franciaországa fellázadt és 1935-ben közeledett Olaszországhoz, a Szovjetunióhoz, régi taktikájukat felújítva hátba támadták drága szövetségesüket és a náci Németországgal kötöttek haditengerészeti megállapodást. Ezzel áthágták a versailles-i szerződést, helyzetbe hozták Németországot, hogy olyan hajórajjal rendelkezzen, amely veszélyezteti a francia gyarmatokat. 1939-ben az angol Chamberlain és Halifax egy újabb müncheni konferenciát készített elő Lengyelországról...

Húsz évvel a Nagy Háború után 1918 legjobb hadserege már egy távoli emlék csupán. Feldarabolták a lefegyverkezés jogászkodó módszerével és a francia-német pacifista illúzióval. „Ez a csodálatos nép odaadta a lelkét a legyőzöttnek. Pedig ő volt a győztes.” – írta André Suarés 1938-ban Látkép Európáról című könyvében.

Franciaország engedelmes játékszere lett az angolszász szövetségeseknek. 1914-ben pretoriánus gárdája volt az angol imperializmusnak, amelyet nagyon nyugtalanított a német ipari, kereskedelmi és tudományos dinamizmus. A britek nem kívánták a franciák győzelmét, csak annyit, hogy feltartóztassák a német gépezetet. Angliának kellett a hadseregünk, de nem a győzelmünk. Ugyanígy lökték annak idején Napóleon lábai elé a Habsburg Birodalmat (később a poroszt, majd az oroszt), hogy ne akadályozzák nagyvilági terveiket. Különösebben nem érdekelte őket az ulmi vagy az austerlitzi csata kimenetele. A Habsburgok akkori szerepét szánták nekünk a 20. században. És amikor 1918-ban, a csodával határos módon, a francia katonai hatalom ismét magára talált, és a régi fényében tündökölt, ez csak arra kellett nekik, hogy kikövezzék vele Amerika Európa feletti hegemóniáját.

Clemenceau mindent az angolokkal és az amerikaiakkal kötött szerződésre alapozott. Mindent feláldozott ezért. És mindent elveszített. 1919 áprilisában mindent bevetett. Foch marsallra hallgatva vámuniót javasolt a Poroszországról leválasztott rajnai német állammal, amelybe bevették volna Belgiumot, sőt Angliát is. A két angolszász, Woodrow Wilson és Lloyd George azonban nem kért a koncertjegyből. Ehelyett „segítséget” ígértek egy újabb német agresszió esetén. Ez a „garancia” szerintük „megnyugtatja az indokolt francia nyugtalanságot”.

Ez a megvető leereszkedés vérig sértette Clemenceau-t, aki még egyszer és utoljára megmutatta tigriskörmeit. Visszautasította őket. Válaszul Wilson parancsot adott a George Washington hajónak a hazautazás előkészítésére. Clemenceau végül engedett. Az emlékirataiban így ír erről: „Keserűen hibáztatnak azért, hogy nem voltam képes stratégiai határt szerezni hazánknak. Nem tudtam megtenni, csak a szövetség elszakításának árán.” Kétségbeesetten vallotta be barátjának: „Anglia életem nagy kiábrándulása!”


 

Egy nagy nemzet találkája a halállal”

 


Nincs semmi különös az 1940-ben bekövetkezett vereségünkben. Megjósolható volt, és elkerülhetetlen. Be volt programozva, ki volt tervelve. 1919 következménye. Franciaországot az első sorba tették, hogy egyedül viselje a német háborús gépezet rohamát. E gépezetet elnézően hagyták felépíteni. Ahogy Philip Nord, amerikai történész írta: „Egy ország sem volt Franciaországnál jobban felkészülve a háborúra. Mindenki mentesítette magát a kemény feladattól, a franciáktól remélve a munka dandárját. Aztán leesett az álluk, amikor az események másként alakultak, mint remélték. Ha értékítéletet kell mondani, akkor nem is annyira Franciaországot kell vádolni a történtekért, hanem az összes többit, akik bemre csak az első vonalban harcoló védőt látták.”
[2]

Egy nagy nemzet randevúzik a halállal” – jósolta Alan Seeger, amerikai költő, aki 1917-ben jött ide harcolni a francia gyalogosokkal.

Franciaország nem szűnt meg folyton újrajátszani első világháborús szerepét. Clemenceau után Poincaré elnökkel, azután Pétain marsallal, majd de Gaulle tábornokkal. Végig a 20. század folyamán Franciaország háború előtt született generációja e megmaradt utolsó óriásait kereste, az utolsókat, akik még átélték a háború halálos ölelését. Azokat a híres, gondviselés küldte embereket kereste, akik habozás nélkül tépték le a köztársasági jogszerűség lélegzetfullasztó fűzőjét, és adták vissza a nemzetnek az illúzióval fűszerezett ambícióját és halhatatlansága dicsőségét.

(Fordította: S. Király Béla)

 

(Eric Zemmour esszéje a múlt év szeptemberében jelent meg Francia végzet [Paris, Albin Michel] című vaskos kötetében. Közzétételével a versailles-i béketárgyalások és békediktátumok századik évfordulójára emlékezünk, ugyanakkor egy mai, markáns francia szempontot mutatunk be azokról a napokról és főszereplőiről. A fordító megjegyzése.)



Jegyzetek:


[1] Robert Brasillach: Notre avant-guerre (A háború előtti világunk), 1941.

[2] Philip Nord: France 1940 – Défendre la Ré'publique (Franciaország 1940 – A köztársaság védelmében), Perrin, 2017.



« vissza