Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Drága film is lehet jó

A KÖZÖNSÉG LESZAVAZTA A VÁJTFÜLŰEKET. A magyar a filmkritikusok a februári berlini filmfesztiválon fanyalogva vagy felháborodva fogadták Baz Luhrmann Rómeó és Júliáját. „Merénylet Shakespeare ellen”, mondta egyikük. A giccs posztmodem, „csúcs- technológiával készült mintapéldánya”, írja a másik. Amikor e sorokat írom, június közepén, tizenkét hete megy a film a budapesti Kossuth moziban. Persze, mondhatná legyintve kritikusunk, ilyen a közönség. Az elriasztó beharangozásnak köszönhettem, hogy nem csúsztam le a díszbemutatóról Berlinben - valaki átadta a jegyét. Még egy esélyt kínált az elbliccelésre a sors - a mozi ajtajában vettem észre, hogy a jegyet a szállodában felejtettem. Futás oda és vissza, és még időben huppantam, néhány lábon át, a kényelmes zsöllyébe, hogy aztán öt perc után bizonyosan tudjam; nem akarok felállni az előadás végéig. Luhrmann, a harmincöt éves ausztrál rendező Peter Brooknál tanult, s először saját darabját vitte sikerrel. Operát rendezett, majd sikerült a 20th Century-Foxnak eladnia második filmjét, vagyis már az ötletét. A film többek közt azt bizonyítja, hogy sok pénzből is lehet jó művészetet csinálni. Illetve, hogy Hollywoodot saját terepén, saját fegyvereivel is le lehet győzni. Vagyis legyen akció, sztereóhatás sok decibellel, óriási díszletek, autós-helikopteres üldözés, véres verekedés. És legyen mindez művészetté.

Annyira hollywoodi a film, hogy a vetítés végén a zsúfolt Zoo Falast ünnepelni akaró közönsége alig bírja kivárni a szó- szerint öt percet, amíg az összes közreműködő neve végig nem pereg - „második könyvelő”, „az ausztrál stáb sofőrje”, és az összes dal összes copy right-ja (többek közt „music by Wolfgang Amadeus Mozart” - nehogy perre vigye a salzburgi csodagyerek ügyvédje!). De Istennek hála, egyszer mégiscsak vége, és félszegen, mereven kilép a huszonöt méteres színpad baloldalán egy miniszoknyába öltözött, szőkére festett hajú lány, Claire Danes - a filmben természetes barna - majd Baz Luhrmann, majd egy másik női szereplő. A másik főszereplő, a később díjat nyert Leonardo Di Caprio nem tudott eljönni, mégis óriási az ünneplés, a taps, az ováció, a lelkes füttyök.

AZ EGYIK DOLOG, AMI LENYŰGÖZÖTT, Shakespeare életre kelt nyelve volt. Az eredeti cím, nem véletlenül, William Shakespeare's Romeo and Juliét. Shakespeare szövege - persze a szükséges rövidítésekkel - természetesen szólal meg Verona Beach - a valóságban Venice, értsd Velence és más helyszínek - pogány kaliforniai világában, hedonizmus és erőszak nekünk valószínűtlen, de lassan ismerőssé váló tobzódásában. Amit ma művelt angol alig merne állítani - Luhrmann bizonyítja, hogy a Shakespeare-nyelv ma is él, csak merni kell használni. A „gyűlölet és a szeretet hordozóiról nem tudunk meg semmit”, írja a már idézett kritikus. De Shakespearenek éppen ez a darabja az, amely szándékosan nem elemez, csak felmutat.

Két banda - főleg punk-hajzatú fehér huszonévesek - háborúzik a két nagy cég; családi birodalom nevében. A parton - a beach-en - élnek, és óriási, spécizett vagy roncsból épített, rikítóra festett nyitott kocsikban cikáznak, bőgő motorral, csikorgó gumikkal, üvöltözve, üvöltő rádióval, a homokdűnék között és a városon át. Olykor megjelenik a rendőrség, erőtlen kísérleteket téve a rendteremtésre. És fekete üvegű limuzinokban a birodalmak gazdái, Montague és Capulet, könyörtelen újgazdagok és neurotikus, ostoba feleségeik. ízléstelen, álreneszánsz palota-villák, testőrökkel, inasokkal, mexikói szobalányokkal. A város közepén obeliszknyi, óriási Krisztus-szobor kiáltja, hogy semmi köze a helyhez. Körülötte a rendőrség helikoptere járőröz. A sugárút mentén két felhőkarcoló. Az egyik tetején világitó óriás betűk: Montague. A másikon: Capulet. Lehetne Hearst, Du Pont.

Mindez túlfokozva, barokkosán - de mégis pontosan idézi fel azt, amit Dél-Kalifornia egész partvidékén látni, gazdag, aranyszőke és mézbőrű fiatalok, egy valószínűtlenül egészséges testű, kitenyésztett emberfajta esztelen pazarlását önmagával, a pénzzel, a fénnyel, a természettel, mindennel. És mellettük itt- ott a szegénységet, ócska bódékat, olcsó fekete prostituáltakat a parton. Ilyennek ábrázolná Shakespeare is, ezekkel az eltúlzott hang és színhatásokkal, Shakespeare, a burjánzó, tobzódó, de mégis egyensúlyt teremtó barokk művész.

Ebbe a harsányságba, gyilkos vetélkedésbe, ostoba fényűzésbe teremt szigetet a két gyönyörű fiatal egyszerű eszközökkel megjelenített alakja. Megpróbálják szeretettel győzni le a viszály, a gyűlölködés, nagyravágyás világát, de csak halálukban győzhetnek. Ahogy a néger rendőrfőnök mondja a végén: „Mindnyájan vesztesek vagytok”. És ez nem csak a két családnak szól, hanem az élet forrásait pazarló vad, élvhajhász életformának.

Mercutiót egy remek néger színész alakítja, kifinomult, büszke tréfamester. Lőrinc atya színes strandnadrágot és inget visel a reverendája alatt, óriási színes virágokkal, amilyet csak kaliforniai strandokon lehet látni. A templomban a ravatalhoz vezető út a padsorok között háromméteres színes neonkeresztekkel kirakva. Rómeó, amikor a polgármester kitiltja Veronából, egy szomszéd város kopott lakókocsikkal beszórt strandján húzódik meg, ahol nincsenek házszámok, és a postás nem tudja kikézbesíteni Lőrinc atya táviratát... Jön egy ausztrál srác, jó műveltséggel és Ízléssel, Angliában kijárja Peter Brook iskoláját, és rábírja Hollywoodot, hogy adjon pénzt Shakespeare-re, egy dél- kaliforniai Shakespeare-re. És a két világot össze tudja hozni, kapcsolatot teremt köztük, mint ahogy nap mint nap össze kell hozza őket a művészet, mert különben lemarad az élet mögött és elhal. És elhal az élet is. A kapcsolatot pedig az a spiritualitás teremti meg, amelyért, amelynek nevében mindig meg kellett harcolnia a korral a művésznek. Azt próbálja meg Luhrmann, amit a West Side Story, de másképpen: többet vállalva Shakespeareből, és a zenének csak másodlagos szerepet juttatva. Tulajdonképpen Joyce és Eliot nyomdokán jár, s ha ők élnének, nekik is tetszene ez a döbbenetes vizuális és hangorgia, és benne a csendek - amelyet a legtöbb európai és magyar filmes, akivel beszéltem, nem tud befogadni.

De akkor hogyan is nyúljunk a magunk egyre megfoghatatlanabbul kavargó, végletes mai Magyarországához? Pedig elő lehetne, elő kellene venni, s ugyanígy, tehetséggel, „meghamisítani” Jókait és MIKSZÁTHOT. Művészetpártoló milliomosok kellenének, és még valami más is. De egyelőre az elsőből sincs.



« vissza