Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Emlékek Illyés Gyuláról

Bizony, megöregedtem, nincs mit tenni ellene. Az a végső és döntő beismerés, hogy az emlékeimmel foglalkozom. Mert aki még nem öreg, az inkább a mában él, s ha kikalandozik is ebből, a jövő felé tekint. Visszafelé, a múltba csak az téved vissza, aki számára az a táj, az az ország bekalandozni való birodalommá tágult – az öregek.
Berzenkedtem. Hetek, hónapok óta halogattam, hogy leüljek, és papírra vessem emlékeimet. Biztattak, kértek rá pedig sokan, barátok ismerősök, annak közeli hozzátartozói is, akiről írni szeretnék. Egyszer aztán már belülről is elfogott a késztetés, hogy most már engednem kellett. Itt ülök és emlékszem. Igyekszem leírni, mindent leírni, amit mások, ha tudnak is róla, nem úgy, mint én. Nem ilyen dokumentumszerű közvetlenséggel, ahogyan a véletlen, vagy a sors irányítása révén nekem adatott.
Először azt szeretném felidézni, hogy milyennek láttam én őt 1958-ban, ismeretségünk elején, mintegy ellenpontjaként annak, ahogy Fodor András, aki naplójának egyik részletében így emlékszik az Illyéssel való első találkozásra: „Valami nemtörődömség, fizikai munkásokra jellemző nehézkesség van a járásában. Tekintetében valami kiismerhetetlen.” Fodor meglehetősen csalódott hangon ír az Eötvös kollégiumi rendezvényről távozó költőről. Ezeket jegyzi meg: „Vállára terített prémes kabátjában kifordul az ajtón Illyés, mint Magyarország legnagyobb költője, nem olyan ingathatatlan határozottsággal. Felénk intő fejbólintásában is van valami tétovázó. De mégsem a hitelét vesztett, igazságában megtépázott, „nincsen számodra hely” szellemiségét hordozva.
Fodor 1948. február 20-án találkozott Illyéssel, az úgynevezett „fordulat évében”, rossz időszakban. Én több, mint 10 évvel később, 1958 kora őszén Tihanyban. Egész más körülmények között. Az országunkra támadt, s szelével határainkon túl is lecsapó, óriási vihar után keletkezett csöndben, amelyben a költő, ha nem is némaságot, de a közügyektől való visszavonulást, egyfajta önkéntes száműzetést élt.
Kertjük oldalsó, kisebbik ajtaján léptem be. Ott találtam éppen. A költő felgyúrt ujjú pulóvert viselt – kedvenc öltözetét – és bársonynadrágot. Kezében ecsetet tartott, mit festékes tálba készült bemártani, hogy egy régebben elkezdett munkát, a zsaluk zöldre mázolását befejezze.
Nyíltan, egyenes tekintettel nézett rám, inkább kíváncsian, mint kutatva. Tekintete még akkor sem sötétedett el, amikor meghallgatta látogatásom okát, a magammal hozott verseimről kértem a véleményét.
Először láttam szemtől szembe. Meglepett erőteljes alakja. Az átlagnál jóval magasabb alkata, melyet egyenes tartása csak növelt. Mozgása friss volt és fiatalos, inkább negyvenes, mint ötvenes éveiben járó emberhez illő. Tekintete barátságos volt, nyíltságot, szilárdságot, kérlelhetetlen őszinteséget és keménységet sugárzott.
Egyes részleteiben és egészében is teljesen más volt a benyomásom róla, mint Fodor Andrásé tíz évvel korábban. Nem mintha kétségbe vonnám hitelességét, a különbségre a körülmények adnak választ. Akkor védekezni, rejtőzködnie kellett egy-egy kíméletlen, illemet nemigen ismerő kollégiumi társaság fiatalos hévvel, de igazságtalanul rázúduló vádaskodásaival szemben. Velem nem kellett óvatoskodnia. Kérelmezőként, véleményt kérőként járultam elé, akit, ha úgy akar, meghallgat, ha nem, vissza- vagy rendreutasít magánya sérthetetlenségére, vagy bármi másra hivatkozva.
Nem így viselkedett. Leült egy nyugszékbe és rögtön belelapozott a neki átadott iratcsomóba. Aztán elölről kezdve átfutotta az egészet. Közben remegve átfutott bennem, hogy számára ez így a kényelmesebb: „együltében” végez a dologgal, és néhány tanács után elküld, oda, ahonnan érkeztem, az ismeretlenségbe.
Ám a negyedik-ötödik oldal körül barátságos mozdulattal kínált helyet a mellette levő tuskón. Ott aztán már kissé nyugodtabban, de még szorongva vártam az ítéletére.
Másutt megírtam részletesebben, s leírta ő is ezt az első találkozást. Most csak azért említem meg, hogy összefoglalhassam, milyennek ismertem meg őt az első találkozásunkkor. Közvetlennek, nyíltnak és őszintének, barátságosnak, de igazságosnak. Olyan embernek, aki szellemi nagyságának a terhét egyszerűséggel igyekszik mások, s önmaga előtt is mérsékelni. Kitől minden nagyképűség, manír távol áll. Ez volt a róla alkotott első benyomásom.
Lehet, hogy a számomra nagyon kedvezően végződött találkozás fényének sugarai aranyozták be a képet, de ha így van is, akkor is igaz ez minden részletében. Ugyanúgy, ahogy a Fodor András által rajzolt képmás is az. Minden ember változik, külseje, tekintete, belseje. Aszerint, hogy milyen körülmények között találjuk éppen. Így látjuk egyszer-egyszer jóval fiatalabbnak megélt korunknál, máskor, ha összetörtek vagyunk, sokkalta öregebbnek. Egyszer jobbnak, kedvesebbnek ítélnek meg, mint amilyenek vagyunk, máskor rosszabbnak, ellenszenvesebbnek. De hát milyenek is vagyunk valójában? Formálhatjuk-e jellemünket oly acélosan keményre, hogy az mindig, bármikor, még a legnehezebb körülmények közé kerülve is egyforma fénnyel ragyogjon, csillogjon?
Nekem, ismétlem, kitüntetően nagy szerencsém volt, hogy akkor kerültem a közelébe, amikor ő már lelkileg védett volt, azaz szinte teljesen felhúzta tihanyi magányának a falait. Mert ez a közügyek felé más időkben oly feszült figyelemmel bíró költő ezekben az években ezt a magatartást választotta, dolgozta ki a maga számára. Ezekben az években, talán épp ezekben a hónapokban az egyetemes világlíra magányos, meditatív nagyjaival, a kínai költők fordításával foglalkozott. Magánya társaként néhány kortárs és jóbarát francia költőn kívül igazán csak Szabó Lőrincet fogadta el, aki éppen ebben, a magány elviselésében nála tapasztaltabb volt. Illyés ebből amennyit csak tudott, átvett tőle, hogy eztán majd a lelki hasznára fordítsa, s ezáltal épp a magány feloldására használja fel.
Látogatásomkor Szabó Lőrinc már nem élt, több mint egy éve halott volt. Illyés beleunhatott, belefáradhatott a teljes magányba. Verseimben, szonettjeimben – ezt is ő jegyezte meg - itt-ott Szabó Lőrinc hangját vélte felfedezni. Talán ezért fogadott el oly hamar és könnyen barátjának.
Amikor megtudta, hogy a közelben lakom, hívott, hogy máskor is látogassam meg. Hamarosan kíváncsi lett házamra, családomra is, s ő jött át hozzánk.
Egészen korai, de egyik legkedvesebb emlékem azokból az első látogatásokból származik. A falumbéliek, jónéhányan, apámnak nézték. Több, mint két évtizeddel volt idősebb, korom szerint apám lehetett volna. De hát külső formára cseppet sem hasonlítottunk. Miért nézték őt mégis apámnak? - kérdeztem, s kérdem azóta is magamtól. Akkoriban a faluban senki, még családom se tudta, hogy versírással foglalkozó ember vagyok. Őt sem ismerték még a falusi emberek. De látták az elfogódottságot, a tiszteletet, amellyel az oldalán jártam, felnézve rá, mint valódi apára, lesve szavait, mint orákulumét, s hogy mit szól mindahhoz, amit először mutattam meg nálunk. A szép, de már düledező öreg pécselyi házakhoz, vagy a domboldalon málladozó klasszicista vagy a parasztbarokk modorában épült pincékhez.
Meg kellett cáfolnom a pécselyiek tévedését, noha szívmelegítően jólesett. Igazi apámat több ,mint tíz esztendővel azelőtt temettük el. Őt túlzott imádattal szerettem, még gyermekségemen túl is. És most, helyesebben akkor, találkoztam egy olyan nálam jóval korosabb férfival, akihez ugyanolyan tisztelettel közeledhetek, akit szellemileg legalábbis legközelebbi ősömnek, apámnak tekintek, már csak azért is, hiszen az irodalom szempontjából csakugyan ő lett a fényre segítőm.
Szemérmesen rejtve viseltem ezen érzelmemet iránta, kivált előtte titkolva mindig. Leírni is most merem legelőször, amikor már nem olvashatja el, és nem ráncolhatja a homlokát. Ugyancsak nem szerette az ilyen vallomásokat, bármennyire érthetők és elfogadhatók voltak.
Az a különös, hogy őt, a nálam jóval idősebb férfiút is vonzalmak csábították a pécselyi kirándulásokra. Erről nem beszélt soha, mégis kitaláltam ezt hamar, amihez nem kellett valami különlegesen gyors felfogás, vagy titkos tények ismerete. Tihanyban, úgy emlékszem, ebben az időben már nem volt működő kovácsműhely, nálunk Pécselyen még kettő is. A kisebbik műhelyben, a falu szélén dolgozgatott Holcz bácsi, az öreg kovácsmester. Valójában már nem is ő tevékenykedett, hanem csak felügyelt a műhelyben a szerszámaival dolgozó kocsisokra, hogy miként körmözik, patkolják az odavezetett lovakat. Az ellenőrzést is jobbára a fülével végezte, mivel a szeme hályogos volt és nem látott közelre. Mindennek következtében kevés munkája volt, a legtöbben a másik, a nagypécselyi kovácshoz vitték a lovaikat, ami természetes. Ki szereti, meri vállalni, hogy a patkolásukkor többnyire ideges lovak lábába szegeket verjenek? Nem is emlékszem, hogy ilyenkor, amikor Gyulával arra jártunk, jött volna valaki patkoltatni, vagy ráfot veretni a kerekekre. Mentünk oda pedig elég sokszor, minduntalan arra húzott, vezetett, ha Pécselyre támadt kedve jönni. Ez a műhely, leginkább a szerszámok az apjára emlékeztették. Inkább a szerszámok, mert a műhely maga nagyon kicsiny volt. Aztán lehet, hogy nemcsak ezek az ősi mesterségben mindenütt egyforma szerszámok, elgörbült fogók, agyonhasznált kalapácsok és horpadtra kalapált üllők hasonlítottak az egykori rácegrespusztai kovács szerszámaira, de maga a mester, Holcz bácsi is. Ahogy elnézem Illyés apjának fényképét és visszaemlékezem Holcz bácsi széles, csontos arcára, több rokon vonást találok a két ember között. Kezük, szerszámokat fogó ujjaik kemény görbületei szinte teljesen azonosak voltak.
Holcz bácsi halála után is ellátogattunk az akkor már elhagyott műhelybe. A bácsi lánya szívesen fogadott, nézzünk körül odabenn, s ha találunk valami számunkra kedveset, vigyük csak el. És éltünk az engedéllyel. Szinte minden alkalommal találtunk egy öreg kulcsot, zárat vagy fogót, elvásott kalapácsot.
A költő egy alkalommal a műhely cégérét, egy vaslemezből készült, s a műhely ajtajába beégetett paripát is magával vitte. Ezt a cégért külön büszkeséggel és szeretettel vihette haza Gyula, nyilván azért, mert őseire, apjára emlékeztette. Tihanyi házuk teraszán, a szőlőlugas oszlopára szúrva helyezte el. S ha kiült az ajtó előtt lévő tuskóra, gyakran találtam rá itt. Ahogy a térdére fektetett papírlapokra verset írt vagy jegyzetelt, pontosan erre az egykor cégérként használt paripára esett a tekintete. Több mint másfél évtizedig ott feketéllt a ló a szőlőkarón. A költő halála után a lánya – a többi megbecsült vastárggyal együtt – bevitte a nyaralóba és a lépcsőház falára fölerősítve rendezte el.
 
Ismeretségünk hamar barátsággá vált. Nem tagadom: íróként is erősen a befolyása alá kerültem. Nem az ő szándéka volt ez, inkább óvott ettől. Arra biztatott, hogy tartsam meg és fejlesszem tovább azokat az értékeket, amelyeket a nép között élve, sajátos helyzetemnél fogva szinte kizárólag csak én ragadhatok meg. Jó pedagógusként soha nem okított, de a példájával erősen befolyásolt. Első kötetem elé bevezetőt írt, de nem kívánta, hogy ezt valamilyen róla szóló írással viszonozzam.
Első alkalommal 1960-ban írtam egy hosszabb tanulmányt a verseiről, addig megjelent költészetének egészéről. Amikor elküldtem hozzá, hogy mondjon véleményt, lényegében elutasító választ kaptam tőle:
Kedves Tivadar! Van egy-két írói bajom. Saját szövegeimet, még jó előadásban is csak gyötrődve tudom végighallgatni. A Fáklyaláng előadásai, a próbák így eléggé megviseltek. De a magamról szóló, a legjobb minőségű írásokat is csak állandó zavarral vagyok képes olvasni. Ez az utóbbi tünet az évek múlásával csak egyre fokozódik. Ezért fogtam bele nehezen a te kedves meglepetésedbe, és ezért vagyok képtelen hozzászólni. Összeférhetetlenséget érzek oly görcsösen, hogy még az elírások kijavítása is – Osvát nevét h nélkül írják például, össze kellene szedni magam. Megindulásomat pedig elárulni? Ments hát föl az alól, hogy kéziratoddal kapcsolatban mást mondjak, mint baráti köszönetet. A figyelemért, a látható rokonérzésért, ezt szeretném viszonozni. Bízzuk hát Flórára, hogy a különben kitűnően megírt munkára a családi észrevételeket megtegye. De jobb volna, persze ezt is élőszóval - mikor kerül ő nyugodtan levélpapír elé a rengeteg dolgától?”
Flóra asszony pedig ugyanebben a levélben a következőket írta: „Kedves Tivadar! Gyulának is, nekem is nagyon tetszett az írása. Néhány apróbb tévedés van csak benne, de az is lényegtelen. Remélem, hamarosan találkozunk, és akkor beszélhetünk róla. Flóra.”
Hogy most utólag elolvasom, alapjában véve nem volt ez a levél el- vagy visszautasítás. Érzékenységemnél fogva én akkor mégis annak éreztem. Nem beszéltük meg a kéziratot. Félretettem, most is valamelyik fiókom mélyén lapul. Jó másfél évtizeddel később vetemedtem csak arra, hogy újra írjak róla valamit. De ez már inkább a magam története. Műveim fényre hozója ő volt, ő segített verseim kiadásában, miután nem egyszer aggódva figyelmeztetett: meg fogod bánni, nem is egyszer. Igaza lett. Költővé nem ő formált, hiszen már harmincéves voltam, mikor találkoztunk: emberként, íróként is kész.
Van valami, amit teljes egészében neki köszönhetek: a nép használta öreg, eldobott tárgyak összeszedése, gyűjtése. Nem találtam népművészeti remekműveket, muzeális értéknek vehető tárgyat, egyet sem. Annál több olyan megbecsülésre méltó eszközt és holmit, melyek egykor itt élt emberek kezében voltak, s az ő életüket segítették. Az ilyesmi meglátására, megbecsülésére és összeszedésük fontosságára Illyés Gyula nyitotta rá a szememet. Hamarosan annyira elkapott ez a szenvedély, hogy egyenest ilyen célra szerveztünk kirándulásokat.
Legtöbbször Pécselyen, Vászolyon, vagy a három Dörgicse valamelyikén gyűjtöttünk. Néha messzebbre is eljutottunk, Nemesleányfaluig, ebbe az egykori fazekas faluba, melyet Nagyvázsonyhoz csatoltak. Ma is elmosolyodom, ha arra gondolok, hogy nem őelőtte, az országos hírű költő előtt nyíltak meg a padlások, de a még bezárt pincék ajtói sem, hanem előttem, a környéken ismert doktor előtt. Nem csoda, hisz a televízió csak akkoriban kezdődött, készülék nemigen volt ezen a vidéken, először épp nekem. S Illyés akkoriban még kevesebbet szerepelt műsorokban, újságok hasábjain, mint később. Csak az irodalomhoz értő kevesek ismerték, meg egy-két régi parasztpárti ember. Ők is inkább nevéről, mikor bemutatkozott. Többen gyanúval, hiszen természetes bizalmatlanság volt ez tőlük, nem voltak messze az idők, amikor borzongás futott végig az embereken minden közeledő idegen láttán.
Nem ment gyorsan, mire felengedtek, s megértették, hogy ezúttal nem akarjuk fölsöpörni a padlást, hanem csak a rejtett zugokban lapuló régi cserepeket, üvegeket, vagy más egyebet szeretnénk szemügyre venni. Gyakran így is nehezen ment az engedély megszerzése. Később, amikor híre ment a bolondériánknak, maguk invitáltak, hogy náluk is nézzünk körül. Még később aztán a tárgyak maguktól is elém jöttek, kendőbe bugyolálva, kosár belsejébe rejtve, miközben a bajaikat hozták el a rendelőbe.
Jobban szerettem, ha házhoz hívtak, és ott magunk keresgélhettünk, találhattuk meg a nekünk tetsző tárgyakat. Már csak azért is, mert ezt Gyula társaságában művelni külön öröm volt. Nem voltunk rámenősek, nem kutattunk át minden zugot a mai gyűjtők alaposságával, hagytunk bőven másoknak is - ezt az évtizedekkel később utánunk járók mondták a szemünkbe.
Az utánunk járó gyűjtők legkedvesebbje az a Sárközi Márta volt, aki szepezdi nyaralójában helyezte el szépen ezeket a népi ritkaságokat. Szívesen írom le a nevét, mert neki is hálával tartozom. Nála láttam először ugyanis a népi tárgyak közé téve a földből kiforgatott törött kő, csont, cserép tárgyakat, őskori leleteket. Én ilyesmire jó évtizeddel később találtam Pécselyen, a frissen fölforgatott vargyaskúti föld buckáit járva.
Gyűjtőútjaink barangolások voltak inkább, mint rendszeres kutatások, emiatt voltak mindig emlékezetesek: a tárgy felől nézve örültünk egy-egy ritka szerszám, szép edény megtalálásának, megmentésének. Az a fontos, hogy megvan, megmentette valaki – s azt sem bánta, ha mások szekrényén látta. Az lesz az igazi, ha majd azok lakását díszíti, akiknek szülei, nagyszülei használták még ezt a tárgyat. Évtizedekkel később már ennek is örülhettünk.
Számomra nem volt meglepő, hogy a népi tárgyak összeszedéséről Illyés így vélekedett. Hisz legfőbb mesterségéről, a költészetről is ugyanezt mondta: kollektív műfajként kezelte, legszívesebben névtelenül művelte volna, valahogy úgy, mint valamikor a népköltészet kitalálói, a pásztorok vagy az igricek.
Mivel versenytársak nélkül gyűjtöttünk, nemigen került pénzbe ez a szenvedély. Nem ígért ránk senki többet, s legtöbbjük, mert orvosuk voltam és lehetek még, nem akart elfogadni semmit. Néhány távoli faluban, ami nem tartozott hozzám, fordult elő, hogy fizettünk. Ilyenkor Illyés nyúlt a zsebébe, hogy fizessen. Alku nem volt, a házbeliek rábízták, hogy ő állapítsa meg a tárgy árát. Meg kell mondani, elég szűkösen fizetett. Én kissé szégyelltem ezt a „szűkmarkúságot”, de leintett. Abból kell kiindulni, magyarázta, hogy a zugokban heverő tárgyak már nem valók semmire. Bőkezűen megfizetjük, ha annyit adunk, amennyiért egy új bögrét vagy lábost vehetnek. Kénytelen voltam elfogadni az érvelését, noha az idő engem igazolt. De az is igaz, hogy ha a divatja elmúlik, talán megint nem fognak érni annyit, amennyit adott értük.
Illyés valójában nem volt szűkmarkú, csupán élesen elválasztotta a vételt az ajándékozástól, az emberek pénzzel történő megsegítésétől. Tudott dolog, hogy mennyi rászorulót segített, még azokban az időkben is, amikor neki magának sem volt elég. De a régi, padláson heverő, a szemétre vetett, csorba vagy törött tárgyaknak azért is vette alapul a használati, nem pedig a – nehezen meghatározható - régiség-értékét, mert – ahogy mondta – amennyiben ennél többet kínálna fel, a tulajdonosok azt képzelnék, hogy mesés kincsek birtoklásáról mondanak le és becsapva éreznék magukat.
Kora tavaszi s őszi időkben gyakran jött társul hozzánk Borsos Miklós, az év naposabb szakában Tihanyban élő szobrász. Borsos nem volt gyűjtő, lakásában csupán néhány népművészeti tárgyat tartott. Igaz, azok remekművek voltak. Azokat a vas, kő, vagy faeszközöket becsülte, melyeket munkájához szerszámként vagy szobraihoz talpazatként használhatott.
Akadtunk ilyen tárgyakra nem is egyszer. Fából készült körzők, üllőként használható kalapácsfejek, malomkövek érdekelték a mestert. Az ilyeneket Gyula készségesen engedte át a szobrásznak, elsőbbséget adva az ő mesterségbeli igényeinek. Hasznának. Mert nemcsak szentenciaként hirdette, hogy azé legyen a tárgy, akinek kezében hasznos anyaggá válik. Miklós nem élt vissza ezzel a kiválasztott helyzetével, valóban csak azt a néhány tárgyat fogadta el, melyeknek hasznát vette műhelyében.
Kedvüket lelték egymás társaságában, évődtek, vitatkoztak, s miközben véleményt cseréltek, s hallgattam őket, nem csak ritka élvezetben volt részem, de sokat tanulhattam, megtudhattam tőlük. Mindketten kitűnő társalgók voltak, sok mindenben jártas, gyorsan vágó eszű emberek. Éber füllel és szemmel figyeltem minden szavukat, mozdulatukat. Konstatáltam, ami nem meglepő, hogy amihez kézügyesség kellett, a véső ember manualitása kerekedett felül. Elvontabb kérdésekben viszont, az ideák világában, a költő ítélete volt a pontosabb. Hogy miről is folytattak séta közben diskurzusokat? Mindenről a világon. Világmegváltó kérdésekről éppúgy, mint lényegtelennek látszó apróságokról. Egy felszálló szitakötő szárnyának erezetéről vagy az előttünk lebegő ökörnyál utazásának értelméről. Az előttünk domborodó hullámzó, szinte lépésről lépésre változó dunántúli táj jelenségei, véletlen felénk szálló madarak, vagy vállukon kapájukkal a földről hazatérő emberek „dobták fel” a témát, s adtak alkalmat nekik véleménycserére, gondolatok ütköztetésére, nekem tanulásra, okulásra, meghallgatásra.
Illyés persze arra is gondot fordított, hogy a maga hasznára, javára is váljon a szobrász barát jártassága, ügyessége. Neki, a költőnek ugyanis az volt a meggyőződése, mondhatni rögeszméje, (tán ebben hasonlított kicsit kétkezi őseire), hogy semmit sem szabad eldobni. A törött tányér, az elrepedt pohár, az agyonkopott csavar, az elgörbült szeg, a foszladozó fonatos üveg még javítható, használható lehet valamire. „Vidd haza ezt!” - mutatta nekem egyszer az árokba fordított kocsikereket. „Minek?” „Majd megmutatom.” Otthon elmagyarázta, hogyan akasszam föl láncra, s tegyek a tetejére gyertyacsonkokat. „ Csillár. Na látod, nekem is van otthon ilyen” – mondta.
 
Foszladozó demizsonjait többször is átfonta dróttal, zsineggel, úgyhogy nem valami szép látványt nyújtottak, de azért, s neki ez volt a fontos, a célnak megfeleltek. A költő halála utáni esztendőben Kodolányi Gyuszi, a vejük hat ilyen demizsont hozott át nekem, s kért, hogy fonassam őket át valakivel. Fűzfavesszővel, persze, mert Gyuszi sem szerette a műanyag zsinórral átfont üvegeket. Megcsináltattam, méghozzá „felesben”, azaz hármat megtartottam magamnak. Különösen szeretem azt az ötliterest, amit Gyula leginkább kedvelt. Ez ugyanis lapos üveg volt, könnyen simult, s cipelés közben soha nem ütődött az ember térdéhez.
Olykor már-már túlzásba vitte leleményességét, ahogy arról egy 1969-ben, Pestről hozzám írt levele is tanúskodik.
Orvosi leletnek is felhasználhatod, ami itt következik. Ma reggel a présház csatorna kérdése ébresztett fel – 5 órakor –, s végeztetett idegzetemmel kórtanba való vitus-táncot. A pincét máris romokban láttam, úgy elöntötte az esővíz.
Azt odaveszni így valóban elmebajt határoló dolog. Hisz ha még lesz is lenti tartály, annak megtelésénél mindig ott kell lenni valakinek. A külső átfordítást játékból egy gyerek, egy nagyobb madár megcsinálhatja, épp a téli, tavaszi esők idején, amikor senki sincs a környéken, végzetes bajt okozva. Flóra ötlete, hogy az esőcsatorna csak a külső betongyűrűbe szolgáljon, onnan mindig alkalomszerűen egy gumigyűrű abból a felső tartályból az én gyermekkoromban „szivornyá”-nak nevezett módon (a csap egyszerű megszívásával) vezessük le a csapadékot az alsó tartályba.
 
Idegkezelésem tehát az volna, szólj mégis minél előbb a bádogosnak, hogy ilyen alapon csinálja meg mégis a csövet. Vagyis, hogy az csak külsőleg működjék. A két tartály közti közlekedést megoldjuk mi, így házilag.”
Mindezt annak illusztrálására írom, hogy leleményessége néha a visszájára fordult. Bonyolult helyzeteket teremtett az egyszerű helyett. Ilyenkor innen kellett visszatérni a megszokott egyszerűséghez, javára legyen mondva, hogy ezt mindig meg is tette.
Érdemes e levél más részét is felidézni, más okból persze.
Sajnálták Némethék is, mi is, hogy nem jöttél vissza vacsorára. Ha van időd, találj minél több ürügyet László megnézésére úgy, hogy ő ne gyanítsa, orvosi szemmel is nézed. Én még soha nem láttam őt ilyen fáradtnak belsőleg.”
Látnoki szavak, megérzések, nem sokkal a Németh Lászlót ért első agyi katasztrófa napjai előtt. S milyen jellemző levél: a baráthoz a másik barát érdekében. Ő a barátságot, az enyémet is bátran felhasználta arra, hogy annak hasznát is lehessen venni. Tapintatosan tette ezt, de mindig gyakorlatiasan, olykor sziporkázóan szellemes módon. Miután kiismertem természetét, minden rossz érzés nélkül álltam készen az ilyesfajta feladatra. Minden keserűség nélkül fogadtam el azt is, amikor azt kérte, helyezzem át rendszeressé vált látogatásaim idejét vasárnap délutánra. „Tudod, Flóra ilyenkor indul haza Pestre mindenféle csomagokkal. S milyen jó szolgálatot tennénk neki ketten, ha kocsidon kivinnéd az állomásra.”
Hacsak munkám nem gátolt meg ebben, ettől fogva rendszeresen megjelentem ezeken a vasárnap délutánokon náluk, nem korán, vigyázva, hogy sokat ne vegyek el kettőjük közös idejéből. Éppen csak negyedórával érkeztem előbb, hogy Flórának gyalog indulnia kellett volna a buszmegállóhoz. Szívesen, örömmel tettem: szolgálat volt ez, melyért hála és fizetség nem tőlük járt nekem, hanem én tartoztam és tartozom érte ma is. Nem egy kortársam akkor, s később is irigyelt érte.
Télidőben is találkoztunk. Ha Pesten voltam felhívtam, egyeztettünk. „Ha lehet, ne délelőtt gyere, mert akkor dolgozom. Gyere ebédre, mert az az idő úgysem fordítható másra, mint könnyed baráti beszélgetésre és csevegésre.” S milyen igaza volt. Nem kellett se a délelőtti munka, se a délutáni pihenés idejét megkurtítani.
Csodálatos volt, ahogy az egyébként elég sokféle testi bajjal és lelki kínnal meggyötört ember mennyire tudott vigyázni arra, amit a nála egészségesebbnek látszó többiek oly mértéktelenül pocsékoltak: a munkaidejére. Szinte imperátori kérlelhetetlenséggel védte, sokszor a maga testi szükségleteinek (séta, fürdőzés) rovására is. Ezek voltak a legszentebb órák számára: a szelleme működtetésére szánt idő, melyet kurtítás nélkül betartott. Noha soha nem állított fel merev szabályokat, ahogy ezt Németh tette, vagy vett fel különc szokásokat, ahogy a napok és éjszakák rendjét megváltoztató Déry.
De nem csodálkozunk a természetében fogant aszkézisen akkor, ha meggondoljuk, hogy mennyiségre és minőségre is mekkora életművet alkotott.
Az élelmezés gondjaival kevesebbet törődött. Igaz, Flóra a hétvégén ellátta annyi jóval, ami a hét közepéig kitartott. Néhány perc elegendő volt az ebéd felmelegítéséhez, s ha nem volt ilyen, beérte hidegen fogyasztható húsokkal, sajttal, tojással, gyümölccsel. Vendéglőbe ritkán ment, inkább csak akkor, ha vendége volt, akit illett odavinnie. Előfordult, hogy kirándulásaink közben nálunk érte az ebédidő. Ilyenkor szívesen evett velünk, többnyire egyszerű ételeket: krumplipaprikást, túrós csuszát, lekváros tésztát, valamilyen húsból készült pörköltet, vagy dödöllét, ezt a Dunántúl egyes vidékein kedvelt ételt, melyet a Vas megyéből származó feleségem ugyanúgy szeretett, mint a Tolna megyei Gyula. Tiszta szívből örvendezett, legalábbis így mutatta, hogy végre ilyen egyszerű ételeket ehet. Mindig mindenből púpos tányért vett. Lehet, hogy ez csupán udvariasság volt felénk, vagyis inkább a feleségem felé, aki bátorításra szorult; oly sokszor elmondta neki kedvesen, hogy végül el is kellett hinnie: „Pannika, ne féljen ezektől a híres emberektől. Több tanulnivalójuk van azoknak magától, mint magának tőlük, higgye el. Az a természetesség, amivel maga megszólal, a hangjából kicsendülő őszinteség sokkalta nagyobb méltóság, mint a szalonokban elhangzó sima, de hamis bókok és ravasz hízelkedések.”
Feleségem, aki – velem együtt – csak most, s éppen Illyés Gyula biztatására kóstolt bele a környéken élő neves művészcsaládokkal való érintkezés etikettjébe – mert azért volt valami ilyesmi –, rászorult erre a biztatásra. Tán mert egyedül Gyulától kapott ilyeneket, tán mert maga is urasági majorban nőtt fel, valamennyi nálunk megfordult híresség közül Illyés társaságát fogadta a legszívesebben. Vele mindjárt egyenrangú embernek érezte magát, minek következtében valóságos gyógykezelés lett, ha Illyés átjött hozzánk valamiért.
Mi itt Pécselyen abban az időben a mainál is sokkal szerényebb körülmények között éltünk. Volt ugyan saját gépkocsim, de a ház, amelyben a nemespécselyi falurész közepén éltünk, régi parasztház volt, fürdőszoba nélkül. Mennyezete mestergerendás volt, ablakai kicsinyek. Két, komfort nélküli szobából állt ez a lakás, melyet egy keskeny előszoba kötött össze és egy konyha választott ketté. Szerettük ezt a lakást, nem azért, mert igénytelenek voltunk, hiszen rend és tisztaság nehezebb körülmények közt is megteremthető, kivált az asszony szorgos munkájával. Itt voltunk fiatalok, itt voltak kicsinyek a gyermekeink.
Gyula is szerette az öreg lakásunkat, mégis szívből örvendezett, amikor megtudta, hogy újat, nagyobbat, modernebbet épít nekünk a község. Mindent alaposan megnézett az új házban és elégedetten állapította meg, hogy megfelelőt kaptunk. Különösen a nappali szobánk elé épített veranda nyerte el tetszését, melynek zárt üvegterében még februárban is tartózkodhattunk, persze napsütéses időben. Ingujjban ebédeltünk odabenn, miközben az ereszről jégcsapok csüngtek a földig, s körülöttünk az egész tájat vastagon fedte a hólepel. Angliában láttam ilyen remek építményeket - dicsérte ötletünket Gyula, mintha valami remekművet alkottunk volna. Feleségem gúnyos mosollyal tiltakozott. Látná csak a meleg nyári napok idején! Olykor ötven-ötvenöt fokot is mérünk, s nemcsak hogy a benne lévő bútoraink száradnak ki, de átszivárog a hőség az egész lakásba. Hiába védekezünk sötétítéssel és szellőztetéssel. Gyula fejcsóválva hallgatott. Kár, vagy talán jobb, hogy nem tudott szolgálni valamilyen megoldást adó hasznos ötlettel.
Egy másik, tetszését kiváltó dolog az volt, hogy verandánk meszelt falára vasszerszámokat aggattam díszül. A dörgicsei kovácsnál csináltattam vaskos, nagyfejű kovácsszegeket, s ezeket a falba vertem. Erre mindenféle kovács készítette szerszámot, eszközöket aggattam: vaskörzőket, fogókat, vésőket, jégpatkókat, akópálcát, miegyebet. Valami különös rajzolatot adott az a sok fura szerszám a fehér falon. Oly látványt nyújtott, hogy minden látogató megállt előtte. Illyés különösen kedvelte ezt a falat. Valahányszor eljött, megállt előtte és elgyönyörködött a szerszámokban. Őt nemcsak a látvány egésze fogta meg, hanem a részletekben is elmerült. Egy-egy szerszámot kézbe vett, próbálgatta fogását. Olykor felém fordulva kérdezte, tudom-e a nevét, hasznát. Ha nem tudtam egész pontosan, elmagyarázta. A tárgy nevének eredetéről is beszélt.
Számára a legkedvesebb ezek közül a szerszámok közül egy ösztöke, vagy ahogy az itteniek nevezik, „isztike” nevű eszköz volt. Ezt a vasdarabot mindig levette, nézegette, szemével, kezével simogatta. Olyannyira ragaszkodott hozzá, hogy neki ajándékoztam. Találtam másikat, s a helyébe tettem. S amikor újra eljött, azt is levette, megsimogatta. Azt hiszem, négy-öt ilyen tárggyal ajándékoztam meg. Nem sajnáltam. Nem sok ennél értékesebb tárgyat vitt magával haza, s őrzött féltő gonddal, mint ezeket az üsztöke-isztikéket. Amit szeretett, azokhoz utánozhatatlan ragaszkodással tudott kedves lenni. Nem csak tárgyakhoz, emberekhez is. Levélbeli bizonyítékát őrzőm ennek is. 1964-ben hirtelen megbetegedtem, méghozzá elég súlyosan. S váratlanul. Vesém, májam, szívem, idegeim egyik napról a másikra felmondták a szolgálatot. Kórházba kerültem, majd idehaza kellett feküdjek. Illyés, amikor a bajomról értesült, azonnal írt egy levelet, s a rá annyira jellemző okosság mellé a gyöngédség szavait is odatette:
Akiért ennyien aggódnak s akit annyian gyógyítanának, annak szinte megéri egy kis betegség. Tegnap Liptákéknál az egész szoba feléd árasztotta szeretetét. Magam elhatároztam, ezúttal én látogatlak meg benzin-erővel, vagyis saját járó eszközömmel, de Flóra letiltott a nagy forgalom miatt. Vedd hát látogatásnak ezt a néhány sort őszinte jókívánságainkkal”.
Közérzetem javulására, s egészségem helyreállítására kedvezőbben hatott ez a néhány soros levél, mint a belém erőltetett pirulák.
Gyula benzinerejű járműve egy kerékpárvázra szerelt Dongó segédmotor volt. Nem csodálom Flórát, hogy megtiltotta az ezzel való hozzánk látogatást. Nem csak azért, mert nehezen dolgozott a motor: prüszkölt, megállt, nem akart újra gyújtani. Gazdája hiába bütykölte vagy tolta Bors úr szereldéjébe. Végre aztán belátta, hogy nem érdemes tovább vesződni vele. Valamikor a hatvanas évek közepén Gyuri fiamnak ajándékozta, hadd szerelgesse, szedje szét, gyakorolhatja magát a motorjavításban – biztatta a tízesztendős gyereket. Én inkább szerettem volna félretenni, megőrizni valahogy ezt a becses férfiút szállító gépezetet, de fiam kíváncsiságával nem lehetett bírni. Barátjával darabokra szedték a motort, s persze összerakni soha nem tudták már. Később a nyerget szerelték le, majd a csengőt, s egyebeket, végül nem maradt más, csak a puszta váz. Ez még fenn van a padláson, ha néha arra járok, kegyelettel pillantok rá, nincs szívem a hulladék közé dobni.
Flóra joggal féltette Gyulát, nemcsak azért, mert a nyári forgalom mindegyre veszedelmesebb helyzeteket teremtett a Balaton-parti közlekedésben. Illyésnek nem, vagy alig volt veszélyérzete. Erről is el kell mondjak valamit, bár törvénybe ütköző dolog volt. De megtörtént, s hogy a költő jellemének sokoldalúságát érthetővé tegyem, elmondom mégis.
Egy csöndes téli napon kedvünk támadt Hévízre látogatni, az akkor már ott üdülő Liptákékhoz. Jókedvűen szálltunk kocsiba, s érkeztünk meg. Néhány órai beszélgetés után visszafordultunk. Hazafelé, Keszthelyt elhagyva, valahol Györök táján Gyula azzal a váratlan kéréssel fordult felém, hogy engedjem vezetni. Olyan keményen és határozottan kérte, hogy szinte parancs volt ez, mint óhaj. „Vezettél már?” – kérdeztem mégis aggódva. „Előbb ültem volánnál, mint te – felelte. Tolnában a bátyám kocsiját vezettem nem egyszer. Éppen azt akarom kipróbálni, hogy vajon elfeledheti-e az ilyesmit az ember” – mondta.
Nos, ha vezettél, akkor vezess! – gondoltam, nem látva további értelmét az ellenkezésnek. Azt ugyan tudtam, hogy jogosítványa nincs, de forgalom alig volt az utakon, biciklisek, gyalogosok sem közlekedtek ebben a hidegben. Mégis aggódtam, féltem, miközben helyet cseréltünk, s vártam, hogy mi lesz. Szabályosan indított, kapcsolt és gázt adott. Kissé túl magabiztos volt, lehet azért, hogy megnyugtasson. Ügyesen kormányzott, a sebességmérőre viszont nem figyelt. Pedig egyre feljebb kúszott a mutató, homlokráncoló figyelmeztetésemre csak legyintett: „Mitől félsz, nem látod, ura vagyok a gépezetnek!”
Baj nélkül vezette haza a kocsit, mégis megkönnyebbültem. Felfrissülve szállt ki az ülésről, én viszont izzadtan, éveket öregedve. Nehéz órát éltem át. Mi lett volna, ha elgázol valakit? Vagy egy fának hajt, és mindketten odaveszünk? Nekem neveletlen gyermekeim voltak, rá pedig mint apára nézett fel ekkor már az írók nem is egy nemzedéke.
Soha máskor nem tett próbát efféle könnyelműséggel. Vajon akkor miért, miféle lelki okok váltotta kényszer következtében cselekedte ezt? Nem beszéltünk erről később sem. De ahogy visszagondolok: azokban a hetekben, hónapokban halt meg Camus, a nagy francia író. Ugyancsak gépkocsibaleset következtében. A Sorsot próbálta megkísérteni a költő, tán azért, hogy együttérzését, háláját a nagy francia író iránt méltóképp kifejezze?
Meglehet, tévedek, és semmi köze nincs Camus halálának Illyés akkori könnyelműségéhez. Akkor miért, miféle motiváció követtette el ezt a szokatlan, rá annyira nem jellemző, értelmetlen kísérletet? Sajnálom, hogy sok esztendő múltán sem kérdeztem meg ezt tőle.
 
Volt könnyelmű máskor is, pusztán önmagával szemben. Nem olyasmire gondolok – amiért Németh László is megrótta –, hogy beült primitív fogorvosi székembe, s fogat húzatott velem. Betegségét sem vette mindig komolyan. Tudta, hogy orvos vagyok, de mint doktort betegsége idején is alig vett igénybe, s nem azért, mert más orvoshoz nagyobb bizodalma lett volna. Egyik levelében így ír: „Lenn vagyok betegen, egy jó hét múlva talán legyűröm a bajt, akkor látogass meg.” Mintha egyes-egyedül rá tartozna, maga akar leszámolni a rá törő testi vagy lelki rosszal. A barát jöjjön akkor, amikor túl lesz ezen. Más egyéb ügyeiben is zárkózott volt. Csak akkor árult el valamit bajaiból, ha úgy látta, nélkülözhetetlen mások segítsége.
Megvetette a konvenciókat, a legtöbb szokás alól kibújt. Kivéve, ha ezzel megsértett másokat. Az évfordulókat, név- és születésnapokat, ünnepnapi gratulációkat szándékosan elhagyta, elfelejtette. Mégis őrzök néhány üdvözlőkártyát (karácsonyit és újévit) tőle, amelyeket mind a hatvanas években írt. Nem is tudom, mi késztette akkor erre.
Külhoni útjairól szívesebben küldött képeslapokat, írt üdvözleteket. Nem sokszor, mert ritkán tudták rávenni, hogy útra keljen. Igazán szívesen talán csak Franciaországba ment, mert oda félig hazament. De ha máshova hívták, sokáig ellenkezett, habozott, kifogásokat keresett. Ha célnak, küldetésnek érezte az utat, mégiscsak útra kelt. Repülőgéppel akkor sem örömest. Firenzéből, Párizsból, Londonból, Oslóból, Tbilisziből és Bledből kaptunk képeslapot, melyekre olykor bővebben is írt, nemcsak egyszerű üdvözletet.
 
Ismétlem: Franciaországba készült a legszívesebben. Fiatalsága legszebb éveihez – vissza. Frankomán volt, amit nem lehet rossz néven venni tőle. Hiszen természetes volt ez az elfogultság. Ő sem vetette a szememre soha az olaszokhoz fűződő rokonszenvemet, mely – lévén anyám olasz születésű – ugyancsak természetes vonzalom volt.
Nem elfogult volt ő a franciák iránt, hanem félig-meddig maga is francia. Láttam beszélgetni, eszmét cserélni francia vendégeivel. Úgy társalgott velük, mint aki nemcsak a nyelvüket és szokásaikat sajátította el tökéletesen, hanem a sokat emlegetett büszkeségüket, gőgjüket is átveszi, vállalja, méghozzá tréfásan-komolyan; azt is magyarra fordítva, a magunk nemzeti büszkeségét, s annak komolyságát éreztetve velük. „Ti, buta franciák” – szokta kezdeni: ti műveletlen barbár gallok, hogyan is érthetnétek meg a más szemszögből barbárnak ítélhető, de Illyés szájából mindig kifinomultnak (nem csak mondott) honi szokásainkat.
A többi latin nemzetet is kedvelte, kevésbé az angolszászokat, legkevésbé a németeket. A német irodalom befogadása elől mintha szántszándékkal zárkózott volna el szinte teljesen. Az 1965-ben közreadott fordításkötetben a teljes német irodalmat egyetlen vers, Vogelweide egy költeménye képviseli. A tizenhat évvel későbbi Összes fordítások kötetben még három vers van a németek között: Goethe: Wanderlied, Hölderlin: Az élet fele útján és egy von Eichendorfftól való tizenkétsoros, jelentéktelenebb. Mindössze hetvenhárom sor a német költészetből. Mi ez? Érdektelenség? Nem hiszem. Sokkal inkább szándékos visszacsapás, kuruckodó tiszteletlenség, „csakazértis” semmibevevés. A nyitott kapuban bezárt kapu volt számára a német irdalom. Sokan felrótták ezt életében is neki, én itt csak azért említem, hogy karakterének megértéséhez közelebb jussak.
Franciákon kívül a kis nemzetek voltak az igazán kedvencei, különösen azok, akik, hozzánk hasonlóan, oly hosszú időn át a folytonos elnyomás ellen küzdöttek. Még arra is volt gondja, hogy a történelem által elnyomott, megsemmisített nemzetek küzdelmét újjáélessze, ahogy a Tiszták című drámában tette.
Emlékszem azért arra is, hogy egyszer-egyszer, kivált élete utolsó évtizedeiben a német irodalom nagyságát is dicsérően említette. Tán fordított is volna többet a németektől, de ekkor már másra tartalékolta erejét.
Pedig nem volt németellenes. A magyarok pusztulása című írásában még 1933-ban azt vallotta: „Nem a németek gyarapodása, hanem a magyarok pusztulása nyugtalanít… A magyarok megmentésére indult mozgalom semmiképpen sem irányulhat a törekvő és szaporodó hazai németek ellen, akikkel különben a magyarság mind a mai napig a legnagyobb egyetértésben élt”.
Az ott leírtaknak politikai gyökerei voltak. Hiszen nemzetet, népet kellett félteni a pángermán törekvésekkel szemben. Miután ez a fenyegetettség megszűnt, feléjük is fordult volna már. S hogy ezt mégsem tette teljes lélekkel, annak valami mélyebb, pszichéjében rejlő gyökerei voltak. Emiatt nyilatkozott sokszor ellenszenvvel Goethéről, Thomas Mannról is.
Tanúja voltam egy emlékezetes jelenetnek, és egy ezzel kapcsolatban kerekedett parázs vitának. A pontos esztendőre nem emlékszem már. Megkért, hogy vigyem el Szigligetre, Lukács Györgyöt kívánta ott felkeresni. Meg is találtuk, s a baráti tisztelgő látogatás hamarosan szóváltássá fajult. Nem újkeletű volt köztük ez a per, a régi folytatása, hisz Németh László értékelésén keletkezett újra. Lukács és a jelenlévő Horváth (azt hiszem, Márton) lekicsinylően nyilatkozott Németh tehetségéről, nem csak – ami kevéssé volt számára is bántó – az ideológust, hanem a regény- és esszéírót is ócsárolva benne. Gyula ingerülten kelt Németh László védelmére, indulattal állította, hogy regényíróként sokkal nagyobb a „ti Thomas Mannotoknál”, a Lukács által olyan sokra tartott Bálint György pedig inasként is kicsi hozzá képest.
Lukács sem hagyta magát. Érvek és ellenérvek következtek. Már-már szinte gorombaságba menő keménységgel. Elhűlve hallgattam a hosszú, negyedóránál is tovább tartó polémiát, amely persze teljesen eredménytelenül végződött. Ki-ki maradt a maga álláspontjánál. Itt éltem át és láttam, hogy mennyire igaz, hogy nem két, hanem több tábora is van a magyar irodalomnak. S ha egy nyelven is beszéltek, nem közös mércével mértek.
Végül barátságosan váltak el egymástól s ez is érthető, hisz más területen harcostársak voltak. Hazafele a kocsiban megkérdeztem Gyulát: csakugyan olyan jelentéktelen írónak tartja Thomas Mannt, vagy csupán a vita kedvéért vélekedett így? „Én Németh Lászlót tartom korunk legnagyobb európai írójának és gondolkodójának” – szögezte le határozottan Illyés.
 
Ritkán láttam olvasni, de német szerzőtől való könyvet még fordításban sem láttam soha a kezében. Pedig szerettem volna, ha más népek írói-költői mellett Hölderlint, Rilkét, Traklot vagy más németet is dicsérve emleget olykor. Tán a merev rendszereket, a skatulyázó látásmódot nem szerette a németeknél, a tekintélytiszteletet, mely alól a legnagyobbak, Goethe sem volt kivétel. Illyés lázadó lélek volt, született anarchista. Mosolygó merénylő, ahogy magát egyik versében nevezte. Intellektuális elméje nem tűrt parancsokat, csak a maga által megszabott fegyelmet viselte el. Már diákként is lázadó volt, iskoláit sem szerette. Tanárainak többségét sem. Gimnáziumi tanulóként ismerte már Babitsot, de megszeretni csak később tudta, mikor már társ, és nem tanár volt többé.
Nem elég jellemzésül annyit írni, hogy szabadon gondolkodó volt. Ő a szabad cselekvés híve maradt mindig. De nem a magányosság volt az ideálja, hanem a köz javára történő beavatkozás. Ha kellett, másokkal együtt, ha nem ment másképp, egyedül emelt szót, kért változtatást másokért. Így írhatta meg a zsarnokság félelmetes korszakában a zsarnokság ellen szóló hosszú, felemelő versét, amely szinte litániaszerű ima és tiltakozás. Ezért fakadt ki publicisztikai írásaiban vagy drámákban, versekben a napjainkban újra népeket szorító, gyűrűbe fogó nemzeti elnyomatás jelei ellen. Hányszor hallottam őt ezek miatt is indulatos szavakra fakadni, elvörösödni vagy elsápadni, betegszékében, öreg korában is! Flóra és Ika lánya nem győzték óvni az efféle „inzultusoktól”. Többször is elmondta, hogy az elnyomottak miatt él. Azért, hogy felemelhesse értük másokénál messzebb hangzó szavát.
Míg a test bajait mindenki (család, orvos, barátai) előtt is titkolni igyekezett, annál nyíltabban adta jelét lelki gyötrelmeinek, ahogy ő nevezte, depressziójának. A hatvanas évek elején panaszkodott nekem először, akkor még ritkán, később egyre gyakrabban. Sokszor töprengtem azon, hogy a sikerekben gazdag, csodálatosan termékeny életet megélt és önmagát – ahogy pszichológusok mondják – szinte teljesen megvalósítani tudó embernél miért támadnak ilyen lelki bajok? Mi hozta létre ezeket az olykor kevésbé, máskor egészen súlyos tüneteket? Fő tápláló érv az öregedés, az elmúlástól való iszonyat és félelem volt ennél az örökkévalóságban, felsőbb gondviselésben komolyan soha nem hívő embernél. Ahogy napjai fogyatkoztak, testi bajai egyre nyomasztóbbá váltak, úgy tudatosodott benne, hogy egyszer csak, nem is olyan távoli jövőben mindennek vége lesz. „Kháron ladikja nem akkor indul velünk” – írta egy sokszor idézett versében, még a hatvanas évek elején. Tán akkor még maga is csak félig érezte az elmúlás szelét – tanú erre egész időskori költészete: központi eleme lett lírájának ez a félelem.
De voltak még más, nem kevésbé vastag gyökerei is ennek a depressziónak. Ifjúkorának naiv hite, éltető sugara, a Szabadság, a teljes, mindenre terjedő szabadság eljövetele egyre inkább illúziónak tűnt. A világra új és új válságok formájában derűsebb nappalok helyett sötét éjszakák borultak. Új gazdasági válságok, újabb politikai kényszerek szorításai. Mikor fogunk megszabadulni végre minden zsarnokságtól, kiszolgáltatottságtól?
Nem egyszer kétségbeesetten nézett, néztünk a jövőbe. A hetvenes évek közepén, amikor még lejárt néha Tihanyba, néhányszor hosszú estéket töltöttem vele. Vigyázva egészségére, a Pestre utazott feleség kérésére náluk is aludtam. Megvacsoráztunk, aztán a kandalló melletti karosszékbe telepedtünk. Hallgatva néztük a tüzet, a felizzó, majd lassan hamvadni kezdő lángokat. Fáradt volt, rendszerint keveset beszélt. Inkább csak akkor, ha valahonnan valami kedvező jelet remélt kapni, a világ sorsának megjavulását, akkor szinte semmi egyéb nem érdekelte már.
Ha nem volt remény ilyesmire, fájdalmas arccal, szomorú tekintettel, hallgatagon ült a tűz mellett, mint akinek fáj az élet, fáj a világ. Nem byroni, nem romantikus színezetű fájdalom volt az övé, hiszen nagyon is megfogható, konkrét gyökerei voltak. Mindannyiunkban támad ilyesmi, hiszen egy fenyegetett, végveszedelembe dőlhető világ katlanában élünk. Kozmikus méretű katasztrófára számíthatunk, csoda, ha az emberiség legjobb gondolkodóinak a rettegése is jóelőre kozmikus méretűvé vált?
Illyés a hatvanas évek végén megírta már Az Éden elvesztése című oratóriumában ezt a rettegéssel ránk váró tragédiát. De már az ötvenes években pesszimistává vált a költészete. Akkori kritikusai támadták is őt ezért, mert azt hitték, hogy Illyésnek ez a pesszimizmusa a szocialista fejlődés ellen irányul. Ma nyilvánvaló már, hogy ez nem igaz. Illyés elítélte a szocialista építés közben elkövetett túlkapásokat, de a szocialista fejlődés egészének mindenkor híve maradt. Írásai is bizonyítják, de kettőnk közti beszélgetések során is mindig ő volt a bizakodóbb, az optimistább a társadalmi haladást illetően.
Tette ezt olyan világban, ahol a parasztság, mint osztály megszűnőben volt már. Pedig – s talán ez volt depressziójának harmadik gyökere – ő ennek az osztálynak volt szószólója, ebben a környezetben nőtt fel, ezekért emberekért küzdött és harcolt. Míg lehetett, parasztpárti volt. Azok igazát, érdekeit védte. Ha kellett, a munkásosztállyal szemben is. Ez is letagadhatatlan tény. De az is, hogy belátta: a parasztságnak, mint osztálynak lassan vagy gyorsan, de gyökeresen át kell alakulnia, esetleg el is kell tűnnie. Milyen lesz, milyen lehet a parasztság helyébe lépő osztály? Mennyivel lehet könnyebb az élete, mint a régieknek, mennyivel lesz szabadabb, értelmesebb emberi lét? – ez foglalkoztatta, érdekelte, izgatta képzeletét igazán.
Nem csak figyelemmel olvasta az itt élő emberekről szóló szociográfiai írásaimat, de igen gyakran érdeklődött sorsuk alakulásáról is. Minden jelnek örült, ami arra mutatott, hogy a parasztból nem veszett ki az életkedv, az élni akarás. Megmosolyogta, amikor elmeséltem, hogy a felsődörgicsei téesz parasztjai hogy járnak túl a vezetőség eszén. Minden terményüket szétosztják, és otthon nevelnek tehenet, disznót, majorságot. Az év végi zárszámadáskor látszólag ők a legszegényebbek, ténylegesen azonban kétszer, háromszor többet kerestek, mint a többiek.
De örült minden új háznak, kikövezett utcának, új villanyoszlopnak. A nyomorúság rossz szigetei eltávolításának is. Ez mutatja, hogy mennyire nem volt romantikus az ő parasztszemlélete. Ha egy igazán művelt, az értelmiségi ember műveltségi szintjére jutott parasztemberrel találkozott, annak örült, és nem annak, ha valamilyen hátramaradott, múlt századi figurát láthatott. Különösen a hetvenes évektől kezdve vehette észre nálunk a fejlődést, a gyarapodás jeleit.
A falun élő kétkeziek haladása örömmel töltötte el a szívét. Én, aki nála kritikusabb szemmel néztem a változásokat, akkor már nem vitáztam vele. Mit is vethettem volna fel ellene? Legfeljebb azt, hogy az értelmiségieknek és a gyerekeiknek kevéssé rózsás a helyzetük.
 
Ki is volt ő? Foglalkozását tekintve értelmiségi, de valójában mindig parasztnak vallotta magát. Az igazi parasztokkal azonban úgy viselkedett, mintha általuk kirabolni való úr volna. Tihanyi szőlőjüket odavaló parasztcsalád művelte. Tanúja voltam párszor a velük való elszámolásnak: mintha csak élvezte volna, engedte, hogy túljárjanak az eszén. Valahogy úgy, ahogy azt egy harmincas években megírt eposzban leírta, tanított nekik.
Csoda-e, ha nyár derekán már nemigen maradt kínálni való saját bora? Micsoda jó bora volt pedig és milyen jó idők voltak, mikor a bor és némi pálinka volt az igazán hatásos gyógyszer a depresszió ellen! Na de hazudnék, ha azt mondanám, hogy az ivást alkalmazta a leghatásosabban. Igazán hasznos szer számára a munka volt. Szőlőt kapálni nemigen láttam, de kaszálni, fát ültetni, kivágni, még nehezebb munkákat végezni igen. Súlyos kövekből lépcsőt csinált, teraszt bővített. Az ahhoz való követ én szereztem neki a pécselyi bányából és szállíttattam le. A lerakásban is segíthettem, azt megengedte, de kikövezni már nem segíthettem. Ez szakmunka volt, amit nagy gyönyörűséggel csinált. Pompásan, hiszen a nagy gonddal összeillesztett és kiékelt kövek ma is tartanak, s talpazatul szolgálnak a teraszra helyezett heverőszékeknek, asztaloknak, egyebeknek.
Erős és vidám akkor volt, amikor fizikai munkát végzett. Igaz, ilyenkor kicsit több alkoholt fogyasztott, de ittasnak nem láttam soha. A pálinkát az egyik pécselyi gazdánál vette, s külön élvezettel figyelte, hogy ez az igencsak jómódú zsugori ember hogyan méri át az ötliteresből az ő ötliteresébe az italt. S ha egy vagy fél decinél több vagy kevesebb volt a nedű, tüstént átszámította. Ilyesmiért is sajnáltam, s sajnálták a barátai, amikor betegsége miatt teljesen absztinensnek kellett lennie. Tudom, hogy nem csupán emiatt, de ezekben az években egyre szomorúbb, az emberiségből kiábrándult arcú költő örökítődött meg.

Egyre magasodó híre, sikere nem vigasztalta, noha nem vetette meg ezt sem. Különösen örült színpadon szerzett babérainak. Tán azért írt ennyi színpadi művet élete alkonyán. Hogy ezeket újraélhesse. Néhányszor jelen voltam, láttam ezt: a színpadi fellépés előtti izgalmat, készülődést. Utoljára a nyolcvanadik születésnapja alkalmából láttam színpadi szerepléshez készülődni. Számomra kellemetlen emlék, bár ne történt volna meg!
Amire egyébként soha máskor nem volt példa, akkor szinte szándékosan megbántott, mert ingerült volt és fáradt. Én pedig nem is hozzá mentem, hanem az egyik vidéki irodalmi folyóirat szerkesztőinek kérésére, Flórához. Flóra ugyanis egy kéziratot tett félre részükre, abba a kiadandó ünnepi számba, amelyből már csupán csak az Illyés-írások hiányoztak.
Nem találta a félretett csomót. Kapkodva keresni kezdte, amit Gyula rögtön észrevett: „Mi az már megint? – fakadt ki, majd nekem támadt: Már te sem hagysz békén minket?!” Elsápadtam és tüstént felálltam. „Máris megyek” – hebegtem. „Isten veled!” – nyújtotta kezét, szinte kiutasítva. Mai napig restellem, hogy akaratom ellenére terhére voltam az ezekben a napokban agyonterhelt, beteg embernek.
Átmentem a szomszéd szobán, hogy a gyerekektől, Ikától és Gyuszitól elköszönjek, Flóra átjött utánam, és mint jó felséghez illik, mentegetni kezdte Gyula viselkedését. Én kérek elnézést Maguktól – mondtam, hogy megnyugtassam, s kértem, hogy menjen vissza hozzá. Nagy szomorúság lenne, ha végzetessé válna ez a sok ünneplés.
Szerencsére Gyula még valahogy bírta. Szilveszterkor – mesélték – Németh Elláéknál még jól érezte magát, azt követően még egyszer láttam őt a József-hegyi lakásukban. Nagyon szomorú volt és meggyötört, mintha már csak félig tartozna ide hozzánk.
A kórházban fekvő beteget már nem tudtam meglátogatni. Telefonon érdeklődtem a családtól többször is, mert hallottam, hogy nagybeteg. Igen-igen gyönge, mondta Flóra pár nappal halála előtt, de maga azért menjen be hozzá.
Nem értem oda. Jobb így, belátom. Hiszen a haldokló, a halál útjára készülő ember már nem az többé, aki volt, viruló életerejében, elszántságában. Most gyöngeség, megadás, alázat, kiszolgáltatottság, tehetetlenség, csupa-csupa olyasmi, ami soha nem akart lenni ez az elszánt, mindennel szembeszegülő, dacos, szabadságot szenvedélyesen szerető, minden kényszert, zsarnokságot türelmetlenül üldöző emberi agy, vagy lélek. Mert nem csak költészetében, mindennapjaiban is ilyen volt ez az ember mindenkor.
Róla szóló emlékezéseimet legszebben, leghatásosabban a költőről írott egyik verseim felidézésével fejezem be.
A verset a nyolcvanadik születésnapja alkalmából írtam. Időben benyújtottam az egyik fővárosi lap szerkesztőségében, de a szerkesztő – egyébként barátom – nem tartotta méltónak a megjelentetésre. Vigaszomra szolgált, hogy azóta a vers a magyarok lakta fél világot bejárta és itthon is megjelent, nem is egy helyen. De akkor csupán a kéziratot tudtam átadni egy borítékban az asztalára. Jelenlétemben nem olvasta el. Utána feleségemmel átmentünk Ellához, Németh László özvegyéhez. Alig telepedtünk le, csengett a telefon. Gyula engem keresett. Meghatottan köszönte meg (üzente Flóra által, mivel neki ekkor már gyönge volt a hallása), hogy mennyire a szíve közepébe találtam a verssel.
 
 
Illyés Gyula köszöntője


A 80 esztendős Illyés Gyula
 
tovább köszönti a sokkal öregebb
 
magyar nemzetet, s a még korosabb
 
magyar népet és nyelvet.
 
 
Beszélj, legpontosabban tudó
 
legszebben szóló magyar!
 
Gondolkozó széked körül
 
tízmillióan állunk idebenn
 
s ötmillióan kívül a falakon
 
túl a kerítéseken, még szomjasabban.
 
 
Lélegzetünket visszafojtjuk
 
leintjük a belebeszélőket
 
ráripakodunk az ágálókra
 
elébe tesszük a Csöndet…ime.
 
 
Hát ne szakítsd félbe a mondatot.
 
Mondd újra, megint ismét, még tovább.
 
Ajándékozz meg minket nehéz
 
de törékeny és tiszta szavakkal.
 
Maga felé fordítja a tekintetet
 
nem vakon kényszerít engedelmességre
 
a Költészet látóvá teszi a vakot is
 
Légy boldog! Élj soká! ….Élj soká! Légy boldog!
Magyar…Ország…Nép…Nemzet… Nyelv…Haza.
 
(1984)


« vissza