Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Egy magyar sorssal sújtott politikus. Pásint Ödön életrajza

Sűrűn elhangzó közhelyeink közé tartozik az a vélekedés, miszerint a  magyar múlt teli van olyan nagyszerű alakokkal, akiknek megannyi érdeme, illetve emberi arcuk, személyiségük is feledésbe merült. Az emlékezet tünékenységének, a feledés hatalmának e rémes gondolata jutott eszembe azonnal, amikor kézbe vettem Nóvé Béla Hivatása: kisebbségmentő. Pásint Ödön pályaképe című könyvét. – Ki volt Pásint Ödön? – kérdeztem magamtól, miután a neve ismeretlen volt számomra. Fölütöttem a Magyar életrajzi lexikont, de hiába kerestem benne, azután beírtam a számítógép keresőjébe a nevét, ám csupán Nóvé Béla szóban forgó, újonnan megjelent könyve kapcsán bukkant föl. – Íme, hát egy újabb elfeledett alak a múlt századból, akit a rövid emlékezet vagy a közöny, netán a szándékos feledtetés a homályba lökött és otthagyott – morfondíroztam. Azután nekiláttam a róla szóló könyvet elolvasni, és nem csupán megtudtam, ki is volt ez a tipikusan 20. századi magyar sorssal sújtott ember, de egy lebilincselően izgalmas olvasmány élményével is gazdagodtam.
Pásint Ödön (1900–1950) rövid élete csakugyan magában hordja a múlt század magyar történelmének megannyi „egy személyre jutó” keservét; életútja az egyes ember sorsában hordozza mindazt, ami nemzedékével megtörténhetett: két világháborút, forradalmat és ellenforradalmat, rendszer- és határváltozásokat, ki- és áttelepítéseket, magasságot és mélységet, karriert és szenvedést, sikert és megaláztatást.
Ráadásul hősünk magánéletének nem egy vonatkozása – éppen születése és halála – eléggé rejtélyes. Hivatalosan Pásint Mihály unitárius lelkész házasságon kívül született gyermeke volt, ám „a mindentudó szóbeszéd” szerint az Erdélyben sűrűn megforduló Bethlen István – a későbbi miniszterelnök – volt vér szerinti apja, aki egyik erdélyi útja alkalmával ismerkedett meg Rozsda Anna „unitárius hajadonnal”, a szépséges torockószentgyörgyi bábával. A legenda szerint rövid föllángolásuk gyümölcseként született meg Ödön, akit három évvel később a budapesti Nagy Ignác utcai unitárius templomban kereszteltek meg – éppenséggel Pásint Mihály és Rozsda Anna egyházi házasságkötésének napján…
A kortársak körében elterjedt pletykát látszott igazolni Pásint Ödön föltűnő hasonlósága Bethlen Istvánnal, és kivált az a tény, hogy a miniszterelnök szó szerint atyai barátságával és támogatásával tüntette ki a Trianon nyarán repatriált ifjút, akit bizalmasaként, titkáraként maga mellé vett. Nemkülönben rejtély övezi halálát is. Pásint Ödön, aki a II. világháború előtt és néhány évig a háború után – az ún. koalíciós kormányok idején – is felelős beosztásokban dolgozott, aki a magyar kisebbségi politika egyik meghatározó alakja, például az 1947. évi párizsi békeszerződés egyik előkészítője, következésképpen bizalmas információk tudója volt, bizonyosan útjában állt a magyarországi ÁVH-nak, illetőleg – efféle gyanakvás is fölmerül – a román államvédelmi szolgálatnak. Csak annyi bizonyos, hogy szorongatott helyzetéből nem találván kiutat, 1950 májusában önkezével vetett véget életének. Mindezek az „érdekességek” azonban vajmi keveset árulnak el Pásint Ödön érdemeiről, kisebbségmentő hivatása és egész munkássága jelentőségéből.
A kötet szerzője – akitől nem egy olyan életrajzi írás olvasható, amelyek a magyar múlt elfeledett alakjaira (mint Vájlok Sándor) irányították a feledékeny utókor figyelmét – részben a nehezen fölkutatott, sokfelé szóródott és nemritkán hiányos dokumentumok, részben a szóbeli és írásbeli emlékezések mozaikjaiból rakja össze Pásint Ödön portréját, illetve pályaképét. Mindenekelőtt családja hányatott életét mutatja be. Pásint Mihály lelkész az erdélyi unitárius egyháznak az akkori időkben, a 19–20. század fordulóján afféle „fekete báránya” lehetett; hivatalos iratok, feljegyzések tanúskodnak arról, hogy elöljáróinak mennyi fejtörést, gondot okozott, kezdve kivagyi magatartásával és sokára „törvényesített” gyermekeivel, és végezve bizonyos tengerentúlról érkezett egyházi segélyadományok elszámolása körüli nehézségekkel. Ödön tordai és nagyenyedi középiskolai tanulmányai után 1920 nyarának végén vagy őszén települ át a „csonka-országba”, és azonnal beleveti magát a kor diákmozgalmaiba. Az 1920-as években sorra alakulnak a honi egyetemi, ifjúsági, illetve értelmiségi szervezetek: a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete (SZEFHE), az Erdélyi Férfiak Egyesülete, a Dávid Ferenc (később Brassai Sámuel) Ifjúsági Egyesület, a Jancsó Benedek Társaság, a Bartha Miklós Társaság, a Magyar Szemle Társaság, a Nemzetpolitikai Társaság és így tovább – és ezek mindegyikének munkájában tevékenyen részt vesz. Mintha a diákmozgalmakban készülne föl közéleti pályájára; az egyetemi évek alatt nem csupán tudást, de sok „mozgalmi” tapasztalatot is szerez. Műegyetemi hallgatóként József Ágost főherceg pártfogoltjaként Elzász-Lotaringiába nyer tanulmányi ösztöndíjat. A maga és családja sorsán túl nyilván az itt szerzett tapasztalatok is a kisebbségi problémára irányítják az ifjú figyelmét. Innen, Strasbourgból, illetve Párizsból küldi tudósításait a hazai lapoknak, és ezzel kezdetét veszi közírói, újságíró munkásságának korszaka, amely 1928-ig tart. Ebben az évben kerül ugyanis a miniszterelnökségre, ahol előbb sajtóreferensként dolgozik, majd rövidesen az atyai támogató, Bethlen István személyi titkára lesz. Karrierje fölívelésének esztendei ezek, amit betetőzni látszik, hogy 1944 márciusában az Erdélyi Külön Szolgálat vezetőjeként a Magyar Érdemrend középkeresztjével tüntetik ki.
A biográfus Nóvé Béla nem egyszerűen Pásint Ödön életútjának és hivatali pályafutásának állomásait veszi számba, de tevékeny élete külső (történelmi) motívumait és belső (személyes) késztetéseit is érzékletesen ábrázolja. Bemutatja, hogy Pásint – kétségtelenül tragikus és méltatlanul elfeledett – nemzedékének sorsát és ambícióit alapvetően a trianoni trauma határozta meg. A szétszakított családok, az elszakadt ország- és nemzetrészek tragédiája okozta fájdalom vértezte föl Pásinték generációját igen erős hivatástudattal, elszánt nemzetszolgáló attitűddel, amely rendszerint egyéni szorgalommal, igyekezettel, a tudásszerzés vágyával párosult, és amelyet jól kiegészített a magukrautaltság révén kialakult talpraesettség, az ifjúsági szervezetekben végzett mozgalmi munka számos tapasztalata, és az a ma már ritka sajátosság, hogy ezek a fiatalok a legkülönbözőbb tevékenységi formákban is kipróbálták magukat: a szépírástól a hivatalnoki munkáig, az egyesületi szervezőmunkától az önkéntességig, a falukutatástól a szociális gyűjtőakciókig stb. Bármit tettek is, erős hivatás-, sőt küldetéstudattal végezték munkájukat, a nép-, illetve nemzetszolgálat missziós elszántságával. Mindeme tényezők mellett Nóvé Béla sorra-rendre ismerteti, milyen fontos feladatokat végzett hőse például az 1930-as évek végén, az „országgyarapítás” idején; minő érdemeket szerzett Észak-Erdély visszacsatolása után a magyar közigazgatás újraalakításában az erdélyi kormánymegbízott tanácsadójaként, majd 1942 nyarától az Erdélyi Külön Szolgálat irányítójaként; hogyan juttatott – kalandregénybe illő körülmények között – anyagi támogatást a kolozsvári magyar intézményeknek az 1944. augusztus 23-i román kiugrással egy időben; mit tett a kitelepítések idején a magyar szórványokért és csángó betelepülőkért, a szülőföldjükről elűzött felvidéki magyarokért, a romániai magyarság vagyonmentéséért vagy éppen az 1947. évi békeszerződés előkészítéséért. És ahogyan az olvasó előrehalad Pásint Ödön élettörténetében és kisebbségmentő munkásságának megismerésében, újra és újra fölteszi a kérdést: – Hogyan maradhatott ki a 20. század történelmi arcképcsarnokából Pásint Ödön portréja? Hogyan maradhatott ki a Magyar életrajzi lexikonnak még a rendszerváltozás után megjelent pótkötetéből is? Hogyan borulhatott a feledés homálya több mint fél évszázadon át e nagyszerű, bár végül is tragikus sorsú ember emlékére?
Pásint Ödön kisebbségpolitikai működésének kontextusában természetesen föltűnnek a kor magyar közéletének meghatározó alakjai (Teleki Páltól Bajcsy-Zsilinszky Endrén át Gömbös Gyuláig, Pataky Tibor nemzetiségpolitikai államtitkártól Szegedy-Maszák Aladár külügyminisztériumi osztályvezetőig számosan). Nóvé Béla természetesen úgy ír ezekről a személyekről, mint akik körülrajzolják, sőt meghatározzák hőse biográfiájának viszonyrendszerét, egyben velük is érzékelteti a korszak politikájának sokszínűségét, ha tetszik, bonyolult, olykor ellentmondásos belső viszonyait. És itt alkalma van a szerzőnek rávilágítani, milyen távolságban állt – akkoriban is – a nyilvánosság előtt megjelenő politikai retorika a politika lényegi törekvéseitől. A biográfus-történész szerző jó érzékkel és igényes forráskritikával mutat rá a harmincas évek magyar belpolitikájának háttérmotívumaira, belső mozgásaira, miközben a törekvések egyöntetűnek, a kívülről szemlélt kép föltűnően egységesnek látszik: minden terv és cselekedet végső célja Trianon békés revíziója.
A szerző olyan bonyolult kérdésekre is kitér – például a fiatal Bibó Istvánt idézve –, mint az 1938 után visszatért országrészek lakosságának lelki visszaintegrálása a magyar nemzet közösségébe, vagy a szórványgondozás és a különböző segélyakciók ellentmondásai. Ez utóbbi kapcsán röviden jellemzi Nóvé Béla a Horthy-korszak világát, amely leírása szerint egyszerre volt rendies és paternalista, etatista és militáns, ugyanakkor teret engedett a valódi és spontán civil szerveződéseknek, az alulról szerveződő társadalomjobbító törekvéseknek.
Mondottuk, Nóvé Béla helyenként epikus sodrású történeteket mesél, merthogy hősének életében nem egy izgalmas kaland is megesett. Például Pásint Ödön Magyarország német megszállása után Horthy kormányzó és a Gestapo elől bujkáló Bethlen István titkos összekötője maradt, és ugyancsak kalandfilmbe illő történet a háborúból való román kiugrás napjaiban végrehajtott erdélyi küldetése, titkos utazása.
Ha választ nem is kapunk a méltatlan feledés okaira, a feledés tényét némiképp magyarázza utolsó esztendeinek krónikája. Pásint Ödön 1948-ban, Dinnyés Lajos miniszterelnöksége idején egészségügyi okokra hivatkozva nyugdíjazását kéri. Ahogyan Szálasi idejében, úgy Rákosi Mátyás alatt sem volt hajlandó a kiépülő diktatúrát szolgálni. A helyzete ellehetetlenült, ahogy ma mondják: elfogyott iránta a bizalom. Ám még időben és önként visszavonult. Hátralevő idejében reményvesztetten, a tehetetlenség frusztrációjában élt. A Trianon utáni évektől mindvégig oly tevékeny Pásint Ödön megkeseredett, magába forduló ember lett. Helyzetére, lelki állapotára, egyben kesernyés humorára jellemző, hogy több ízben fölkereste egy rádiós ismerősét, és mindig azzal kezdte a beszélgetést: „Mondj valami jó hírt, Gyurka – nem baj, ha nem igaz.”
1948 után következik el rövid életének utolsó – források hiányában ugyancsak bizonytalanul rekonstruálható – korszaka. Nóvé Béla Pásint öngyilkosságának három lehetséges okát veszi számba. Először is valószínű, hogy az ÁVH zsarolta valamivel, esetleg egy koncepciós per előkészítésében voltak vele tervei az államvédelmiseknek. Az is lehet – mert a kiváló Demeter Béla személyében volt rá példa –, hogy az ÁVH átadta volna a román Securitaténak, hiszen Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között végzett munkája okán joggal tarthatott a románok megtorlásától. Végül: Pásint bizonnyal tudott Bethlen István 1946-ban, egy moszkvai börtönkórházban bekövetkezett haláláról, és okkal gondolhatott arra, hogy a hajdani miniszterelnök egyik legközelebbi bizalmasára is hasonló sors vár. Egy dolog bizonyos: 1950. május 3-án végzett magával. A szerző a partecédula mottóját idézve így summáz: „Legyen meg a te akaratod!” – a tragédia árnyékában némiképp kétértelműen hat, hiszen éppúgy sugallhat végső megnyugvást az isteni akaratban, mint egy kiúttalan életcsapdába szorult férfi kétségbeesett önszabadításának fájó elfogadását.
Nóvé Béla legszembetűnőbb érdeme természetesen az, hogy könyvével eloszlatta a Pásint Ödön alakját beborító homályt, hogy kiemelte hősét fél évszázad feledése ködéből. Ugyancsak érdeme, hogy a források hiányai, hézagossága ellenére a maga összetettségében rajzolja meg Pásint pályaképét, vagyis fölfesti azt a kort, a 20. század első felének magyar, illetve közép-európai történelmét, amelyben hősének élnie adatott, miközben külön gondot fordít Pásint Ödön lelki motívumainak, személyes tulajdonságainak, alkati vonásainak érzékletes ábrázolására. Így aztán nem fukarkodik az érdekes, izgalmas, esetleg rejtélyes életrajzi adatok elősorolásával, a dokumentumokból föltárható részletek olykor epikus erejű előadásával. Mesélős stílusban, az olvasót már-már kézen fogva vezeti végig az elmúlt évszázad első ötven évének történetén, illetve hőse életrajzán, az egyéni sors történelmi, politikai körülményeit is rendre megérzékítve. Elemében van, amikor érdekes és izgalmas epizódokat idézhet föl, például Pásint apjának „zűrös” ügyeiről vagy 1944. augusztusi, kolozsvári küldetésének részleteiről szólva. Ám mivel a rendelkezésére álló források ugyancsak hiányosak, a hiátusok ismertetésekor Nóvé Béla két dolgot tehet: a szóba jöhető egyéb dokumentumok és másodlagos források, emlékezések logikája mentén haladva – alapos mérlegelés után – föltételezéseket fogalmaz meg, vagy egyszerűen beismeri, itt bizony további források előkerülésére, újabb kutatásokra van szükség, egyelőre többet nem mondhat.
És éppenséggel e tekintetben a szerző, a biográfus élete is váratlan fordulatot hozott! Nóvé Béla kötete egyik erdélyi bemutatóján elmondta, hogy könyvének lapjain jószerével még meg sem száradt a nyomdafesték, amikor egy londoni Pásint-unoka a családi archívum mélyén temérdek, eleddig feltáratlan forrásanyagra bukkant, amit nyomban átadott a szerzőnek egy majdani bővített-javított kiadáshoz felhasználandó. Ezek között nemcsak Pásint Ödön elveszettnek vélt iratai, dokumentumai találhatók meg, hanem olyan becses, köztörténeti értékű kuriózumok is, mint Bethlen István és Teleki Pál levelei, egy halom eredeti Bethlen-kézirat az 1930-as évekből, a Bethlen-család Pásint Ödönre bízott részvénypakettje, vagy éppen az eddig csak hallomásból ismert, a német megszállás napján Bethlen által írt egymondatos felhatalmazás, amelyben – egy köteg előre aláírt üres lapot mellékelve – a volt miniszterelnök Pásintot bízza meg, hogy „minden tekintetben a nevében eljárjon”…
Nóvé Béla mindazonáltal úgy illeszti össze a portré mozaikkockáit, hogy a hiányokkal együtt is teljességigényű kép kerekedik ki Pásint Ödön kisebbségmentő hivatásáról, áldozatos munkásságáról és tragikus alakjáról. Egy olyan ember tevékenységéről, aki a Horthy-korszak nagypolitikájának egyik háttérben munkálkodó személyisége volt, de a feladatait a legnagyobb lelkiismeretességgel, szívóssággal, igényességgel és mindenkor nemzetszolgáló eltökéltséggel végezte.
A Hivatása kisebbségmentő című kötet terjedelmének közel egyharmada függelék: dokumentumgyűjtemény (16 fontos okirat betűhív közlése), jegyzetapparátus (harmadfélszáz hivatkozással) és betűrendes névmutató zárja. Ilyenképpen az alapos és terjedelmes kiegészítő apparátus hitelesen adatolja a főszövegben leírt állításokat, illetve hipotéziseket. Nemkülönben értékes és érdekes a kötet illusztrációs anyaga, az archív felvételek sora. Számos fotográfia és iratmásolat eredetije Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron, Budapesten, Londonban található meg, köz- és magángyűjteményekben
Összességében jóval többről van tehát szó, mint amit a szerző könyve alcímében ígér. Nem egyszerűen pályaképet rajzol az elfeledett Pásint Ödönről, de (kisebbség)történeti tablóba helyezi hőse sokoldalúan megrajzolt, a források olykori hiátusai ellenére is árnyalatos portréját. Nem utolsósorban azzal éri el ezt az árnyalatosságot, hogy a történelemben és az élettörténetben megbúvó vagy épp szembetűnő lélektani motívumokat is ábrázolja, mintegy életszerű harmóniát teremtve az ügyeket szolgáló tevékeny ember, a közéleti munkásság és a belső, a külvilág számára sokszor rejtve maradó lelki élet között. Megjeleníti azt az összetartó erőt, azt a harmóniát, amely a tevékeny és az érző ember személyiségének egységét adja. És bár a kikerekedett portré mozaikos, mindazonáltal teljesség igényű és árnyalatos. És legfőképpen: tanulságos.
 
(Nóvé Béla: Hivatása: kisebbségmentő. Pásint Ödön pályaképe. Kolozsvár, Kriterion Kiadó, 2012. 244 o.)
 


« vissza