Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Elképzelt fehér rózsa egy százéves síron

Mostanában ömlenek az I. világháborús emlékezések mindenünnen. Tárgyilagosak és felemelőek. Magyarázzák az alig magyarázhatót, esetleg büszkék is rá. Nagy történelmi sorsfordulókról és egyéni hőstettekről szólnak a visszatekintések. Egy évszázadra vagyunk az egykori eseményektől, a fájdalmas sebeket viselők és szeretteik mára nincsenek közöttünk, és a ma emberének nem fájnak a régi sebek.
Gyerekkoromban azonban még jelen voltak, akiknek a háborúból mindenekelőtt a szenvedés jutott. Igaz, azokra az évekre már tompult a fájdalom. Amikor kilencven körül nagyanyámat, akinek bőven kijutott a történelemből, arról kérdeztem, melyik kor volt életében a legrosszabb, nem arról beszélt, mit jelentett Budapest ostromakor a pinceélet, a családtagjaiért való aggodalom. Nem: kamaszlány kora jutott eszébe, amikor azt látta, hogy nap mint nap vonulnak be a társaságához tartozó életvidám, nagy jövőt álmodó fiatal férfiak, akik aztán soha nem jönnek vissza, vagy csak csonkán, lelki sérülten.
Hallhattam még térdükre könyöklő öregeket az orvosi váróban, akik fölsóhajtottak: „Meghalt Ferenc József!”. A válasz pedig egy másik sóhaj volt: „Meg a Károly király is!” Hallgathattam részletes beszámolót egy szomszédtól arról, hogy miként sikerült egy Piave környéki magaslatra fölvontatni azt az ágyút, amelyik egy lövés után a völgybe gurult: „Tán ott van még most is”.
Találhattam a pincénkben egy olasz katonai kulacsot, forgathattam nagybátyám tiszti tanfolyami jegyzeteit. És merenghettem a családi levelezés maradványait őrző ruháskosárban fekvő, kettétépett Ferenc József-fény- kép lehetséges történetén.
Tekintve, hogy az uralkodó soha nem volt népszerű a felmenőim között, portréját aligha honfiúi felbuzdulásból szerezték be. így csak a háborús propaganda nyomhatta valamelyikük kezébe - kidobni mégsem lehetett. Kettétépni azonban igen. Ha nem előbb, akkor a soha meg nem ismert nagybátyám hősi haláláról szóló értesítés kézhezvételekor. Mással nem tudom magyarázni a szürreális gesztust. Hiszen egy képet nem azért tép össze valaki, hogy megőrizze, hanem hogy kidobja.
Mindig azok a legnagyszerűbb emberek, akik nincsenek közöttünk. Dédanyám is úgy gondolta, hogy három katonafia közül az volt a legtöbbre hivatott, aki sohasem tért vissza a szerbiai frontról. Hadiérettségi után, szinte vizsgáról vonult be, követte bátyjait. Nevét apám örökölte, az én egyik nevem is rá emlékeztet. Számomra ő az ismeretlen katona.
Csak a testvéreit ismerhettem. A háborúról nem szívesen beszéltek, egy-egy szót talán, pedig lett volna miről mesélniük. Egyikük Przemyslnél harcolt, ahol egy levele szerint harci gázt is bevetettek - erről nem olvastam a háború történetének feldolgozásaiban.
Az emlékezés különös jószág, mindenütt másként viselkedik. Hősi halott nagybátyámról talán soha nem esett szó. Arról is csak sokára, hogy nagyanyám soha nem tűrt a kertjében fehér rózsát. Ha pedig valaki ilyet hozott ajándékba, távozta után azonnal a szemétbe dobta. Sokáig fel sem tűnt, hogy mennyire irtózik ettől a virágtól. Csak későre tudtam meg, hogy miért.
Már ez a történet is százéves, szép és fájdalmas. Nem kell ünnepelni az évfordulóját.
Amikor a család kikísérte a frontra induló fiút a vasútállomásra, anyjának eszébe jutott, hogy valami virágot kellene adnia neki. Lányát, későbbi nagyanyámat küldte a kertbe, aki a legszebbet vágta le: egy gyönyörű szál, nyílóban lévő fehér rózsát. Dédanyám a legkevésbé sem volt babonás: a hiedelmek hívőit hajlott korában is a betegeknek járó szelíd elnézéssel mosolyogta meg. De a szorongás és aggodalom, amivel a szinte még valóban gyermek fiától búcsúzott, kivételesen érzékennyé tette a baljós előjelekre. Fehér rózsát feléjük a halottak után, a sírba szoktak dobni. Falfehér lett, mikor a lánya megérkezett a virággal. Ott és akkor, a túlérzékeny anyai szív azt olvasta ki e jelből, hogy ezt a fiát soha többé nem fogja látni, a búcsú végleges. Tény, hogy öt gyereke közül ezzel a fiúval volt legszorosabb a kapcsolata. A frontról a másik kettő az apjának címezte leveleit, ő az anyjának. És ez a fiatalember, alig túl a tizenkilencedik évén, századparancsnok lett az olasz fronton, hogy húszévesen már el is essen. A levelet, amit anyja a születésnapjára írt neki, már a bajtársak küldték vissza. Attól kezdve nem volt a kertjében fehér rózsa, ahogyan nagyanyáméban sem.


« vissza