Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Egy politikusi életút a két világháború korából

Meg akartam írni Közpályámat két okból. Az egyik, hogy ennek keretébe beleilleszthessem az általam annyira szeretett szülővármegyémnek azon fontosabb közéleti eseményeit, amelyek személyemmel és korommal kapcsolatban voltak. […] A másik célom volt, hogy utódaim – az én személyemen és az én szavamon át hitelesen értesüljenek, lássanak és – okuljanak. Tudják meg először is, hogy a közszereplés rettentő testi és lelki erőfogyasztás. Ne csak azok vállalkozzanak erre, akikben él az idevonatkozó nagy elhatározás; de legyenek tisztában azzal is, hogy sose számíthatnak hálára, és hogy mindenféle csapásra készen kell lenniük” – írta Östör József 1941 januárjában. Őt is, mint minden emlékiratírót, elsősorban két tényező ösztönzött memoárja papírra vetésében. Mindenekelőtt saját személyének és tetteinek megörökítése: akárcsak mások esetében, nála is – szubjektív visszatekintéssel – élete legfontosabb eseményeinek és ezek „nagypolitikához” kapcsolódó pontjainak kiemelése, részben (és természetesen) az önigazolás szándékával. Másrészt pedig leszármazottainak – valódi szándékai szerint persze, sejthetően, a szélesebb közönségnek is – okítása és tanítása, illetve a közéleti pálya örömeinek és gyötrelmeinek bemutatása.

Nagy szolgálatot tett a Győr–Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága, mikor a hosszú ideig a családi iratok között lappangó emlékezéseket Tóth Imre bevezetésével és jegyzeteivel, Források című sorozatának harmadik köteteként közreadta. Hiszen Östör pályájának nemcsak helyi, soproni – városi és vármegyei –, de gyakran országos jelentősége is volt. Mind politikai, mind pedig – írói munkássága révén – művelődéstörténeti értelemben. Mára szinte teljesen elfelejtett alakjának felidézése jellemző két világháború közötti magyar politikussorsot tár elénk, s emiatt is érdekes és fontos a könyv közzététele. Hogy Östör személyiségét és pályáját alaposabban megismerjük és értelmezhessük, nagyban hozzájárul a kiadvány függeléke, amely a kötet terjedelmének felét teszi ki, és legismertebb nemzetgyűlési és országgyűlési felszólalásaiból válogat.

Östör pályája tipikus politikusi életút. Amely többnyire csak néhány esztendeig, néha – mint az ő esetében is – jó egy évtizedig tart, ritkán kelt országos érdeklődést, főleg az illető végzettségének megfelelő szakkérdésekben nyilvánul meg. Kevesen vannak az első sorban és a rivaldafényben, annál többen a második és harmadik vonalban. A polgári korszak parlamentarizmusának magyarországi – de nemzetközi – történetében, 1848–49-ben, 1867 és 1918, majd a két világháború és 1945–1947 között így volt ez mindig, s egy hosszúra nyúlt, 1948-tól 1989-ig tartó szünet után napjainkban is ez a jellemző. Östör a második vonal jeles képviselője volt, szerepe elsősorban helyi érdekű, számos alkalommal azonban országos horderővel bírt.

Tóth Imre – a Soproni Szemle 2007/1. számában már egyébként ugyanebben a formában megjelent bevezető tanulmányában röviden összegzi Östör életének legfontosabb állomásait, elsősorban az „emlékirat tükrében”, ám azon túltekintve is. Ez annál inkább indokolt, mivel Östör csak diákéveitől (1889-től, de részletesebben a századfordulótól) kezd élettörténete elbeszélésébe, amelyet 1937 körül le is zár. Valószínűleg ekkoriban fejezhette be a memoár egy részét (egy helyen arra utal, hogy 1937. szeptember 23-án /65. o./, másutt pedig arra, hogy 1938 augusztusában /87. o./, illetve 1940-ben /122. o./ írja annak sorait); igaz, az ehhez fűzött Néhány bevezető szót 1941-ben mondta (24–25. o.), s ő maga 1900 és 1939 közöttre datálta a munka időkereteit.

Östör 1875-ben született, ugyanabban az esztendőben, amikor az általa is nagy tisztelettel emlegetett politikustársa, minden idők egyik legkiválóbb magyar kultuszminisztere, gróf Klebelsberg Kunó. Sorsuk a későbbiekben is többször összefonódott. Östör a soproni bencés gimnázium elvégzését követően a budapesti tudományegyetem jogi karának hallgatója lett, közben – legalábbis Tóth Imre és a parlamenti almanachokban közölt Östör-életrajzok tanúsága szerint – 1895/96-ban egy szemesztert vagy tanévet a berlini tudományegyetemen végzett. Mindez azonban kérdéses, hiszen erre vonatkozó adatot nem találtam a berlini egyetemre beiratkozott magyar hallgatók névjegyzékét közlő alapmunkában, Szögi László Magyarországi diákok németországi egyetemeken és főiskolákon 1780–1919 (Budapest, 2001.) című művében, ráadásul Östör sem szól berlini tanulmányairól az emlékiratában. Az azonban bizonyos, hogy kedves barátja, Simon Elemér és Klebelsberg Kunó is az egész tanévet Berlinben töltötte 1895/96-ban (Szögi, 119. o.), Simon viszont hiányzik az immatrikuláltak listájáról. Ennek ellenére persze ő is látogathatta a világ akkor legkiválóbb egyetemének óráit, de nem rendes, beiratkozott hallgatóként (vagy pedig az egyébként igen pontos jegyzéket készítő Szögi figyelme siklott át a nevén).

Vitatkoznék Tóth Imrével, hogy az Östör család alsó középosztálybeli lett volna: ha már a középosztályon belüli rétegeket megkülönböztetjük, sokkal inkább a felső középosztályba tartoztak. Ezt tanúsítja iskoláztatása és emlékezéseiben leírt kapcsolatrendszere is. Ebben az időben egyébként is igen kevés alsó középosztálybeli járhatott a századfordulón még elitképzési szerepet betöltő gimnáziumba, és iratkozhatott be a budapesti tudományegyetem jogi karára, mint ahogy ilyen társadalmi háttérrel nehezen barátkozhatott volna a fiatal Östör a sopron-zalai vármegyei élet vezetőinek a gyermekeivel is.

Östör 1898-ban szerezte meg a jogi doktorátust, rá jó egy évre pedig már Sopronba került megyei tiszti ügyésznek. 1900 novemberében ügyvédi irodát nyitott a Szent György utcában, majd a következő esztendő szeptemberében feleségül vette Baán Endre Sopron vármegyei alispán leányát (amely megint csak nem alsó középosztálybeli helyzetére utal). Ekkortól kapcsolódott be aktívan a megyei közéletbe: 1901-ben Bő, 1904-ben a ma már Burgenlandhoz tartozó Locsmánd (Lutzmannsburg) választotta be a megyei törvényhatósági bizottságba, 1905-ben pedig a Szabadelvű Párt soproni titkára lett. Ebben a minőségében a darabont-kormánnyal szembeni „nemzeti ellenállás” egyik megyei vezetőjeként az ún. Százas Bizottság jegyzője volt, az eseményeket
A nemzeti ellenállás Sopron vármegyében című, jelentős forrásértékkel bíró munkájában örökítette meg (1906). 1911-ben elvált feleségétől, akitől két gyermeke született: a multiplex sclerosisban szenvedő Margit és a mindössze 20 esztendőt élt, ám költőként így is ismertté vált Antal, akinek elvesztése – mint emlékiratából is kiderül – különösen megviselte, politikához kötődését viszont elősegítette: „Csak halála után jöttem rá arra, hogy mit köszönhetek neki azért, mert közpályára szorított – vallott erről. – Valóban azt hiszem, hogy az új politikai tevékenységem nélkül alig bírtam volna el az ő elvesztése folytán reám nehezült csapást, de így kényszerítve a folytonos és fokozott munkára kevesebb alkalmam volt magamat átadni a keserűségnek” – írta 1922-es képviselővé választására emlékezve. (65. o.)

1918. január 1-jétől, részben Östör ösztönzésére jelent meg a Soproni Hírlap, amelynek ez év május 1-jétől már felelős szerkesztője volt. Igaz, nem sokáig. Mivel nem rokonszenvezett a Károlyi-kormánnyal, novemberben elmozdították az újság éléről. Östör érdekes adalékokat szolgáltat a soproni „radikális világ és kommunizmus” eseményeiről. Beszámol Reichenhaller Béla ny. soproni főjegyző esetéről, aki a Tisza István elleni merénylet másnapján „íróasztala előtt mellbe lövi magát és meghal. Előtte csak egy kis cédula volt: »Oly országban, ahol egy Tisza Istvánt megölnek, nem lehet tovább élni.«” (45. o.) Östör már valószínűleg ekkor is Tiszát tartotta az egyetlen olyan politikusnak, aki menthette volna még a menthetőt. Nem véletlen, hogy – ismét csak Klebelsberghez hasonlóan – Tisza István élete végéig politikai példaképe maradt, amiről Tisza István saját szavaiban című – nemrégiben újból megjelent – összeállítása is tanúskodik (Budapest, 1927). Mint ahogy az sem, hogy a másik, egész gondolkodását, majd írói munkásságát is meghatározó személyiség Széchenyi István volt, akinek a kultusza – nem utolsósorban Szekfű Gyula Három nemzedék (1920) című, a fiatal magyar értelmiségre az egész korszakban rendkívüli hatást gyakorló munkája nyomán – a két világháború közötti időszakban teljesedett ki, naplói és művei kritikai kiadásával, de Östör róla írt tanulmányai révén is.

A Tanácsköztársaság elől, jogosan tartva attól, hogy sokakhoz hasonlóan őt is túszként fogják majd le, 1919 áprilisának végén Ausztriába menekült. Majd csak a tanácskormány bukása után, augusztus 9-én tért vissza Sopronba, ahol lővéri villáját „elkommunizálva” találta, és azt tapasztalta, hogy a kommunista diktatúra idején „[…] sokan, akár félelemből, akár jóhiszeműen, bizony megtévedtek” (53. o.).

Elgondolkodtató, hogy Östör 1919 augusztusa után rögtön az 1921. decemberi, Sopronnak és környékének Magyarországon maradását eredményező népszavazást elemzi memoárjában, és csak néhány sorban szól Magyarország megcsonkításáról, Trianont pedig épp hogy csak megemlíti. (56.) Mindez azonban annyiban érthető, hogy majd két évtizeddel a történtek után tekintett vissza az eseményekre. Amikor már nyilvánvaló volt, hogy éppen a trianoni békediktátum furcsa következményeként a „nemzeti minimum” vagy a „legkisebb közös politikai többszörös” éppen a revízió követelése a magyar politikai életben. Ezzel az alapelvvel – igaz, a revízió mértékét pontosan meg nem határozva – minden politikai erő egyetértett, a szélsőjobbtól a szélsőbalig. Ilyenformán Trianon igazságtalanságainak hangoztatása – mivel ezt mindenki elfogadta – 1937–38-ben talán nem tűnt olyan fontosnak Östör számára, mint a sokkal kevésbé ismert, ám a békeszerződésen mégiscsak az első sebet ejtő soproni népszavazás izgalmainak az ismertetése. Annál is inkább. mivel ezt személyesen tapasztalta és átélte, részben pedig alakítója volt a történéseknek. Szemtanúként cáfolta azt a napjainkban is általánosan elterjedt véleményt, hogy a voksolást manipulálták: „[…] ehhez több ezer hamis szavazatra lett volna szükség. Egy oly óriási tömegre, amelyet felhajtani is lehetetlenség lett volna.” (60. o.)

Az 1922-es nemzetgyűlési választásokon Östör pártonkívüli programmal, a nagycenki (Sopron környéki) kerület képviselőjeként került a parlamentbe, egyben az országos politikába is. Ebben a ciklusban: „A kormány célja volt – állapította meg helyesen –, hogy rendet teremtsen, és körülbelül ebben a szükséges és nehéz feladatban merült ki a II. nemzetgyűlésnek munkaterve […].” (66.) Valóban ez volt a legfontosabb, hiszen a forradalmak alatti és utáni általános erőszakoskodást és politikai zűrzavart követően, amikor a trianoni sebek következtében a húszas évek elején még szinte minden politikai elemző életképtelennek tekintette Magyarországot, minden várakozással ellentétben gyökeres változások következtek a nemzetgyűlési ciklus végén. 1926-ra gazdaságilag, politikailag és kulturális területen is talpra állt a földre kényszerített ország. Kevesek remélte konszolidáció valósult meg, elsősorban a kormány meghatározó képviselőinek, Bethlen István miniszterelnöknek és Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszternek koncepciója nyomán. A harmincas évekből visszatekintve méltán nevezték e korszakot „Bethlen–Klebelsberg-érá”-nak. Östör is őket emeli ki a korszak politikusai közül, Vass József mellett (csak sajnálhatjuk, hogy végül nem írta meg róluk tervezett munkáit, mint ahogy a Gömbösről szólót sem, amelyet szintén beharangozott a Közpályámban).

1926-ban már országgyűlési képviselőjelöltként indult és fölényesen győzedelmeskedett a választásokon, megint csak a Sopron környéki kerületben. Felettébb érdekes a választási küzdelem rövid leírása, amelyből kiderül, hogy a voksolók leitatásának szokása bizony még ekkor is divatban volt. Míg Östör első választása „mindössze” 4–5000 pengőnyi koronába került, az 1926-osért már csaknem 19 000 pengőt kellett fizetnie (ez az összeg kb. hat középosztálybéli közalkalmazott éves átlagbérének felelt meg). Mindezt saját zsebből, hiszen ekkor még nem fogadta el a kormány hozzájárulását. (80–82. o.) Östör szövegének jegyzetelésébe sajnos többször is csúsztak hibák, amelyek közül az egyik éppen az 1926-os választásokról olvasható. Tóth Imre szerint ez a „főispáni beszámoló szerint közel 60 000 pengőbe került” Östörnek, szemben az általa állított 19 000-rel. A baj csak az, hogy a jegyzetben hivatkozott munka (Válogatott dokumentumok a Győr-Sopron megyei munkásmozgalom történetéből /1929–1945/, szerk. Pernesz Gyula–Gecsényi Lajos, Győr, 1982.) 402–403. oldalából világosan kiderül, hogy a csaknem 60 000 pengő Östör 1931-es, nem pedig 1926-os korteshadjáratának költsége volt. Erről pedig Östör is megírja, hogy 54 000 pengőbe került. (93–94. o.)

Az országos választásokkal kapcsolatban két politikai hibára hívta föl Östör a figyelmet. Arra, hogy „[…...] Bethlen a titkosság útján nem tovább, hanem visszafelé ment, a titkos választókerületek számát az 1925. évi törvényben néhánnyal csökkentette.” Illetve arra, hogy „[…] Sztranyavszky Sándor akkori belügyi államtitkár néhány kerületben teljesen indokolatlanul erőszakos választást csinált, amit senki se rótt fel neki, hiszen ez az ő egyéniségéből folyt, hanem emiatt mindenki Bethlent hibáztatta.” Ezekre szerinte semmi szükség sem volt, Bethlen enélkül is kényelmes többséget kapott volna a képviselőházban. (83–84. o.) Bethlen politikáját egyébként mindenben helyeselte, azt gondolta, hogy „[…] Bethlen messze kiemelkedik minden rendű és rangú politikustársai közül” (85. o.); gazdasági politikájával azonban nem mindenben értett egyet. Ennek ellenére is feladta addigi pártonkívüliségét, és 1929-ben belépett a kormánypártba. Így testálhatta rá 1931-ben Klebelsberg a kultusztárca költségvetési előadójának tisztét, amelyet Östör képviselősége végéig, öt esztendőn át megtartott, három minisztert (Klebelsbergen kívül Karafiáth Jenőt és Hóman Bálintot) is szolgálva. Különösen nehéz volt e feladat ezekben az esztendőkben, a világgazdasági válság – amelynek hatásai Magyarországon a harmincas évek közepéig erősen érződtek – kellős közepén. Hiszen a költségvetési tárgyalások során a legkeményebb támadások éppen a vallás- és közoktatásügyi minisztériumot érték. Nemcsak Klebelsberg idejében, akit már a húszas évek közepétől állandóan ostoroztak amiatt, mert nagyszabású és a kultúra minden területét átfogó fejlesztéseit fölöslegesnek tartották, a tudományt és az elitképzést szolgáló tárcakiadásokat pedig luxusnak minősítették – gyakran saját párttársai is. Östör ügyesen birkózott meg e helyzettel, rátermetten érvelt a kurtítást követelőkkel szemben, illetve – mikor mégis súlyos csökkentéseket kellett elszenvednie a tárcának, 1931 és 1933 között – a veszteségek minél kisebbre mérséklése érdekében. Emellett, amint azt a parlamenti almanachok is kiemelik: „Rendkívül rokonszenvesek voltak felszólalásai, amelyekkel a törvényszék kuriális stílusa ellen s a tiszta magyar nyelvnek a törvénykönyvben való uralmáért küzdött.” (1926–1931-es almanach, 221–222. o.) Már az első kultusz-költségvetési előadói beszédében rámutatott a nyelvromlás megakadályozásának szükségességére, illetve arra, „ami annak a tisztítása és gondozása körül közoktatásügyi intézményeinkre vár.” Miután Klebelsberg is felkarolta e gondolatot, Östör felvetése nyomán létrejött a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvművelő Bizottsága, amelybe – egyedüliként a képviselők közül – Östört is beválasztották. (87. o.)

1929 novemberében, Herczeg Ferenc támogatását is élvezve, hosszú indítványban javasolta Badacsony – tágabban pedig az egész Balaton – természeti szépségeinek minél hatásosabb védelmét. (Felszólalása a kötet függelékében is olvasható – 205–219. o.) Ma is korszerűnek minősülő érveket sorakoztatott föl kezdeményezése alátámasztására, s az egyik első „zöld” politikusként kijelentette: „[…] vannak a tőkének erkölcsi határai is, és ezen erkölcsi határok közé tartozik a badacsonyi és a többi hegyek szépségének megóvása.” Kérte a földművelésügyi minisztert: mielőbb álljon elő egy természetvédelmi törvényjavaslattal, hiszen erre „nemcsak a Badacsonynak és vidékének, hanem az egész ország szépségeinek védelme szempontjából égetően szükség van.” (219. o.)

1931-ben, szokott kerületében, ugyanúgy mint korábban, három ellenjelölttel kellett megküzdenie a választásokon. Az ellenfelek költekezése miatt Östör tábora is „fokozott tevékenységet fejtett ki”, így ez alkalommal már 23 000 pengőjébe került megválasztása, „holott a párt is hozzájárult 11 000 pengővel, amit most már elfogadhattam, hiszen a párt tagja lettem” – írta. Mivel abszolút többséget nem tudott szerezni, újabb 20 000 pengőjébe került a második helyet elérő jelölt visszaléptetése (ő ügyvédje útján jelezte, hogy ennyiért hajlandó magát eladni…), annak érdekében, hogy ne kerüljön pótválasztásra sor – ami valószínűleg ennél is jóval több pénzét vitte volna el. (93–94. o.)

Nem sokkal mandátuma átvétele után a 20. század egyik legkiválóbb magyar államférfija, Bethlen István miniszterelnök – és vele együtt természetesen az egész kormány – lemondása borzolta a politikai kedélyeket. A hirtelen visszalépés okait ma sem tudnánk sokkal pontosabban megfogalmazni, mint ahogy Östör tette: Bethlen „kellemesnek éppen nem mondható parlamenti és egészségi helyzete”, valamint a Danat-bank július közepi összeomlása, s ennek következtében a gazdasági válság egész Európát elérő és sújtó hullámai vezettek Bethlen (akkor még csak ideiglenesnek gondolt) visszalépéséhez, és Károlyi Gyula kormányának megalakulásához. Östör megjegyzi, hogy az új helyzetben Klebelsberg utódjaként a kormánypárt Illés Józsefet, Kornis Gyulát – aki már Klebelsberg idején is meghatározó személyisége volt a magyar kultúrpolitikának – és őt, mint a kultusztárca költségvetési előadóját jelölte vallás- és közoktatásügyi miniszternek: közülük persze a tudósként is ismert Kornis volt a legesélyesebb. Végül azonban Karafiáth Jenő lett a miniszter, amit Károlyi Gyula Östör szerint azzal indokolt, hogy neki „lesz majd »ereje« (110 kilót is nyomott!) nagy elődjének, Klebelsbergnek hatalmas felduzzasztott költségvetését lefaragni, ami be is következett.” Karafiáthnak valóban csak ez a szerep jutott: a „piszkos munka” elvégzése után hamarosan távozott a kormányból. (Elődje, a Klebelsberget közvetlenül követő Ernszt Sándor mindössze négy, Karafiáth pedig tíz hónapon át vezette a tárcát. Utánuk pedig, immár Gömbös Gyula kormányfősége idején, a korszak Klebelsberg melletti másik meghatározó kultuszminisztere, Hóman Bálint ült a bársonyszékbe, aki fizikai és szellemi tekintélye révén is kiemelkedett a kormánytagok közül, nem csak a Gömbös-, hanem még további öt kabinetben. Karafiáthot is lepipálva ő már 130 kilót nyomott – de szellemi súlya is legalább ekkora volt.) (96–97. o.)

Károlyit végül saját pártja buktatta meg. Ahogy Östör kissé epésen írja: „[…] jellemző volt az ő utolsó beszédje, mert találó volt nemcsak önmagára, hanem a magyar politikai életre is: – Hiszen nagyon jól tudom, hogy beszélni nem tudok, de azt hittem, hogy az ország és Ti nem a beszédek, hanem a tettek után fogtok ítélni.

Szegény jó Károlyi Gyula milyen rosszul ismerte saját fajtáját.” (98. o.)

Az új kormányfő, Gömbös Gyula, Károlyival ellentétben kiváló szónok volt: mindig megérezte, mit kívánnak tőle hallani – viszont inkább csak a retorikában volt a tettek embere. Gömböst a kormánypárt nevében Östör köszöntötte a parlamentben, ami jelzi, hogy ekkoriban a párt egyik erős embere volt. Ugyanakkor Gömbös kormányzása hamarosan kedvét szegte: bár a kultusztárca előadói tisztét megtartotta (e minőségében háromszor szerepelt még a parlamentben Hóman minisztersége alatt), de ritkábban szólalt már föl. Másokkal együtt ő is kifogásolta, hogy a pártélet szinte teljesen megszűnt Gömbös miniszterelnöksége idején. Bethlen István Gömbössel való 1935-ös szakításáról s kormánypártból kilépéséről – ami sokak, így Östör számára is intő jel volt – szintén fontos háttérinformációkat szolgáltat Östör. (103–106.) Akárcsak arról, hogyan maradt ki – Mikszáth tollára kívánkozó körülmények között – 1935-ben a képviselőjelöltek listájáról. (106–109. o.) Őszintén bevallja: „[…] azt hittem, hogy könnyen fogom otthagyni [a parlamentet], de nem így történt. […] végül is kiderült, hogy 13 esztendő politikai táplálékához nagyon is hozzászoktam már. Szerettem képviselő lenni, mert roppant érdekes volt, s mert dolgozhattam a közügyekért.” (109. o.) Sok kortársától és mai utódjától eltérően, ő valóban ezért szerette a képviselőséget, hiszen jövedelmének nagy része nem parlamenti fizetéséből és politikai befolyása anyagi haszonra váltásából, hanem ügyvédi irodájának bevételeiből származott.

Östör beszámol Gömbös soproni látogatásáról, amikor az ottani pártnapon szónokolva a miniszterelnök először használta nyilvánosan a Berlin–Róma tengely kifejezést. (112–113. o.) Ezt követően helyi politikai ügyekről ír Östör, politikai emlékezéseit pedig azzal zárja, hogy már nincs kedve visszatérni a közéletbe. „A parancsuralmi rendszer még nálunk is, ahol legalábbis így-úgy az alkotmányosság a nagy vonalakban fenn van tartva – ráüti a bélyegét a képviselők közéletére is. Már Gömbös alatt lehetett ezt észlelni, tűrte ezt az egykedvű Darányi és szította a járatlan Imrédy. Elviseli, mint adott helyzetet Teleki professzor úr is. Mert igaz, hogy nálunk még van Képviselőház, amelyet, bár kissé kicirkalmazottan még mindig a »nép« választ, még pedig tavaly óta titkos választás útján, de őszintén mondva a Képviselőház ma már inkább csak keret, forma” – jegyezte meg keserűen (az előző évre történt utalás alapján) már 1940-ben. „Ilyen levegőben legyen kedve oly embernek újra közszerepet vállalni, akinek ideálja egy Széchenyi és egy Tisza István?” – tette föl a költői kérdést. (122–123. o.)

Östör emlékiratának utolsó fejezete már erről: ideáljai népszerűsítése érdekében végzett tudományos munkáiról szól. A harmincas évek második felében már valóban teljesen visszavonult a közélettől, viszont éppen emiatt sokkal több ideje jutott ügyvédi irodája ügyeinek intézésére emellett pedig zsirai birtoka gazdaságának korszerűsítésére, és a tudományos tevékenységre. Petrovay Zoltánnal adták ki a Hitbizományjog című kétkötetes munkát, amelynek második, jogtörténeti részét írta (Budapest, 1937.). Sajtó alá rendezte Keglevich Jánosné Zichy Adolf grófnő 1822 és 1836 közötti naplóit (Budapest, 1938.) – ezt a forrást ma is sok historikus idézi. Ezen munkáinál azonban sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított a Széchenyi Istvánról írottaknak, így például annak a mindössze tízoldalas tanulmányának, amelyben megvédte Széchenyit a méltatlan vádakkal – az Akadémia alapítására tett fölajánlása nem készpénzalapítvány volt; nem tudott magyarul; gőgös volt; illetve sógornőjével bűnös viszonyt folytatott, amely annak halálához vezetett – szemben. (Tévedések, ferdítésekSoproni Szemle, 1939/5–6.) Ebben is riasztó példaként említette Surányi Miklós Egyedül vagyunk (Budapest, 1935.) című, Széchenyiről szóló háromkötetes regényének hamisításait. Surányi ugyanis nem létező iratokat költött és közölt dokumentumként, de Széchenyi naplóihoz is hozzátoldott olyan részeket, amelyeket maga eszelt ki, ráadásul több tényt is meghamisított népszerű regényében. Östör ezért szinte rögtön az Egyedül vagyunk megjelenése után előadást tartott Surányi ferdítéseiről a Nemzeti Klubban, majd a Széchenyi Társaságban is. Surányival szembeni támadásához aztán többen – Hegedűs Loránd (ő maga rövid o-val írta a nevét, nem pedig hosszúval, ahogy a szövegben szerepel), Balogh Jenő és Oláh György – csatlakoztak, így komoly hírlapi polémia alakult ki a Surányi-kötet körül.

Memoárja legvégén Kubinszky Mihállyal, unokájával tett gradói útjáról szól Östör. A Közpályámat pedig, a valószínűleg családi fényképalbumból válogatott kiváló fotók mellett az unoka emlékei egészítik ki az 1949 áprilisában meghalt nagyapjáról. A Magyar Szemlében rendszeresen építészeti cikkeket közlő Kubinszky professzor a családot, a kedves és a szeretni való magánembert mutatja be rendkívül érzékletesen. Kiemeli, hogy három államférfi befolyásolta a leginkább Östör gondolkodását: Széchenyi István, Tisza István és Bethlen István. A három István mellé a „kimondhatatlan nevű gróf”, Klebelsberg nevét is odailleszteném, hiszen róla is többször igen kedvezően és érezhető szimpátiával nyilatkozik a nagyapa.

Östör munkássága kapcsán még mindenképpen meg kell említenem Széchenyiről szóló munkáit, a Széchenyi magyar fajvédelmét (Budapest, 1941.) és A döblingi Széchenyit (Budapest, 1944.). 1946 áprilisában az igazságügy-miniszter a minisztertanácshoz terjesztette föl a háborús főbűnösök névjegyzékét. A listán Östör – nyilván mint egykori kormánypárti képviselő – neve is szerepelt (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 4.1. A—612. Háborús bűnösök névsora). Nem csoda hát, hogy ezután Östör körül megfagyott a levegő, s utolsó éveiben már visszavonultan élt. Ügyvédi irodáját meghagyták ugyan, de ügyfelei már alig voltak.

Nagyon értékes függeléke a munkának az Östör parlamenti hozzászólásaiból válogató összeállítás. Ebből kiderül, hogy Östör a legkülönbözőbb témákban nyilvánított határozott véleményt. A középiskolai törvényjavaslat kapcsán (1924) megjegyezte, hogy – mintha csak Klebelsberget hallanánk – a kulturális demokráciának meg kell előznie a politikai demokráciát, hiszen csak a kellő műveltségi szinttel rendelkezők képesek felelős politikai döntéseket hozni. E kijelentés napjainkban kétségkívül nem minősül politikailag korrektnek, de amikor minden választási küzdelemben, szerte a demokratikus világban azt látjuk, hogy lefelé, nem pedig középre vagy felfelé igazodnak a politikai kampánystratégát készítő manipulátor-szakemberek erősen lebutított szlogenjei, akkor mégiscsak érezzük: sajnos napjainkban is van némi alapja ennek az állításnak. Hiszen két-három, magáról alig tudó alkoholista szavazata sokkal fontosabb, mint egy elismert egyetemi tanáré vagy egy dolgos szakemberé; ezáltal pedig a legalacsonyabb ingerküszöböt megcélzó üzenetek szintje a mérce. (Még akkor is léteznek az általános, egyenlő és titkos választójognak ezek a – valódi művelődésbéli demokrácia hiányából következő – hátrányai, ha nagyon kevesen merik ezt nyíltan kimondani.) (161–162. o.) Ugyanebben a beszédében érvelt a kulturális tárca prioritása mellett, egyben viszont szóvá tette a törvénytervezet magyartalanságait. (166. o.) Szintén 1924-ben, a közigazgatás államosításának tervével szemben Tisza 1899-es szavait idézte, és bár nem értett egyet a kormány politikájával, annak külügyi vonalvezetését mégis támogatta. (173–174. és 168. o.) Többször is interpellált szűkebb hazája és választókörzete, Sopron és környéke fejlesztése érdekében. (182–186. o.) Fontos a választójog megváltoztatásáról mondott 1925-ös véleménye: nem gondolta ugyan azt, hogy a titkos szavazás a demokrácia fő kelléke, mégis helytelenítette, hogy a nyilvánosan szavazó körzetek számát bővítsék – megint csak Tiszára hivatkozva. (191–195. o.) A Badacsony, de az egész Balaton vidékének természeti védelméről szóló 1929-es indítványáról már szóltam. (205–219. o.) Javasolta az ügyvédi karban a numerus clausus, azaz a zárt szám elrendelését, illetve kifogásolta a magyar állat- és borkivitel korlátozását Ausztria részéről, a gazdasági világválság idején, 1932-ben (222–229. o.), valamint az Egységes Párt nevében biztosította Gömböst és kormányát a „teljes odaadással” támogatásról ugyanezen esztendő októberében. (248–251. o.) 1934-ben pedig már a fokozatosan bevezetendő titkos választójog mellett érvelt. (258–260. o.)

Csak sajnálhatjuk, hogy tapasztalt szerkesztő és korrektor híján – Tóth Imre nemcsak sajtó alá rendezte, bevezette és jegyzetelte a kiadványt, de annak szerkesztője is – rengeteg hiba maradt a kötetben. Gyakoriak az elütések, a szemnek is zavaró, hogy a főszöveg sorkizárt, a lábjegyzetek viszont balra igazítottak. Már a kötet legelején hiányzik az 1. jegyzet. (14. o.) Tóth Imre sokszor általánosan ismert személyiségekről közöl fölösleges életrajzi összefoglalókat (pl. Bethlen Istvánról vagy Klebelsbergről, utóbbinál ráadásul azzal kezdi, hogy Klebelsberg egyetemi tanár, miközben sosem volt az – 62. o.), a kevésbé ismertekről viszont semmit sem ír. (pl. 43. o.) A bevezető azon megjegyzésével, hogy Östört „az egyik legelmélyültebb Széchenyi-kutatóként tartották számon” (14. o.), nem érthetek teljesen egyet, hiszen történészek levelezéseit olvasva kiderül, hogy Szekfű Gyula, Angyal Dávid és mások sem voltak róla igazán jó véleménnyel. Szekfű hosszú ideig sikerrel akadályozta, hogy a Magyar Szemlében Östörtől tanulmányt közöljenek – majd csak azután, hogy Szekfű 1938-ban megvált a szerkesztőségtől, 1941-ben és 1943-ban jött két Östör-tanulmány Széchenyiről. Ettől persze Östör valóban ismert Széchenyi-szakértőnek számított: ma is sokat idézik a műveit, bár többen megjegyzik, mint például Lackó Mihály, hogy „értelemzavaró olvasati hibákkal” közöl forrásokat (Lackó Mihály: Széchenyi-értelmezések: lélektan és szövegtan).
A legelmélyültebbek közöttinek tehát nehezen nevezhetjük, ez azonban mit sem von le értékéből. Östör ugyanis nem szaktörténészként közeledett kedvenc témájához, és így is maradandót alkotott. Hiszen ma is úgy tartják, hogy Széchenyi döblingi korszakával ő foglalkozott először igazán behatóan.

Szintén a gondos szerkesztés hiányára utal, hogy Kubinszky Mihály utószavában Széchenyi Ferenc szerepel Széchényi helyett (140. o.), illetve a Magyar Szemlét Bethlenhez és Kornis Gyulához kötődő folyóiratként jellemzi. (143. o.) Kornisnak (és nem Kornissnak) valóban megjelent hat cikke a Szemlében, de annak irányvonalára semmiféle befolyást nem gyakorolt. Visszaemlékezésekből (például Gogolák Lajoséból vagy Thienemann Tivadar nemrégiben nyomtatásban is megjelent öregkori feljegyzéseiből) pedig tudjuk, hogy a Magyar Szemlét 1938-ig meghatározó Szekfű Gyula egyáltalán nem kedvelte Kornist.

Mindennek ellenére nagyon fontos és érdekes, nemcsak a szakmának, de a két világháború közötti Magyarország története iránt érdeklődő közönségnek is izgalmas olvasmány a Közpályám és függelékei. Bízom benne, hogy a Győr-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága hasonló kötetekkel folytatja a sorozatot, ezzel is segítve közelmúltunk minél jobb megismerését. Hiszen közös múltunkhoz nemcsak az első vonalbéliek, de azok is ugyanúgy hozzátartoznak, akik többnyire „csak” a helyi közéletben, de ebből adódóan néha az országos politikában is jelentős szerepet játszottak: formálták vagy deformálták tágabb közösségük életét. Östör József mindenképpen az előbbiek közé sorolható: közéleti pályáját az állandó segítő és jobbító szándék jellemezte. Egy olyan korban, amikor a politikai svihákok és panamázók ugyanúgy léteztek, mint napjainkban – igaz, akkor még a komolyabb sikkasztáson rajtakapottak többnyire főbe lőtték magukat, és nem váltak sokak példaképévé. Olyan korban, amikor Magyarország társadalomszerkezetét valóban elmaradottnak és egészségtelennek lehetett ítélni, de nemzetközi összehasonlításban mégis közelebb álltunk Európához, mint manapság.

Jó lett volna, ha akkoriban minden politikusunk hasonlóan viszonyul időleges hivatásához, mint Östör tette, s jó lenne, ha hozzá hasonlóan ma is így tenne minden politikusunk.

(Östör József: Közpályám. Politikusi életút a két világháború korából. S. a. r. bev. és jegyzetekkel ellátta Tóth Imre. Győr–Sopron, 2010, Győr–Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága. 265 oldal.)



« vissza