Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Egy "farkasember" színeváltozásai - A zsidó- és magyarkép Emil Ciorannál

Kérdés: indokolt-e Cioran esetében zsidó-, magyar- és németképet feltételezni? Nem lenne-e pontosabb azt vizsgálni, hogy zsidók, magyarok, németek milyen helyet foglalnak el, vagy milyen szerepet játszanak Cioran világlátásában? A kép fogalma a kultúrmorfológiai spekulációkban megfelel annak, hogy minden népnek lehet valami ősformája. A fiatal Hitler-szimpatizáns és legionárius Cioran egyértelműen így viszonyult a világhoz. A kamaszkorból kinövő gondolkodó már kerülte a tipológiát, gyakorlati tapasztalatait állította előtérbe. És mosakodhatott: a kérdésre, hogy ifjúkorában közel állt-e a Vasgárdához, így válaszolt: „Igen. De nem az eszméi érdekeltek, inkább a lelkesedése. Ez teremtett köztük és köztem valamiféle kapcsolatot. Végül is patológiai história. Mert az én kultúrám és elképzeléseim teljesen különböztek az övéiktől.” Ebből minden igaz, de a legionárius antropológia és az ő antropológiájának a közös vonásairól hallgatott, és arról is, hogy részt vett a legionárius felkelésben. A kérdésre, hogy a tagadásnak van-e logikus következménye, a válasz: „Egyáltalán nem, mert én, a papfiú, a bukaresti zsidó világkongresszus minden ülésén ott voltam, én, az egyetlen nem zsidó. Elbűvölt. Ez természetem másik oldala.” Azt azonban elfelejtette, hogy virulens antiszemita részeket írt politikai könyvében. A kérdésre, hogy a nácizmus vonzásába került-e, a válasz: nem. Majd miután egy kis idézetet olvastak a fejére, azzal vágta ki magát, hogy a németek érdekelték, és nem a nácik. A történelem nem értékrendszer. Álláspontja mindig esztétikai volt és nem politikai. A németek – szerinte – megőrülnek az elvekért, nem képesek kételkedni, semmi érzékük az árnyalatok iránt, ez a tragédiájuk.[1] És ki tagadná, mennyi bölcsesség van ebben, miközben elfelejtette Hitlert dicsőítő cikkeit. Nem véletlenül hangsúlyozta 1973-as, első tv-interjújában, hogy írásaiért semmiféle felelősséget sohasem vállalt.[2] Ambíciója: „magángondolkodó, Jób epigonja. Ha valakinek, akkor Jóbnak voltam a tanítványa.[…] Magamnak írok. És ez a felelőtlenség, mint kiderült, az én esélyem.”[3] Ezek után mélyen igaz: „Semmit se vettem komolyan. Az egyetlen dolog, amit komolyan vettem: konfliktusom a világgal.” Ez pedig a rossz közérzet a létben.
A mindennapi életben sem vállal felelősséget semmiért. Nem érdeklik egy mondat, egy aforizma lehetséges következményei, szabadnak érzi magát minden morális kategóriától. „Ezért nem lehet megítélni az én csatlakozásaimat és tagadásaimat e kategóriák szerint.” Mert óriási részvétet érez minden létező iránt, beleértve az embert, és „csak sajnálni lehet, miután itt az ideje, hogy eltűnjék”. Nincs haladás, „azért vagyunk itt, hogy kínozzuk kimeríthetetlen illúziókkal”.[4]
Kérdés, hogy azok a képzetek, amelyeket különböző népekről és azok fiairól kialakított, milyen illúziók voltak. És ezeket miként alakították immár párizsi tapasztalatai?
Cioran az 1950-es évek dereka felé megírta a maga hitvallását, A magányosok népe című esszéjét, amely olyan kollektív portré a zsidóságról, amelyet olasz és amerikai zsinagógákban is felolvastak.[5] Mindazt a negatívumot, amelyet korábban a Romániaszíneváltozásában leírt, most pozitívumba fordította át. Ezt fel lehet neki róni,[6] és akár képmutatónak nevezni,[7] sőt, filoszemitizmusát egyenesen veszélyesnek nevezni, mert jellege teljesen esztétikai.[8] A lélekbúvár is úgy nyilatkozott, hogy amit Cioran a zsidókról írt, nem őszinte, a túlélés szüksége diktálta.[9] Csodálója, Susan Sontag, éppen az ő amerikai kötetéhez írt előszóban ezt az esszét meglepően felületesnek minősítette.[10] Cioran ezért okkal neheztelt, úgy érezte, hogy Sontagnak nem tetszett az esszé, és ezért kapta ezt a minősítést, holott amit a zsidókról írt, éveken keresztül hordta ki magában.[11] Jóvá akarta tenni korábbi antiszemita eszmefuttatását. Ez és az antiszemitizmus vádja élete végéig nyomasztotta.
Hajlott a tipológiákban való gondolkodásra, miközben erre személyes élményei rá-rácáfoltak. Antiszemitizmusát is az őt segítő zsidó barátok hatására vetkezte le. Amikor élete vége felé egyik zsidó ismerőse meglátogatta a kórházban, szaggatottan nyögte ki, hogy „nem vagyok antiszemita”.[12] Holott kétségtelen, egész sor antiszemita klisét bedolgozott írásaiba. Igaz, azért is, hogy filoszemitizmusát azok ellenpontozásával nyomatékosítsa – véli az, aki Cioran őszintesége mellett tör lándzsát és a változást a zsidók megítélésében 1942–44-re teszi, azzal a tragikus fejleménnyel összekötve, hogy Cioran a romániai zsidó származású Benjamin Fondane-nal is barátkozott, amikor pedig letartóztatták, megpróbált közbenjárni az érdekében, de hiába. Bár állítólag elérték, hogy Fondane-t ne hurcolják el, a nővére nem kapott mentességet, és ezért ő is vele ment a halálba.[13] A legsúlyosabb érv Cioran őszintesége mellett az, hogy A magányosoknépébe már magát is beleírta, sőt magáról is írta. „Embernek lenni dráma, zsidónak egy másik. A zsidó privilégiuma, kétszer is megéli sorsunkat.”
Cioran a maga emberségét és románságát élte meg ilyen kettős drámának. A zsidónak „az exodus a bizonyossága, abban van otthon”. Cioran is állandóan költözött, és útra készen állt, transzhumáló pásztorokhoz hasonlították román ismerősei.[14] „A legintoleránsabb és legüldözöttebb nép a legszorosabban egyesíti az univerzalizmust a legszigorúbb partikularizmussal.” Ez a Románia színeváltozásának – ciorani – román népe. A zsidók legnagyobb hőstette a kereszténység elvetése – fejtegette Cioran, aki maga is ezt tette, és a Krisztust megfeszíttető főpapokkal értett egyet, valamint Júdással, megvetve annak lelkiismeret-furdalását. „A szó számukra menekülés, a barátságosság önvédelem.” Ha valami, ez Cioranra illik, és részben a következők is: „Hatékonyak, mint a fermentum és a vírus, elbűvölnek és kínos érzéssel töltenek el. Reakciónk velük szemben a zavar: hogyan viselkedjünk velük szemben, amikor ők egyszerre helyezik el magukat alánk és fölénk, mindig olyan szinten, ami sohasem a miénk? Innen a tragikus, elkerülhetetlen félreértés, amiért senki sem felelős. Milyen lelkiismeret-furdalásuk lehet, amikor a mi jelentéktelenségünkre tekintenek. Soha senki sem fejtheti meg a megfejthetetlen helyzetet, amelyben együtt vagyunk. Siessünk a segítségükre? Semmit sem kínálhatunk nekik. És, amit ők kínálhatnak, meghalad minket.” Ez a fejtegetés az antiszemita világból jött ember önmarcangolása is. Az is, hogy a Kabala titkának zsidóit és a haladás zsidóit egyazon entitásnak tételezte: „»A haladás« eszméjével tisztánlátásuk bomlasztó következményei ellen küzdenek, ez az eszme kitervelt menekülésük, erőltetett mitológiájuk.” Németországi tapasztalat: „A németek megvalósult álmukat gyűlölik a zsidóban, az egyetemességet, amelyet ők sohasem tudtak elérni.” A „zsidó eposz” folyamán ez a törzs „nem szűnik meg ultimátummal fenyegetni Istenét” – mint Cioran tette. „A zsidók hajlama az utópiára jövőbe vetített emlék, eszménnyé konvertált maradvány. Ez az ő osztályrészük, amikor a Paradicsomba akarnak eljutni, a Panaszfalba ütköznek.”[15] Mindez lehet irónia, de az egész emberi nemnek szóló. Ő pedig így vezekelt azért, amit korábban írt.
Cioran, az egykori szuperantiszemita most már-már szuperzsidóként írt újabb és újabb vádiratot minden ideológia és ideológus ellen. Magát olykor „metafizikailag zsidó”-nak[16] vagy „bolygó gój”-nak nevezte a bolygó zsidó analógiájára.[17] Kvázi-zsidó sorsot vindikált magának. „A zsidók nem nép, hanem sors.”[18] Miután elolvasott egy könyvet Treblinkáról, az alig elképzelhető rémálomról, megjegyezte: „Minden más népnek története van, a zsidóknak sorsa.”[19] Egyenruha-fóbiája volt, és ez mindig kiújult, ha a rendőrségen kellett jelentkeznie. Márpedig évente kellett, méghozzá az egyik külvárosban.[20] És egyik ilyen alkalommal ki is fakadt: „Mennyire megértem a zsidókat! Mindig az állam perifériáján élni! Az ő drámájuk az én drámám.”[21] És ezt akkor hihette is. Némileg így járt el nem egy harcos antiszemita kortársa. Például Céline, aki véresszájú rasszista zsidóüldözőből már-már üldözött kvázi-zsidóvá próbálta magát transzfigurálni a világ előtt, miközben meghittebb körben olykor még a nem is nagyon kódolt antiszemita nyelvet használta. Igaz, Ciorannak könnyebb volt, mert nem jelentett fel senkit a német megszállás alatt, nem is ragadta magával olyan mélyre a rasszizmus örvénye, mint Céline-t.[22] Cioran meg is jegyezte magának, hogy Céline – akiben éppen az őt is gyötrő álmatlanság miatt sorstársat látott – hibája nem abban rejlik, hogy írt a zsidók ellen és mellett, hanem abban, hogy csak ellenük írt.[23]
Ciorant tapasztalatai is vezeklésre ösztönözték. El is mesélte: „Nagyon sok rendkívül érdekes zsidót ismertem, az emberi kapcsolatokban ezek a legintelligensebbek, legkiszámíthatatlanabbak és a legnagylelkűbbek. Amikor Franciaországba jöttem, zsidók voltak az egyetlenek, akik érdeklődést tanúsítottak irántam, és érdeklődtek, hogy miként tudok megélni. 1937-ben magyar zsidó politikai menekültekkel éltem.”[24] Aztán a háború után egy romániai zsidó rendszeresen megvendégelte,[25] és erre, nagy szüksége volt, mert krumplin élt, és felkopott volna az álla, ha nem hívják meg, és a vendéglátást csevegéssel próbálta kiérdemelni.[26] Közben emésztette a múlt. „Jobban megértem magam a román zsidókkal, mint a »tulajdonképpeni« románokkal. Így volt ez, 35 éve, az Iron Guard okozta félreértés előtt. A zsidókkal minden komplexebb, drámaibb és titokzatosabb, mint ezekkel a balsorsukba ragadt pásztorokkal és parasztokkal.”[27] Paul Celan azonban, aki A bomlás kézikönyvét németre fordította, gyanakodott. 1959-ben fel is jegyezte magának: „C[ioran] változatlan, homályos, hazug, gyanús”, aztán amikor egyik romániai irodalomtörténész felvilágosította Cioran múltjáról, úgy érezte, hogy becsapta,[28] bár hálás is volt román barátjának, mert bátorította, vállaljon némettanári állást az egyetemen. Cioran egyébként óvatos volt, tartott Celantól, félt az ingerlékenységétől.[29] Nyilván tapintatosan nem mondott olyasmit, amit meghittebb baráti körben. Ezek ellenpontozzák az önpátosszal is áthatott kollektív zsidóportrét és egyben ki is egészítik. „Az antiszemitizmus alapvető oka: a zsidók túl sokat beszéltetnek magukról, túl jelen vannak, nem feledtetik magukat, legalább taktikából, ügyességből megtehetnék. [...] Mérhetetlen büszkeségük tehetségüknek a váltságdíja. Éppen a mértéktelenség az, ami közös bennük a németekkel.” Példa erre Freud, aki a pszichoanalízissel színlelt vallást alapított, melyben az analitikus helyettesíti a gyóntatót.[30] Ebben a megjegyzésben van némi szolidáris aggodalom, és némi fölényeskedés, hiszen azoknál, akiket maga fölé emelt, jobban tudja, mit kellene tenni. Olykor a zsidókat úgy faragja, hogy a románoknak is fájjon: „Aki velünk kapcsolatba került, frivol lett, még a zsidóink is. Sterilizáltuk őket, miattunk elvesztették géniuszukat, főleg vallásos géniuszukat. Nincsenek nálunk csodarabbik, nincs haszidizmus.”[31] Továbbá: „Majdnem úgy gyűlölöm a honfitársaimat, mint Simone Weil [aki katolizált] a [volt] hitsorsosait. Természetesen nem ugyanabból a megfontolásból. Mert az én honfitársaim, és ezt meg kell mondani, nem képviselnek semmit, ők semmi. Nem lehet őket megvádolni azokért az értékekért, amelyeket védenek, mert nem védenek semmit.” De „sikerült nekik az az erőpróba, melynek eredményeképpen a zsidókat nálunk felületessé tették”. És bár Romániában a zsidók szellemi színvonala magasabb a románokénál, ott egy Kafka elképzelhetetlen, a környezet, dilettáns, vulgárisan szkeptikus újságíróvá tette volna.[32] Végül is: „Minden nép átkozott. A zsidó nép átkozottabb, mint a többi. A román zsidó románellenes, az amerikai Amerika-ellenes, és így tovább. De a francia zsidó nem franciaellenes. Nem mer az lenni.[...] Franciaországnak monopóliuma van – vagy inkább volt – a presztízsre. Olyan maga számára kedvező előítéletet alakított ki, amelyből mindenki profitálni akar.”[33] Olykor van az ilyesmiben némi öncélú szellemeskedés, és ez súrolja az antiszemitizmus határát: „A cionizmus – írta egyik osztrák barátjának – nagyszerű eszme. De mindenki boldogabb lenne, elsősorban a zsidók, ha csak eszme maradt volna. Izrael felébresztette az arabokat történelmi álmukból. Tévedés – súlyos következményekkel.”[34] És bár már aberrációnak minősítette a keresztény mitológiát,[35] őrültségnek tartotta, hogy a zsidók nem fogadták el a kereszténységet, hanem továbbra is ragaszkodtak identitásukhoz, de Himmler találmánya – Auschwitz – „elfogadhatatlan – mondta –, bármekkora is volt a zsidók őrültsége”.[36] Igaz, ebben az érvelésben némileg a zsidók hibáztatása is benne rejlik, és jellegzetes leegyszerűsítés Himmlerben a keresztény intolerancia hordozóját látni, hiszen ő és bandája a kereszténységgel is, mint zsidó termékkel is le akart számolni. Ugyanakkor az, amit zsidónak neveztek, olyan sokszínű valóság volt, amelyet a radikális antiszemita rasszizmus homogenizált. Ezért bölcsebb, amikor csak annyit jegyzett fel: „Zsidók és keresztények – kétezer éves félreértés.”[37] Ebben felsejlik a tragédia, és az a fájdalom is, ahogy mindezt tudomásul vette.
Olykor jól elszórakozott zsidó barátain. Egyik öngyilkos akart lenni, és felhívta Ciorant, aki megkérte, várjon vele, amíg odaér, és mire odaért, az öngyilkosjelölt már szépen elszunyókált. Zsidó vicceket is mesélt, aztán megjegyezte, „olyanok vagyunk, mint a szolgák, akik kinevetik uraikat”.[38] Hitt a zsidó világuralomban? Olykor biztos. Nem minden vonatkozásban tudott kilépni a 20. század első feléből. De a maga módján megpróbálta. Sokáig gyűlölte Lucien Goldmannt, mert elterjesztette, hogy legionárius volt, és ezért nem kapott állást az egyik kutatóintézetben, viszont végül kibékültek, és mindenki jól járt, az író, az olvasó, és a kutatóintézet is.[39] A Securitate próbálta visszarángatni Ciorant az antiszemita mitológiába és a maga céljaira használni. 1988-ban a nyakára küldtek egy ügynököt, aki később kiadta az „interjút”, amelyben sok mindent emlékezetből idézett fel, más szóval utólag találta ki, többek között ezt is: „Ne beszéljünk eszményekről, hanem saját identitásunkat építsük fel (…) És még valami, ami fontos: oldjuk meg a második világháborúbeli zsidók kérdését. Itt az idő, hogy hangosan kimondjuk, nem voltunk barbárok. Segítettük a zsidókat, hogy ne tizedeljék meg őket. Írjunk könyveket, vegyük fel a kapcsolatot azokkal, akik minket gyaláznak ebben a kérdésben. A zsidók tartoznak nekünk. De nem kérünk tőlük semmit. Ismerjék el az igazságot. Ha megértik a 40-es évek Romániájának helyzetét, emelt fővel állhatunk ki. Ha nem, akkor állandóan szörnyű hatásokkal kulpabilizálnak bennünket.”[40] Feltehetően ugyanez a riporter vagy másik hasonszőrű alak hosszan, hogy amikor elmondta: az 1950-es években jobb volt magyarnak, zsidónak, cigánynak vagy lipovánnak lenni, mint románnak, a házigazda nem reagált, és egyébként is visszafogott volt.[41] Megbízhatóbb 1991-es interjúkötetben zsidókat nem is nagyon említettek.[42] Kerülték a témát.
A zsidókkal kapcsolatos képzetek összefonódtak a magyarokkal kapcsolatos képzetekkel; a zsidókomplexusok összefonódtak a magyarkomplexusokkal. Ciorant a ’60-as években aggasztotta, hogy az amerikai magyar revizionizmus és a cionizmus szövetkezik, tartott az amerikai magyar zsidóktól.[43] Aztán 1982-ben a korábban magyar veszéllyel példálózó már olyasmit mondott, hogy a romániai magyarok helyzete annyira rossz, hogy Erdélyt Magyarországhoz csatolják szovjet és amerikai beleegyezéssel. Sőt, amikor „a forrás” – értsd: a besúgó – 1940-et emlegette, akkor „azt válaszolta, hogy Erdély esetleges Magyarországhoz csatolása lenne a legjobb megoldás az itteni román lakosság számára is, hiszen a magyarok két-három év alatt rendbe tennék a gazdaságot és emelkedne az életszínvonal”. Emellett „az Erdéllyel kapcsolatos hazafiúi állásponttal szemben nagyon hidegnek bizonyult, mondván, hogy a magyaroknak nagyszerű vezetőjük van, és Magyarországnak ilyen módon sikerült sokkal magasabb életszínvonalat biztosítania”.[44] Nem kétséges, a jelentők maguk is üzenni akartak. Cioran is, de ez egyben jelzi, magyarképe is állandó változásban volt. Osztrák barátjának pedig azt írta, boldog lehet, hogy „Magyarországgal közvetlen kapcsolatban élhet. Mindig irigyeltem ezt az országot, elbűvölt” – 1987-ben.[45] 1989-ben, amikor egyik barátja beszámolt magyarországi útjáról, valósággal ujjongott: „tudd meg, magyar vagyok”, Clemenceau-t okolta Erdély elcsatolásáért, miközben élettársa csak ámult, hiszen korábban arról beszélt neki, hogy a románoknak mint többségi népnek joguk volt Erdélyre.[46]
Románia színeváltozásában Magyarország az ellenpélda, az önmeghatározás kelléke. „Az az ország, amely csak etnikai eredetiségének fejlődésében tetszeleg, nem játszhat aktív szerepet a történelemben. Ezen az úton pittoreszk és érdekes országgá lehet válni, mint például Magyarország, de nem nemzetté, és semmiképpen sem nagyhatalommá. Magyarországról csak azért emlékezik meg a história, mert makacsul ragaszkodott régi jellegzetességeihez. Eredeti ország, de történeti szempontból sikertelen.”[47] A nagyvilágon csak a külpolitikában agresszív országot veszik számításba. A Balkán nem földrajzi, hanem szellemi periféria: „értelmetlen hánykolódás, önmagába zárt dinamizmus, szánalmas meddőség”. Bulgária, Jugoszlávia, Görögország, Románia közül egyedül ez utóbbinak lehet olyan jövője, amely „nagyszabású eredeti jelenséget” tartogat. A többi kis országgal szemben Románia többlete: „elégedetlen öntudata, amelynek önnön érvényét nem mélysége, hanem tartóssága biztosítja”. Szerbia nagyobb katonai erőt tud felmutatni, Bulgária több offenzív primitivitást, Magyarország több szenvedélyt, Csehszlovákia több civilizációt, de átlagpolgáraikat nem fűti a messianizmus, nem tekintik magukat lényegileg másnak. Ezzel szemben: „Az utolsó román állampolgár is állandó tiltakozásban él.” Ha ez a tiltakozás kisszerű, akkor nem lehet kollektív fellángolás és lázadás alapja. „Románia döntő és létét meghatározó jövőbeni nagy politikai tett nélkül számomra szörnyűség, a történelem aljassága, rossz tréfa.” Rehabilitálnia kell ezt az európai perifériát. „Szégyelljük magunkat a jövőben, hogy egy ilyen közösséghez tartoztunk és a múltunk legyen egyedüli szégyenünk.”
Ha Magyarország ma nagyobb politikai kapacitásról tesz tanúságot, mint Románia – hiszen politikájának pozitív oldalát követelésekben és fenyegetésben juttatja kifejezésre –, nem kell felednünk, hogy ez az ultrareakciós ország képtelen nagy politikai megújulásra, és csak megvetően tekinthetünk egy olyan ország jövőjére, amely néhány százados uralom után oly üres, hogy ezer esztendő sem volt elég nagy történelmi eszme, messianisztikus tudat, felforgató vízió kialakítására. A turanizmus fordított messianizmus. A magyaroknak semmi értelme sincs e világon, ha pedig elvonatkoztat az ember a magyar nőktől és a cigányzenétől, akkor nem is volt.”
Cioran persze nem titkolja, hogy mint román, nehezen tud objektív lenni a környező népekkel szemben. „Mind uralkodtak rajtunk, akár egy egész korszak folyamán, akár csak néhány pillanatra. Szégyenünk annál nagyobb, hogy szinte lehetetlen valamiféle mentséget kitalálni. Innen az értetlenség és megvetés e népekkel szemben.” Nem tagadja: „A magyar léleknek sok mozzanata végtelen szimpátiát kelt bennem; képtelen vagyok viszont a magyar néphez és történelméhez a legkisebb vonzalomra. Néhány éve, amikor Budapesten megpillantottam az utcai rendőr őrmestert, beleremegtem abba, hogy annak bajusza ezer éven át Erdély fölé nyúlt, és e szomorú jelenségben megértettem, hogy nekünk, románoknak miért nincs küldetésünk e világon.” Igaz, a magyarok, ha részt is vettek az európai fejleményekben, sohasem tették ezt őszintén. Cioran számára a kultúrák eredeti szubsztanciájáról szóló spengleri elméletet igazolják a magyarok. A kulturális formák mögött megőrizték az eredeti kezdeti lüktetést. „Túl sok vér van a magyar szellemben ahhoz, hogy Magyarország más legyen, mint lélek.” Gondolati téren semmi eredetit nem mutatott fel, a kultúrába nem vitt stílust. „Különben a magyarok nem azért telepedtek le a pannón síkságon, hogy gondolkozzanak, hanem azért, hogy énekeljenek és igyanak. És ez sikerült.” Akartak ugyan történelmet csinálni, de ez már nem sikerült. Csak városokra és mulatságokra tellett. A nyugati értékeket nem értették. Katolikus buzgalmuk turanizmus. „A román nép természetesebb a történelemben. Ha mi a magyarok életfeltételei közepette éltünk volna, kétségtelen, többet alkottunk volna.” Nevetséges és felháborító, hogy a magyarok imperialista eszméket melengettek. Uralmi törekvéseiket csak az alávetett népek tehetetlensége igazolja. „Senki nem mossa le a szégyent, hogy ezer éven át a magyarok alávetettek minket. Az ókirályság történelmi szégyene kisebbnek látszik. Talán jobb volt a törökök alatt.” Egyébként mi marad a magyarokból? A nők kétségtelen. De főleg a zenéjük. „Az utolsó ítéletkor a magyaroknak csak egy cigánybandát kell küldeniük, és magyarázat nélkül beveszik őket a paradicsomba.” A magyar zenéből áradó szomorúság ragadta meg Ciorant. „Praekulturális varázsa, az egyszerű eszközök, a cifrázás hiánya a vér unalmát fejezi ki. Biológiai melankólia, stilizálatlan, de hullámzásait az anyag luxusa igazolja.” Bachot hallva, az ember azt hiszi, az égben temették el. A magyar zene hallatán viszont csak a síró fűzfák alatt van értelme a halálnak. Ha Schumann már nem, akkor a pusztai zene kielégíti az ember szomorúságigényét. A Magyarországot imádó Erzsébet királynőt idézi mindez, aki szerint vannak e világon még síró fűzfák is az emberi egoizmuson kívül. Megerősíti ezt még a magyar kocsma látványa. A magyarok őrzik nomád ösztöneiket. Az egyetlen nép, amely még tud bőgni. „Az üvöltés fejezi ki a térrel szembeni kétségbeesést. Ezért, ha egyedül van az ember a hegytetőn vagy a síkon, az üvöltés az egyetlen válasz a hatalmasság kísértésére. Minden megvetésem azoké, akik a magányban nem tudnak megtérni ösztöneikhez. A természet, akár az emberek, megbolondítanak, amaz a végtelenjével, emezek pedig laposságukkal.”
A magyar siránkozások forrása az ösztön szomorúsága. A tér mohó igénye elégül ki a monoton hosszú dallamokban, amelyek automatikusan végtelen tér reprezentációját keltik. […] A magyarok conquistador nép, amely odajutott, hogy disznókat hizlal. Példátlanul félrecsúsztak.”
A magyarok iránti „nagyon természetes nemzeti gyűlölet” mellett Cioran még némi gyöngédséget érez a magyar nép iránt. „Politikai érzék teljes hiányában az egyik legmesterségesebb államalakulatot hozta létre. Együttműködtek az osztrákokkal, mivel ezek léte sem bírt érvényes értelemmel.”
Magyarország megérdemli ma a sorsát. Megérdemelte, hogy még annál [a méltányosnál] is több területet veszítsen el, csak azért, hogy útjukra bocsássa azokat a végtelenül szívszaggató irredenta dallamokat, amelyekkel sohasem fog semmit sem visszahódítani.”
Magyarország léte történelmi kaland és pittoreszk kérdés. Vajon nem azért maradt Európában egyetlen feudális szerkezetű országként, hogy a történelmi táj sokszínűségének esztétikai szükségszerűségéből kifolyóan meghosszabbítson egy anakronizmust? Magyarország ma csak esztétikailag igazolható. Amikor minket üldözött, akkor sem volt több. Zsarnokságuk számunkra szégyen, nem nekik. Mit terjesztett el Magyarország szerte a világban? Cigányokat és nőket. És románokat, akik félnek a magyaroktól.”
Magyarországhoz haszontalansága köt, politikai sorsának komolytalansága, lelkének örök keserűsége. Jó, ha vannak köztünk olyan népek, amelyek nem tudnak kilépni önmagukból, eredeti helyzetük örök foglyai.”
Jugoszlávia, Bulgária, Görögország, Magyarország, Csehszlovákia, Ausztria és Lengyelország nem képviselnek történeti eszmét. „Románia gyakorlatilag csak Oroszországgal és Németországgal szomszédos.”[48]
Az összkép negatív, de pozitív árnyalatokkal, sőt némi empátiával. És ebben a képben ott rejlik a ciorani román frusztráció és feldolgozásának/áthárításának dialektikája is. Benne vannak azok a mozzanatok, amelyek magyarképében később már inkább pozitív árnyalatokban jelennek meg. Az alkalmat az 1956-os magyar forradalom hozta meg, és az, hogy a régi barát levélben tudakolta meg tőle, hogy vajon továbbra is ragaszkodik „kis nyugati szomszédunkkal szembeni előítéleteihez”. A válasz a francia esszé remeke.[49] A színeváltozás-könyv színeváltozása, de onnan áthozott elemekkel, miközben legionárius múltját felidézte és átírta – magát „kérlelhetetlen liberálisnak” minősítve, ami a múltat és a jelent egyaránt illeti. Így kellő frivolsággal – és kellő távolságból, kellő önkritikával – idézhette fel a vasgárdista múltat, bölcsen kerülte a jelzőt, mindent esztétikai élménnyé alakított át, miközben a fasizmus kórrajzát vázolta fel. Szólt arról, hogy mindketten elvetették „a demokrácia babonáit”, ő pedig, mint fiatal, csak saját igazságait fogadhatta el, a pártok küzdelmeiben is csak a másik megsemmisítésének célját láthatta, a parlamentáris rendszert az emberiség szégyenének tekintette, és az ezt felszámolni akaró rendszerek „csak szépeknek” tűnhettek, egyetlen istenséget ismert csak el, az Életet. Ez pedig azt jelenti, hogy az ember másokat elutasít, a szabadságot csak magának akarja, nem terjeszti ki másra. A fiatalokat nem vonzza a tolerancia, „korszakunk” viszont a fiatalok kultuszának köszönheti „véres jellegét”, hiszen „adjátok meg nekik a gyilkosság reményét vagy alkalmát, vakon követni fognak”. És így szabadon idézhette fel saját „verbális demenciá”-ját, azt, hogy önfeledten követelte a negyven év fölöttiek kiirtását, és ezzel csak azt juttatta kifejezésre, „amit minden hazáját szerető ember szíve mélyén óhajt: honfitársai felének a megsemmisítését”. Mindezt a gyilkos ösztönt saját „bestiális szomorúságából” vezette le, ezzel magyarázta farkaséhoz hasonló lelkét, és hogy az egész öngyónás még valószerűtlenebb legyen, a legboldogabb farkasembernek minősítette hajdani önmagát, amelyet magyarélményével erősített meg. Noicát is ez izgatta, és kimondatlanul is nyilván az, miként lehet, hogy a nemzedéke által megvetett magyarok fellázadtak a szovjet kommunizmus ellen, míg a felsőbbrendűnek tartott románok meghúzzák magukat. Cioran a legionárius múltidézéssel is e kérdésre adott válaszát készítette elő:
Ön, aki a Kárpátokon túl született, nem ismerhette a magyar csendőrt, erdélyi gyermekkorom rémét. Ha már messziről is észrevettem egyet, elfogott a pánik és menekültem, ő volt az idegen, az ellenség, gyűlölni azt jelentette, őt gyűlölni. Miatta irtóztam minden magyartól – valóságos magyar szenvedéllyel. Megvallom, akkor, ha érdekeltek. Miután megváltoztak a körülmények, nem volt okom haragudni rájuk. Viszont hosszú ideig, nem tudtam úgy elképzelni az elnyomót, hogy ne idézzem fel fogyatékosságait és erényeit. Ki lázad, ki fog fegyvert? A rabszolga ritkán, szinte mindig a szolgasorba taszított elnyomó. A magyarok közelről ismerik a zsarnokságot, mert páratlan szakértelemmel gyakorolták: a régi Monarchia kisebbségei tanúsíthatják. Mivel a múltban olyan jól játszották az urat, most Közép-Európában az összes nemzet közül ők viselték el a legnehezebben a rabszolgaságot; és ha annyira szerettek parancsolni, miért ne szeretnék a szabadságot? Miután az üldözés hagyománya erősítette őket, valamint ismerték az elnyomás és a türelmetlenség mechanizmusát, fellázadtak az ellen a rendszer ellen, amely hasonlít arra a rendszerre, amelyet ők kényszerítettek más népekre. De mi, kedves barátom, nekünk eddig nem volt szerencsénk elnyomónak lenni, nem lehetett szerencsénk fellázadni sem. Meg lévén fosztva e kettős örömtől, korrektül viseljük láncainkat, és nem lenne szép, ha tagadnám diszkréciónk erényeit, szolgaságunk nemes jellegét, miközben elismerem, hogy a mi szerénységünk túlságai nyugtalanító szélsőségek felé taszítanak, ilyen bölcsesség meghalad minden határt, mértéktelensége azonban nem enged elcsüggedni. Megvallom, irigylem szomszédjaink arroganciáját, a nyelvüket is, mely nyelv vad – valami embertelen szépség hatja át más univerzumból jövő hangzásokkal –, erős és maró, és imára, üvöltésekre, sírásra való nyelv, amely a pokolból tört elő, hogy annak tovább hallassa hangját és zaját. Bár nem ismerem csak az átkozódásokat, végtelenül tetszik ez a nyelv, nem győzöm hallgatni, elbűvöl és megdermeszt, bája és borzalma leigáz, leigáznak ezek a nektár- és ciánszavak, amelyek oly megfelelnek az agónia követelményeinek. Magyarul kellene meghalni vagy sehogy.”
Ez a csúcs az extatikus okfejtésben. Majdnem felhívás a felkelésre. De ezzel vége a crescendónak. Még egy kicsit elidőzött Cioran a magyarok európai elszigeteltségénél, „e rafinált hunok” melankóliájánál, ami aztán zenébe vált, hogy megérkezzünk a magyarok missziójához ebben a modern világban, és ez „a sovinizmus rehabilitálása, amibe elegendő pompát és fatalitást vittek bele ahhoz, hogy a kiábrándult szemlélő előtt pittoreszkké tegyék”. És még hálás is nekik Cioran, mert megismerhette a legelviselhetetlenebb megaláztatást, és ez: „szolgának születni”. Ezek után az olvasó azt hihetné, hogy olyan magyar szeretne lenni, amilyen zsidóságot képzelt be magának. De nem, vége a dialektikának. Cioran jelzi, hogy ismeri saját korlátait és a magyarokét is, és ez lelohasztja lelkesedését, olyannyira, hogy már nem is büszke az üldöztetésre, amit tőlük elszenvedett. Dekódolva: a magyarok sem jobbak, mint a románok, inkább szégyen a magyar elnyomatásra hivatkozni. És feltehetően bele is fáradt e motívummal való játszadozásba. Inkább a lényegről írt, és barátjának azt fejtegette, hogy a nyugati társadalom sem jobb, nincs utópiája, ami nélkül pedig nem lehet élni. „A két rendszer közötti különbség kevésbé fontos, mint amilyennek tűnik: önök kényszerből magányosak, mi kényszer nélkül.” A szabadság Cioran okfejtésében nem érték, mert „az ember oly kevéssé teremtetett arra, hogy elviselje vagy kiérdemelje, hogy annak előnyei eltiporják, mert olyan teherré válik, hogy az általa kiváltott túlzások helyett a terror túlzásait részesíti előnyben.” Sőt, „a liberális társadalom kiiktatta a »misztériumot«, »az abszolútumot«, »a rendet«, nincs már igazi metafizikája, csak igazi rendőrsége, az egyént magára hagyja, eltávolítja attól, ami: saját mélységeitől”. A szabadság a 18. század terméke, az arisztokrácia hanyatlása nyomán jött létre. „A szabadságok csak beteg társadalmi testben virulnak, amelyben a tolerancia és a tehetetlenség egymás szinonimái.” A szabadság elillan, mihelyst meg akarjuk ragadni. „Nincs-e szabadságszeretetünkben valami perverz? – hangzik a költői kérdés. És már a majdani kemény gnosztikus szólal meg Cioranban: „Semmink közepén tekintsünk szét, ne hanyagoljuk el az üdvösség lehetőségeit, amelyek bennünk rejlenek” – miközben érezhető „a várakozás más istenekre”. Hogy ezek milyenek, senki sem tudhatja, csak azt tudja mindenki, ezt a helyzetet nem lehet végtelen időkig elviselni. Nyugatnak vissza kell vennie a tőle ellopott utópiákat. Neki kellett volna a kommunizmust a gyakorlatba ültetnie, egyben humanizálnia és liberalizálnia, és aztán átadni a világnak, de hagyta, hogy Kelet valósítsa meg a megvalósíthatatlant. Márpedig a nyugati világ „az igazságtalanság kvintesszenciája. Csak a henyék, a paraziták, az aljasság szakértői, a kis és nagy gazemberek élvezik azokat a javakat, amelyeket mutogat, a bőség, amellyel kérkedik: felszínes öröm és gazdagság.” Viszont: „megbocsátjuk másoknak a gazdagságot, ha cserében háborítatlanul hagynak éhen halni”. Nyugat „az ideológiák csatájában félénknek bizonyult, ártalmatlannak; egyesek ezért gratulálnak neki, holott kárhoztatni kellene, mert korunkban nem lehet hegemóniára szert tenni azon nagy, hazug elvek bevetése nélkül, amelyekkel a férfias népek ösztöneiket és céljaikat leplezik.” Ehelyett Nyugat feláldozta a valóságot az eszmének, az eszmét az ideológiának, és „nem csinálta meg azt a forradalmat, amely őt illette meg”. Nyugat elárulta előfutárait, akik Luthertől Marxig készítették és formálták, és elképzelhető, hogy kívülről csinálják meg az ő forradalmát, ehelyett valami átoktól sújtva „ezeket az üres tekintetű és ványadt mosolyú üzletembereket, fűszereseket és spekulánsokat termelte ki, akiket mindenütt látni Franciaországban, Angliában, és még Németországban is”. Nyugatnak el kellene takarítania a szemetet és „vállalni a megvalósíthatatlan feladatokat, amelyek ellenkeznek azzal a borzalmas józan ésszel, amely deformálja és elveszejti”. Nem kétséges, kimondatlanul is a Szovjetunió ellen mozgósított, ugyanakkor az iránta érzett rokonszenvét sem titkolta. Mintha lenyűgözte volna a cárok és koronázatlan utódaik könyörtelensége, és az, hogy egy ilyen nemzet, amely világuralomra tör „nem is érthető nyelven beszél, hanem gnosztikus zsargonnal él, amelyet az általános paralízissel gazdagított”. Cioranban is feltámadt a gnosztikus lázadó, és ő, aki már elöljáróban szkítának nyilvánította magát, így fakadt ki: „Én, akin nem fog a latin világosság és fertőzés, ereimben Ázsiát érzem lüktetni: sarja lennék valami hitvány népcsoportnak, vagy egy hajdan féktelen, ma néma törzs szószólója? Gyakran elfog a kísértés, hogy másik családfát készítsek magamnak, kicseréljem az őseimet, azok közül válasszak ősöket, akik a maguk idejében gyászt hoztak a nemzetekre, míg az enyéim, a mieink, akiket elfeledtek és öldököltek, nyomorúságtól sújtva sárban fetrengtek és évszázadok átkát nyögték. Igen, önteltségem rohamaiban hajlok arra, hogy azt higgyem, valamely illusztris – pusztításairól híres – horda epigonja vagyok, vérbeli turáni, a sztyeppék törvényes örököse, az utolsó mongol…”[50]
Cioran levelét betette a Történelem és utópia című kötetébe, amelyben az utópisztikus gondolkodás mechanizmusait valósággal pellengérre állította. Később megbánta: „Amikor – írta 1970-ben – megtámadtam az utópiát, holott az volt a szándékom, hogy megvédem, de elárultam mélyen rejlő opcióimat, tudatalatti meggyőződésemet.”[51] Valóban, a ciorani levélnek az is lehetett volna a címe, hogy „Nyugat színeváltozása”. A magyar forradalom csak alkalom volt arra, hogy most Románia színeváltozásának receptjét immár a nyugati világnak nyújtsa át. A magát jó liberálisnak is nevező Cioran ugyanúgy nem hisz Nyugat színeváltozásában, ahogy Romániáéban sem hitt, a magyarok elbűvölik egy pillanatra, mert megpróbálták a lehetetlent, és a magyarokon keresztül felfedezte magában az ázsiait, és burkoltan valamiféle nyugati társadalmi forradalom mellett tette le voksát, ahogy korábban a legionárius forradalom mellett. És amit korábban mítosznak nevezett, most utópiának. A mítoszt kompromittálta a fasizmus, Cioran szerint a szó használata a vallásosság érzésének teljes hiányára vall, sőt a mentális higiénia követelménye két szó kerülése, ezek: a mítosz és a struktúra.[52] Mégis Noica – egyik barátjának szóló levelében – pontosan érzékelte, hogy Cioran nem változott, azt írta, amit húsz éve a Románia színeváltozásában, „csak mi folyunk tovább, ők helyben állnak”.[53] (A sors iróniája, hogy ezért a levélváltásért (is) Noicát letartóztatták, már 1957-ben, és csak 1964-ben szabadult – amnesztiával.) Illyés Gyula is a kelleténél komolyabban vette Cioran levelét, amikor az utolsó nihilista akkordok arról szólnak, hogy a levélíró sajnálja, Párizst nem rombolták le, mert ez a város, amelytől nem tud megválni, köti a térhez – és ez már-már tréfás hiperbola. Illyés a magyar csendőr motívumot, ahelyett hogy némi iróniával kezelte volna, a kopott magyar lemezt tette fel válaszként és elmondta: „Hogy dolgozó milliók olyan hajdani vezetők vétkeiért feleljenek, akiktől ők is szenvedtek, és akiknek megfeleltetésében [ami nem tudni mit is jelent] mellesleg ők is részt vettek – ez nemcsak nem marxista, hanem keresztény felfogásnak is képtelenség. Mert ez faji álláspont.” Kétségtelen, amit Cioran hajdan művelt, az biológiai voluntarizmus vagy determinizmus volt, de most már inkább identitásképző szójáték lett. Korábban – az 1930-as években – a magyar csendőr megidézése a diszkriminációt is legitimálta. Románia színeváltozásában Cioran javaslata a kisebbségek „holtvágányra” helyezése, bár nem fejtette ki, hogy ez alatt mit ért,[54] igaz, minek? – úgyis tudta mindenki, és sokan meg is tapasztalhatták. Cioran egyébként most egyáltalán nem kérte számon a magyar dolgozók millióin a csendőrt, igaz, a román nacionálkommunista magyarellenességet erősítette, amelyet egyre inkább elítélt. Illyés viszont egyben a román hivatalos politika immár körvonalazódó nacionálkommunizmusára is válaszolt, és jól megfaragta a nacionálkommunizmus pótvallását: a dák–római kontinuitás újra erőre kapó dogmáját. (Valójában Cioran nem csinált nagy ügyet a dák–római kontinuitásból, legfeljebb ha szidta őseit, egyébként volt olyan pillanata, amikor úgy vélte, „Ázsiából jöttünk, mint egyébként mindenki”.[55]) Viszont, ami fontosabb, Illyés nyugodtan elhallgathatta azt, hogy Cioran alapvetően a forradalmat irigyelte és dicsőítette. És ezt természetesen el is kellett hallgatni, viszont valamiféleképpen mégiscsak felhívta rá a figyelmet.[56] És a magyar írót, aki 1956 előtt a legmegrázóbb verset írta a kommunista terrorról, ’56 után, a helyzethez mért bölcs kultúrpolitikusaink hagyták, hogy időnként kinyissa a szelepet, és olyasmit is mondjon, amit magas helyen nem mondhattak, már nyelvi és szellemi mosdatlanságuk okán sem, viszont jól megfizették. Így mindenki jól járt – többé-kevésbé. És az ars regnandi is fejlődött…
1956 után Magyarország – brutális megtorlás és aljas vérengzések után – elindulhatott a reformkommunizmus útján, ami egyébként Ciorannak tetszett, és a román kommunisták inkompetenciája miatt kesergett, hiszen sújtotta az otthoniakat és kompromittálta a szót: román. A párizsi remete egyre inkább képzelt magyarságában tetszelgett – több-kevesebb komolysággal. És ezt a magyarságot általában alárendelte az egykori Monarchia iránti nosztalgiának. „Ausztriában értettem meg, hogy közép-európai ember vagyok. A régi osztrák-magyar alattvaló minden stigmáját magamban hordom. Innen annak képtelensége, hogy Franciaországban at home érezzem magam” – írta 1962-ben.[57] Majd hozzátette: „Van bennem szláv és magyar, semmi latin.”[58] Mert: „»Sírva vigad a magyar.« Magyar vers ez vagy közmondás? Nem tudom. De tudom, hogy ehhez a világhoz tartozom, ha más nem, szomorúságom révén.”[59]
De a történelmi szolgaság érzése is kísértett. Saját „szörnyű Bildungstrieb”-jét ősei számlájára írta, ő pedig analfabéta nemzet gyermekeként kompenzált: „Egyszerre kellemes és megalázó arra gondolni, hogy néhány nemzedékkel korábban az enyéim még vadak voltak, bennszülöttek. Jogilag rabszolgák, akiknek kötelessége volt a tudatlanság, bennem az a kötelességtudat munkált, hogy mindent megtanuljak”.[60] Ez a szubjektív igazság nem felel meg a történeti igazságnak. Láttuk, írástudó, szabad emberek voltak az ősök. Resinár pedig Nagyszeben jobbágyfalva volt, amely aztán egy majdnem évszázados per után II. Józseftől elnyerte a teljes szabadságot. Polgárosodása éppen 1867 után teljesedett ki. Közben a rádióban szívesen hallgatott magyar cigányzenét.[61] Sőt, vett lemezeket is, hogy szüntelenül hallgassa, „Tetszik – írta öccsének – végtelen melankóliájuk, de gyűlölöm a mi zenészeink lapos vulgaritását. Lehet, van bennem némi magyar vér, büntetésként azért, mert erdélyiek vagyunk. Tudom, hogy a regátiaknak nem tetszik ez a zene.”[62] De a rádiót sem kapcsolta ki. „Éppen most – írta 1971-ben – hallottam magyar cigányzenét. Szüleimre gondoltam, akik szerették ezt a zenét, eszembe jutott, amikor 1920-ban Nagyszebenbe érkeztem, ezekre a szívszaggató dallamokra, amelyeket a kávéházakban és vendéglőkben adtak elő, újra eszembe jutottak a szüleim és a gyermekkorom, és zokogásban törtem ki. Mert az ember nem sírhat, csak akkor, amikor felidézi gyermekkorát, és mivel az enyém rendkívüli volt, minden, ami arra emlékeztet, felkavar. A román népzene a dojna kivételével közömbösen hat rám, sőt taszít, a legjelentéktelenebb magyar nóta viszont úgy felkavar, mint semmi más. Normálisan, ha »Románia« nem létezett volna, akkor Budapesten és Bécsben végeztem volna tanulmányaimat; közép-európai ember vagyok, véremben van ennek a szerencsétlen népnek a fatalizmusa, ugyanakkor osztrák-magyar vagyok, a régi Monarchiához tartozom. Ezek a nóták, amelyeket gyermekkoromban hallottam, emlékeztetnek arra, hogy mindazok, akikkel együtt hallgattam, meghaltak. Nagyszebenben este 11-kor fogtuk a budapesti rádiót, és ettől a cigányzenétől megőrjített a melankólia. Nem ismerek szívtépőbbet, általa újra találkozom halottaimmal.”[63]
Érdekes, hogy ő, a zenebarát azt a zenét imádta, amelyet Bartók mélyen megvetett, a magyar zeneszerzőről, aki oly sok román elemet épített be saját szerzeményeibe, nem is beszélve román átiratairól, soha nem tett említést, holott egy kötetre rúgnak a zenéről szóló megnyilatkozásai. De hát ilyen az, amit az élet melódiájának is neveznek. A magyar világnak tehát csak egyik arca az a bizonyos magyar csendőr. Ráadásul ez az alak általánosabb csendőr-fóbia részese. „Rabszolganép körében születtem, itt kell keresni a hatóságtól való hihetetlen félelmemet, minden hatóságtól. Eszemet vesztem, ha egyenruhás embert látok vagy bárkit a hivatali ablak mögött, akár egy Állami hivatalnokot.”[64] Ezen csak segített „magyar melankóliám. Mióta ezt a melléknevet ragasztottam az engem emésztő baj mellé, megkönnyebbültem. Mintha már tudnám, mitől szenvedek.”[65] Olyannyira, hogy „Jób, Chamfort és magyar szomorúság – így határoznám meg magam.”[66] Jób az Istennel perlekedő próféta, Chamfort a francia aforizmaíró. És innen egy lépés a magyar próféta. Ő sem maradt ki. „Ady – írta 1971-ben – »magyar átokról«” beszél. De mi ez a román mellett? Magyarország létezik vagy létezett, Románia nem létezett és nem létezik. Ezért Ady mondásával kapcsolatban csak »román átokról« lehet beszélni.[67] 1977-ben már „magyar és román keveréknek” nevezte saját magát.[68] Aztán miután Erzsébet királynő sorsa kezdte érdekelni, a királynő magyarbarátságát is magáévá tette, amikor arról beszélt, hogy „van valami sajátos magyar szomorúság… Egyébként Európában háromféle szomorúság létezik: orosz, magyar, portugál. Engem leginkább a magyar vonz, hiszen Ausztria–Magyarországon születtem.” Érthető Sissi magyarbarátsága, viszont a magyar sovinizmus okozta a Monarchia vesztét.[69] Ehhez kapcsolódó másik kérdésre a válasz: „A legmelankolikusabb nép, amelyet ismerek, a magyar; ezt a cigányzene bizonyítja. Ennek varázsa a fiatal Brahmsot is hatalmába kerítette. Innen művének ellenállhatatlan bája.”[70]
Ezek a nyilatkozatok megzavarják a cioranizáló exegétákat. Sissiről szóló német interjúját francia kötetben nem közölték teljes egészében. Kimaradt az, amit a Brahms zenéjében érvényesülő magyar hatásokról mondott. Ennél több fejtörést okozott, amit naplójában írt: „Lelkemben románnak és magyarnak érzem magam, lehet inkább magyarnak, mint románnak.” Magyarázatként külön kellett hangsúlyozni, hogy a magyarok mennyire elnyomták a románokat, és mennyi rosszat okoztak nekik, és kétségbe kellett vonni annak őszinteségét, amit 1986-ban Fejtő Ferencnek mondott, arról, hogy a magyarokkal szembeni érzelmei sokat változtak.[71] „A magyar rendszer nem üldözte a románokat. De a magyarok a románokat paraszt, alárendelt osztálynak tekintették, és úgy is kezelték. És később, amikor apám összehasonlította Erdély magyar adminisztrációját az 1918 utánival, akkor gyakran mondta, hogy a magyar adminisztráció nagyon különb volt. Az Osztrák–Magyar Monarchia adminisztrációja egyike volt a legjobbaknak a világon.” Immár Svájc lett a „számomra ideális ország”.[72] A Monarchiát is a svájci mintát követő osztrák–magyar–cseh–román konföderációvá kellett volna átalakítani, de ez elmaradt, más történt, és „balszerencséjükre a magyarok a fő felelősök ezért a tragédiáért. Kormányuk, vezető osztályaik ellenálltak a federáció eszméjének és a nemzetiségek autonómiájának”. Az antantnak viszont az volt a legnagyobb tévedése, hogy 1916–17-ben nem kötött békét a német nemzet megalázása nélkül. „A hitlerizmus soha nem fejlődött volna ki.” Clemenceau és nacionalista tanácsadói, szabadkőműves barátai támogatták a cseh szeparatistákat. Márpedig „az Ausztria elleni gyűlölet őrültség volt. Európa közepén, Oroszország, Németország és Nyugat között, teljességgel szükség volt egy központi birodalomra.” Egyébként Európa akkor is jobban járt volna, ha 1941–42-ben a nyugati hatalmak megmondják a tábornokoknak, hogy szabaduljanak meg Hitlertől, és aztán tisztes békét kötnek. Az első világháború alatt két ember látta racionálisan a dolgokat: Joseph Caillaux és Romain Rolland. „Megértették, hogy a végsőkig való harc Európa öngyilkossága.”[73] És még hozzáfűzte: „A baj az, hogy az amerikaiak sem 1945-ben, sem előtte 1918-ban nem voltak elég érettek a világbéke biztosítására.”[74]
De nemcsak a magyar Fejtőnek nyilatkozott ilyenformán. Élete vége felé, amikor felidézte azt, hogy Nagyszeben háromnyelvű város volt, ahol három etnikum békésen élt egymás mellett, arról vallott, hogy nem is tudna élni olyan városban, ahol csak egy nyelvet beszélnek.[75] Helyére tette azt a bizonyos csendőrt is. Fejtőnek arról beszélt, hogy amikor nővérét Arad mellett felkereste, nőre lett szüksége, és egy csendőrhöz fordult, aki a szomszédos faluba küldte egy hölgyhöz, akinek éppen távol volt a férje, és az öreg Cioran éppen ebben a csendőri magatartásban látta „a román és magyar józan ész” megnyilvánulását.[76] Amikor utolsó német interjújában rákérdeztek a gyermeket elrémisztő magyar csendőrre, a válasz: „Mint mondtam, egy kis faluban laktunk, és ez a rendőr, aki az állami hatóságot képviselte, félelemmel töltött el. De ennek semmi köze a nacionalizmushoz, akkor én gyermek voltam, de ez az egyenruhás alak, aki nem beszélt románul, különös jelenség volt egy hegyi faluban. Ez nem felelt meg szüleim érzelmeinek, akik magyarul végezték tanulmányaikat. A nacionalizmus még nem öltött olyan méreteket, mint később, mert az osztrák–magyar birodalomban volt valami, amit a törvényesség babonájának neveznék. A mélyben volt valami, ami nem működött, de a hétköznapokban érvényesült a másik iránti tisztelet. Igazat szólva, ez nem volt zsarnokság, valami más volt, hat nép élt együtt abban a régióban, és az egyik közülük hatalomra került – ez volt a probléma, és ennek semmi köze a gyűlölethez. Ez sokkal komplexebb, mint a gyermeket megfélemlítő magyar csendőr képe. Erdély Romániában külön jelenség. Amikor ott éltem, egy birodalom része volt, és az nem volt olyan rossz!”[77] Jellemző, Fejtőnek úgy megtetszett a magyar csendőr metafora, hogy Cioran-nekrológjában is azt idézte fel, nem a későbbi korrekciót, amelyre éppen az ő beszélgetésük adott alkalmat.[78]
Persze, ha provokálták Ciorant, más is kijött belőle. Ezt tette a mi Walter Györgyünk, aki lehet, hogy kiváló író, de mint történészkedő mindentudó, kellő fontoskodással és már-már megható naivitással komolyan vette, amit Cioran arról mondott, hogy a magyarok a Monarchiában milyen összehasonlíthatatlan kompetenciával gyakorolták a zsarnokságot, és bár a román író a magyarok által „zsigerileg megvetett néphez tartozik”, mégis csodálattal viseltetett az egykori elnyomó iránt stb.[79] A kép, tudjuk, árnyaltabb. Ezt már maga Cioran is, már Fejtőnek érzékeltette, hogy ez a megvetés-formula nem helytálló. Tudjuk, legitimáló formuláról van szó. Magyar forradalmárok és pszeudoforradalmárok saját felvilágosultságukban tetszelegve „a reakció” elleni harcaikban forgatták ezt a fegyvert. A náluk értelmesebb románok pedig Erdély erőszakos romanizációját igazolták, és revánsot vettek úgynevezett ezeréves sérelmeikért. Cioran ezzel nyilván tisztában volt, amikor 1990-ben Walter Györggyel beszélgetett, aki arról fecsegett, hogy neki a papája azt mesélte, hogy az ő falujában a magyar legények kedvenc szórakozása a románok levetkeztetése volt. Cioran bölcsen hümmögött, nyilván tudott ellentörténetekről, a magyar és a román közösség közötti gyűlölet értelmetlenségéről mondott valamit, és azért jelezte, hogy a magyarok mélyen lenézték a románokat. Walter ráharapott, a Ceauşescu alatti magyarellenes keménységet ezzel a megvetéssel magyarázta. Erre Cioran azzal vágott vissza, hogy Ceauşescu a megvetésre méltó, igaz, a magyarok a románokat harmadrendű népnek tartották, míg a románok becsülték a magyarokat, mert „becsületesebbek, mint mi”, majd elmondta, hogy a kérdést nem az amerikaiak oldhatják meg, olyan rendkívüli politikus kell, aki meg tudja találni a módját, csakhogy azokat, akik Romániában hatalomra kerültek, gyűlöli a nép. Cioran végül Erdély kvázi-függetlenségéről szólt, majd a svájci modellről. Walter viszont Jugoszlávia példáját hozta fel arra, hogy ez milyen veszélyekkel jár. Mire Cioran megint csak azt hangsúlyozta, hogy rátermett erdélyi – és nem bukaresti – politikusra van szükség. Majd azt is elmondta, hogy a régi nacionalista formákat el kell vetni, Franciaország nem ismeri ezeket a problémákat, míg a régi Németország ismerte, de nem lehet tudni, hogy a mostani milyen szerepet akar játszani. Viszont a szászok is elmentek a Ceauşescu-féle politika miatt, holott ők közvetítő szerepet játszhattak volna. Cioran szerint a bukarestiek nem látják és nem értik az erdélyi problémákat, erdélyi politikusokra lenne szükség.[80] Egyvalami kétségtelen, az öreg Ciorant mélyen megrázta az, hogy Románia és Erdély népe mennyit nélkülözött a Ceauşescu-rendszer miatt, és sokkal bölcsebben állt hozzá, mint beszélgetőtársa, mélyen megrendülten, olyan emberként, aki nem akar klisékben gondolkodni. Személy szerint nem tudom, hol vannak a Cioran által várt erdélyiek, de ami a történészek világát illeti, éppen a bukaresti Lucian Boia az, aki sokkal nagyobb rálátással nyilatkozott, mint azok, akik nacionalista papáik mondókáival tetszelegnek az elfogulatlan européer szerepében, vagy Erdély-történeti szintéziseik a hagyományos nacionalista narratívához illeszkednek. „Pontosítani kell – írja Boia –, Magyarország liberális és nem autokrata állam volt. [...] A magyarok szerint csak egy nemzet létezett, a magyar, amely több nemzetiséget foglalt magába, a románokat is. Végül is ez a játék nem jött be nekik. De magyarosításról beszélni teljességgel túlzás. Ha akarták volna is a magyarok, nem voltak rá képesek és nem is tehették meg egy jogállamban, amely törvényes alapokra épült. Persze tartóztattak le románokat, rendeztek pereket, hoztak ítéleteket […], amelyeket aztán túlértékeltek. […] Nem mondom, hogy ez korrekt volt. De ma Magyarországot is túl befeketítik abból az okból, hogy ő is elvesztette a háborút, mint Németország. A befeketítés egy pontig indokolt, de azon túl túlzás.”[81] Az öreg Cioran ezt is tudta. Immár minden elavult és divatos politikai babonán felülemelkedett. Beszélgetőpartnerei nem tudták követni.[82]



[1] Cioran: Entretiens, 180.
[3] Cioran: Entretiens, 257.
[4] Cioran: Entretiens, 181.
[5] Dan C. Mihăilescu: La Paris, România literară, 1990. dec. 6. 49. sz
[6] Alexandra Laignel-Lavastine: Cioran, Eliade, Ionesco. L’oublie du fascisme. Paris, 2002. 439–449.
[7] Maftei: Cioran, 122.
[8] Pierre Yves-Boissau véleménye egy 1995-ös rádióbeszélgetésben. Cioran: Mon pays, 159–160.
[9] Valentin Protopopescu: Cioranîn oglindă. 2003, Buc 187.
[10] Susan Sontag: „Thinking Against Oneself”: Reflections on Cioran.http://emcioranbr.wordpress.com/fortuna-critica/thinking-against-oneself/ (2013-11-25)
[11] Cioran: Cahiers, 533.
[12] Petreu: Cioran, 212.
[13] Bollon: Cioran, 141–142. Az esetet legrészletesebben leírja Léon Volovici: Épilogue d'une amitié. http://www.fondane.com/Epilogue-LVolovici.htm (2014-01-02)
[14] Petre Pandrea: Memoriile mandarinului valah. Buc. 2000. 433.
[15] Cioran: Œuvres, 1995. 858–879.
[16] Cioran: Cahiers, 254.
[17] Cioran: Cahiers, 60.
[18] Cioran: Cahiers, 361.
[19] Cioran: Cahiers, 455.
[20] Salvater: Eseu, 165.
[21] Cioran: Cahiers, 369.
[23] Cioran: Cahiers, 837.
[24] Cioran: Entretiens, 139.
[25] Cioran: Scrisori către cei de-acasă, 17.
[26] Mattheus: Cioran, 130.
[27] Cioran: Cahiers, 783.
[28] Mattheus: Cioran, 149–150.
[29] Cioran: Cahiers, 806., 842, 937.
[30] Cioran: Cahiers, 837–838.
[31] Cioran: Cahiers, 344.
[32] Cioran: Cahiers, 903.
[33] Cioran: Cahiers, 389.
[34] Cioran: Scrisori către Wolfgang Kraus 1971–1990. Buc. 2009. 66.
[35] Cioran: Scrisori către cei de-acasă, 228.
[36] Stolojan: Nori, 56.
[37] Cioran: Cahiers, 260.
[38] Stolojan: Nori, 192–193.
[39] Cioran: Cahiers, 853.; Livius Ciocârlie: Caietele lui Cioran. 1999, Craiova, 114., 119., 221., 243.
[40] Ion Deaconesc: În dialog cu Emil Cioran. http://www.cadranpolitic.ro/?p=3898 (2014-01-02); Ion Spânu: O numire de râsul curcilor: Venerabilul securist Ion Deaconescu, director al ICR Târgu Jiu.
[41] Stelian Tănase: Cioran şi Securitatea. 2010, Iaşi, 342.
[42] Emil Cioran, Luca Piţu, Sorin Antohi: Le néant roumain. 2009, Iaşi.
[43] Stelian Tănase: Cioran şi Securitatea. 2010, Iaşi, 150–151.
[44] Tănase: Cioran, 320–322.
[45] Cioran: Scrisori către Wolfgang Kraus 1971–1990. 2009, Buc., 233–234.
[46] Stolojan: Nori, 308.
[47] Cioran: Schimbarea la faţă, 200.
[48] Cioran: Schimbarea la faţă, 609.
[49] http://mp3leaf.com//mp3-cioran-download.html#: cioran le pessimisme jubilatoire_3.mp3. (2013-11-18)
[50] E. M. Cioran– Constantin Noica. L'ami lointain. Paris–Bucarest. Paris, 1991. 7–31.
[51] Cioran: Cahiers, 833.
[52] Cioran: Cahiers, 45., 461.
[53] Stelian Tănase: Anatomia mistificării. 1944-1989. 1997, Bucureşti, 125.
[54] Petreu: Cioran, 253.
[55] Cioran: Cahiers, 683.
[56] Illyés Gyula: Három levél. Nagyvilág, 2012. 6. sz. 458–462.
[57] Cioran: Cahiers, 102.
[58] Cioran: Cahiers, 128.
[59] Cioran: Cahiers, 150.
[60] Cioran: Cahiers, 334.
[61] Cioran: Cahiers, 83.
[62] Cioran: Scrisori către cei de-acasă, 76.
[63] Cioran: Cahiers, 964.
[64] Cioran: Cahiers, 328.
[65] Cioran: Cahiers, 723.
[66] Cioran: Cahiers, 757.
[67] Cioran: Cahiers, 921.
[68] Cioran: Entretiens, 20.
[69] Cioran: Convorbiri, 67.
[70] Cioran: Entretiens, 230.
[71] Maftei: Cioran, 152–153.
[72] Cioran: Entretiens, 190.
[73] Cioran: Entretiens, 195–196.
[74] Cioran: Entretiens, 202.
[75] Cioran: Entretiens, 286.
[76] Cioran: Entretiens, 193.
[77] Cioran: Entretiens, 298.
[78] François Fejtő: Je doute, donc je suis. Cioran: Țara mea. Mon pays. 1996, Buc., 217.
[79] Georges Walter: Préface. La Hongrie. Romain Pages Editions, 1992. 5.
[80] «Le néant valaque». Entretien par Georges Walter. Cioran. L’Herne, Paris, 2009. 418–427. = http://www.youtube.com//watch?v=sHqyEYUJi24 (2014-02-01)
[81] Lucian Boia: Istoriile mele. Bucureşti, 2012. 188.
[82] Emil Cioran, Luca Pu, Sorin Antohi: Le Néant roumain. Un entretien. Iaşi, 2009.


« vissza