Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Egy pandán aggodalmai

Középkori tengerészek körében élt egy legenda a titokzatos déli kontinensről, amit aztán a valahai geográfusok komolyan vettek, míg aztán Cook kapitány sikeresen fölfedezte, és az Ausztrália nevet kapta. Ez már történelem, néhol iskolai tananyag. Az még nem, hogy virológusok és némely szakemberek, de maga az egészségügyi világszervezet is arra figyelmeztette az emberiséget, hogy egy még pontosan nem ismert, de feltételezhető veszedelem fenyeget, egy olyan járvány, amelyik az I. világháború utáni spanyolnátháéhoz hasonló pusztítást okoz. Először azt gondolták, hogy a madárinfluenza és az aktuális influenza vírusának találkozásából majd egy ilyen mutáció keletkezik. Ez eddig, szerencsénkre, elmaradt. De a természet azért próbálkozott, jöttek a helyi jelentőségű, sikeresen izolált járványok, a légionárius betegség és az ebola.

De a fenyegetés akkor is velünk maradt, ha éppen megúsztuk valamelyik formájának jelentkezését. Azt ugyanis látnunk kellett, hogy a globalizáció révén a valaha csak helyi pusztítást okozó fertőzések ma a világ bármely pontját elérhetik, aztán már a kórokozó természetétől, a hagyományos ellenintézkedések sikerétől és a tudomány erőfeszítéseinek eredményességétől függ, hogy mi következik. Gondoljunk az első nagy ijesztésre, a HIV-vírusra, amely spontán módon gyakorlatilag nem terjed, de a madárinfluenza bárhova eljut, és bár a nagy ijedelmet okozó kergemarha-kór eszkalációja elmaradt, az afrikai sertéspestisnek nem sikerült gátat szabni. Vagyis bőven maradt okunk a gyanakvásra, mert várható volt, hogy előbb-utóbb beüt valami, ami az emberiség ma normálisnak tartott életmódja mellett globális járvánnyá válik.

Így is történt. Nem volt törvényszerű, hogy a világjárványt a Covid-19 okozza, de alighanem elkerülhetetlen volt, hogy valamilyen kórokozó kiváltsa a világjárványt. Hogyan is képzelhette bárki, hogy egy olyan világrendben, amelyben már nem bizonyos, meghatározható javakat, hanem magát az otthonául szolgáló bolygót fogyasztja az emberiség, el lehet kerülni, hogy a természet visszavágjon? És gondolhatja-e valaki, hogy ha tudunk is kezdeni majd valamit a koronavírus okozta bajainkkal, akkor majd minden tartósan rendben lesz?

Mert nem lesz rendben semmi: semmi sem utal arra, hogy az emberiség tanulna a leckéből, annál sokkal jobban ragaszkodik a bűneihez (melyek közül néhányra Konrad Lorenz már évtizedekkel ezelőtt figyelmeztetett). Az egyes emberek talán élnének másként, de az emberiség olyan gazdasági és kulturális rendszert működtet, olyan ökonómiai, szociális és ökológiai szerkezeteket alakított ki és szolgál, amelyek messze vannak attól, hogy normálisnak tartsuk őket. A világjárvány ezek működését zavarta meg, de a hiba elhárítása folyamatban van, és mindenki azon dolgozik, hogy az abnormitás visszanyerje korábbi jogait. Mert ugyan elképesztő a tudományok haladása, lenyűgözők az új felfedezések köznapi ajándékai, az 5D-s rendszerek, a vezető nélküli autózás, automatizálás, a gyógyítás csodái, az emberi genom ismerete nyújtotta távlatok, a turisták számára szinte napokon belül hozzáférhető az űrutazás lehetősége.

Az ember mindent meg tud valósítani, ami csak az eszébe jut, és va- lószínűtlenül gazdag ötletekben. Mégsem arra használja képességeit, amikre valók. Mert lehet szárnyakkal úszni, mint a pingvinek, és uszonyokkal legyőzni a gravitációt, mint a repülőhalak - de azért a szárny alapvetően röpülésre és az uszony úszásra való...

És itt van az a bökkenő is, amit először vagy hat évtizede kezdtek szóvá tenni, én jó negyven éve fogalmaztam meg magamnak először: Lehet-e véges rendszerben a végtelen növekedés feltételezésére épülő gazdaságot működtetni? A válaszhoz bőségesen elegendő egy lezárt üvegben égő gyertya példája: amikor elhasználja a rendelkezésére álló tér levegőjének oxigénkészletét - elalszik. Hogy mit jelent ez, azt minden különösebb képzettség nélkül meg lehet érteni, egy hatéves gyerek számára sem jelent nehézséget. Csak éppen a már fényév-milliárdokra ellátó emberiség nem akarja fölfogni, hogy ő maga az a gyertya, amely elfogyasztja élete feltételeit. És, paradox módon, éppen azok a bámulatos eredmények ámítják el és ringatják hamis biztonságtudatba, amelyek következményeként idáig jutott. Jól mutatja e helyzetet, hogy egy olyan briliáns elme, amely némely felismerésével a populáris kultúrának is celebje lett, az emberi faj túlélésének garanciájaként egy másik bolygóra áttelepedést ajánlotta. Vagyis Hawking professzor valamiféle kozmikus gyarmatosítást ajánl, azaz a növekedés folytatását, ami persze illik az angolszász tradícióhoz. Nem tudom, hogy ezért gondolta-e így, vagy azért, mert erkölcsi és kulturális értelemben tartotta reménytelennek az emberi nem visszatérését valami olyan egyensúlyi állapothoz, ami a Földön is biztosítaná megmaradását. Az is lehet, hogy gondolkodása mélyszerkezetében a gyarmatosító hagyomány is összefüggött az elméleti fizikusként a táguló világegyetemről szóló elképzelésével. De egészen azt sem zárnám ki, hogy az angol irodalomban oly fontos szarkasztikus utópizmus folytatásaként, azaz segélykiáltásként értsem javaslatát, aminek éppen az ellentétére kellene figyelnünk. Mert amit mondott: kétségbeejtő. Földhözragadt Föld-lakóként azt hiszem, az ember más bolygón másfajta lény lesz, mint az, amelyiket az itteni bő há- rommilliárd éves evolúció formált ilyenné, amelyik mai krízisében is szeretne a jövőben reménykedni.

Az viszont biztos, hogy minden eddigi felfedezés a növekedést szolgálta. Új teret, új energia- és nyersanyagforrásokat, piacokat, azokat ellátó és megteremtő technológiákat tártak fel. A most felfedezett új földrész létezése korábban is feltételezhető volt, magába foglalja a már ismert kontinenseket, és nem a térképen kell keresni. Én (hogy azért különbözzön a pandémia szótól, de ne nagyon) a Pandánia nevet adnám neki, amelynek lakói a pandánok, azaz mi magunk, a mai emberiség. Most, hogy már tudjuk, hova érkeztünk, jó volna alaposan megismerni. Vagyis fel kellene fedezni magunkat, magunkban, egy történelmi léptékben szempillantásnyi ideje elvesztett, néhol talán még élő, mai világrendünkben töredékesen élő, lehetséges civilizációnkat, amelyben a fejlődést nem azonosítjuk a növekedéssel, és nem véges-materiális extenzitásnak, hanem szellemi kiteljesedésként éljük meg.

Ma már látható: a Covid-19 járvány minden bizonnyal megfékezhető. Ahhoz azonban, hogy pandánokból emberek legyünk, mégis el kellene felejteni a tudomány mindenhatóságába vetett ábrándjainkat. Mert lehet, hogy elvben egy másik bolygón élhetnek majd (olyan, amilyen) emberek (pandánok?), de hogy az utópiából kivételesen valóság legyen, nagyon sok idő kell. Több, mint amit jelen életmódunk enged nekünk, ha a járvány csöndesedése csak a korábbi, rohamos pusztulással fenyegető modellhez való visszatérést hozza majd. Hogy mit jelent ez, jól mutatja szelfi-turisták gyakorlata, akik hátramenetben közelítenek az egyetemes emberi szellem legnagyszerűbb alkotásaihoz, hogy maguk mögött azokkal örökítsék meg saját ábrázatukat, hogy kapjanak a képre valamennyi lájkot azoktól, akiket valójában sem ők nem érdekelnek, sem a háttér.

Valahogy így nem nézünk szembe valós problémáinkkal sem. Így, hétköznapi pandánként attól tartok: a betegség(ek) globális terjedését okozó szellemi deformitás itt marad, annak gyógyítására még nincs szérum. Mert a járvány mi vagyunk.


« vissza