Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Egy elszalasztott lehetőség

 

A gazdák életmódja jár legközelebb a bölcs élethez: mert nekik a földdel van dolguk,
amely soha nem tagadja meg a szolgálatot, és soha nem adja vissza kamat nélkül azt, amit kapott.
(Marcus Tullius Cicero)

 

Vagy tizenöt éve olvastam először Cicero sorait, és azóta igen sokszor eszembe jutottak. Különösen amióta földtulajdonos lettem. Ez a gondolat mindig más értelmet kap, attól függően, hogy milyen élmények, vagy hatások érnek. Amikor a fővárosi szerkesztői munkától megcsömörlötten hazamegyek, és szétnézek a határban, úgy érzem, Cicero gondolata ma is igaz. Amikor a gazdálkodás elindításának szinte reménytelen lehetőségeivel küszködöm, teljesen hamisnak, idejétmúltnak tartom.
Magammal sem tudok zöld ágra vergődni, hát hogyan tudnánk szélesebb körben egyezségre jutni? Hogyan lehet megítélni azt, ami a lakosság kisebb részéből földbirtokost, sikeres agrárvállalkozót, míg a többségből agrárproletárt csinált? De ne vágjunk a közepébe!
Hadd szóljak először a földünkről, a falumról, a családomról. Arról, hogy miként éltük meg mi a rendszerváltozást, a kárpótlást, a privatizációt?
A Nógrád megyei Herencsény községben születtem, egy olyan parasztházban, amilyenből a szomszédos Hollókőn még egy kis falurésznyi van, amelyet a világörökség részének nyilvánítottak. Hagyományos parasztcsaládban töltöttem gyerekéveimet, még emlékszem lovainkra, az utolsó kalákás cséplésre, az utcán végigpöfögő első traktorra, ami a falubeliek között szenzációt keltett. Kertünk egy meredek dombra futott fel, amit kisgyermekfejjel roppant nagynak találtam. A portánk helyén ma kert van, a falu fölé emelkedő domb lett a mi kárpótlási földünk.
Herencsény egyike Magyarország sorvadó településeinek. Amíg a hetvenes évek elején még 1300 lakosa volt a falunak, ma alig több, mint a fele. Amikor én 1963-ban első osztályba mentem, huszonheten kezdtük a tanévet. Most évente egy-két gyerek születik a faluban. A községhez tartozó Liszkó-pusztán a háború után, a Teleki-uradalom felszámolásakor, háromszázötvenen laktak. Mivel nem osztottak házhelyet a cselédeknek, és nem vezették be a villanyt a hatvanas évek elején, tíz évre rá az egykor virágzó mintagazdaságot elhagyta az utolsó lakója.
Ekkor került az általános iskola felső tagozata az azonos lélekszámú szomszédos Cserhátsurányba, és a téeszeket is egyesítették. Talán az iskola és a téesz „elvesztése volt a legtragikusabb csapás, ettől fogva gyorsult fel az elvándorlás a faluból. Jellemző, hogy Balassagyarmaton van olyan utca, ami legalább felerészben herencsényiek által lakott. Kérték is annak idején, hogy a Kemerovói utca nevét változtassák Herencsényire, de ez politikailag elfogadhatatlan volt.
Időközben megüresedett a parókia is, bár a falut igen vallásos, katolikus hitükhöz ragaszkodó emberek lakják. Különösen az asszonyok istenfélők. Most már iskolámat, az egykori Bolza-kúriát is árulja az önkormányzat, a gáz bevezetésének kölcsöneit fedeznék az árából. Nincs már rá szükség, hiszen elfogytak a gyerekek, de a lakosságnak igen fájdalmas az iskola épületének elvesztése. Úgy vélik, ha az is elvész, a falu sorsa kilátástalanná válik.
Az igazsághoz tartozik, hogy a rendszerváltást követően a község vezetékes vizet, gázt, telefont kapott, sőt kábeltévé is van. A falu infrastruktúra tekintetében már utolérte magát, csak éppen a közösség önszervező ereje roppant meg. A faluban vagy kéttucatnyi üres ház árválkodik, és a lakottak harmadában is egyedül élő, idős embert találunk. Nem kizárt, hogy a falu létszáma az elkövetkező húsz év alatt ismét megfeleződik.
A domb, ahol a földünk található, a nevét a nagy hírű Gyürky famíliáról kapta, amely az 1700-as években Nógrád vármegye legbefolyásosabb és leggazdagabb családjai közé tartozott. Bár csak mintegy száz méterrel emelkedik a falu fölé, némi nagyzolással a helybeliek Gyürky-hegynek hívják. Századunkban már a falubeliek művelték a dombot, egy részén szőlőt termesztettek, a laposabb részeken szántók, a meredekebbeken legelők és erdők díszlettek. Kevesen tudják, hogy Nógrád ma is Magyarország legzöldebb megyéje, területének 45 százalékát erdő borítja, míg az országos átlag 17 százalék. Régen sem volt másként.
Olyan volt a Gyürky-hegy annak idején, mint a Palócföld kicsiben. A szántók, legelők, erdők egymásba ékelődve mozaikszerűen váltották egymást. A dűlők között földutak, akácfás árkok, vízmosások, öreg fasorok kanyarogtak. Ezért nevezte Mikszáth a Palócföldet az „én görbe országomnak, amelyről oly nagy szeretettel tudott írni.
A rendszerváltozás idején, amikor kárpótlás és vásárlás révén 210 hektárnyi földhöz jutottunk, már évtizedek óta parlagon hevert az egykor minden négyzetméterében művelt szőlőhegy. A szántók, egy tábla kivételével, eltarackosodott ugarföldek voltak. A legelőket és a szőlőket csipke-, galagonya- és kökénybokrok borítják, nem egy helyen átjárhatatlan bozótot alkotnak.
Nekem csak halvány emlékeim vannak azokról az időkről, amikor még ápolt szőlők borították a jobb fekvésű keleti és déli domboldalakat, a tőkék között gyümölcsfák pompáztak, a sorok végén piszke és pirosribizli bokrok tarkállottak.
Persze a szőlő szinte kivétel nélkül direkt termő volt, de magának a kultúrának a jelenléte egy magasabb rendű gazdálkodást, teljesebb életmódot követelt a gazdáktól. A szőlő ugyanis a legtöbb törődést és szakmai tudást, tapasztalatot igénylő növénykultúra. Gondatlan, trehány gazdának nincs jó szőlője, bora. A szőlő, miközben gondoskodást igényel, munkára, felelősségtudatra neveli a gazdáját is.
A téeszesítés után, amely 1961-ben következett be, az első vezetőgarnitúra – fél szemük mindig a járási pártbizottságon függött – nagy figyelmet fordított a szőlők felszámolására. Amikor egy-egy család lemondott a művelésről, azonnal utasították a juhászt, hogy a nyájat hajtsa a szőlőbe. Tegye tönkre, nehogy meggondolja magát a gazdája! Egyszer talán számba veszi egy agrárkutató azt is, hogy mennyi hordó, prés, pajta, fészer, hombár, istálló, földművelő eszköz vált feleslegessé a családi gazdaságok felszámolásával, de mai áron csak egy Herencsény nagyságú faluban százmilliókra rúgna a pótlásuk.
A hetvenes évek elején a régi szőlők közé tévedtem, és a derékig érő fűben négy-ötméteres akácsarjak között gázolva ráleltem egy öreg kajszibarackfára, amely roskadozott az érett gyümölcstől. Akkor, kamaszként, nem tudatosult bennem, de olyasmit éltem át, mint az ókor kincseit nagyra becsülő múlt századi utazók, akik a görög és római romok között legelésző kecskéket és disznókat találtak. Az enyészet diadalmaskodott az örök érvényűnek hitt felett.
Most enyém ez a hegy, de a szerzés örömét beárnyékolja az a tudat, hogy már soha nem lesz olyan, mint annak idején volt. Amikor a szőlőben dolgozók dalától volt hangos a domboldal. Amikor szerelmek születtek és teljesedtek be az illatos gyümölcsfák alatt. Amikor az érő termést őrizve ott éltek az öregek a hegyen, és az évszakok váltakozását átérezve, a sorsban megnyugodva, derűsen várták a halált. De miként és hogyan történt ez a történelmi léptékkel mérve tornádósebességű és pusztító erejű változás?
Valószínűleg az első világháborút megelőző években érhetett Herencsény gazdasági teljesítménye csúcsára. Akkor emelkedett fel néhány tehetős parasztcsalád, no nem a meglehetősen gyenge földek műveléséből, hanem állatkereskedelemből, kupeckedésből. Nógrád a felvidék kapuja volt. Balassagyarmat, Losonc virágzó kulturális központokká fejlődtek, a megye iparosítását felgyorsította a szén jelenléte.
Herencsényben is bányát nyitott az Első Magyar Rimamurány-Salgótarjáni Kőszén Részvénytársaság. Még megvan a szerződés, amely a gazdákkal köttetett, mivel az erdejükben nyitották a bányát. A szőlőhegyen – a bányától néhány száz méterre – a borosgazdák pincéket vájtak a homokkőbe, mint a történelmi borvidékeken. Még ma is emlegetik, hogy az Oláh családnak volt először vasajtós pincéje. Ezek a pincék aztán a gazdasági hanyatlás vagy talán a múlt század végi filoxérajárvány miatt feleslegessé váltak. Már a téeszesítés előtt üresen tátongtak, nem egy beszakadt közülük. Ma már csak egy-egy falomladék, besüppedt gödör, esetleg egy résnyi lyuk jelzi az egykori pincék helyét.
A falu életében mindenképpen törést jelentett a történelmi Magyarország összeomlása, a Felvidék elvesztése, hiszen a határ mindössze 15-20 kilométerre került a falutól. Az ügyes sertéskereskedők és lókupecek előtt bezárultak a losonci, rimaszombati vásárok, de a gazdasági krízisek azokat is érintették, akik szinte soha nem hagyták el a falut.
Akkor érkezett a faluba a Bolza család, amely pozsonyi palotáját cserélte fel báró Jeszenák kúriájára. A Bolzák voltak azok, akik a falut – ha csak egy kis időre is – bekapcsolták a nagypolitikába. 1944 nyarán a faluban talált menedéket gróf Bethlen István. A Horthy-korszak első miniszterelnökét s talán legnagyobb formátumú politikusát a németek akkoriban halálra keresték. Jellemző a falubeliek politikai tájékozatlanságára, hogy a huszár ezredesi egyenruhában sétálgató, a helyi lakossággal olykor elbeszélgető, jellegzetes fizimiskájú tisztet senki sem ismerte fel.
Tragikus sors jutott mind a házigazdának, mind a vendégének. Az utóbbi a házigazda fiának, gróf Bolza Antalnak a jelenlétében adta meg magát az oroszoknak egy somogyi vadászházban, hogy aztán a moszkvai Ljubjanka börtönben érje utol végzete néhány év múlva. A házigazda, gróf Bolza Rudolf, a szerény kúriából kiebrudalva, a parókia egyik szobájában halt meg 1955 novemberében.
Jellemző, hogy a Bolza családnak a mintegy 300 négyzetméteres kúrián kívül – a kárpótlási iratok szerint – mindössze négy hektár földje volt. Ennél a falubeli földművesek túlnyomó többsége nagyobb területet birtokolt. Hivatalosan azért kobozták el házukat, és tették ki őket az utcára, mert nem tudták a sertés-beszolgáltatási kötelezettségüket teljesíteni. Méltatlan sorsukban a falu melléjük állt, a jóérzésű emberek zöme étellel, szálláshellyel támogatta őket éveken át.
Különösen nagy megbecsülés övezte Bolza Ilonát, Bethlen bizalmasát, aki a háborús években a Magyar Vöröskereszt egyik legfőbb aktivistája volt. Amikor otthon tartózkodott, betegségükben szívesebben fordultak hozzá az emberek, mint az orvoshoz. Nem csak azért, mert szolgálataiért soha nem fogadott el semmit, hanem mert értette a dolgát, és igazi elhivatottságot érzett missziós tevékenysége iránt. Idős korában legfőbb támogatója volt Apor Vilmos püspök boldoggá avatásának. Ott volt ugyanis a győri püspöki palota pincéjében, ahol az oda zsúfolódó nőket védő főpásztort az erőszakoskodó orosz katonák halálosan megsebesítették. A közelmúltban halt meg, Bécsben.
A háború egyébként elkerülte a falut, de az állatállomány zöme, természetesen, áldozatul esett a zabrálásnak. Utána azonban viszonylag hamar talpra állt a település, a gazdálkodás megindult. Miután a község földbirtokosnak nevezhető családjait, Nedeczkyéket, Rudicsékat, Swarczékat és Bolzáékat megfosztották vagyonuktól, szerény kúriáiktól, és a Liszkó-pusztai Teleki-uradalom is széthullt, már földindulásszerű változások nem történtek. A kuláklistát viszonylag kevesen szenvedték meg.
Anyai nagyapám, Pszota András, akinek a parasztok között talán a legtöbb földje volt a faluban – a családi iratok szerint 55 katasztrális hold – látva a kialakuló helyzetet, gyorsan ráíratta földjeit az öröklés rendje szerint öt lányára, illetve azok családjára. Így elkerülte a meghurcoltatást. Néhány módosabb gazdatársát, például a Teplánszkikat gazdaságilag megnyomorították.
Családunk vagyonát már dédapám elkezdte gyűjteni, aprólékosan vezetett gazdasági naplója ma is elismerést kelt. Több mint száz éve írta bele az első sorokat, minden fillér kiadást és bevételt feltüntetve napi dátum szerint. Ebből kiderül, hogy már akkor rendszeresen hitelt vett fel, és biztosítást fizetett. Kiadásai között könyvek vásárlása és újságok előfizetése is szerepelt.
Az ő biztatására kezdett nagyapám lókupeckedéssel foglalkozni, amelynek eredményeként anyagiakban szépen gyarapodott. 1918-ban megvásárolta báró Veresi Ernő kúriáját, amely hosszabb ideje üresen állt, igen romos állapotban. Egy részében vándorcigányok tanyáztak. Nagyapám a korhadt, fazsindelyes tetőt palára cserélte, a pincétől a padlásig újjáépítette. Ezt csak komoly jövedelem mellett tehette meg. 1921-re fejezte be a felújítást. Ma is megcsodálhatók a 270 négyzetméteres, mintegy háromszáz éves kúria öntött műkövei, a szobák széles hajópadlói, és az egyetlen hófehér cserépkályha, amely mutatóban maradt az egyik szobában.
A kárpótlási jegyeink jelentős részét a nagyapámtól örökölt földek révén kaptuk. Nem volt jelentős összeg, még a százezer forintot sem érte el. A herencsényi földek ugyanis alacsony aranykorona értékűek, az időközben megszűnt termelőszövetkezet egyik bevételi forrása a kedvezőtlen térségi támogatás volt. Erre azok a mezőgazdasági üzemek voltak jogosultak, ahol a hektáronkénti aranykorona-érték nem érte el a 17-et.
A kárpótlási jegyeink zömét édesanyám kapta, aki a falubeliekhez hasonlóan nem értette a kárpótlás lényegét. Az első árverés napjáig a falubeliek közül tucatnyian kapták meg a kárpótlási jegyüket, köztük mi is. Ekkora azonban szinte mindenki eladta értékpapírjait a névleges értékének 60-70 százalékán. Háztartási gépeket, televíziót vettek rajta, és akadt, aki elitta. Így az első árverésen csak mi jelentettük be licitálási szándékunkat.
Édesanyám, aki egész életét egyszerű parasztasszonyként élte le – a népviseletét máig megőrizte –, riadtan hallgatta az árverési biztos tájékoztatóját. Nem tudta, mi a teendője, az árverési tárcsát tartó kezét is én emeltem fel, amikor a kiválasztott földdarabra kellett licitálnunk. Az árverési biztos először – az előírások szerint – aranykoronánként háromezer forintról indította a licitet, majd százforintonként engedte lefelé az ötszáz forintos alsó határig. Egy kis idő múlva rájött, hogy kár az időt fecsérelnie, hiszen nem volt, aki ráígérhetett volna. Amikor a tárcsával jeleztük, hogy a sorra kerülő földet megvásárolnánk, kalapácsával az asztalra csapott, és bejelentette: ötszázért elkelt. Társa gyorsan kinyomtatta a jegyzőkönyvet. Egy óra alatt mintegy hatvan hektár föld tulajdonosai lettünk.
A licitálás a herencsényi kultúrházban zajlott, tucatnyi érdeklődő részvétele mellett. Zömük régi gazda volt, túl a nyolcvanon. Ott volt Baráth Mihály, nagyapám egyik veje, aki a harmincas években parasztember létére szatócsboltot nyitott a faluban. Nem kereskedhetett ügyetlenül, mert két-három év múlva egy hathengeres Ford furgont vásárolt. Neki volt egyedül gépjárműve a környéken, még az arisztokraták is csak hintón jártak.
Ugyancsak ott volt az érdeklődők között Pszota István, nagyapám unokaöccse. Gyermekkoromban megcsodáltam nála a Révai-lexikonok gyönyörű sorozatát. Számomra ő volt a művelt, sorsánál jobbat érdemlő parasztember mintapéldánya. Az árverés után megkérdezte tőlem, hogy mi történt az elmúlt órában? Amikor megmondtam neki, hogy száz hold földhöz jutottunk, egészen elképedt. Nem fért a fejébe, miként lehet ilyen könnyen földet szerezni. Azért korábban igen meg kellett dolgozni, ekkoráért pedig generációkon keresztül gürcöltek, a koplalásig takarékoskodtak a törekvő családok.
Döbbenetes volt számomra a kárpótlás leggyakoribb kritikája. Az az ember sem értette meg a lényegét, aki rendszeresen hallgatja a rádiót, újságokat olvas, nyitott a világra. A törvény az érdekelteket nem készítette fel a változásra, a soha vissza nem térő lehetőségre. A gyámkodó állam negyven éven át beletörődést, passzivitást követelt az emberektől, majd egyik napról a másikra saját kezükbe kellett volna venniük a sorsukat. A törvény sorai között ott volt a lehetőség: gyarapodhatsz, de csak embertársaid rovására. Erre a parasztemberek zöme nem voltak képes. Az ő szemükben a kárpótláson szerzett földterületek gyanús szerzeménynek számítottak.
Ennek ellenére Magyarországon a kárpótlás és a szövetkezeti részaránytulajdonok révén közel másfél millióan jutottak földhöz. Rajtuk kívül félmillióra tehető azok száma, akik a téeszekbe nem vittek be földet, és így az előző jogcímeken nem járt nekik föld. Ők 20-30 aranykorona értékű területet kaptak. Magyarországon tehát mintegy kétmillió ember jutott földhöz, miközben alig 10-20 ezerre tehető azon családok száma, akik életében meghatározó fordulatot hozott ez a földreform. Herencsényben gyakorlatilag egyetlen ember sem vállalkozott arra, hogy főállású gazdálkodó legyen, de a legtöbb nógrádi faluban sem találunk egy-kettőnél többet.
A kárpótlás hibái, bármilyen furcsa is a termelőszövetkezeti rendszerből erednek. Ez állította meg a magyar parasztság polgárosodási folyamatát, ez számolta fel a paraszti értékeket. A szomszédos Ausztriában – ahonnan 1955-ben mentek ki a szovjet csapatok, az országot siralmas állapotban hagyva maguk után –, a mezőgazdaságból élők harmada sikeres parasztpolgárrá vált, míg a többieket kíméletesen felszívta a városi ipar. Magyarországon az erőszakolt téeszesítés lépett a helyébe ennek a szelíd átalakulási folyamatnak.
A termelőszövetkezet olyan eszköze volt a hatalomnak, amellyel az öntudatos parasztpolgárból önállótlan, egyre kényelmesebb bérmunkást nevelt. A téesz számolta fel a nemes paraszti értékeket, a szorgalmat, és a gazdasági gyarapodásra való hajlamot. Az emberek a pénzüket nem akarták – de nem is tudták – a gazdaságba visszaforgatni, a gyerekeknek lakást vásároltak a városban, hatalmas házakat építettek, miközben a nyári konyhában laktak. Ez volt a frizsiderszocializmus falusi változata.
Én magam több falubelit próbáltam meggyőzni, hogy éljen a kárpótlás adta lehetőséggel. Végül a legtöbb érdekelt benyújtotta a kárpótlási igényét, de földre nem váltotta a jegyét. Azt mondták, hogy nekik nem kell a föld, mert nem tudják megművelni. Nincs már elég erejük a gazdálkodáshoz. Mindannyiukban a régi paraszti mentalitás élt tovább, ez pedig az 1990-es évek elejére teljesen idejétmúlttá vált.
Nem értették, hogy a föld termőképességét nem tartják számon a fejlett világban, a földnek csak ingatlanértéke van. Az számít, hogy milyen távol van a várostól, az autópályától vagy egy felkapott üdülőhelytől. Ezeken a helyeken a sívó homok is aranyat ér, míg egy isten háta mögötti, sorvadó vidéken a zsíros mezőségi föld sem kell senkinek. A föld már elsősorban nem termelőeszköz, hanem spekuláció tárgya.
Ezek, a maguk idejében kiváló gazdálkodók azt sem értették meg, hogy földből minél nagyobb darabot érdemes vásárolni. Valahol harminc hektárnál kezdődik az a terület, amelyre – ha a mezőgazdaságra jobb idők járnak –, érdemes lesz gépesíteni, építkezni. Ekkora terület hozzáértő növénytermesztő vagy állattartó család megélhetését is biztosíthatja.
Őbennük azonban még az egykori gürcölős mezőgazdaság képe élt. A növényvédő szereket viszonylag jól ismerték, az uborkát, málnát, burgonyát rendszeresen permetezték a gombás és baktériumos betegségek, valamint a rovar kártevők ellen, de a gyomirtó szereket nem nagyon használták. A néhány száz négyszögöles háztáji parcellákat és kertjüket mindig hagyományosan művelték. Nem tudták elképzelni, hogy tíz hektár kukoricát miként lehet bekapálni.
Ez azonban nem tudatlanság vagy földhözragadtság! Ők semmivel sem rosszabbak, mint akik kivették a földjüket, és később döbbentek rá, hogy megtakarított pénzük nem elég tízhektáros területek műveléséhez. A termés értékesítéséig nem bírják a talajművelés, a műtrágyázás, a növényvédelem, a vetőmag-beszerzés és a betakarítás költségeit fedezni. Ezért vetették el a múlt évi hibrid kukoricát, ezért nem műtrágyáztak évekig, ezért piroslottak a földek a pipacstól. Ebben nyilván a hozzá nem értésük, igénytelenségük is közrejátszott, de sokkal inkább bűne volt ez a nagypolitikának, a tömegtájékoztatásnak és a bankvilágnak.
Újdonsült politikusok nyilatkoztak, újságírók cikkeztek arról, hogy a parasztnak nem kell a föld, mert elszokott tőle. Alig volt olyan sajtóorgánum, rádió- vagy tévéműsor, amely érdemi felvilágosítást, hasznos tanácsokat adott volna az embereknek. Még nagyobb volt a mulasztása a magyar pénzvilágnak, amelyen gyakorlatilag a rendszerváltozás is megfeneklett. Bár a külsőségeikben, a csupa márvány, üveg és sárgaréz palotáikban azt a látszatot keltették, hogy semmivel sem rosszabbak a londoni City bankárainál, a mai napig nem tudják a tisztességes embert a tisztességtelentől megkülönböztetni. Bárki kaphatott kölcsönt, ha nyaralója vagy nyugati autója volt, de a legjobb ötletet elutasították, mert nem tudták szakmailag felmérni az abban rejlő lehetőséget. Magyarország összes autósztrádáját megépíthetnénk abból a pénzből, amit a bankkonszolidációban eddig méltatlanul feléltek. Kisebb része elkerülhetetlen veszteség volt, de nagyobbik már a tékozlás következménye.
Ma már nyilvánvaló, hogy a kárpótlás gyakorlatilag nincstelenné tette a falusi lakosság túlnyomó többségét. Ezt a folyamatot még tetézte a privatizáció, a téeszek vagyonnevesítése. Volt idő – 1990 környékén –, amikor a termelőszövetkezetek vezetőit úton-útfélen zöldbárózták. Furcsa fintora a sorsnak, hogy akkor még csak elvétve voltak gátlástalan, a tagságot kisemmiző, saját hasznukat kereső téeszvezetők. Amikor azonban látták, hogy a bőrükre megy a játék, és a téeszek zöme óhatatlanul tönkremegy, mind többen kezdték el a saját jövőjüket építeni.
A téeszek egyébként sokkal inkább gazdái voltak a falvaknak, mint az áfészek vagy a takarékszövetkezetek. Általában az előbbiek támogatták a helyi futballcsapatot, ők rendezték a nyugdíjasesteket, gondoskodtak a járadékosok téli tüzelőjéről. Sok téesz, a saját nyeresége rovására, kedvező árakon termeltetett a háztájiban. Az áfészek ilyen szociális misszióra csak elvétve vállalkoztak, a politikai érdekcsoportok mégis békén hagyták őket. Igaz, nem birtokolták a kisemberek „önként felajánlott földjeit, annak idején nem gyűjtötték be tagjaik állatait, szekerét és egyéb munkaeszközeit.
Valószínűleg tudatos politikai szándék húzódott meg a mezőgazdaság újrafelosztása mögött, ennek azonban nem az Antall-kormány szimpatizánsai voltak a haszonélvezői, sőt az első demokratikus kormány igazságtevő szándékában sem kételkedhetünk. Bárhogy is történt, ezekben az években vált visszafordíthatatlanul agrárproletárrá a falusi lakosság. A mezőgazdasági nagyüzemekben dolgozók közül öt emberből négy munkanélküli lett. A téeszek nevesített vagyona a legtöbb helyen teljesen elértéktelenedett. Ahol nem, ott felkészült csoportok csalták ki a többségtől a vagyonjegyeket. Igen ritka kivételnek számít, ahol ez a folyamat másként alakult. De térjünk vissza Herencsénybe.
Megvolt tehát a földünk, elsőként a faluban. Én visszamentem a fővárosba, édesanyám viszont néhány falubeli gúnyolódásának a céltáblája lett. Volt, aki kuláknak nevezte, mások megjegyezték, hogy öregségére ment el az esze. Ő azonban – bár nekem rendszeresen szemrehányást tett, hogy nem kellett volna a kárpótlásba belevágnunk – büszke volt a földszerzésre. Amikor a jórészt bozótos, elhanyagolt, de mintegy másfél kilométer átmérőjű hatalmas földterületet megnéztük, elégedetten jegyezte meg: – Fiam, hogy örülne nagyapád, ha ezt megérte volna!
Azok az évek – 1992-93-at írtunk – egyúttal a mezőgazdaság mélypontját is jelentették. Összeomlott a szovjet birodalmi piac, fizetésképtelenné váltak a konzervgyárak, a hűtőházak, egymás után zártak be a vágóhidak. Herencsényben majd minden család foglalkozott uborka- vagy sárgarépa-termesztéssel, a kertekben málna- és ribizkeültetvények díszlettek. Ezek termeltetésében egyaránt részt vett a cserhátsurányi téesz és a magyarnándori székhelyű áfész is. Az emberek általában elégedettek voltak a szolgáltatásaikkal.
Ennek tulajdonítható, hogy a kitartóbbak még a felvásárlói rendszer összeomlása után is termesztettek uborkát, csak amikor két évben egymás után a földeken rothadt el az eladatlan termés, akkor hagyták abba. Időközben kiöregedtek a málna- és ribiszkeültetvények is, ezek helyett viszont már nem telepítettek újat. Később néhány család átállt a burgonyatermesztésre, de az 1996-os túltermelési válság igen súlyos veszteségeket okozott nekik, többen felhagytak ezzel is.
A föld nem hasonlítható egyetlen birtoktárgyhoz sem. Nem csak azért, mert a föld soha nem amortizálódik, nem használódik el, nem esik áldozatul az inflációnak. A föld hatással van a birtokosára, óhatatlanul átformálja gondolkodásmódját. Ezt én sem kerülhettem el. Elért valami lázféle, a szerzés, a birtoklás vágya – amit korábban soha nem éreztem –, de egyfajta tisztelettel vegyülő bizonytalanság is. Amikor bejárom a földeket, ahol gyermekkoromban az elhagyott gyümölcsfákon cseresznyét, barackot kerestem, majd amikor a gondozatlanságba belerokkantak, gombát kutattam alattuk, képtelen vagyok felfogni, hogy az enyém. Maga a változás is hihetetlen gyorsasággal és hegyomlásszerűen zajlott le.
Még 1990 tavaszán gyümölcsfákat metszettem a kertben. Észrevettem, hogy hatalmas füstfelhő gomolyog a falu másik felén. Hamarosan több kilométeres területen égett az elbozótosodott legelő, majd a távolabbi erdőrészek is. Köztük egy néhány hektáros fenyves is lángra kapott. Több tűzoltóautó érkezett, de a falubeliek is mentek oltani a tüzet, vagy talán csak nézelődni. Nekem viszont sietnem kellett vissza Pestre, nem értem rá segíteni. Két évvel később a kárpótlás révén, a félig leégett fenyves is a miénk lett. Akkor jutott eszembe, hogy annak idején milyen közömbösen szemléltem pusztulását, pedig a mi erdőnk égett.
A rendszerváltás tehát olyan fordulatokat hozott sok ember életében, amit még álmában sem remélt. Persze leginkább azokéban, akik felkészültek rá. Agrárújságíróként már a rendszerváltás előtt foglalkoztam a nyugat-európai föld- és tulajdonviszonyokkal. Tudtam, hogy Németországban egy hektár föld ára százezer márka, Ausztriában pedig 300-400 ezer schilling. Akkor tanultam meg, hogy a föld már inkább értékőrző, mint értékteremtő. Ezek az előtanulmányok közrejátszottak abban, hogy a kárpótlás lehetőségével éltem, mégpedig elsőként a faluban.
A föld – mint már utaltam rá – átalakította a gondolkodásomat. Mindennap foglalkoztat, hogy mit kellene tennem a szinte átláthatatlanul nagy területtel. Amikor megpróbálom bejárni, megismerni, órák múlva döbbenek rá, hogy csak egy szegletét láttam. Bár a terület telekkönyv szerint az enyém, valójában soha nem leszek a gazdája. A hegyoldalon pompázó magyar szegfű semmivel nem virágzik szebben nekem, mint másnak, és a halálom óráján kétségbe esve fogok rádöbbenni, hogy nem ilyen kincseket kellett volna gyűjtenem.
De a föld számomra nem csak lelkiismeret furdalást okoz, hasznot is hozott. Nem anyagit, többet annál. Szemléletváltozásra késztetett. Rájöttem, hogy agrárújságíróként teljesen urbánus módon foglalkoztam a mezőgazdasággal. A közgazdász szemüvegén keresztül néztem, miközben az agráriumot csak emberi oldalról lehet megérteni. Ezért nem jut közös nevezőre a gazdálkodásra vágyó és a bankár, a kereskedő és a hivatalnok.
A közgazdasági kategóriák – birtoknagyság, ráfordítás, jövedelmezőség – a gazda számára nem mondanak semmit, vagy ha igen, akkor azonnal fel kellene hagynia a gazdálkodással. Esetleg olyan lehetetlen vetésforgót vagy állattartási tervet kellene megvalósítania, ami az élővilágban alkalmazhatatlan. A gazdálkodás ugyanis különféle tevékenységek harmonikus egymáshoz igazodását is jelenti. Mivel a mezőgazdaságot körülbelül húsz éve méltatlanul elhanyagolja a kormányzat, ez a harmonikus egyensúly megbomlott. Eltűntek az állatok, elbozótosodtak a legelők, az országon átutazó emiatt érzi úgy, hogy Kelet-Európára a természet kulturálatlansága jellemző. Különösen szomorú ez azért, mert a kultúra szó éppen a colese – művelni – kifejezésből származik.
Nógrád megyére különösen jellemzőek ezek az elhanyagoltságból származó tünetek. Régen Herencsényben minden család tartott állatokat, reggelente hatalmas gulya, kecskenyáj és disznókonda vonult a legelőre, majd esténként haza. Ma a faluban egyetlen család foglalkozik tehéntartással, sertést pedig csak hízóként tartanak. Egy kézen meg lehetne számolni az anyakocákat. Kecske viszonylag több van, talán kéttucatnyi. Mindez azonban az egykori állatlétszám századrészét sem teszi ki. A környék falvaiban némiképp élénkebb a termelői kedv, de a híres ipolyvölgyi legelők is jórészt kihasználatlanok. Sajnos, nehéz elképzelni gyökeres változást a gazdálkodásban.
Az első licitálás után némiképp növekedett az érdeklődés a faluban a föld iránt, de korántsem megfelelő mértékben. A község mintegy háromezer hektáros határának közel harmada, az erdők jelentős része az államosításkor a bujáki és az ipolyvidéki erdőgazdasághoz került. A kárpótlási árveréseken, illetve a tagi részaránytulajdonok felvásárlása révén a szántók, legelők nagyobbik fele öt tulajdonos kezébe került. Van egy ötszáz hektárt meghaladó, három kétszáz hektár körüli és egy hetvenhektáros birtok. A tulajdonosok közül egy kivételével senki nem él a faluban.
A falubeliek közül tucatnyian igényeltek néhány hektáros területet, ezeken kukoricát, gabonát termelnek. Mivel állatállomány nincs, takarmányra alig van szükség. A termelőszövetkezetet felszámolták. Gépeivel, eszközeivel, épületeinek egy részével a korábbi menedzsmentre épülő gazdasági társaság próbál boldogulni. Az egykori földterület felén tizedannyi munkaerővel jó szakmai színvonalon dolgoznak.
Régi álmom, hogy egy mintagazdaságot hozzak létre, ahol a Szécsényi Mezőgazdasági Szakközépiskolában és a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen szerzett szaktudásomat, valamint a cserhátsurányi Szabadság Termelőszövetkezetben és a Sörárpa Termesztési Társaságnál gyűjtött tapasztalataimat kamatoztatni tudnám. Szerettem volna a földeket saját elképzeléseim szerint, bérmunkában műveltetni, hiszen gépek, művelőeszközök, magtár nélkül esélyem sincs a Nyugat-Európában virágzó családi gazdaság létrehozására. Eddig a földjeim egy részét az egyetlen talajművelő gépparkkal rendelkező gazdasági társasággal műveltettem, de ez korántsem nevezhető gazdálkodásnak. Már az is siker, ha nem fizetek rá. Az idén egyetlen művelt 25 hektáros táblámat bérbe adtam nekik, azon zabot termesztettek. Korábban saját szakállamra próbálkoztam kukoricával, azt olyan vadkár érte, hogy silóként kellett eladnom a szomszéd téesznek. (Időközben azt is felszámolták.) Másik évben napraforgót vetettem, ott pedig a haszon a bértisztításra és tárolásra ment el.
Maga a gazdálkodás tehát nem hozott sikerélményt számomra. Azokat a szántóterületeket, amelyeket már ugaron szereztem meg, nem tudtam termelésbe vonni, mert oly mértékben elgyomosodtak, hogy semmiféle kultúra sikeres termesztésének nincs esélye. Csak a tarack kiirtása hektáronként meghaladná a húszezer forintot, ami negyven hektár esetében közel egymillió forint. Talán ha az ugarföldek termelésbe vonását támogatná az állam, megpróbálkoznék vele, de a kockázatomat növeli, hogy erősen dombos, gyenge termőképességű talajról van szó. Csak akkor várhatnék némi eredményt, ha minden szempontból optimális az időjárás egész éven át. Ennek azonban kicsi az esélye.
Arra is rá kellett jönnöm, hogy Budapestről nem lehet gazdálkodni. Még úgy sem, ha hétvégéken hazamegyek, és rokonaim, gyerekkori barátaim, ismerőseim nagyobb jóindulattal viseltetnek irántam, mint az idegenekkel szemben. Az emberekben alig leplezett ellenszenv él a nagy földtulajdonosokkal szemben, amit én teljes mértékben meg is értek. Az idén ismét meggyulladt a fenyvesünk maradéka, illetve a friss telepítésű csemetés, de senki nem jött segíteni oltani.
A leglelkesebb gazdálkodó egy fővárosi asszony, aki annak idején hónapokig kereste, hogy melyik faluban volt a nagyapja birtoka. Most traktort vásárolt, akolt épít, de a felfogadott munkásai, néhány kivételtől eltekintve, kurucos tettnek tartották rendszeres megrövidítését. Eladták a traktorból az üzemanyagot, saját zsebre szántottak... stb. A közelmúltban a távoli Nyírségből fogadott egy mindenest, aki értesüléseim szerint szorgalmasan és becsületesen végzi munkáját.
Mivel rokonaim, ismerőseim révén érzékelem ezt a mentalitást, addig nem merek belevágni a hosszú távú elképzeléseim megvalósításába, amíg megfelelő bizalmi embert nem találok. Természetesen, vannak ilyenek, de úgy látszik, hogy számukra én nem vagyok eléggé bizalomgerjesztő. Sajnos a rendszerváltozást követő munkanélküliség Nógrádot erősen sújtotta. A munkanélküliség tekintetében a megyék „rangsorában Szabolcs-Szatmár-Bereg után a kétes második helyet foglalja el. Ez azt jelenti, hogy száz munkaképes közül tizenhétnek nincs munkahelye. Ez az arány Belső-Nógrádban még rosszabb, talán a negyven százalékot is eléri. Ennek ellenére napszámost alig lehet kapni, miközben a kocsma környékén tucatnyi ember lézeng. Rejtély, hogy egyes családok évek óta miként élhetnek havi húszezer forintból. Valószínűleg a kert és a baromfiudvar, valamint az asszonyokban lévő akaraterő az, ami a jövedelmeknél sokkal jobb életvitelt biztosít számukra. Persze sok a lecsúszott család is.
A lakosság, látva a kilátástalan helyzetet, elégedetlen az önkormányzattal is, a krízis orvoslására azonban egyértelműen kevés a helyi erő. Ehhez mindenképpen állami támogatásra lenne szükség, munkahelyek teremtésére. A föld egy része méltatlan kezekbe került, a legnagyobb területtel rendelkező nagyvállalkozó elhagyta a falut, utána üres szarvasmarhatelep, felszámolt furnérüzem és több száz hektár műveletlen föld maradt. A munkájával azonban nem dicsekedhet a többi nagy földtulajdonos sem, magamat is beleértve. A téesz helyén létrejött gazdasági társaság is csak tucatnyi embernek ad munkát, a földek után pedig aranykoronánként néhány kiló búzával fizet. Persze sokkal többet nem is fizethet, hiszen a gyenge földeken könnyen veszteségbe szaladhat a gazdálkodás. Azok megélhetését is veszélyeztetnék, akiknek még munkát tudnak adni.
Mindezek ellenére nem adtam fel, hogy egyszer önálló gazdaságom legyen, ahová öregkoromra megtérhetek. Szeretném, ha a növénytermesztés szakszerű vetésváltásban történne, és ahhoz mintaszerű állattenyésztés kapcsolódna. Erre hajlandó vagyok újságíró jövedelmemet rááldozni, ám ekkora területhez tízmilliós nagyságú beruházásra lenne szükség. Ez csak komoly állami segítséggel lehetséges, viszonylag alacsony kockázat mellett. Terveim lelkesítenek, különösen Budapestről nézve reménytkeltőek. Mindezek ellenére gyakran felvetődik bennem a kérdés, igaza van-e Cicerónak?



« vissza