Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Egy "előrenéző" ember

Néhány életrajzi tanulmány már bebizonyította, hogy egy középszerű, önmagában nem különösebben jelentős személyiség-aki éppen ezért reprezentatív - mikrokozmoszként foglalja magában azokat a vonásokat, melyek egy meghatározott történelmi időszak valamely társadalmi rétegére jellemzőek...” (Carlo GINZBURG)

 

NÉHAI FEKETE MÓZES 1904-ben született egy későbbi korban „közepes”-nek mondott földműves családban, Kövesen, egy havasalji székely faluban, ahol a falunév nem minden utalás nélküli, ha figyelembe vesszük, hogy a határon minden tavasszal először a kőszedés fáradtságos munkájával kezdődik a sovány földek termésre kényszerítése. Hősünket 1966-ban május nyolcadikán, éppen a romániai kommunisták pártjának születésnapján kísérték utolsó útjára a kövesi temetőbe, s ha az utókor morfondírozni akar az időpontok néha rejtélyes, és csak jóval későbbi időben asszociálható jelentésein, ennek a dátumnak is mély értelmet tulajdoníthat, ugyanis F. Mózest a szocializmus falusi győzelméért folytatott tevékenységéért kapott kitüntetésekkel a mellén temették el. A gyászmenetben ott volt minden helyi intézményben dolgozó hivatalnok és értelmiségi, akik az unitárius templom bejáratánál diszkréten félreálltak, és a szertartás alatt a meleg májusi napsütés meg a szószékről hirdetett babona és miszticizmus elől a templom kőkerítésének árnyékában kerestek menedéket, amíg a falu fiatal, „aranyszájú” papja bent Istennek perelt az élet és a halál örök kérdéseiről.

Néhány nap múlva egy utcabeli szomszédasszony azt álmodta, hogy a Pártmózsi (így nevezte el az ötvenes években a falu, lényeglátóan, F. Mózest) teste vízben fekszik - így jár minden kommunista, fejtette meg a suttogó szomszédság az álmot. S ha az álom beteljesülésének kevés is volt a valószínűsége, tekintetbe véve a kövesi temető sárga agyagos földjét, a beteljesülés vágya sok emberben erős lehetett. Sokan lehettek a faluban akkor, akik jóvátételt, elégtételt vártak volna korábbi szenvedéseikért F. Mózes és más helyi kommunisták temetésekor, elégtételt szerettek volna azok viselt dolgaiért, azért a sok szenvedésért és megaláztatásért, amit elszenvedtek a „kolhoz élet”-et előkészítő másfél évtized alatt. A kollektivizálás utolsó hullámakor a falut a helyi kommunisták vitték be a közös gazdaságba, nélkülük ez nem történhetett volna meg, így tudta és így tartja ma is a falu. A helyi „élcsapat” ügyködése nélkül a dolog elakadt volna, s a megfellebbezhetetlen bizonyíték az így érvelő kövesieknek mindig kézügyben volt: hivatkozhattak a szomszéd község példájára, ahol megmaradt a gazdálkodásban a magántermelői forma, az itt ellenálló gazdákat nem lehetett beszerezni. így Kövesen ért véget a kollektivizált vidék, s a földjeiktől megfosztott kövesiek, akik nem elégedtek meg a szűkre szabott háztáji parcellákon betakarítható terményekkel, hamarosan indulhattak a magántermelőnek maradt szomszéd falu nagyobb birtokosainak silány, domboldalakra kapaszkodó földjeit pénzbérért, vagy felesbe művelni... Szóval a büntetés és elégtételvárás sok kövesi gazda házában alapvető életérzés lehetett F. Mózes halálakor, ha még negyedszázad múlva is, amikor eljött az ideje, hogy az emberek földjeik határait újra sok vesződséggel, sőt veszekedéssel kicövekeljék, még akkor is lehetett hallani a faluban, hogy „bombát kellene vetni a Pártmózsi és társai csontjaira, hogy azok se nyugodjanak békében”.

F. Mózes egy korábban a „nagygazda” rétegből lecsúszott, a helyi értékelés szerint „majdnem szegény” családba született. A családi emlékezet számon tartott egy tékozló természetű nagyanyát, aki valamikor a múlt század második felében botrányosan pazarló életet élt. Példátlan esetként maradt fenn róla, hogy külön szolgát tartott, aki a leányait télen az iskolába szánkón húzta. Emellett a pálinkát is nagyon szerette, hiába zárta le férjeura előrelátóan a gabonás szuszék fedelét, ezt úgy ürítette ki, hogy az alsó részén kifúrta, itt a szemet kicsorgatta, és a kocsmárosoknak hordta... Nem csoda, ha az efféle passziókat a család eladósodása követte, emiatt a főutcán lévő terjedelmes portán álló bennvalót el kellett adni, és egy mellékutcában kisebbre kellett cserélni. így aztán F. Mózes apja már Udvarhelyen szolgáló kocsislegényként ismerhette meg a szintén ott cselédkedő sándorfalvi születésű CZERJÁK Juliskát, aki négy gyermekkel ajándékozta meg, de Mózes, a kisebbik fiú még csak kilencéves volt, amikor az, apát elvitte a tüdőbaj. Czerják Juliska „kapitány természetű” asszony volt. Kemény kézzel irányította a nagy családot és a megmaradt birtokon a gazdálkodást, a két fiával élete végéig ugyanazon az udvaron lakott, s még az ötvenes évek elején is keményen rápirított templomba készülő unokáira, ha azok nem az alkalomhoz illő öltözetben indultak ki a kapun.

Mózes, ahogy a fennmaradt értesítője tanúsítja, elemi iskoláit kitűnővel végezte, korán megkezdte a mezei munkát és a „szivarazást”. A faluból alig járt el, amíg be nem sorozták a román hadseregbe, de ekkor egyenesen az új ország új, távoli tartományába, Besszarábiába került egy csendőrszázadhoz. Itt feltehetően alapos gondot fordítottak a székely bakák román nyelvtudásának gyarapítására. A szolgálati szabályzat több mint kétszáz artikulusával sűrűn telerótt keményfedelű, keskeny füzetében F. Mózes alig követett el nyelvtani hibákat. A katonai regula szigorúságát és az idegen világ mostohaságát enyhítendő, a hátsó lapokon emlékversek, világi énekek és a hazavágyó - meglehet szerelmes - fiatalember sorai olvashatók kedvese kék szeméről, aki a „csácsogó madárkára” bízza szerelmes levelét, hogy vigye el „szép magyar országba”. A harciasán felfelé pödört bajuszú, szigorú tekintetű szakaszvezető Besszarábiából sokszor gondolhatott a „szépen szóló kövesi nagyharangra”, amit „három fekete vadgalamb” húz, míg 1928 késő őszén véglegesen levetette a csendőrkatonaság egyenruháját. Hazatérése után néhány héttel nőül vette a nála két esztendővel fiatalabb SÁNDOR Márit - akinek valóban kék szeme volt -, és már pakolták is a nagy utazóládába a legszükségesebb ruhaneműt: 1929 januárjában indultak „pénzkeresetre” Brassó városába. Akkoriban aki az örökségét még valamivel gyarapítani akarta, annak a városi szolgálás volt az egyetlen erre alkalmas „megkapaszkodási” lehetősége. Sándor Mári, sok-sok székelyföldi társával együtt, ezt már tizenhárom éves kora óta gyakorolta, amióta nagyobb testvérének, Julának a helyébe ment volt, tizenkilencben...

F. Mózes kilenc esztendeig cipelte a nehéz vasárút a TOMA-SCHESER és GANZ-féle vaskereskedés en gras raktárában. Ezalatt felesége mosni járt polgári házakhoz, az asszonyoknak ez volt a legjobb kereseti lehetőségük. Apró albérleti szobájukba ők maguk még két legényembert fogadtak, így aztán volt olyan esztendő, hogy „még huszonnyolcezer lejt” is össze tudtak spórolni. A pénzzel kezdetben földeket, állatokat vásároltak; 1932-ben Mózes testvérével, Mihállyal köt adásvételi szerződést, „megváltva 10 ezer lej értékbe annak a Homoród nevű dűlőbe levő kaszáló részit, mely összegből 6000 az az írva is Hatezer lejt készpénzbe megkapott és négyezer lejbe FEKETE Mózes átadott 1 darab 9 kilencz éves fehér tehént és egy darab 2 két éves fehér ökör tulkot a mely a keltezés szerint is megéri azt a 4 négy ezer lejt.”

A KILENC „BRASSAI” ESZTENDŐ ALATT Sándor Mári három gyermeket hozott a világra, két fiút és egy leányt, szülni mindig hazament a faluba, hogy a gyermekek otthon legyenek anyakönyvi nyilvántartásba véve. 1936-ban egy újsághirdetésre még szoptatós dajkának is jelentkezett a ICHÁNA családhoz („a legjobb vérem volt, azért vettek engem fel”). Később úgy emlékezett az itt eltöltött néhány hónapra, mint ahol életében a legjobban volt dolga, különösen azután, hogy véglegesen hazaköltöztek a faluba, és a mezei munkát s az egész otthoni életvitelt, „ahol a vasárnap nem volt vasárnap, mint Brassóba” összehasonlította a „brassai jó élet”-tel. De a Kahána családnál eltöltött rövid idő még azért is nevezetes epizódként maradt meg a Sándor Mári későbbi visszaemlékezéseiben, mert itt látott először közelről eleven kommunistákat, s ettől fogva élete végéig szentül meg volt győződve, hogy kommunistának nem jók az olyan falusi emberek, „akik még írni se tudnak helyesen, oda olyan ember kell, akinek legalább egyetemje van”. Ezt a véleményt nem hallgatta el akkor sem, amikor a negyvenes évek végén - ötvenes évek elején a téli estéken házuk egyetlen fűtött helyiségében összegyűlt a falu „élcsapata”, hogy a sűrű szivarfüstben az új rendszer ígéretei felé vezető útra terelje a helybeli gazdákat. Akik a felvilágosító és meggyőző munka különböző módszereinek bevetése nélkül, az új irányt sehogy se akarták megérteni.

A baloldali eszmékkel F. Mózes is feltehetően Brassóban ismerkedett meg, ahol a harmincas évek második felében, egyik kommunista memoáríró szerint, a székely alkalmazottak körében intenzív mozgalmi tevékenységet bontakoztatott ki a MADOSZ.

Nincs kizárva, hogy F. Mózes és felesége is betévedtek szabad idejükben egy-egy mozgalmi rendezvényre, olvashatták az említett szervezetben illegalitásban tevékenykedő kommunisták által terjesztett, „a fasizmus veszélyét” a kisemberek elé döbbentő röplapokat, habár, ki tudja? A szemtanúk szerint F. Mózes legszívesebben a tekepályán töltötte szabad idejét, s amilyen komoly méltósággal menetel az 1935-ös majálison a fehér egyenruhába öltözött tekecsapat élén (egy fénykép tanúsága szerint), abból elhihető, amit később egy vele egyívású (akkor boltiszolga, később a kulákságot csak üggyel-bajjal elkerülő) falusfele (falubelije) róla állított: „Úgy szeretett kuglizni, hogy a pénzét oda lerakta volna mind egy rakásba...”

A család 1938-ra látta elérkezettnek az időt, hogy hátat fordítson a városi életnek, és a szolgálással addig megteremtett feltételekre alapozva (föld, állatok, munkaeszközök, ház csűr) megkezdje a székelyföldi falusi kisgazdák életmódját. F. Mózes jó lovakat vásárolt hozzáillő felszereléssel, és a kb. hét hektár birtokán gazdálkodni kezdett. A határban földjei, a pajtában állatai mindig gondozottak voltak, jó kézi szerszámai, gazdasági eszközei rendben sorakoztak. A faluban valamiféle tekintélynek is örvendhetett azóta, hogy 1944 őszén - miután a magyar hadseregbe kapott behívóra az oroszok bejövetele előtti hetekben nem vonult be katonának - ő volt a templom előtti téren összegyűlt tömegből az egyetlen, aki bátorságot vett, és az orosz tisztektől a román tolmács segítségével megvédte a falu ijedt bíróját. Legalábbis az eseménynek ez az értelmezése maradt fenn a családi hagyományban. Az azonban tény, hogy hamarosan a megalakuló Magyar Népi Szövetség helyi szervezetének elnökévé választják. Ekkor kezdődött kisebb megszakításokkal haláláig tartó politikai tevékenysége. A negyvenes évek vége felé a kommunista befolyás alá kerülő szövetségben tevékenykedve léphettek be a Román Munkáspártba, mert 1950-ben, e párt tagjaként javasolja a Népi Demokrácia Frontjának helyi szervezete községi néptanácsi képviselőjelöltnek egy olyan gyűlésen, ahol ő jelen sem volt. A 23 tagú néptanácsi képviselőtestületből 1950 decemberében F. Mózest választják a Községi Néptanács és a Végrehajtó Bizottság első elnökének.

ITT FELTEHETŐ A KÉRDÉS, hogy a saját családjának önálló egzisztenciát nehéz kétkezi munkával teremtő F. Mózest milyen indítékok, motivációk vezérelték egy olyan hatalom szolgálatába, amely ekkor már két esztendeje addig példátlan agresszivitással sajátította ki a falusi kisgazdaságok termelésének jelentős részét, felszámolva vagy alaposan megnyirbálva egyúttal a termelésben, elosztásban és a fogyasztásban addig érvényes, önálló döntési hatásköröket is? Mi késztette erre a lépésre a nyílt eszű földművest, aki - mint sok más gazdatársa - verejtékes munkával csikarta ki sovány földjeiből a létfenntartáshoz szükséges javakat? Miért vállalta az ekkor már félelmetes hatalom helyi megbízottjának áldatlan szerepkörét, hisz az előző évek eseményeiből már sejteni lehetett (így gondoljuk közel fél évszázad távlatából, de nem tudjuk helyesen-e?), hogy a helyi adminisztratív intézményeknek egyetlen működő alternatívája lesz: a végrehajtás, a hatalom érdekeinek helyi képviselete. Mi volt ennek a lojalitásnak a hátterében, amely akkor se változott a hatalommal való passzív szembenállássá vagy legalább félrevonulássá, amikor az - amint később látni fogjuk - időlegesen megvonta bizalmát, és félreállította a szolgálatába szegődő F. Mózest.

A „más emberek gondolkodásmódjába történő behatolás” (GEERTZ) mindig kockázatos és nem sok elégtétellel kecsegtető vállalkozás. Hangsúlyozottan így van ez, ha a „más emberek” nem kortársaink. Ha az utód az elődök társadalmi tapasztalatát, az akkori valóságra vonatkozó elgondolásaikat szeretné megérteni, a legfőbb gondja az lesz, „hogy megkeresse és értelmezze azokat a szimbolikus formákat - szavakat, képeket, intézményeket, viselkedésmódokat - amelyek segítségével az emberek mindenütt megmutatják magukat önmaguk és mások számára” (Geertz). A kutató utód ilyenformán nem tehet mást, mint összegyűjti azokat a „jeleket”, amelyeket az elődök létrehoztak és hátrahagytak: „a jelekben annak az embernek a tudati élete is megnyilvánul, aki a jeleket hátrahagyta, megpróbálhatom mint ilyeneket megfejteni őket” (SCHÜTZ). Azokból a jelekből, amelyeket F. Mózes hátrahagyott, ma csak töredékesen rekonstruálhatók a helyzetek, ahol „megmutatta magát”. Ami ma elérhető és értelmezhető a rég elsüllyedt eseményekből, azok írásos nyomok: jegyzőkönyvek, jelentések, írásos beszámolók, és néhány, a korszakot átélt emlékező - természetesen mindig szubjektív - önéletrajzi visszaemlékezési. A megértés viszontagságos útján előre haladva kövessük tovább F. Mózes életútját.

Az új hatalmi szerkezet lokális szintjén kiemelt szerepet kapott alanyunkról biztosan tudható, hogy az 1950. december 3-án megválasztott testület éléről 1952. július 6-án egy kurta rajoni körlevéllel eltávolították. A választás elvét a kinevezés gyakorlatára felcserélő hatalmi lépés fölött eltűnődve, e két dátum között a F. Mózes aláírásával a rajoni néptanácshoz küldött jelentésekből próbáltuk megérteni, vajon milyen adminisztratív vezető lehetett a minden előzetes ilyen jellegű tapasztalatot nélkülöző földműves. Milyen értékeket képviselt, képviselhetett hivatali működésében, mennyiben volt a feltétlen alárendelődést és végrehajtást elváró hatalom, illetve a védekező falusi társadalom megbízottja? A „fent” és a //lent” közötti senkiföldjén milyen követhető cselekvéses magatartásmódokat talált?

A rajonhoz havonta kötelezően felterjesztett jelentéseinek tartalmi vizsgálatából kétféle magatartásmód bontakozik ki: egyrészt a hatalom érdekeinek érvényt szerző, a helyi élet konfliktusait, feszültségeit elrejtő, felfelé a hatalmi elvárásoknak megfelelő valóságképet közvetítő, beosztotti beállítódás; másfelől a lokális társadalom sérelmeit reálisan, olykor a megszokott hangvételnél nyersebben tálaló, implicite azok orvoslását elváró vezető beállítódása.

Részletek F. Mózes első elnöksége idején a Rajoni Néptanácshoz küldött havi jelentésekből: „... terven kívüli hirtelen akciók szaladtak be ilyen például mint a húsbeszolgáltatás, ami több mint négy napot vett igénybe 3-4 személynek. A kollektálás alkalmával különösebb nehézségek nem merültek fel, kimondottan felvilágosító munka útján történt. Az általános hangulat a dolgozók között elég jó. A húsbeadással egy kissé romlott, amit még egyes párttagok is helytelennek tartottak”.

Az igazgató és a rajoni képviselő között volt egy komoly vita, ami megoldást nyert a tegnapi nap folyamán olyan formában, hogy az igazgató föl lett mentve igazgatói teendői alul és helyébe más, erre alkalmasabb elvtársat állítottak. Af általános hangulat elég jó. A húsbeadással vannak némi elégedetlenségek, mert a néhány árral rendelkező birtokosok is meg lettek róva.”

Szintén csak e hó folyamán történt meg a krumpli kollektálás, ami igen szép eredménnyel zárult községi viszonylatban 98%-ban. Itt egy kicsi nehézségek és panaszok merültek fel a krumpli beadása terén, sokan azzal védekeztek, hogy nem lett vagy a csimasz elrágta. Később segítséget kaptunk úgy a Rajoni Kollektáló Hivataltól mint egy ügyész elvtársat, akik az elnökkel személyesen eljárva a falut felhívták a gazdák figyelmét a kirótt burgonya beadására. így sikerült semmi kényszerítő eszköz nélkül az említett %-ban beadni. Ezek közül mindössze 4-5 jómódú gazda Csíkba vásárolta fel a krumpliját.”

(Minden havi jelentésben kötelező volt az értelmiségiek és a tisztviselők magatartásáról is beszámolni.)

... A néptanácsnál levő tisztviselőké jó. Az iskolánál levőké szintén kifogástalan, de állandó ellenőrzést kíván munkájuk, mivel községünkben 3 kulák tam'tó van kinevezve. munkájukat kifogástalanul végzik. Ellenséges megnyilvánulást nem észleltünk.”

...A néptanácsnál működő tisztviselőké mind jó, az iskolánál lévő tantestületi tagoké szintén jó, kivétel egy pár kulák akik szintén a kötelességüket rendesen elvégzik sőt még jobban mind a többiek, de munkájuk állandó ellenőrzést kíván.”

A helybéli milicia parancsnok izoláltan dolgozik a néptanács, valamint a tömegszervezetektől és fölületesen. Ennek következtében az is megtörtént, hogy április havában egyszerre 57 ifjat felírt amiért szépen az utcán népidalokat énekeltek, akik között olyanok is voltak, akik nem hibások. A tárgyalás folyamán az Oklándi Járásbíróság megbüntette fejenként 710 leivel ami községi viszonylatban 36.970 lei plusz, amiért sokan nem tudtak megjelenni a tárgyaláson mert keresetre voltak és mésszel, ezeknek kétszerese. Mindezekkel, az ő felületessége, amit a helybéli alapszervezet valamint az ő fölöttes hatósága sem látott helyesnek olyan rossz politikai hangulatot keltett, hogy sem az ifjak sem a szüleik nem veszik ki részüket a közösségi munkákból.”

Községünk e hó folyamán 50 tonna faelszállítással lett programálva, amit százszázalékban teljesített is. Ezzel kapcsolatban az a panaszok merültek fel, hogy az átvételnél nem adtak megfelelő bonokat mindenkinek, ami a pénzelszámolásnál szükséges lenne. Egy másik panasz pedig ormán merül fel, hogy felrendelték az embereket a Bányára fizetés végett és egész nap várták s este kénytelenek voltak pénz nélkül hazajönni amire fel azt mondották az emberek, hogy lemondanak az áráról is de többet nem, mennek faszállítani.”

1951-52 telén Udvarhely és Csík rajon néptanácselnökeinek politikai-ideológiai felkészítésére a tartományi néptanács Csíkszeredában három hónapos tanfolyamokat szervezett. Egy fennmaradt csoportképen - ilyenek a hasonló alkalmakról a későbbi időkben is készültek, úgy tűnik az esemény megörökítésének ez a módja divatban volt - 57 férfi és egy fehér fejkendős falusi asszony bizakodást sugárzó tekintete jelzi a hatalomba belekóstolt új osztály életérzését.

A Csíkszeredái tanfolyamról hazatérő F. Mózest a szentkeresztbányai útelágazásnál az akkor tizenhét éves kisebbik fia szekérrel várta. A fiú azon a télen szenet fuvarozott távoli erdőkitermelésektől a vasüzem kohójához, a lovakat bőségesen abrakolta, s az úton hazafele gyönyörűséggel fogta szorosan a nyugtalankodó pej és a szürke gyeplőjét:

Jöttünk hazafelé, s azt mondja egyszer apám, hogy na az idén megcsináljuk a faluba a kollektívest, legalább ha tíz gazda esszeáll, akkor meg lehet már csinálni... erre készítették fel ott őket, ez volt az elv, megtőtötték volt a fejit ott, a tanfolyamon, s azt végbe akarta vinni. Mondom neki, hogy egyszer maga velem Kövesen kollektivet nem csinál! Hát te hogy beszélsz? Én úgy ahogy mondám! Evvel aztán béfejeztük volt ezt a dolgot, de apám jól megjegyezte magának”.

(Az akkori pletyka tudni vélte, hogy a felnőtt sorba cseperedett kisebbik fiú legnagyobb bánata az volt, hogy szeretett lovait a kollektívben majd olyan gazdák kezére adják, akik nem is gazdák, mert „lovat se tudnak tartani”).

AZ ÚJ IDEOLÓGIA FEGYVERZETÉBEN tettre készen hazaérkező néptanácselnöknek azonban rövidesen be kellett ismernie, hogy a faluban még sokan gondolkoznak úgy, mint a saját fia. Már a Rajoni Néptanácshoz márciusban beküldött jelentésében arról számol be,

hogy „a munkatervünk legfontosabb része a mezőgazdaság szocialista átalakítása és a társas szántások szervezése, de mindkettő csak papíron maradt és még a kezdeményező bizottságot sem sikerült megalakítani, mert nem volt még annyi jelentkező sem akikből a kezdeményező bizottságot megalakítsuk”. A következő hónapban is hiába ismertette a kövesi néptanács végrehajtó bizottsága a közös gazdálkodásra vonatkozó minisztertanácsi határozatot: „bár a népek nagy igyekezettel fogadták, de végül is azzal igyekeztek kimagyarázni magukat, hogy községünkbe, ebbe a mészkősziklás oldalba nincs olyan traktor amivel fölszántanák”, s így a kollektív gazdálkodás előnyei mellett agitáló néptanácselnök a következő hónapi jelentésben is csak azt ismételhette el újra, „hogy a mezőgazdasági társulások terén semmilyen eredményt nem tudtunk elérni.” Sőt a politikai nevelőmunka fokozását célzó akciók is hellyel-közzel késedelmet szenvedtek: „Közmunka terén mondhatjuk, hogy jóformán semmit sem végeztünk, mert figyelembe volt véve a nagy vetési kampány. Egy díszkapunak a felállítása volt tervbe véve, május 1. tiszteletére, aminek neki is fogtunk, de csak május 8-10-re lesz készen”. Nem tudhatjuk, miképpen fogadták a rajoni felettesek, hogy a kövesi díszkapu nem a nemzetközi munkásmozgalom tiszteletére, hanem éppen a tőkés-földesúri rendszer legnagyobb ünnepére készült el (május 10.), de úgy tűnik elénk, nem ez a késedelem volt F. Mózes leváltásának az oka. A felmentését hírül hozó rajoni körlevél, az autoriter hatalomgyakorlás stílusának megfelelően, nem indokol, nem magyarázkodik, nem szól a döntéshez vezető körülményekről, hanem kijelent. Egy mondatban tájékoztatja harminckét Udvarhely rajoni községi néptanács végrehajtó bizottságát: „Értesítsék a volt községi végrehajtó bizottsági elnököket és titkárokat, hogy állásukból 1952 évi július hó 6-ával fel lettek mentve.” F. Mózes odaírja a körlevél bal felső sarkára, hogy „Tudomásul vettem”, és visszamegy gazdálkodni.

A kövesi végrehajtó bizottság egyik akkori tagja évtizedekkel később így emlékezett erre az adminisztratív hatalmi lépésre: „Fentről egy szorítás történt, összeszedtek annyi munkást, persze az értelmesebbjét, iparosokat, suszterokat... egy nagy teherkocsival mentek végig a két Homoród mellett s osztán potyogtatták le az elnököket, titkárokat, s így megtörtént a váltás. Összekaptak két három embert a néptanácson képviselőkből, s no ilyen kormány, vagy pártintézkedés alapján mától kezdve itt van az új elnök. Nem volt sem gyűlés, csak ismertették, hogy a párt határozata, vagy utasítása alapján így lesz... Nem emlékszem, hogy valahol megmaradtak volna, mindenhol lecserélték a helyi vezetőket. Azt akarták ők biztos ezzel a lépéssel kipróbálni, hogyha nem tudnak eleget elérni a helyből választott vezetők, akkor a munkásosztályból próbálják ideplántálni, azok jobban betartják a szabályokat, utasításokat, ilyen cél lehetett. Nem rágalmaztak a leváltásért egyet sem, pártutasítás alapján történt.”

ITT ÉRKEZTÜNK EL F. Mózes életútjának a második, értelmezésre váró fordulatához. Hogyan történhetett meg, hogy sem a félreállítása, sem a családi gazdaságára nehezedő beszolgáltatási kötelezettsége, amit ezekben az években megfogyatkozott családjával nehezen tudott teljesíteni, (két fia ekkor már elhagyta a falut - velük csakugyan „nem csinált kollektivet” később se - leánya férjhez ment), nem tántorították el a pártvezette úton való haladás helyességébe vetett hitétől? Milyen indítékok, magatartásának milyen mozgató erői vezérelték újra hatalomközeibe? 1954-től ismét ott találjuk a képviselőtestületben, a munkás származású néptanácselnökök idején újra bekerül a Végrehajtó Bizottságba. Hozzászólásai, javaslatai, amelyeket a jegyzőkönyvekbe foglaltak, (talán dacból, rejtett szembenállásból?) több alkalommal is a „lentiek” érdekképviseletében hangzanak el.

1954. március 26.: „F. Mózes hozzászólásában ismerteti, hogy a dolgozók a beszolgáltatásoknak és az adófizetési kötelezettségeknek nem tudnak eleget tenni, ha a mészégetést a Rajoni Néptanács Községükben nem engedélyezi. Javasolja, hogy a végrehajtó bizottság hasson oda, hogy a rajon a mészengedély iránti kérelmeket hagyja jóvá.” (A családok legfontosabb pénzforrása ebben az időben a mészégetés és a mésszel való kereskedés volt.) A következő hónap elején a V. B. gyűlésen azt tárgyalják, hogy az előző évről a legeltetési taxákkal elmaradt gazdák állatait kiengedjék vagy ne a legelőre: „F. Mózes javasolja, hogy nézzük meg a kérdést olyan értelemben, hogy segítsünk a dolgozókon s a csordát engedjük ki és adjunk haladékot mindazoknak akik nem tudták lefizetni a taxájukat folyo hó 10-ig.”

A V. B. összetételében F. Mózes mellett még egy középparaszt volt, ők ketten gyakran egy álláspontot képviseltek, de a döntéseket ritkán sikerült befolyásolni: rendszerint a szegényparaszt V. B. tagok és a hatalmi érdekeket képviselő vezetők alkalmi koalíciója kerekedik felül: „a pénzügyi utasítás alapján senkinek sem lehet kihajtani az állatát a taxa lefizetése nélkül” hozzák meg szavazattöbbséggel a határozatot ez alkalommal is. Vajon lehet-e a F. Mózes hatalom iránti feltétlen lojalitását a fenti hozzászólásokban is tükröződő jóhiszemű naivitással magyarázni? Amikor újra változott a hatalmi taktika, és a suszterekből, ékszerészekből, borbélyokból verbuvált néptanácselnököket ismét helyi, alkalmasnak ítélt vezetőkre cserélte a hatalom, F. Mózes újra készenlétben állott: 1959-ben elfogadta, most kinevezés útján, a néptanácselnöki posztot. Az ő vezénylete alatt álló helyi kommunistáknak, a kiküldött elvtársak közreműködésével - akik mindig „megadták a kellő segítséget” az éppen soros kollektáló, végrehajtó, meggyőző, stb. akciókban - sikerült végül az adóval, beszolgáltatásokkal meggyötört helyi gazdatársadalmat az utolsó pillanatban, 1962 tavaszán a kollektív gazdálkodás útjára terelni.

F. Mózes írta alá elsőnek a belépési nyilatkozatot. A rajoni vezetők feltehetően hálásak voltak neki a szigorú és következetesen elvhű magatartásáért: tovább nem zaklatták, beosztását élete végéig meghagyták. Egy évvel halála előtt még részt vett egy tíznapos felkészítőn: „Emlék Homoród fürdőről... körülöttem az elnök kollegák és a lektorok akikkel egy csoportban tanultuk” írta az ezúttal is elkészült fénykép hátára. A kommunista ideológia hirdette közösségi értékek elsődlegességébe vetett hitét haláláig nem tudta megingatni kisebbik fia sem, aki a hatvanas évek elején gyakran hazajött a faluba pihenőszabadságra, és beszélt neki a Brassó környéki állami és kollektív gazdaságokban megtapasztalt korrupcióról, megvesztegethetőségről, az államot minden adódó alkalommal meglopó vezetőkről: „Nem tudtam én apámmal megértetni sohasem, hogy milyen az élet, akármilyen okos volt, mert ezt verték volt a fejibe ezt a kommunizmust, pedig ő százszázalékosan tisztába volt ezzel a rab élettel, mert amíg épített, hát sok vasat kellett a hátán hordjon, csakhogy mégse úgy látta a kommunizmust, ahogy valóban volt... S ilyenek, ilyen előrenéző emberek magyar vidéken nagyon sokan voltak, de viszont román vidéken nem. Én ismertem titkárokat, elnököket, azok már mind annyira voltak ettől a hittől, mind az ég a földtől... loptak mind a szarkák Én akkor már dolgoztam volt erről-túl (itt-ott) kollektiveknél, s láttam mi megy végbe. Nekem hiába mondott apám akármit, én láttam s tudtam, hogy a vezetők örökké csak azt lesték, hogy honnan tudnak maguknak valamit megmenteni, egyszer mindenik a saját érdekét nézte, loptak ahonnan lehetett, vagy tátották a szájukat a potyára, az ingyenre. Ez így ment legelejétől a román vidéken, de a magyar vidéken nem annyira. De én ezt apámnak hiába mondtam, örökké vitánk volt, sohasem talált a beszéd közöttünk ezen a téren...”.

F. Mózes erkölcsével nem fért össze az a vezetői viselkedésmód, amiről a fia beszélt. „Olyan becsületes ember volt, hogy olyant a faluba egyet sem ismerek... idejött, vasaltatni akart menni s kért valamennyi pénzt, s én adtam neki, s huszonöt lejjel többet adtam, de én azt nem tudtam. Mikor hozta vissza neköm a pénzt, akkor az én uram állott a csűrkapunál, s béjő s azt mondja: figyelj ide huszonöt lejjel többet adtál nekem s én nem akarom az embered előtt mondani, hogy téged azért szidjon, amikor a kovácsnál fizetni akartam láttam, hogy többet adtál, sitt van... Na ezt ki tette volna meg? Olyan becsületes ember volt, nem gazdagodott ő meg az elnökségiből, a lopásból... (mondta egy szomszédasszonya, húsz évvel halála után). De adódtak helyzetek, amikor F. Mózes beczületességét, vagyis a viselkedés és a magatartás íratlan, a szóban forgó környezetben szokásos szabályait alárendelte a hatalom szempontjainak. A kirótt követeléseket szigorúan behajtotta, hiába fogta egy-egy bajbajutott gazda alázatos-könyörgőre a kérését, hogy könnyítenék terheit: „Tekintettel arra, hogy mint árván felnőtt gyermek megszoktam kicsi koromba az erdőn a juhpásztorságot, sok nyomorúságos, hideg éjszakákon, gyenge és hiányos ruházkodás mellett iparkodtam arra, hogy minél jobb minőségű juhokat tenyészthessek és a szógasorsból kivergődhessek. Amennyiben soha senki munkája után nem éltem, saját munkámból tartom most is fenn hét tagú családom, a birtokom is nagyon kevés, szíveskedjenek az életrajzom átvizsgálása után elbírálni, és kuláknak való minősítésem alól felmenteni...” A hasonló kérdések nem találtak meghallgatásra sem a helyi, sem a rajoni hatalmasoknál, így a kulák megnevezésből következő hátrányokat elszenvedőktől elvitték a padlásról a kolbászt, a tisztaszobából a varrógépet, s éjszaka borgőzös helyi kommunisták verték fel a családokat (az ilyen akciókban részt vett alanyunk is), hogy a másnapi közmunkára kiparancsolják. Hiába volt minden szépen felsorolt érv, a nehéz helyzet költői ábrázolása sem nyújtott védelmet. „Annyit szenvedtünk mint az út a kerékvágástól”, mondja az egykori kulák kérelmező családtagja, de a szenvedés okozásában való részvétel F. Mózesnek és társainak nem jelentett becsületbeli kérdést, lelkiismereti ügyet, hanem kötelességteljesítést, az igaz ügy melletti elkötelezettség bizonyítását.

Meggyőződéses kommunistaként halt meg, e hitének szerves része volt ateizmusa is: „Mózes, imádkozzunk” - kérte felesége a kórházi ágyon utolsó napjaiban. Nem volt hajlandó: „csodálkozom, hogy annyi könyvet elolvastál életedbe s mégis hiszel”, mondta a feleségének. De kommunista temetése - ahogy talán sokan elvárták volna - mégsem lett. Brassóból hazatérő fiai hallani sem akartak erről.

A történelem fintora, hogy amikor a faluban eljött a termelőszövetkezet felszámolásának ideje, a fennmaradása mellett éppen a létrehozása ellen egykor legkeményebb szembenállást tanúsítók és utódaik kardoskodtak. F. Mózes temetésén a gyászszertartás alatt a templomkertben időző elvtársak közül pedig az újabb időkben egyesek buzgó templomjáró hívekké vedlettek. Ekkor mondta egy bölcs kövesi öregember: „örökké vannak emberek, akikre minden kabát talár.



« vissza