Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Cselekvő bátorság

A magyar irodalom szenvedélyre nevel, írta Németh László néhány évtizede, s ha kiindulópontként, elvi előtételként elfogadjuk ezt a látszatra egyszerű és magától értetődő észrevételét, magasról nézvést jelenkori irodalomkritikusainkról is véleményt alkothatunk.
Nagy általánosságban: magasról nézvést még volna irodalomkritikánk.
Folyóiratokban, lapokban és közszolgálatinak mondott talk show-kban. Közelebbről nézvést pedig három, jól elkülöníthető szekértábort ismerhetünk fel.

Az első, a legnépesebb a könyvüzlet, a könyvpiac és az ideológiai (political correct) osztályozgatás menedzsereinek a hada. Ez a társulat szenvedélymentes apparátusként teszi a dolgát, könyvkiadókat igazgat, terjesztést bonyolít, s ha nem akad az útjába kiátkozásra érdemes írástevő, a reklámvircsaftban éli ki lelki elfojtásait. Nemritkán agresszív és hisztérikus is, de ez ne tévesszen meg bennünket: csupán a hatalmát, az egyeduralmát félti, az igazmondás szenvedélyét hírből sem ismeri.

A második csoportozat a langymelegek udvariasan közömbös, enyhén tudóskodó szektája, amely az irodalmat líraelméleti-prózapoétikai szemléltetőeszköznek tekinti, illő tiszteletdíj ellenében eltengődne a Holdon is, elméleti embereit bizonyos módszertani lelkesedés fűti, akik úgy tesznek, mintha tennének valamit a szabatos semmitmondás gőzfürdőjében. Hallgatólagosan tudomásul veszik a könyvüzlet menedzsereinek ideológiai tiltásait, s igyekeznek jó fiúk és illemtudó leányok lenni az Új Magyar Hasadtlelkűség gondosan karbantartott balettiskolájában.

A harmadik tábor nem is tábor igazán. Szétzilált sereg, a hatalmi túlerő áldozata: alapélménye a defenzíva, de idegrendszerében hordja irodalmunk szenvedélyes szeretetét, néven nevezi a nehezen mondhatót is (életünkön mindinkább a nemzeti, faji és üzleti öncélúság az úr), s az irodalomkritika műnemét, nagy elődeink példájára, a társadalombírálat foglalatává formálja. Ez a kritika - nincs rá jobb meghatározás, csak Horváth Jánosé: - szellemi életbeli viszonyban van műalkotásokkal, életművekkel egyaránt.
Legjobb művelőinek egyike: Domokos Mátyás. Valamennyi korábbi könyve a bizonyság rá, s a nemrégiben megjelent kötete is: a Hajnali józanság.

A kritikus az irodalom újságírója, mondta egykor Schöpflin Aladár.
Öngerjesztő irodalomtudorainktól eltérően, Domokos Mátyás is efféle közvetítő szolgálatnak tekinti a kritikaírást: az elméleti vizsgálódásoknak is, írja egy helyütt, a szépirodalom az éltető napja, alapja, hitelesítője és igazolója. Ő maga mindenkor műközpontú kritikát ír, mikrofilológiai hitelességű, hangsúlybeli árnyalatokra is ügyelő elemzést, ám a magyar irodalom nagy hagyományának, hordozójaként a műegész-t tágabb, társadalmi összefüggéseiben láttatja velünk, s így lépten-nyomon a magyar(országi) könyvpiac affektálva hebegő esztétái által lefölényelt nemzeti sorskérdéseinkbe ütközik. Baka István költészetében éppúgy, mint Illyés Gyula Árpád című versében, vagy a létező szocializmus magyar regényirodalmában. A Hét Évszázad Magyar Költői című antológiában, a fogoly Bibó István vallomásaiban s a prolongált Bibó-felejtés tényében. A népi írók mozgalmának tervszerű és következetes meghamisításában, a posztmodern álirodalmi káosz világában. A makacs irodalomtörténeti és kritikai mellébeszélések lajstromba vételekor.

Érdemes egy hosszabb idézet fölött elmerengenünk, amely ezúttal nem Wittgenstein, Gadamer, Roland Barthes vagy Heidegger, hanem Schöpflin Aladár Magyar írók című, alaposan elfeledett, 1917-ben publikált könyvének előszavából való. Irodalomtudományunk mai forgalmistái és kocsirendezői (D. M. tárgyilagos meghatározása) nem akarnak tudni arról, amit Schöpflin már jó nyolcvan évvel ezelőtt tudott: hogy az irodalom organikus valami.

Schöpflin, jóllehet tudatosan apolitikus volt, úgy gondolta, hogy az irodalom a nemzet életének olyan életjelensége, mint akár a politika vagy a gazdaság, s ezért minden irodalmi jelenségnek megvannak, meg kell hogy legyenek a gyökerei valahol a társadalomban, amelynek az irodalom egyik megnyilatkozási formája.
Ezeknek a gyökereknek a megkeresése előbbre való és fontosabb feladata a kritikának, mint a hibák és erények pontos és terméketlen méricskélése Megértetni az írót és művészt - ez a kritika igazi feladata, s abban a képben, amelyet ezzel a megértő módszerrel rajzol a kritikus, megvan az értékítélet is.
Végeredményben mégiscsak az adja meg valamely irodalmi jelenség értékét, hogy mennyi benne az élettartalom. Így igaz; Mallarmé, Lautréamont, Hölderlin és Rilke esetében is. Továbbá: Szabó Lőrinc, Szentkuthy Miklós, Örkény István, Weöres Sándor, Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes esetében is, amit Domokos Mátyás nem pusztán kinyilatkoztat, hanem tüzetes irodalmi elemzéssel bizonyítani képes.

A Hajnali józanság című Domokos-kötet értékét, értéksúlyát ez határozza meg: a tágabb társadalmi és politikai összefüggések szakszerűen tárgyilagos számbavétele és egy-egy írói életmű rejtett belső összefüggéseinek elemző ábrázolása. Méltathatnánk a szerző rendkívüli tájékozottságát, egészen kivételes anyagismeretét és a mikrofilológiai tényekhez való ragaszkodását, csakhogy még ez sem világítana rá a Domokos-kritika és -esszé igazi jelentőségére. Domokos Mátyás legértékesebb kritikusi karaktervonása: a rész és az egész vonatkozásrendszerének tudatosítása, s egy-egy választott témájának kidolgozásakor a teljességre való törekvés. A választott tárgy lehet egy vers (pl. Illyés Árpád című verse), az elemzés végeredménye azonban mindenkor a magyar szellem, a magyar műveltség, a magyar társadalomkép és önismeret gazdagodása. Ilyképpen lesz Domokos Mátyás közvetítő szolgálat-ából teremtő szolgálat, s irodalmunk rendezetlen könyvtár-ából (Schöpflin) valóságos erőforrás.

A mai magyar társadalom nem erkölcsi, hanem elsődlegesen szellemi válságban van (az erkölcsi vitustánc a szellemiből következik), és Domokos, jó diagnosztaként, nem moralizál, hanem néven nevezi a bajok okozóját. Egy talált dráma megtisztítása című tanulmányában, Bibó Istvánnak az 1956-os forradalomról szóló, jegyzőkönyvbe foglalt vallomásait vizsgálva tételesen is bebizonyítja: a mai hatalomtartók az 1956-os magyar forradalom két alapvető követelését utasítják el (persze csak hallgatólagosan): a társadalmi-szociális igazságtevést és a nemzeti szabadság eszméjét: A Varsói Szerződés helyébe lépett multinacionális tőkének ugyanis mindkettő útjában áll, s háborúzik is ellene A Hajnali józanság elevenünkbe vágó, szenvedélyes vitairatait olvasva s egybevetve Domokos A pályatárs szemével című esszédialógusaival (a közlés éve: 1982), azt tapasztaljuk: az utóbbi években felgyülemlett benne az élettartalmas indulat, s a lénye mélyére száműzött szatíraíró kezd feladatok után nézni: már feltápászkodott, forgolódik, valami miatt nincs nyugta.
Félreértések elkerülése végett: a Hajnali józanság szerzőjének éltető napja továbbra is, változatlanul, a 20. századi, pontosabban: a mindenkori magyar irodalom, teljes terjedelmében, de mert ezt az univerzumot szándékos ködösítés, gátlástalan kisajátítás, esetenként pedig nyílt rágalmazás éri, nem tehet mást: Babitsot követve ő maga is pajzzsal és dárdával áll ki mellette (Babitstól eltérően: Németh László védelmében is), s harci kürtöket zenget elcsüggedt, elfáradt, hitevesztett pályatársai ébresztésére. A hangváltás első könyve a Mondtam a magamét (1994) volt; a második a Leletmentés - Könyvek sorsa a nemlétező cenzúra korában 1948-1989, amely 1996-ban látott napvilágot, a harmadik pedig a Kosztolányi-vers címére utaló új gyűjtemény.

Ha engednék méricskélő hajlamom kísértésének, azt mondhatnám: Domokos Mátyás e legutóbbi könyvében akad, sajnos, néhány olvasásbotlasztó szöveg is, olyan írásmű, amely fölösleges kitérő, alkalmi megállóhely. Ilyen például a Zwischenzug, egy Tandori-vers szellemes és pontos elemzése, de amely olyanféle irodalmi olvasmány, mint Ottlik Géza bridzskönyve: csak annyit értünk belőle, amennyire ismerjük a bridzs játékszabályait.
Hasonló csemege a Morzsák Weöres Sándor asztaláról című szövegközlés, Weöres tervezett színjátékának vázlata. S ilyen zökkenő egy-két alkalmi kiállítás Domokos-megnyitója is. Domokos Mátyás persze mindig többet mond protokolláris kötelezettségeinél, valójában ezek az írások továbbszövik a gondolatmenetét, személyességgel, árnyalják a mondanivalóját, mégis: mellékágak, elágazások a fősodortól.

A Hajnali józanság két részre tagolódik. Az egyik, Ellenszélben címmel, vitaírásokat és esszéket, a másik, a Prózaírók, költők mű- és életműelemzéseket tartalmaz. Az első részben egy terjedelmes esszédialógus olvasható: a Nép, Volk, Peuple - akkor és most. A kérdező Széchenyi Ágnes, akinek kétségtelen érdeme, hogy ez az írás, ilyen formában és ilyen töltettel, megszületett. A populizmus és a népi irodalom fogalomkörét igyekszik pontosítani Domokos Mátyás közismert irodalmi vonzódásainak a kalauzolásával.
Kérdései vállaltan elfogultak. Közvetlen formában a népi írókat, közvetett módon pedig Domokost vizsgáztatja - miből is? - anyagismeretből, meg, persze, antiszemitizmusból.

Nincs szándékomban bántani Széchenyi Ágnest: célzatossága mélyre ivódott balhitekből táplálkozik. Volt valami a harmincas-negyvenes évek levegőjében, ami mindent megmérgezett; pontosan tudjuk, hogy mi volt ez: a fasizmus és a nácizmus térhódítása. Maga Déry Tibor is úgy látta: a népi írók mozgalmának színskálájából nem hiányzott valamilyen lappangó antiszemitizmus. A népi-urbánus szakadásban, mondta Déry, nem végső oknak tekintettem ezt az antiszemitizmust, hanem egyik vékony motívumnak. S a dialektika kedvéért rákérdező Tasi Józsefnek a következőképpen egészítette ki a válaszát: Ugyanúgy, mint ahogy voltak túlzó előőrsei a népi mozgalomnak, éppen úgy a zsidó tábornak is voltak, majdnem azt mondhatnám mai terminussal, zsidó nacionalista jellegű bajnokai. Széchenyi Ágnes azonban kérdései fogalmazása közben megállt a Déry-féle helyzetjelentés első tételénél.

Válaszaiban Domokos Mátyás nem állt meg sehol, hanem dallamosan végigmondta - politikai és társadalomtörténeti okfejtés formájában - azt a támadó élű védőbeszédet, amelyet több évtizedes torzítás és megbélyegzettség után a mi időnkben Illyés Gyula vagy Németh László is elmondana: a népi írók mozgalma a magyar társadalom felemelkedésének szolgálatában állt, eredendően a szociális felelősségérzet megmozdulása volt - Bibó István szavaival: egyszerre foglalta magában a teljes társadalmi felszabadulás követelményét és a szabadságjogok teljességének a követelményét: olyan szintézist, amely azóta is hiányzik a világot szétszabdaló ellentétes világnézetekből, és: minden hazai mozgalomnál közelebb volt a magyar társadalmi-politikai és történelmi-szellemi realitásokhoz. Hogy volt-e másféle, motívuma is? Pesten, rosszul fogalmazó értelmiségi körökben, ma azt mondanák némelyek: akkor nem erről szólt a történet.

Domokos Mátyás érdeme, hogy megtörte a csendet, a mindenkit bénító rontást, s cselekvő bátorsággal szólt arról a nagy írónemzedékről, amely napjainkban is fel-felizzó gyűlölet-gyűrűben éli méltatlan utókorát.

(Domokos Mátyás: Hajnali józanság. Bp., 1997, Kortárs Kiadó. 372 o., 850 Ft.)



« vissza