Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Egy másféle digitális szakadék

Elhunyt Roska Tamás (1940–2014), a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bolyai- és Széchenyi-díjas egyetemi tanára, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Nagy Szent Gergely-rend birtokosa, a Leuveni és a Pannon Egyetem díszdoktora, az Academia Europaea tagja. Roska Tamás társfeltalálója volt az első programozható analogikai celluláris hullámszámítógépnek (1992)(1) és az ezen alapuló „kamera-számítógépnek” (analogikai CNN bionikus szem, 1993),(2) amelyeket kollégáival a berkeleyi Kaliforniai Egyetemen fejlesztett ki. Pályáját ez a kutatómunka határozta meg, mely egyesítette magában a biológiát, a mikroelektronikát és a számítástechnikát, valamint az informatikai forradalom legkorszerűbb technológiáit. A PPKE Információs Technológiai és Bionikai Karának alapító dékánjaként és a hazai bionikai képzés megteremtőjeként fiatalok generációit indította el a világszínvonalú kutatómunka felé. 1989 óta évente több hónapot töltött az Egyesült Államokban a berkeleyi Kaliforniai Egyetem és az indianai Notre Dame Egyetem vendégkutatójaként. Az alábbi, 2012-ben készült interjúval szeretnénk megemlékezni róla, melyben oktatás, tudás és kutatás kapcsolatáról beszélgettünk vele.
 
 
Ha nem tudjuk, mit kérdezzünk, vagy kitől kérdezzünk, előfordulhat,
hogy a válasz, amit kapunk, teljesen félrevezető lesz.
Ha nem tudunk kellőképpen elvonatkoztatni,
nem fogjuk tudni feltenni a fontos kérdéseket,
mert csak a jelenségekre kérdezünk rá, és nem a lényegre.
 

KGy: A Pázmány Péter Tudományegyetem a legrégebbi folyamatosan működő magyar egyetem. Annak idején itt szerzett doktori fokozatot matematikából Neumann János, a számítástechnika úttörője, az első adat- és programtárolásra képes, programozható számítógép megépítője. Mi a kapcsolat Neumann János ön, valamint a kar között, melynek ön a dékánja, és amely egy nagy múltú katolikus egyetem része?
 
RT: 1635-től, amikor Pázmány Péter esztergomi érsek megalapította az egyetemet, egészen 1950-ig ez volt Magyarország legfontosabb egyeteme. Kezdetben a jezsuita rend működtette, majd a 18. század második felében királyi egyetemmé vált, azaz állami irányítás alá került. Az első világháború után kapta a Pázmány Péter Tudományegyetem nevet. Az 1950-es kommunista hatalomátvételt követően három részre osztották: megalakult a Semmelweis Orvostudományi Egyetem; egy kis hittudományi akadémia a római katolikus egyház kezelésében, amely megtartotta a Pázmány nevet, s ahol teológiai és filozófiai oktatás folyt; a maradék pedig Eötvös Loránd Tudományegyetem néven működött tovább. A rendszerváltás után, 1992-ben, a Pázmány ismét teljes és önálló, a katolikus egyház által fenntartott egyetemmé vált. Számos téren egyre szélesebb körű a tudományos együttműködés a három utódintézmény között, melyek egykor a történelmi Pázmány Egyetemhez tartoztak; ez utóbbi lerombolását egyfajta jelképeként is felfoghatjuk annak, ahogyan az ideológia elfojtotta szellemi életünket 1948 és 1990 között.
 
KGy: Hogyan sikerült a Pázmányt az 1989–90-es békés forradalom után ilyen hamar önálló egyetemmé szervezni?
 
RT: Az erre vonatkozó szándék és terv már közvetlenül a változások után megfogalmazódott, még ha igen szerény miliőben is. 1990-ben, újév napján, egy közeli kis parókián, egy kánonjogi professzor, bizonyos Erdő Péter, összehívott párunkat beszélgetni. Azt tervezgettük, miként tudnánk újjászervezni a régi jó Pázmány Egyetemet úgy, hogy ismét magába foglalja azokat a területeket is, amelyekről az ideológiai tisztogatás következtében annak idején száműzték. Az olyan új karok, mint az információs technológiai vagy a villamosmérnöki és számítógép-technikai kar alapítása egyértelmű volt – de amikor arra került a sor, hogy tevékenységünket a jog- és bölcsészettudomány területére is kiterjesszük, kezdetben ellenállásba ütköztünk. A békés forradalom utórezgései közepette a szinte egyeduralkodó marxista szellemiség, amely akkoriban áthatotta a hazai bölcsészkarokat és a kutatás berkeit, természetszerűleg ellenállt abbéli szándékunknak, hogy ezeket a területeket is bevonjuk. Mi azonban ragaszkodtunk ahhoz az elképzelésünkhöz, hogy egy újfajta nyitottságot honosítsunk meg a tudományos gondolkodásban, ugyanakkor modern formában ugyan, de visszatérjünk a Pázmány Egyetem gyökereihez. Végül mi kerekedtünk felül. Valóban figyelemre méltó teljesítmény, hogy több mint 8000 diákjával egyetemünk igazi kutatóegyetemmé vált, s ma az egyik legszélesebb tudományos palettával rendelkezik. Több doktori iskola is működik benne kilenc tudományterületen, köztük a természettudományok, a technológia, a bölcsészet-, a társadalomtudományok és a teológia terén. A Pázmány az európai Kutatóegyetemek Nemzetközi Hálózatának (IRUN) egyetlen magyar tagja.
 
NT: Elismert tudósként, s egyúttal az Információs Technológiai és Bionikai Kar dékánjaként mi a véleménye az internetről, annak jótékony és kártékony hatásairól? Mit jelent az úgynevezett digitális szakadék? Hogyan kellene használnunk az internetet, mi az, ami balul sülhet el?
 
RT: Egyértelmű, hogy az internet hatással van a gondolkodásunkra, viselkedésünkre, a megismerési módszereinkre. Én a tudomány, a technológia és az egyetemi oktatás terén egyaránt azt tapasztalom, hogy akik többet tudnak, azok hatékonyan tudják használni az internetet arra, hogy felgyorsítsák a tudásszerzés folyamatát. Eközben viszont azok, akik nem buták, csak egyszerűen tájékozatlanok, még inkább azzá válnak. Miért? Mert ha bármire rákeresünk az interneten, mondjuk a Google-on, több ezer, sőt több százezer választ kapunk. Ezek közül hányat fogunk valóban elolvasni? Talán az első ötöt. De milyen is ez az első öt? Az egyik kollégám kipróbálta: feltette ugyanazt a kérdést a Google-on, a Yahoon és több más keresőrendszeren. A válaszoknak csupán a 30 százaléka egyezett meg az első húsz-egynéhány helyen. Hogy miért? Mert a válaszok sorrendje könnyen manipulálható külső eszközökkel. Nem a fontossági sorrend érvényesül.
Ezzel azt akarom mondani, hogy ha nem tudjuk, mit kérdezzünk, vagy kitől kérdezzünk, előfordulhat, hogy a válasz, amit kapunk, teljesen félrevezető lesz. Ha nem tudunk kellőképpen elvonatkoztatni, nem fogjuk tudni feltenni a fontos kérdéseket, mert csak a jelenségekre kérdezünk rá, és nem a lényegre.
Max Scheler német filozófus azt mondta, a filozófia „a lényeg szeretete”. A „lényeg szeretete” pedig azt jelenti, hogy a különböző tudományterületeken szükségünk van bizonyos mértékű absztrakcióra ahhoz, hogy megértsük a tágabb összefüggéseket. Különben leragadunk a részleteknél. A lényegi tudáshoz vezetnek más utak is, ilyen például a katartikus művészi élmény – egy költeménnyel, drámával, zongoraszonátával, festménnyel való találkozás.
Amerikában létezik egy kifejezés a hétköznapi nyelvben: a „digitális szakadék”. Ez általában azt a szakadékot jelenti, amely a számítógép-használó fiatalokat elválasztja a számítógépet használni képtelen idősektől. A fogalom azonban félrevezető. Ugyanis a valóságban az internet a tájékozottakat még tájékozottabbá, a tudatlanokat pedig még tudatlanabbá teszi.
 
KGy: Magyarul, létezik a digitális szakadék, csak másként működik?
 
RT: Pontosan. Ez az egyik probléma.
 
 
NT: Ez számomra azt jelenti, hogy vagy nincs arra vonatkozó információ, hogyan kell használni az internetet, vagy van, de egy fabatkát sem ér.
 
RT: Az internet, a mobiltelefon és a hasonló eszközök használata annyira új, történelmi távlatból legalábbis, hogy a legtöbben csak ismerkedünk velük. Például sok évvel ezelőtt – 1974-ben –, amikor először voltam Berkeleyben, előadást tartottam az IBM kutatóközpontjában. Akkoriban a Thomas Watson Kutatóközpont könyvtára a tudomány fellegvárának számított. Nemrégiben, amikor megint ott jártam, a házigazdám felajánlotta, megmutatja, hogy néz ki most a könyvtár. Beléptünk, és szinte üres volt! A rá következő héten át is alakították valamely más célra, mert ma már a tudomány és a technológia területén, ha az ember valóban lépést akar tartani a legújabb eredményekkel, az internetről szerzi be az információt. Ennek ellenére úgy vélem, fontos, hogy az alapműveket nyomtatott formában is megőrizzük.
 
KGy: Akkor hát az emberiség legfontosabb művei a jövőben mind felkerülnek az internetre, s kiselejtezhetjük a kézbe fogható könyveket? Ha egy almát látok a képernyőn, az ugyanaz, mintha a valódit látnám?
 
RT: Ez egy alapkérdés. Én úgy gondolom, a könyvek mindig is könyvek maradnak. Ha valaki a Kindle-jét vagy az iPadjét könyvként olvassa, akkor ugyanúgy könyvet olvas. Csak a technológia más. Különben mi oka lenne, hogy két-három évvel ezelőttig egyetlen e-könyv-olvasó eszköz sem tudott berobbanni a piacra? A válasz igen egyszerű: mert ezt megelőzően 40 évig a képernyő felbontása mit sem változott. Mindig 100 képpont volt hüvelykenként [2,54 cm]. A „papírmentes irodáról” szóló szlogen volt a legnagyobb átverés, mert mindenki egyre többet és többet nyomtatott. Miért? Mert az új képernyőfelbontás 600 vagy ezer képpont hüvelykenként. A szemünk számára ez a felbontásügy óriási gondot jelentett. De ekkor jött egy újítás – a tajvaniak feltalálták az e-papírt –, majd erre alapozva kifejlesztették a Kindle-t és a többi új e-könyv-olvasó eszközt, s egy csapásra sokkal kellemesebbé vált az olvasás. Ha egy nem túl jó minőségű könyvet olvasunk – mint amilyen a legtöbb olcsó kiadás –, az élmény semmivel sem jobb, mint egy mostani Kindle-on olvasni. Mérföldkő volt a kultúrában, amikor egy éve az Amazonon eladott Kindle-formátumú e-könyvek értéke meghaladta a nyomtatott könyvekét. De a könyvek akkor is könyvek maradnak. Egy szebb könyvet talán szívesebben olvasunk papíron. De míg a New York Times számos, intellektuális szempontból nevetséges bestsellere körülbelül 20 dollárba kerül, addig kevesebb mint 20 dollárért Chesterton összes műve megvásárolható a Kindle-re. Tehát manapság csodálatos e-könyveket lehet venni fillérekért.
 
KGy: Nyilvánvalóan sok függ azoktól, akik eldöntik, mely könyvekből készüljön e-könyv. De mi lesz a könyvtárainkkal? Azokat a könyveket, amelyekből nem lesz e-könyv, egyszer csak kidobják?
 
RT: A tartalom számít. Számomra egy könyv, egy csupa nagybetűs KÖNYV értékét a tartalma dönti el.
 
KGy: Tegyük fel, hogy 1999-ben kiadnak egy nagyszerű regényt, amely megjelenésekor nem arat sikert, és azóta sem beszél róla senki. Csak pár példány marad fenn belőle. Senki nem adja ki e-könyvként. Aztán 20 év múlva a kritikusok egyszer csak úgy döntenek, hogy ez volt a korszak nagy műve. De sehol nem hozzáférhető e-könyvként. Csupán néhány kritikus emlékezetében él tovább – ilyenkor mi történik?
 
RT: Ez egy fontos kérdés. Technikai szempontból is, gondoljunk csak arra, hogy a harminc éve gyártott technikai formák és eszközök eltűntek, gyakorlatilag nem léteznek többé. De szerintem a nyomtatásra szükség van, nemcsak az archiválás miatt, hanem sok más okból is. Nemrég egy barátom mutatott nekem pár 13. és 14. századi könyvet. Elképesztően szépek voltak, szemet gyönyörködtetőek. Tehát azt hiszem, amíg egy tartósabb elektronikus formát fel nem találnak, addig a papírra feltétlenül szükség lesz.
 
KGy: Ha a tudás csak (számítógép-) képernyőkön lesz hozzáférhető, nem fog elsorvadni a tapintóérzékünk? Agykutató barátaink azt állítják, hogy az a tudás, amely a tapintás révén jut el az agyba, értékesebb, mint az, amelyik csak a szemen keresztül érkezik.
 
RT: A sokcsatornás információszerzés során, mely egyesíti a látó-, a tapintó és a hallóérzéket, ezek nyilvánvalóan erősítik egymást. De én úgy gondolom, hogy – és ez egyre fontosabb – a siker titka az elegendő nyugodt idő, illetve az elmélyült gondolkodás és cselekvés egészséges keveréke.
 
KGy: A Pázmány Egyetemen az 1910-es, 20-as években olyan intellektuális közeg uralkodott, amelyben kinevelődhetett egy Neumann János. Európának van még bármekkora komparatív előnye a természettudományos oktatás terén, tekintettel arra, hogy ma a kutatás elsősorban az Egyesült Államokban, és nem Európában összpontosul?
 
RT: A legfontosabb szellemi hozzávalók, amelyek a jó tudományos oktatás alapját képezik, s ahol Európa talán még mindig rendelkezik némi előnnyel, a következők. Először is: alapos filozófiai, művészeti és történelmi műveltség, rálátás a görög–római–zsidó-keresztény hagyományra, aminek része az is, hogy az ember tisztában van vele, a modern tudomány miért épp a Földközi-tenger vidékén alakult ki. Ott van például Sergio Marchionne: korábban talpra állította a FIAT-ot, most pedig a Chryslert. Ő filozófiai végzettséggel is rendelkezik.
Másodszor: magas szintű absztrakciós készség, a kvantitatív tudományok terén is. És végül: erkölcsi feddhetetlenség és önuralom. Úgy vélem, a kutató számára ez a siker három alappillére, még ma, a fejlett technológia korában is. Az ilyen oktatás és tudás intézményi háttere a jó főiskolai és egyetemi kultúra, szemben az Alasdair MacIntyre könyvében oly találóan jellemzett mamutegyetemekkel.
Egy másik fontos kérdés a felfedezés és a feltalálás kultúrája. Amelyeknek kéz a kézben kellene járniuk. A felfedezés az igazság feltárását jelenti, amely ott van, csak elrejtve – ilyen a fizika számos törvénye vagy a matematikai tételek. A feltalálás egy újfajta gondolkodási rendszer vagy új eszközök és berendezések megalkotása. Ilyen például számos mérnöki találmány, mint mondjuk a villanylámpa, de említhetnénk az új axiómarendszereket a matematikában, vagy a számítástechnika új alapokra helyezését is.
 
NT: És ön azt állítja, hogy ezek ma nem járnak kéz a kézben?
 
RT: Én azt mondom, hogy ezek mind klasszikus szellemi értékek, amelyek az európai kultúrában gyökereznek, az egyetemalapítás gondolatának 11. századi megjelenésétől egészen az ipari forradalomig. Ezek kéz a kézben járnak a technológia határvidékén, azon a területen, ahol kollégáim és jómagam is kutatunk. Itt az utóbbi ötven év az integrált áramkör alapú informatika jegyében telt, amely gyökeresen átalakította az életünket, hála részben az internet, illetve a mobil távközlés és számítástechnika hatásának. A most kibontakozó új korszakot a bionikán alapuló orvosi technológiák, valamint a hozzá kapcsolódó élettudományok és technológiák fogják meghatározni. Ezeken a határterületeken megint egy számos tudományágat átfogó, integráló és szintetizáló gondolkodásra lesz szükség, s ehhez klasszikus gimnáziumokban jól felkészített diákok kellenek, olyanok, amilyeneket a 20. század első harmadának Magyarországán láthattunk.
De másutt is komoly intellektuális gondokkal küzdenek. Gondoljunk csak az „egy nemzet, két kultúra” problémájára Amerikában, amit hasonló című híres könyvében a jeles amerikai történész, Gertrude Himmelfarb is kifejtett. A szintetizáló világlátáshoz égető szükségünk van tudásra, művészetre és tisztességre.
Vegyük csak a véleményalapú médiakultúrát, például azt a sok zagyvaságot, amit Magyarországról mostanában írnak abban a nemzetközi sajtóban, amelyet nagyrészt még mindig a 68 utáni nemzedék határoz meg a nyugati elit körében.
Ha sikeresek akarunk lenni a tudományban vagy bármi másban, egy tudás- és erkölcsalapú kultúrára van szükségünk.
 
NT: Ehhez nyilvánvalóan forradalmasítani kellene az iskolákat és a középfokú oktatást.
 
RT: Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a gyerekek és fiatalok intellektuális fejlődésében a középiskola hat vagy nyolc éve (10-12 éves kortól 18 éves korig) a legmeghatározóbb. Amerikában néha nekem szegezik a kérdést, mi az oka, hogy annyi a sikeres magyar a tudomány, a technológia és a művészet területén. A Nature Magazin új évezredbeli első számának egyik cikke még azt is megkockáztatta, hogy „a 20. századi tudomány Budapesten született”. Megkérdezték tehát tőlem, hogyan lehetséges, hogy egy ilyen kis ország ennyi tudós- és művészzsenit adott a világnak a 20. század első felében. Úgy gondolom, ennek két fő oka volt. Az egyik a kiváló középiskolai képzés, mely báró Eötvös József író és közoktatási miniszter iskolareformjával vette kezdetét, 1867 után. A másik ok pedig az iskolázottság igen magas társadalmi presztízse. Sajnos az úgynevezett csökkentett szintű középiskolai érettségi követelményrendszer bevezetése Magyarországon 2003 körül lényegében majd egy évtizedre kiirtotta a fiatalokból a tudást. Matematikából a diákok mindössze három százaléka választja az emelt szintű érettségit, ami egyébként 2002 előtt a „normál” szintnek felelt meg. Ez azt jelenti, hogy vannak olyan diákok, akik jó középiskolai matematikaeredménnyel érkeznek hozzánk a karra, közben pedig nem tudnak két-három törtet összeadni. Ha valaki 18 éves korára nem tud törteket összeadni, attól tartok, ezt már soha nem tanulja meg. Ugyanígy, ha az ember nem tud kívülről verseket – amikor én iskolás voltam, legalább százat kellett kívülről fújni –, később sem fog verset tanulni. Vagyis teljesen más lesz a gondolkodásmódja. Pedig mindennek ez az alapja: a gondolkodásmód. Ahogyan én látom, Amerikában a középiskolai oktatás általában véve óriási gondot jelent a fejlett technológia szempontjából: számos vezető kutatóintézet egyszerűen nem tudja amerikai állampolgárokkal betölteni a legfontosabb állásokat.
 
NT: Tehát a hagyományos oktatás, itt és feltehetően más országokban is, valójában jó alapokat adott, amelyek az úgynevezett információs korszakban is jól hasznosíthatók?
 
RT: Így van.
 
KGy: De ennek épp az ellenkezője történik a nemrég meghirdetett közoktatási reform nyomán Magyarországon. Az amerikai középiskolák színvonalesése már sokkal korábban bekövetkezett.
 
RT: A középiskolai oktatás ilyetén hanyatlása Európában csak az utóbbi időben ment végbe, többek között Olaszországban, Németországban, Franciaországban és Nagy-Britanniában. Egy tanulmány szerint Nagy-Britanniában a harminc év alattiak harminc százaléka képtelen olyan munkát elvégezni, amelynél olvasni is kell valamennyit a feladat megértéséhez.
Ha az ember visszagondol ezekre a híres magyarokra, azt látja, hogy kiváló középiskolai képzésben részesültek, és ezt az akkori kulturális közeg is támogatta. Kodály Zoltán zeneszerzőnk édesapja vidéki városokban volt állomásfőnök, otthon viszont hétvégente egy vonósnégyesben hegedült, s két vonat között is gyakran elővette a hangszerét. Ez volt az a kulturális miliő, amelyből egy Bartók, egy Szilárd és a hozzájuk hasonló kreatív géniuszok elindultak ezekben az években. De nemcsak a magyarok, hanem a lengyelek is. Így aztán a lengyel tudósok is meghatározóbbak voltak Amerikában annál, mint amit a lakosságon belüli arányuk alapján gondolnánk. Ha ezt a két országot nézzük, még azt is hozzátehetnénk, hogy a történelmileg nehezebb időszakok inkább serkentőleg hatnak az egyén fejlődésére.
 
NT: Ezek szerint a megoldás egy kreatív kisebbség kinevelése lenne. Ez miként valósulhatna meg, és hogyan működne a gyakorlatban?
 
RT: A tudomány és a technológia világában a kreatív kisebbség játssza a legfontosabb szerepet. Az én szakterületemen a legtöbb kiváló egyetem tanszékeire maximum 80–120 diákot vesznek fel évente. A személyes figyelem, és később az egyéni mentorálás megfelelő szellemi közeget biztosít a kreatív tehetségek számára.
Az alap az, hogy legyen elég kiváló érettségizett diák. Valahol hallottam, hogy az 1500 magyar középiskolából 50–80 még mindig valóban kitűnő. Ha a parlament által nemrég elfogadott új oktatási törvénynek sikerülne visszaállítania a kiváló színvonalat, az nagy eredmény lenne. Az oktatásnak nem csak arról kell szólnia, hogy a diákok minél jobban érezzék magukat az iskolában. Kiváló középiskolákra van szükség, amelyek már fiatal kortól gondozzák a tehetségeket. Egy másik fontos szempont, hogy az elmúlt húsz év során Magyarországon, ahogy a többi volt szocialista országban is, a felsőoktatásban tanuló diákok száma nagyon rövid idő alatt mintegy az ötszörösére, 8,5 százalékról több mint 40 százalékra nőtt. Ugyanez a folyamat Nyugat-Európában 40-50 évbe vagy még hosszabb időbe telt. Ez elvileg nem rossz. Ugyanakkor azonban összemosta a tényleges különbségeket a műszaki és egyéb főiskolák, illetve az egyetemek oktatási színvonala között. Az egyetemeken tömegoktatás folyik, miközben a tanárok száma nem nőtt, s ez ellehetetleníti a kutatást.
A Berkeleyn egy tanár nem tart többet heti négy-öt óránál. Itt Magyarországon viszont, különösen az elmúlt évtizedben, a minimális óraszám tizenkettőre nőtt. Ha az ember heti tizenkét órát tanít, biztos, hogy nem fog kutatni.
 
KGy: Mondhatjuk azt, hogy a magyar oktatási rendszer még a kommunista éra alatt is megőrizte a régi középiskolai rendszer szerkezetét és követelményeit, s hogy az oktatás viszonylag magas színvonalú maradt azokon a tudományterületeken, amelyeket nem torzított el az ideológiai befolyás?
 
RT: Igen, és ennek több oka is van. Paradox módon az egyik éppen a Szovjetunióban volt a legszembetűnőbb. Ebben a kemény diktatúrában a sportolók, tudósok és zenészek világa – az íróké nem, az túl veszélyes volt – biztos menedéknek számított. Ezt a példát a kelet-közép-európai csatlósállamokban is követték a második világháború után. A magyar iskolák töretlen kiválóságának egy másik oka az volt, hogy egyrészt az ötvenes-hatvanas évek tanárai kiváló képzésben részesültek a második világháború előtt, másrészt jó példát mutattak a fiatalabb tanároknak és a diákoknak. A tanítás színvonalának nyolcvanas-kilencvenes évekbeli romlását nem a rendszerváltás okozta, hanem egyszerűen ezeknek a példaképeknek, ezeknek az idősebb professzoroknak a fokozatos eltűnése. Az új tanárnemzedékek mai kifejezéssel jórészt kontraszelekció útján kerültek a pályára, s egyre kevesebb jó példát láttak maguk előtt.
 
NT: Ön nagy szeretettel beszél a hagyományos magyar oktatási rendszerről. Én szülőként azt kifogásolom ugyanebben, hogy nem tanít meg kritikai módon gondolkodni. Hiányolom belőle a felforgató szellemet, azt, hogy azért is jó jegyet lehessen kapni, ha valaki megkérdőjelezi vagy kétségbe vonja azt, amit tanítanak neki.
 
RT: Én úgy érzem, hogy ami valóban hiányzik az oktatási tradíciónkból, az az úgynevezett önképzés. Valaha a legjobb iskolákban működtek ilyen önképzőkörök, amelyekben megvolt az ön által említett vitaszellem, de éppen ez veszett ki a kommunizmus alatt.
 
KGy: A magyar iskola eredetileg különbözött a porosz iskolától. De az volt a baj, hogy bár a korábbi iskolák néhány erénye fennmaradt, egyre veszélyesebb lett kérdéseket feltenni a kommunizmusban. A megfélemlítés szelleme érvényesült, s az emberek a társadalom egészéhez hasonlóan itt is behódoltak, és elvesztették a vitakészségüket. Ösztönösen lázadtak ugyan, de intellektuálisan vitába szállni, megkérdőjelezni dolgokat már nem tudtak.
 
NT: Ön egyszer említette az oázis-hasonlatot, melynek lényege, hogy egy oázis csak korlátozott mértékben tud hatni a sivatag egészére. Azok számára, akik átkelnek a sivatagon, nyilvánvalóan életmentő, hiszen itt inni lehet. De hogyan tudna egy oázis – jelen esetben egy kreatív kisebbség – segíteni abban, hogy a sivatag kivirágozzék?
 
RT: A szakterületemen azt figyeltem meg, hogy a kreatív ötletek ilyesfajta szellemi oázisokból pattannak ki, és onnan aztán nagyon gyorsan elterjednek. Egy 40-50 éves korszak, a CMOS-technológia(3) korának végén járunk. Nyolc-kilenc év múlva, amikor a tranzisztorok méretét sikerül majd 9 nanométeresre csökkentenünk, elérkezünk oda, hogy fizikailag egyszerűen nem tudjuk tovább miniatürizálni ezt a technológiát. Mi fog ekkor történni?
A digitális logikában – a mikroprocesszorokban és a memóriákban – az alkotóelemek parányi tranzisztorokon alapuló kapcsolók. Valóságos ipari csoda, hogy úgy tudták arányosan csökkenteni a tranzisztorok méretét, s ezáltal exponenciálisan növelni a számítási teljesítményt, hogy közben a chip előállítási költsége nem emelkedett. De ennek most 40 év után vége. Vajon mi lesz a következő technológia – természetesen a CMOS-ek mellett?
A múlt héten épp a kaliforniai Santa Clarában jártam, egy ilyen szellemi oázisban dolgoztam egy INTEL által kezdeményezett új tanulmányterven a jövő számítástechnikai építési technológiájának új kihívásairól. Nyolcunkat hívtak meg a világ különböző egyetemeiről. A csoportunk és az INTEL kutatói közötti találkozás nagyon intenzívre sikerült. De mindezen el is kell gondolkodni. Thomas Merton szavaival, elmélkedni kell a tettek világában. Bizonyos felismerések csak az elmélyült gondolkodás képességéből és lehetőségéből születhetnek meg.
 
KGy: Mi áll a japán, indiai vagy koreai kutatók kiválóságának hátterében?
 
RT: Manapság Indiában, Tajvanon, a Távol-Keleten, Szingapúrban, Dél-Koreában a kutatók a tudomány és technológia bármely területén felveszik a versenyt a világ többi részével, és sokkal kevesebb fizetésért többet dolgoznak. E tekintetben tehát Európának többé semmilyen komparatív előnye nincs, ez egyértelmű. És Amerikához képest sincs, mert a legjobb koponyák, akik úgy érzik, hogy otthon – Bangladesben vagy bárhol – nem tudják kamatoztatni a tehetségüket, Kaliforniába mennek meggazdagodni. S még ha ezt csak egy elenyésző százalék teszi is – folyamatosan áramlik hozzájuk a tehetség.
 
KGy: És mit tapasztal, Berkeleyben és általában Amerikában most milyen irányban áramlik ez a tehetség a kutatás terén?
 
RT: Mint említettem, hatalmas változás van készülőben. A jelenlegi információs technológia integrált áramkör alapú, amely meghatározó tényező a gazdaságban, a hadiiparban, a mindennapi életünkben, s alakítja modern világunkat. Úgy gondolom, a tudományos-technológiai forradalom következő hulláma az elektronika, a számítástechnika és az általunk bionikának nevezett biológiai tudományok találkozásánál fog kitörni. Szellemi értelemben tehát egy irányba tartanak az élet-, a mérnöki és a fizikai tudományok. Ez egy újfajta gondolkodásmódot feltételez, amelyben fontos a komplexitás és a multidiszciplinaritás. S ebben a gondolkodásban, függetlenül attól, hogy hol végezzük a világban, a tudomány hagyományosan szinergiára törekvő kultúrája, széles körű tájékozottsággal és ötletekkel felvértezve, fontos szerepet játszhat.
Tágabb kontextusban idézhetném Fang Li-zhit, a jeles kínai csillagászt, aki szerepet játszott az 1989-es pekingi, Tienanmen téri tüntetésekben. Amikor a diákmegmozdulásokat elfojtották, az amerikai nagykövetségre menekült, és végül beengedték Angliába, majd Amerikába. Írt egy nagyon érdekes tanulmányt, amelyben azt állítja, hogy azok az emberek, akik a nyugati kultúrán nevelkedtek, amely a zsidó–görög–keresztény világképen alapul, nincsenek is tudatában, mi mindent tudnak az univerzumról. Nevezetesen, hogy a világ egy racionális teremtés, hogy az ember megértheti a természet törvényeit és leigázhatja erőit, s hogy ezek a törvények egyetemesek. Ezek olyan tudatalatti feltevések, amelyek következményeként a modern tudomány – s benne az egyetem intézménye – Európában jött létre. Erre nagyon érdekes példákat hoz. Egy kínai fizikus elvégezte ugyanazt a kísérletet, amelyet Galilei, de pár évszázaddal korábban. Számára azonban ez nem volt több egy esettanulmánynál, függetlenül az egyetemes törvények rendszerétől, míg Galilei számára ez egy egyetemes új törvény felfedezését jelentette a világegyetemmel kapcsolatban.
Ostobaság lenne tehát kiiktatni az Európai Unió oktatási rendszeréből a hagyományos világlátást és értékrendet, a szellemi és lelki értékeket – ez olyan lenne, mint lábon lőni saját magunkat.
 
NT: Elméleti és gyakorlati tudósként, illetve egy katolikus egyetem tanáraként, miként egyezteti össze a modern tudományt és technológiát a hittel?
 
RT: Immár közel tizennégy éve, 1998 nyarán felkértek, hogy szervezzem meg ezt az új információs technológiai egyetemet Budapesten.
Egyértelmű volt számomra, hogy mit kell tenni, tanítani, kutatni szakmai téren, és hogy mire fogunk fókuszálni újszerű megközelítésünk során. Ez utóbbi azt jelentette, hogy belevesszük a biológiát (kezdetben az idegtudományt) a tananyagba és a kutatásba.
De rájöttem, az is fontos, hogy meghatározzuk erkölcsi és lelki alapvetéseinket. A többi csak gondolkodás és hit abban, hogy az igazság megfejthető. Mik is ezek a fontos alapvetések vagy meggyőződések? Először is, hogy megértjük, mi az ember. Ez lényegében az ENSZ Emberi Jogok Nyilatkozata. Tiszteletben tartjuk mindenki emberi méltóságát, és védjük az emberi életet a fogantatástól a halálig. Másodszor, tiszteljük a család és a házasság intézményét; harmadszor, tiszteletben tartjuk a lelkiismereti szabadságot – vagyis olyan csoportok nézeteit, amelyek valamit szentnek tartanak, amennyiben azok nem veszélyeztetik a békét és az igazságosságot. A három alapvetésünk tehát, hogy tiszteljük az emberi méltóságot, a családot és a házasságot, valamint a lelkiismereti szabadságot – a többi tudomány.
Emellett van valami, amit nem tudunk sem erőltetni, sem tanítani igazán, csak egyszerűen megmutatni: ez egyfajta adomány vagy felismerés, egy elmagyarázhatatlan felismerés – az Evangélium ajándéka. De ez egy személyes adomány, amelyet alázatosan elfogadunk, és elmondunk vagy megmutatunk a kollégáinknak, a barátainknak, a diákjainknak.
 
NT: Ami azt jelenti, hogy tudósként hajlandó elfogadni a megmagyarázhatatlant, sőt még örömet is merít belőle?
 
RT: Ez a kulcsszó – megmagyarázhatatlan! És mégis ésszerű! Hogy mitől? Tanítok most egy új kurzust egy matematikus kollégával közösen, aki a dékánunk, Nyéky-Gaizler Judit. A kurzus címe: A számítástudomány és programozás alapjai. Én a számítástudományi részt tanítom. Ebben az egyik fontos tudós és logikus Kurt Gödel. Neumann János és Albert Einstein egyszer drámai hangvételű levélben kérte a princetoni Institute for Advanced Study igazgatóját, hogy vegye fel állandó munkatársai közé Gödelt. Azt írták, ő a legjelentősebb logikus Arisztotelész óta. 1930-ban megcáfolt egy hipotézist, amelyet akkoriban minden tudós igaznak és bizonyítottnak tartott: azt, hogy minden állítás bizonyítható. Egy 1930-ban tartott konferencián Kurt Gödel levezette, hogy minden axiomatikus rendszerben van legalább egy olyan állítás, amelyről elvben lehetetlen bebizonyítani, hogy igaz-e vagy sem – egyszerűen nem lehet eldönteni. Ez annyira ellentétes volt az összes akkori híres matematikus és logikus gondolkodásával, hogy Neumann János kivételével senki sem figyelt fel rá. Neumann közölte Gödellel, hogy történelmi felfedezést tett. Ez a Gödel-tétel fordulatot jelentett a logikai gondolkodásban, s bebizonyította, hogy léteznek eldönthetetlen állítások. És nem azért, mert nem vagyunk elég okosak. Ez nem kudarc, hanem az emberi intellektus legnagyobb erőssége: az, hogy be tudjuk bizonyítani saját gondolkodásunk korlátait. Ez történt a határozatlansági elv és még néhány törvény bizonyításakor is. A diákok felfogják, hogy ez egy újfajta megközelítés a megismeréshez.
Másképp fogalmazva, még a logikában is vannak olyan igaz állítások, amelyeket elvben nem lehet bizonyítani.
 
KGy: Ön úgy beszél európai kulturális gyökereiről, mintha ezzel azt akarná mondani, hogy ez az európai kutatók számára Amerikában is komparatív előnyt jelent. De ott van az indiai kutató Indiában, a kínai kutató Tajvanon, szemben azzal az indiai és kínai kutatóval, aki Amerikában dolgozik. Őket hogyan segíti a kutatásban az indiai vagy a kínai kulturális hagyomány?
 
RT: Ezzel kapcsolatban csak a személyes tapasztalataimra hivatkozhatok. Van egy jó barátom a Berkeleyn, Chua professzor, akivel közösen dolgoztuk ki az új celluláris számítógép elvét. Ő eredeti kultúráját tekintve kínai – egy kínai családban született a Fülöp-szigeteken, s tizennyolc évesen onnan ment Amerikába tanulni –, kulturális érdeklődése azonban klasszikus európai: ilyen zenéket hallgat, ezeket a könyveket olvassa. És nem ő az egyetlen ilyen szinergiával rendelkező kínai kutató, akivel találkoztam.
 
KGy: És a klasszikus kínai festészet, vagy a konfuciánus és taoista gondolkodás? Ez az örökség vajon segíti őket?
 
RT: Biztos, hogy ez is ott van – de amikor Chua professzor új ötleteken töri a fejét, Mozartot, Verdit vagy Beethovent hallgat. Európának tehát nincs túl sok ideje, hogy kiaknázza kulturális előnyeit (hacsak nem válik hirtelen sokkal hatékonyabbá a jelenlegi kutatáspolitika). Hiszen ma Amerika büszkélkedhet a legtöbb igazi kiválósági központtal – mint a Berkeley, az INTEL, vagy a Notre Dame Egyetem a nanotechnológia terén –, és legígéretesebb kutatóik, köztük az én doktorandusz-hallgatóim a Berkeleyn, maximálisan a maguk hasznára fordítják a mi kulturális örökségünket. A világ minden részéről érkeznek ide, és ebben a szinergiában dolgoznak.



Jegyzetek:




1 A celluláris neurális hálózatok (CNN, cellular neural networks) elméletére épülő számítógép – más néven CNN univerzális gép –, amelyben egyetlen chipen temérdek celluláris univerzális gép található (L. O. Chuával közösen).
2 Egy a retina működését modellező celluláris univerzális számítógép (F. S. Werblinnel és L. O. Chuával közösen).
3 CMOS: Complementary metal oxide semi-conductor, komplementer fém-oxid félvezető.

« vissza