Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Egy ország, két világ (közt). Újabb, téli tömegdemonstrációk Ukrajnában

Amikor Moszkva Kijev felé pillant, eljátszadozhat a szóval, hová is tekint: „в Украину или на окраину”(„v’ukrainu ili na okrainu”), vagyis Ukrajna országába, vagy a végvidékekre, saját országa szélére. Erre a kérdésre Ukrajna lakossága sem tud egységes feleletet adni, de rendszerint Moszkva felel rá, mint ahogy most Putyin, a 2009. január 19-eit megújító, 2013. december 17-i elnöki szintű, az ukrán gázimportról szóló megállapodással megtette.
A parlamenti ellenzék Ukrajna fővárosában, Kijevben november végétől tartott a 2004. évi „narancsos forradalmat” felidéző tömegtüntetéseket, azt követően, hogy az ukrán miniszterelnök, Mykola Azarov november 22-én bejelentette az ukrán parlament, a Rada (népgyűlés, hivatalosan Legfelsőbb Gyűlés/Tanács) előtt: „nem stratégiai, hanem taktikai döntést” hozott a kormánya, amikor leállítja az EU-val a társulási folyamatot. Vilniusban, a Keleti Partnerség csúcstalálkozóján Ukrajna nem írja alá a társulási és szabadkereskedelmi egyezményt november 28-29-én. az esetenként több százezresre becsült, a Majdan (Függetlenség), illetve Európa téren naponta ismétlődő ellenzéki, EU-párti tüntetések 2014 kezdetével sem lankadnak, és csak a 2004. évi elnökválasztások idején tapasztaltakhoz mérhetőek. A 2004. évi elnökválasztás első fordulója után, ahogy most is, Ukrajna nyugati felében mutatkozott komoly elégedetlenség és bizalmatlanság az eredménnyel szemben a nyugatbarát ellenzék részéről, míg a túlnyomóan oroszbarát Kelet-Ukrajnában a mostani helyzethez hasonlóan a kormányt támogatták az emberek, bár a fővárosban akkor is jelentős, de nagyságrenddel kisebb ellentüntetésekkel jelentek csupán meg. A 2008-as világválság előtt az EU sokkal inkább képes lett volna fejlesztési támogatásokkal és segélyekkel támogatni a 20 év alatt 14%-os lakosságcsökkenéssel 44,5milliósra fogyott posztszovjet államot, de most – talán e helyett – a szokásos lengyel támogatáson túl számos nyugati vezető fejezte ki rokonszenvét személyesen is a demonstrációkban részt vevő, jövőjüket féltő fiatalokkal, egyetemistákkal, így Catherine Ashton, az EU külügyi főképviselője, Guido Westerwelle, német külügyminiszter, Victoria Nuland, az USA külügyminiszter-helyettese. De együtt szerepelt a megmozdulásokon a héjaként számon tartott, korábbi republikánus amerikai elnökjelölt John McCain és a demokrata Chris Murphy szenátor. A meggyengült pénzügyi lehetőségekkel rendelkező nyugati prominensek serege is azt mutatja, hogy ideológiai, kulturális törésvonal szeli ketté Ukrajnát, amely lám, a nyugati, euro-atlanti szövetség arcvonalaként is megjelenik. Ez belpolitikailag rendszeresen jól észlelhető a választásokon és mélyen gyökerező szembenállásokat körvonalaz mindannyiszor, amikor elbizonytalanodik a helyzet. Ukrajna pedig általában sem stabil ország 1991. augusztus 24-ei függetlenné válása óta. A 2010-ben hatalomra került oroszbarát Régiók Pártja sem tudta valóra váltani ígéreteit: rendbe hozni az igen jelentős nyersanyag-erőforrásokkal is rendelkező ország gazdaságát, és a lakosságnak, mely a kilátástalanságra tömeges kivándorlással reagál, biztosítani az érezhetően kedvezőbb életfeltételeket. Ezért, amikor erre csak alkalom nyílik, nem csoda, hogy az EU-t a nyugat-európai jóléttel azonosító lakosság a kormányzat távozását és az európai közeledést követeli. Magyarázatot kíván azonban, hogy miért mutatkozik szinte valamennyi választáson és politikai véleménynyilvánításon egy szinte késszerűen végighúzódó vonal az ország két fele között.

Természetesen a történelmi és az ezzel összefüggő társadalmi múltban gyökerezik ez a kulturális törésvonal. A mai Ukrajna területe ma kettő, valamikor azonban három kultúra találkozási övezete, három eltérő világrend végvidéke volt: ezek közül az első a mára gyakorlatilag felolvadt, eltűnt iszlamizált kun (orosz irodalomban kipcsák), a mongol hódítás után visszamaradt Aranyhorda, majd főképpen a Krími Kánság. A második az egyre erőteljesebben terjeszkedő, a 16. századtól felnövekvő orosz ortodox hatalom. A harmadik, az eredetileg Nagy Lajos király leánya, Hedvig, lengyel királynő és a litván nagyfejedelem, Jagelló házasságkötésével 1386-ban létrejött nyugati, római katolikus elittel bíró perszonálunió állama. Ez utóbbi házasságba a litván fél hozta a mai Ukrajna egyes északi és nyugati részeit a döntően szláv lakosságú, meghódított kisebb fejedelemségekkel, de idővel a lengyel Korona kezelésébe kerültek ezek a területek. Amikor pedig a lublini unióban, 1569-ben a litván nemesség lemond független különállóságáról, már egyértelműen a Lengyel Királyság ütközőzónája a régió. Megjegyzendő, hogy ekkortájt még kevéssé esett szó ukránokról mint népről. A lengyel szóhasználatban e területek fő hűbéresét mint az ’oroszok Vajdáját’ említik, aminek megfelelője a magyar fogalmak között a horvát báni cím lehetne. Az orosz tudatú kozák lázadásokkal a Szecs kivételével a Dnyeper bal partja, Poltava és Kijev környéke a 17. században kerül orosz uralom alá. A 18. század végén a lengyel állam politikailag és katonailag megbukik, és három szomszédos birodalom három lépésben teljesen felosztja egymás között területeit.[1] Mindezek nyomán az ismertebb Észak-Nyugat és Dél-Kelet felosztáson túlmenően legalább hat nagyobb eltérő kultúrájú régiót lehet kimutatni az ország területén. Hiszen nyilván más a karaktere a más-más időszakban orosz fennhatóság alá került részeknek, mint a későbbi Habsburg Birodalomhoz került Gácsországnak (Galícia). Az elemzések általában megelégednek azzal, hogy a lakosság 17,3%-a orosz, illetve 24%-a orosz anyanyelvű, akik túlnyomóan keleten és délen élnek. Ezt demonstrálja a facebook-felhasználók eloszlása is, ahol nyugaton az ukrán, délen és keleten az orosz, az ország közepén és a fővárosban pedig a két nyelvet vegyesen használják a virtuális felület látogatói. Ugyanakkor nem veszik figyelembe a további fontos kulturális hagyományt tovább örökítő tényezőt, miszerint a lakosság 26,1%-a tartozik az Ukrajnai Orosz Ortodox Patriarchátushoz Moszkva központtal, és 50,4%-a a Kijevi Patriarchátushoz. Létezik önálló, Autokephal Ukrán Ortodox Egyház is, amelynek hívei 7,2%-ot tesznek ki, valamint mivel a katolikus vallási unió csak Mária Terézia birodalmában alakult ki a keleti rítusú hívek visszatérésével a pápa fősége alá, így a népesség 8%-át kitevő görög katolikusok gácsországiak. A statisztika római katolikus és protestáns vallásúként egyaránt 2,2%-ot említ. Le kell szögezni, hogy a szovjet időkben csak az ortodox felekezet, mégpedig a moszkvai központú működését tűrte meg a totális állam, mely a többi vallási felekezetet a hivatalos ateizmus jegyében a kommunista országokban máshol nem tapasztalt kegyetlenséggel üldözte, és hivatalosan beolvasztotta az ortodox egyházba. Tehát a kimutathatónál bizonyára többen kötődnek más vallással a többségiként megállapíthatóhoz képest. Nyilvánvaló, hogy az időben legközelebbi múlt lenyomata a legélesebb, így nem mellékes, hogy a nyugati területek a két világháború között, a 125 éves nemlétezése után, 1918-ban újjászületett Lengyelországhoz tartoztak, míg a keleti és középső országrészek már akkor is a Szovjetunióhoz.
Nem tagadható, hogy a ’20-as években Ukrajnában, különösen az „Új Közgazdálkodás” (Novájá Ekonomicseszkájá Politiká[2]) korszakában a cári időkhöz képest kedvezőbb volt a nemzetiségi politika, de ennek igen hamar vége szakadt. Részben ez kevésbé volt igaz később a nagy létszámú és egyes területeken többségi, így politikailag veszélyes nemzetiségekre, másfelől a gazdag „csernozjomon” (fekete föld) gazdálkodó kulákság (árutermelő parasztság) osztályellenségként a társadalomból teljességgel kiküszöbölendő, fizikailag is kiirtandó volt a rendszer szemében. Ennek, és az új szovjet állam erőltetett iparosítása által generált élelmiszerexportnak (melyre konvertibilis valutában számolható bevételi forrásként volt szükség) irgalmat nem ismerő következménye volt az 1931–32-ben végrehajtott ukrajnai népirtás, a mesterségesen előidézett tömeges éhínség módszerével, a „Holodomor” (éhhalál). Ezen emberiesség elleni bűncselekmény áldozatainak leszármazottjai bizonyára nehezen enyhülő emlékként gondolnak a történtekre, és gyakran nem csupán a kommunista, de az orosz hatalommal azonosítják. Ahogy a posztkommunista térség többi országában is, a történelmi tények több évtizedes eltagadása, a bizonytalan és nem mindig mértéktartóan tudományos forrásokból való részleges megismerése egyesekben természetes és érthető, erős indulatokat kelt. Eközben mások teljes tudatlanságban, közönyben, vagy ellentétes félrevezetettségben maradnak, ami pedig rendkívül veszélyes egy instabil, nehéz anyagi megpróbáltatásokkal küzdő társadalomban.
Az ukrán gazdaság jellegzetessége, hogy a nagy tömegeket foglalkoztató, de válságban lévő nehézipara jelentős részben keleten helyezkedik el. Így az ezen nagyvállalatokhoz tartozó, a rendszerváltoztatásban nyertes, és a kialakult viszonyokon nem feltétlenül változtatni akaró oligarcha elitjének is itt a fő bázisa. Az oligarchák nem feltétlenül érdekeltek az ország modernizálásában, a minden elképzelhetőt felülmúlóan energiapazarló termelés környezetbarátabbá alakításában. Ők már csak ezért is inkább a szovjet korszak hagyományát folytató és a „korlátlan energiaforrást” jelentő orosz orientáció hívei. Ezért ismétlődik valamennyi ukrajnai politikai választáson a moszkvai, 1991. augusztusi, kommunista restaurációs puccskísérlet után a politikai narratíva, a Jelcin által „elengedett”, független országban. Újra és újra az oroszpárti szavazók támogatásával érkezik egy új elnök keletről, majd miután Kijevben elfoglalja helyét a hatalomban, megváltozik érdekeltségi helyzete az ukrán állam működtetésében: hiszen elszakad keleti bázisától és saját hatalma megőrzése érdekében már az orosz kapcsolatok lazításában válik érdekeltté. Leonyid Kravcsuk, az első független ukrán elnök keletről jött, az őt váltó Leonyid Kucsma is, de amikor Kucsma legyőzte Kravcsukot, utóbbit már inkább a nyugati országrészen támogatták a választók. Mivel Kucsma 2004-ben nem indult újra, ezért új keleti és új nyugati jelölt közötti párharc eredménye volt a narancsos forradalomként ismert eseménysor, amelyben a keleti régiókban elkövetett manipulációk és csalások révén ismét a keleti Viktor Janukovics győzött volna. Azonban hosszas birkózás és az Alkotmánybíróságnak az eredményeket megsemmisítő döntése után első ízben győzött a nyugati, inkább Európa felé politizáló Viktor Juscsenko. Ezóta kiegyenlítettebb a küzdelem, hiszen a választásokon jelentős regionális eltéréseket elfedve a két oldal között országosan, abszolút számokban csekélyebb a különbség, de az ország nehéz helyzete miatt a nyugati győzelmek sem képesek kellő gyorsasággal eredményeket hozni. Ezen okból, valamint az „Európa-párti” oldal politikai megosztottsága miatt Janukovics 2006-ban miniszterelnökké válhatott, de már 2007-ben Julia Timosenko, a nyugatiak jelöltje alakíthatott kormányt. Mandátumát nem tölthette ki, mert 2010-ben, a világválságot követően Janukovics megnyerte az elnökválasztást és új miniszterelnököt nevezett ki Azarov személyében. Ő a jelek szerint képes volt átvészelni a 2013. év végi politikai válságot. Mindezekhez a fordulatokhoz persze szükséges, hogy a 450 képviselővel bíró Radában korántsem dívik a Nyugat-Európában szokásos párt- és frakciófegyelem, sok az egyéni mandátummal a parlamentbe kerülő képviselő, és az országban folyamatosan magas a bűnözés és a korrupció mértéke.
Az, hogy milyen mértékben éles, jelentős és állandó a kulturális törésvonal Ukrajnában, az eltelt 22 év során megtartott választások megmutatták – Európában példátlan mértékben. Érzékelhető a regionális eltérés, és kifejezetten tartós is, mint ahogy például Románia erdélyi és regáti része között is komoly kulturális különbség mutatkozik a választási magatartásban, de itt korántsem ilyen erős, hozzávetőleg 5-10%-os a különbség az oldalak jelöltjeinek eredményében, szemben az ukrajnai, sokszor több tucat százalékos eltéréssel a két, keleti és nyugati jelölt támogatottsága között. Ugyanabban a 11 választási/közigazgatási egységben (megyében, illetve városban) győz rendre mindannyiszor a keleti, míg a fővárossal, Kijevvel együtt 17 másikban valamely nyugatos jelölt vagy párt. A „határmegyékben” a valaha mért legkisebb különbség is 9% volt a két oldal között, míg Gácsországban többnyire 80% fölötti a különbség, ugyanakkor a keleti Donyeckben a jelölt volt már 90%-os fölényben is. Az ország középső részén és a fővárosban „mindössze” 40%-os a nyugatos jelölt előnye. Létezik is olyan elemzői jövendölés, hogy nem biztos, hogy egyben tartható a két országfél, és idővel szétválhat, mint például Csehszlovákia, amely más módon és értelemben, de jól érzékelhetően szintén két külön világot zárt egyazon állam keretei közé.
Ami viszont mégis elválasztatlanul egyben tartja Ukrajnát, az az egységes gazdasági rendszernek kiépített szovjet birodalom öröksége, szinte minden téren. Ennek a kicsúcsosodása a mindenkori földgázellátás ügye. Ez a stratégiai kérdés már több orosz-ukrán „gázcsapfegyveres” „összecsapást” produkált – szerencsére eddig békés, megegyezéses végkifejlettel. Ugyanakkor nem lehet nem észlelni, hogy mekkora nemzetközi politikai súllyal szerepelt az utóbbi évtizedben az EU és a posztszovjet térség közötti Déli Áramlat, vagy az alternatív Nabucco gázvezetékek ügye. A 2013 végi, politikai válságot kirobbantó EU-s társulási szerződés elmaradása a jelek szerint előkészített lehetett az orosz és ukrán felek között, míg az EU időleges kudarcát eredményezte. Sokáig volt jelképes, de szükséges feltétele például a társulásnak az EU részéről Julia Timosenko volt kormányfő szabadon engedése, amelynek fontosságát a politikai válság alatt hiába ejtette a Nyugat. Érdemes a történetet röviden felidézni. Timosenko 2009-ben megállapodott Putyinnal a földgázszállításokról, mintegy 400 USD/ezer m³-es árfolyamon, amivel megoldotta az Európát akkor súlyosan érintő gázválságot. Ugyanakkor Ukrajna energetikai függőségének csökkentésére, alternatív, nem oroszországi irányból érkező földgázbeszerzésekbe kezdett, konkréttá téve az ország euro-atlanti közeledésének lehetőségét. Janukovics 2010-es győzelme után az új miniszterelnök, Azarov 2011. augusztus 5-én letartóztattatta elődjét. Majd két hónap alatt, október 7-én Timosenkót 7 év börtönre ítélte az ukrán bíróság a 2009-es szerződés miatt, amelyet jogosulatlanul megkötöttnek, tehát hivatali hatalommal való visszaéléssel létrejöttnek minősített. E kínos és szinte példátlan ítélet miatt a Nyugat folyamatosan bírálta Ukrajnát, és ragaszkodott ahhoz, hogy legalább gyógykezelésre kiengedje Németországba a politikusnőt. Persze a nyilvánvalóan politikai, Putyinnal megkötött szerződés 2013 végéig tovább élt, amikor december 17-én Putyin és Janukovics megállapodott arról, hogy a továbbiakban Ukrajnának csupán 268,5 USD-t kell fizetnie ezer köbméterenként. A mintegy harmadával csökkentett ár hihetetlen kedvezménynek tűnhet. Bár nemzetközi tőzsdei árfolyama a földgáznak nincsen, de a világpiacot jelenleg bizakodással töltik el a rétegrepesztéses módszerrel kinyerhető palagázról szóló hírek, amivel összefüggésben kínálati piac látszik kialakulni. Ugyanakkor az orosz elnök a szerződésmódosítással a 2013-as 24 milliárd köbméter ukrán importlehetőséget 40 milliárd köbméterre emelte, ami által szállító cége, a Gazprom bevételei abszolút értékben nem fognak csökkenni. Mivel az ukrán földgázfogyasztás 2010-ben 56,2 milliárd köbméter volt,[3] és a belföldi kitermelés mintegy 20 milliárd köbméter, ezzel a húzással Putyin feleslegessé tette az alternatív földgázbeszerzéseket, és helyreállította Ukrajnának Oroszországtól való teljes mértékű energiafüggését. Kérdés, hogy mennyire lesz tartós a földgázárak relatív csökkenése, meddig éri meg Oroszországnak a korábbinál jóval olcsóbban megválni értékes portékájától, folyamatos gyakorlata szerint politikai/hatalmi fegyverként. Az is igen komoly kérdés, hogy Janukovics, amikor most újra kiszolgáltatta országát a nagytestvérnek (hiszen az ukrán import felét 2013-ban már nem orosz forrásból fedezte a gazdaság), vajon nem követett-e el sokkal inkább hatalmi visszaélést a független Ukrajna politikai érdekeit durván elárulva, mint a 2009-es eredeti, most módosított szerződés alapján elítélt Timosenko? Az valószínű, hogy az „olcsó” orosz gáz miatt továbbra sem lesz „égető” szükség az ukrán gazdaság energiapazarló termelésének korszerűsítésére, amivel nem mellesleg igen jelentősen csökkenthető lett volna a földgázigény abszolút mértéke. Így továbbra is fennmaradhatnak a megszokott belpolitikai mechanizmusok. Ugyanakkor ezek tovább élése mellett is folyamatosan változik a világ, fordulhat a kocka és a történelmi múltban mélyen gyökerező Észak-Nyugat-Dél-Kelet meccsnek sem valószínű, hogy vége szakad.

Budapest, 2014. január 8.




Jegyzetek:
 


[1]
1772-1795 között.
[2] „NEP”
[3] Magyarország éves földgázfelhasználása mintegy 13 milliárd köbméter.


« vissza