Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Descartes-on innen és túl

Vizi E. Szilveszter akadémikus Tudomány és lelkiismeret c. cikkével folyóiratunk utóbbi számában vitát indítottunk a tudomány határairól, a kutatás és az erkölcs lehetséges összeütközéseiről, az ember önmanipulálásának kockázatairól; mely kérdések természettudományos, bölcseleti, szociológiai és etikai körüljárásra szeretettel és tisztelettel hívjuk hozzáértő olvasóinkat is. E számunkban Papp Sándor egyetemi tanár hozzászólását közöljük.

 

A 20. SZÁZAD VÉGÉNEK SZEMBEÖTLŐ JELLEGZETESSÉGE, hogy szűkebb és tágabb világunkban olyan általános válságjelenségeket észlelhetünk, amelyek az élet minden területét érintik: egészségi állapotunkat, életvitelünket, családi viszonyainkat, környezetünk minőségét, társadalmi kapcsolatainkat, továbbá az államok közötti kapcsolatok rendszerét.

Ha az atomkatasztrófa lehetőségétől el is tekintünk, figyelemmel kell lennünk arra, hogy a civilizációs növekedés következtében a Föld globális ökológiai rendszere óriási fenyegetésnek van kitéve, s ily módon egy ökológiai katasztrófa valószínűsége meglehetősen nagy. A technológiai-gazdasági növekedés és a túlnépesedés ugyan különböző módon, de azonos irányban hatva, a természeti környezet erős lerombolását idézte elő.

Feltűnő, hogy a politikai döntéshozók gyakran bizonytalanok, hogy hol fogjanak a veszélyek csökkentéséhez. Miközben prioritásokról vitatkoznak, nem gondolnak arra, hogy a kérdéses gondok valamennyien ugyanannak a válságnak a különböző megnyilvánulási formái.

Korunk jellegzetessége az is, hogy a különböző szakemberek a jelentkező problémákat egyre kevésbé képesek megoldani, aminek oka nyilvánvalóan az, hogy a valóságból csak egy nagyon korlátozott területet látnak, a szinte áttekinthetetlen szakmai specializáció következtében. A legnagyobb veszély pedig abból származhat, ha a szakma törvényszerűségeit az egész valóságra, vagy annak meghatározó részére kívánják kiterjeszteni, mint az a politikai nyomásgyakorlás révén nem egyszer bekövetkezik. Az is nyilvánvaló, hogy a bonyolult valóságban a részletek egymással szoros összefüggésben állnak. Ily módon ezeket a részletek felől nem lehet megközelíteni, mint az a tudomány, nemkülönben a politika részéről jellegzetes viselkedésnek látszik. Az ilyen közelítés ugyanis a problémákat nem oldja meg, hanem azokat a komplex társadalmi és ökológiai összefüggések szövetében ide-oda tologatja.

 

ÖKOLÓGIAI LÁTÁSMÓD

 

A mai globális társadalmi válsághelyzet — röviden fogalmazva — annak a következménye, hogy egy meghaladott tudományos világnézet — a kartéziánus newtoni természettudomány mechanisztikus világképe (analitikus, induktív, redukcionista, atomizáló) — fogalmait próbáljuk meg arra a társadalmi-gazdasági valóságra alkalmazni, amely már nem hagyja magát ezzel a fogalomkészlettel kifejezni, megragadni.

Globális összefüggéseket felmutató világunkban a problémák kezelésére új látásmódot, ökologikus közelítésmódot kell kifejlesztenünk, amelyet azonban a kartéziánus világképből — csakúgy, mint a kvantumfizikát a klasszikus fizikából — nem vezethetjük le.

Mindez elveink, értékeink és társadalmi intézményeink alapvető megváltozását (megváltoztatását) követeli meg. Ennek előkészítése érdekében célszerű mai helyzetünket az emberiség kulturális fejlődésének menetében elhelyezni, aminek kapcsán az ún. „fluktuáló struktúrák” elméletének vizsgálata alapvető szerepet játszik.

TOYNBEE SZERINT AZ ÖSSZEOMLÁS TÉNYLEGES OKA, hogy az adott kulturális struktúra elveszíti rugalmasságát. A viselkedésminták oly merevvé válnak, hogy a társadalom a megváltozott körülményekhez nem tud alkalmazkodni. A növekedés szakaszában a kultúrákat a végtelen sokszínűség és alkalmazkodókészség, a hanyatlókat az uniformitás és az ötletszegénység jellemzi. Ám a merev magatartásminták és változtathatatlannak látszó elképzelések nem tudják megakadályozni olyan tendenciák megjelenését, amelyek a „kihívás-válasz” kettősséget tovább éltetik.

Aligha tagadható, hogy a fenti leírás alkalmazhatónak látszik jelen globális állapotunkra. Társadalmi, gazdasági és politikai világrendünket több, jelentős tényező érinti egyre inkább kényszerítő erővel. Ezek közül a legfontosabb talán az, hogy belátható időn belül elérkezik a fosszilis tüzelőanyagok korszakának vége. A kőolaj, szén, földgáz készleteink lassan kifogynak, s ezzel — a régi kultúrák életkorához viszonyítva — egy rövid epizód, amelynek keskeny csúcsa a 2000. év körül található, véget ér az emberiség történetében. Az új energiaforrások keresése kapcsán elkerülhetetlenül számolni kell a jelenlegi gazdasági és politikai struktúrák markáns megváltozásával.

A másik tényező gondolkodásunk, értékeink és közelítésmódunk mélyenszántó átalakulása. A paradigma, amely most átadja helyét, az európai kultúrát több évszázadon át uralta, és más kultúrákat is figyelemre méltó módon befolyásolt. Elveket, értékeket, továbbá azt a hitet foglalja magában, hogy a DESCARTES által és nyomán megfogalmazott tudományos módszer az egyetlen érvényes lehetőség a megismerésre. Azt a felfogást, hogy az Univerzum mechanisztikus rendszer, hogy az élet egy közösségben nem más, mint harc a létezésért, továbbá, hogy a materiális „haladásnak” nincs határa, s ezt gazdasági-technológiai növekedés révén valósíthatjuk meg.

P. SZOROKIN az európai kultúra értékfluktuációja kapcsán három értékrendszert, közelítésmódot különböztet meg: a racionálist, az ideákra alapítottat és az ún. idealisztikust. Az első felfogás számára az anyag az egyetlen és utolsó valóság, és a lelki jelenségek csupán az anyag manifesztációját jelentik. Ebben a közelítésmódban minden etikai érték relatív, és a racionális közelítés a megismerés és az igazság egyetlen forrásaként jelenik meg. Az ideákra alapított értékrend- szer a valóságot a materiális világon túl, a spirituális térben keresi, és a megismerés ebben a közelítésben az ún. „belső tapasztalás” révén érhető el. Itt az etikai értékek abszolutizálódnak, és ez az értékrend a jóság, az igazság és szépség emberen túli normái szerint működik. A kettő közötti kölcsönhatás — Szorokin szerint — szintézist hoz létre, amely a két értékrend harmonikus egymásra hatásának felel meg. Ezt idelizmusnak nevezi, és ebben a felfogásban a valóság racionális és ezen túllépő aspektusai mindent magukban foglaló egységet képeznek. Hangsúlyos itt tehát az a megállapítás, hogy létezhet a valóság intuitív, élményszerű megélése is, amely éppoly hiteles lehet, mint a racionális feltárás (H. BERGSON). Ilyen korszak lehetett az európai reneszánsz.

 

INTUITÍV TUDÁS ÉS TUDAT

 

A RACIONÁLIS ÉS AZ INTUITÍV AZ EMBERI LÉLEK működésének komplementer formája. A racionális gondolkodás lineáris, analitikus, induktív; funkciója az, hogy megkülönböztessen, mérjen, kategorizáljon, ennek megfelelően tehát redukcionista és atomizáló. Az intuitív tudás a valóság nem intellektuális tapasztalásán alapul, amely a tudat kibővített állapotában jöhet létre. Az utóbbi ezért a teljességre irányul (holisztikus), nem lineáris és szintézisre hajló. A valóságot tehát olyan integrált egészként éli át, melynek tulajdonságai nem redukálhatók elemi részeinek tulajdonságaivá.

Az értelemorientált tudás tehát énközpontú aktivitást (követelő, agresszív, versenyorientált, analitikus), míg az intuitív bölcsesség ökologikus (megőrző, befogadó, kooperatív, szintézisre törekvő) cselekvést jelöl.

A mai társadalmak számára — ez könnyen felismerhető — az első magatartásminta értékesebb: a racionális megismerés fölötte áll az intuitív bölcsességnek; inkább tudomány, mint vallás; verseny, mint együttműködés; a természeti értékek kizsákmányolása és nem megőrzése.

A huszadik század végére a racionális közelítés elvei és abszolútnak tekintett értékei hanyatlásnak indultak. Amihez hozzá kell tennünk, hogy a most induló változás — három ok miatt — az összes eddiginél drámaibb lehet. Ezek: 1. az átalakulások nagy sebessége, 2. a változások a Föld egészét érintik; 3. több, nagy átalakulás időén egybeesik. Világméretű dimenzióváltásról van tehát szó az egyén, a társadalom, a civilizáció és a globális ökológiai rendszerek szintjén.

A kartéziánus megismerés kizárólagos volta mélyreható egyensúlytalansághoz vezetett el, ami mai válsághelyzetünk gyökere, gondolataink és érzéseink hiányzó egyensúlyát, értékrendünk és magatartás- mintáink, társadalmi és politikai struktúráink válságát hozta magával. Ez az egyensúlytalanság az egyén, a társadalom és az ökológiai rendszerek szintjén egyaránt megjelenik, és egymáshoz kapcsolódik.

Az értelemorientált értékek állandó és feltűnő túlhangsúlyozása akadémiai, gazdasági, politikai és társadalmi intézmények egész rendszeréhez vezetett el, amelyek egymást kölcsönösen feltételezik, és érzéketlennek látszanak az imént vázolt egyensúlyhiány iránt. Mai kultúránk rendkívül büszke a tudományosságra, és korunkat a tudomány és technika korának tartja. A kort a racionális gondolkodás uralja, s a tudományos ismereteket a gyakorlatban úgy tekintjük, mint a tudás egyedül lehetséges módját. Hogy létezhet intuitív tudás és tudat — ami ugyanolyan érvényes és megbízható lehet — azt általában nem ismerik el. Az úgynevezett tudományos gondolkodás széles körben elterjedt, átitatja az egész képzési rendszert, a társadalmi és politikai intézményeket.

 

A JELENSÉGEK ÖSSZEFÜGGNEK EGYMÁSSAL

 

Descartes mondása — „cogito ergo sum” — az európai kultúra emberét felbátorította arra, hogy magát inkább értelmével, mint teljes organizmusával azonosítsa. Az emberi hármasság — biológiai lény, gondolkodó lény, társadalmi lény — egyetlen tényezőjének túlhangsúlyozása oda vezetett, hogy végső soron izoláltuk magunkat természeti környezetünktől, s megfeledkeztünk arról is, hogy mi módon kommunikálhatunk a környezetünkben lévő organizmusok sokaságával. „Kigondolkodtuk” magunkat a biológiai létalapunkat jelentő természeti környezetből. A descartesi nagy sebészi műtét a „res cogitans” kimetszése az őt körülvevő valóságból — „res extensa” — azzal a következménnyel járt, hogy az univerzumot mechanikus rendszerként kezeljük, ami egymástól elválasztott objektumokból áll, mely utóbbiak az anyag alapvető építőköveivé redukálhatok.

A természetnek ezt a kartéziánus képét később az élő organizmusokra is átvitték. Nem nehéz kimutatni, hogy a világ ilyen mechanisztikus felfogása a legtöbb tudománynak ma is alapját képezi. Ez vezetett el az akadémiai diszciplínák tapasztalt felhasználásához, szétaprózódásához, aminek bürokratikus következményei támadtak.

A racionális, analitikus gondolkodás túlhangsúlyozása anti-ökológikus magatartást hív elő. Az élő rendszerek úgy léteznek, hogy dinamikus egyensúlyban tartják magukat, amely ciklusokon és folytonos ingadozásokon — tehát nem lineáris folyamatokon — nyugszik. Lineáris történések — mint pld. a korlátlan gazdasági és műszaki növekedés — kényszerűen megzavarják a természetes egyensúlyt, és előbb vagy utóbb súlyos károkhoz vezetnek.

A racionalizmustól vezérelt emberi aktivitás következményeként a Földön ma két globális rendszer ékelődik egymásba. Természeti környezetünkkel összemérhető nagyságú művi, technológiai-gazdasági- civilizációs rendszer született meg, amely működése során a bioszférából nyersanyagokat és energiahordozókat termel ki, azokból célterméket állít elő, s a termelés és fogyasztás folyamatában oda visszajutó hulladékot hoz létre. A kettős viszony révén olyan rendszerek kapcsolódnak egymáshoz, amelyeknek értéktartalma alapvetően különbözik egymástól. A művi világ értékei: hatékonyság, termelékenység, haszon, állandó növekedés; a bioszféráé pedig: változatosság, sokszínűség, tolerancia tág határok között, „non-profit” rendszer, körfolyamatok. A kapcsolat tehát kényszerjellegű, harmonizálásra aligha, legfeljebb optimalizálásra törekedhetünk.

EZ A KAPCSOLAT A 20. SZÁZAD VÉGÉRE két irányból is kritikussá vált. A nyersanyag és enregiahordozók fogyása, másfelől a M j hulladékok roppant mennyisége már-már kezelhetetlen nehézségeket okoz. Ez pedig azzal a következménnyel jár, hogy a napjaink civilizációs modellje — maximális fogyasztás és ehhez illeszkedő optimális termelés — csődöt mondani látszik. Át kell adnia a helyét előbb vagy utóbb a „lehető legjobb emberi, társadalmi közérzet és ehhez illeszkedő optimális anyagi fogyasztás” sokkal takarékosabb modelljének, ahol a bruttó nemzeti össztermék helyett a „bruttó nemzeti össz-közérzet” lehetne talán a társadalom állapotát leginkább jellemző minőség. A váltás nem egyszerű. Kartéziánus szemléletünk aligha tud mit kezdeni a számos, nem kvantifikálható elemet — bizalom, hit, barátság, szeretet, tolerancia, szolidaritás, empátia, stb. — magában foglaló és működéséhez nélkülözhetetlen második modellel.

A kérdés ma már — úgy vélem — nem az, hogy a valóság egyoldalú, kartéziánus racionalizmuson alapuló feltárása és az ezen nyugvó emberi ténykedés milyen önkorlátozással folytatható tovább, hanem az, hogy mi módon készíthető elő a paradigma-váltás, a megbillent egyensúly helyreállítása. 1909-ben, a Szeretném, ha szeretnének c. kötetben jelent meg először Ady Endre különös hangulatú és talányos értelmű verse, a Kocsi-út az éjszakában. Ennek második versszaka így szól:

 

Minden Egész eltörött,

 

Minden láng csak részekben lobban,

 

Minden szerelem darabokban,

Minden Egész eltörött.

 

A tudomány a maga eszközeivel századunk vége felé jutott el erre a felismerésre. Hogy a valóság intuitív, élményszerű feltárása valóban lehetséges, és nem nélkülözhető, erre talán ez az egyetlen versszak is öntő bizonyíték lehet. A kartéziánus gondolkodás jegyében a racionális Ember fölkevélyítette magát valamiféle pszeudo-istenségig, ami ahhoz ugyan kevés, hogy valódi Isteni Tetteket hajtson végre, de ahhoz sok, hogy megálljon az úton és azt mondja: tévedtem, zsákutcában járok. Persze mindez csak a kiválasztottakra érvényes, akiket ma specialistáknak nevezünk. A másik oldalon ugyanis megjelenik a Mechanikus Ember-Akaratnélküli Báb folyamatban a civilizációs társadalmak média- és reklámvezérelt tömegembere.

 

 

Források:

 

Fritjof Capra: Wendezeit; Scherz Verlag, Bern, München, Wien, 1984.

Arnold Toynbee: A Study of History; New York, 1952.

Konrad Lorenz: Der Abbau des Menschlichen; R. Piper Verlag, München, Zürich, 1985.

Molnár Tamás: A racionális ember és a mechanizáció kísértése; Más Kor Kiadó, Kaposvár, 1992.



« vissza