Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Emlékkönyv Kiss Ferenc küzdelmes életéről

Képzeljünk magunk elé fél tucat egyetemistát, akik a csodával határos módon elkerülték a „hazai” kereskedelmi csatornák bumerángröptét, az intimpista zuglapok szabadidejükre kattanó csapdáját, és feladatul szabják maguknak: meg fogják ismerni hazájuk közel- és félmúltját. Meg akarják érteni és nem kitalálni (à la Hankiss Elemér) Magyarországot, hiszen nem kerültek a Kádár-rendszer kézi vezérlésű Mefisztóinak és az 1990 utáni neoliberális trendi észosztók hatása alá. Biztosan kezükbe vennék az 1956-os Intézet – Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának egyik kiadványát, amelyben az olvasható, hogy „A népi írói vonulat immár zömmel kommunista párttagokból álló új nemzedéke a hetvenes évek elején, a mechanizmusreform megtorpanása, a pártbeli konzervatív fordulat után erősödött meg. Legismertebb képviselői: Kiss Ferenc, Czine Mihály, Csoóri Sándor és Fekete Gyula. Ők, az általuk elképzelt közösségi társadalom érdekében (kiemelés tőlem – S. K. B.) keményebbek, aktívabbak és radikálisabbak akartak lenni, mint a helyzetet elfogadó, szerintük Aczéllal lepaktáló „nagy öregek”, vállalt elődeik: Illyés Gyula és Németh László.”(1) Amennyiben az elképzelt egyetemistáim csak hírből hallottak az említett kiváló íróinkról, közíróinkról, és csak tananyagból ismerik Illyés Gyulát, Németh Lászlót, e mondattal szembesülve milyen késztetést éreznek majd a fenti „kommunista párttagok” műveinek elolvasására? Megértik-e valaha is a hazájuk jövőjéért – őértük is – vívott szüntelen küzdelmeiket a hatalom kádári működtetőivel szemben?
Találomra említettem ezt a hangyaszorgalommal összehordott és fontos adatokat tartalmazó könyvet, amely – mondjuk ki bátran – a történelmi tudományosság mezében történő szellemi kútmérgezések egyike. A kutató kőműveskelemenkedik kiadójával együtt: „amit raktak délig leomlott estére, / amit raktak estig leomlott reggelre.” És Kiss Ferencet, Csoóri Sándort, mi több, Illyés Gyulát és Németh Lászlót kell befalaznia, hogy megálljon valahogy dehonesztáló kötete. Nem állítom a szerzőről, hogy szándékosan rosszindulatú. Talán még annál is rosszabb: azokon a paneleken és kontár mesterek tanításain szocializálódott, amelyeket most továbbít a tudomány szentségéhez szoktatott fiataloknak. Illő tisztelettel kérdem tőle: olvasta-e valaha A tizedik estét, a Nomád naplót, vagy Kiss Ferencnek éppen Csoóri Sándorról írt könyvét, akár annak csak két utolsó fejezetét?(2) Képesek voltak valaha is így írni a hithű kommunisták? És mégis mitől kommunista valaki: hogy utána dobták a pártkönyvét? Hogy alkudozni volt kénytelen a magyar jövőért Kádár házi Mefisztójával, Aczél Györggyel, a kommunista eszme inkarnációjával, akinek érdekében – a tisztességesen nyilatkozó hozzátartozóit leszámítva – egy mostában megjelent könyvben megértésre, megbocsátásra, helyzetre apellálnak a megkérdezett interjúalanyok?(3) Ezen az alapon François Mauriac is lefasisztázható, hiszen malagari otthonában kénytelen volt elkvártélyozni Westmann SS-főtisztet, majd később a megszállt Párizsban meglátogatta a Német Intézetet, hogy engedélyezzék a La Parisienne című regényének nyomtatását. A későbbi Nobel-díjas író a megjelenés érdekében eljáró német Heller hadnagynak még dedikálta is ezt a könyvét, aki Aczélhoz hasonlóan gyűjtögette azokat. Sőt Mauriacnak a kezdet kezdetén volt egy-két mérsékelten elismerő szava is Pétain marsallról, akiben a múltat, az első világháborús hadvezért látta. Ennek ellenére, néhány korabeli, szédelgő, botcsinálta francia újságírótól eltekintve sem a francia irodalomtudomány, sem a francia történészek nem minősítették a fasiszta vezetőkkel lepaktáló „nagy öregnek” őt.(4)
Azért időztem el hosszabban a tényítéletben megbúvó alattomos értékítéletnél, hogy kiemeljem, mennyire fontos dokumentum ilyen szentenciák ellensúlyozására a Kiss Ferenc tisztelőinek, tanítványainak, barátainak írásait, tanulmányait, emlékeit megörökítő, a Kairosz Kiadónál 2013-ban megjelent Emlékkönyv, ifj. Kiss Ferenc és Bakos István szerkesztésében. A témában járatlan olvasó is beláthatja: Kiss Ferenc a demokratikus nemzeti ellenállás jeles képviselője volt, annak a nagyszerű hálózatnak egyik fontos csomópontján álló személyiség, amely egyre gyorsuló, erősödő ütemben hatott a magyar értelmiségre a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek végéig. Fáradhatatlan, közéleti személyiség, aki a táncházmozgalomtól, a Hitel folyóirat ügyén és a Bethlen Alapítványon át számos erdélyi és nyugati vonatkozású akcióban játszott irányító szerepet. Kiváló pedagógus, aki később is rajta tartotta a szemét a tehetséges tanítványain. Nagy vesztesége a magyar irodalomnak, hogy kevés időt tölthetett a katedrán.
Közösségi ethoszát, szervezőképességét és természetes karizmáját emlegette már barátja, Für Lajos is vaskos önéletrajzi kötetében.(5) Állítása szerint az MDF eszmei-politikai forrásvidékén az egyik csermely Kiss Ferenctől ered. A „Hurál-korszakra”visszatekintve Für tanúskodik arról, hogy az ellenzéki sorok újrarendezésének érdeme a nyughatatlan, mindig mozgékony, briliáns képességű Kiss Ferencé. Az ő döntése volt, hogy barátaiból, irodalmi és tanítványi köréből rendszeresen összejáró társaságot verbuváljon. Tanáros pedantériával, az elemző okosság vonzerejével, lendülettel és rámenős okossággal hozta össze a csapatát. A kávéházi körök mintájára találkoztak egy-egy jobb nevű kocsmában-étteremben, rendszerint a körút és az Andrássy út tájékán, vagy kint Budán, a Rózsadomb étteremben, illetve a Soproni Borkóstolóban. Hogy erről az irodalom- és kultúraközvetítő értelmiségiről milyen beszámolókat írtak a besúgói, Szörényi László ad számot az emlékkönyvben. Fontos adalékot tudunk meg: ez a „kommunista” népi sarjadék – pártonkívüli volt.
A Nagy András tervezte míves emlékkönyv számot ad arról, hogy Kiss legalább akkora gondolkodó volt, mint amekkora cselekvő értelmiségi. Tudományos munkásságának középpontjában Kosztolányi Dezső életművének értelmezése állt. A beérkezés küszöbén, Babits, Juhász, Kosztolányi ifjúkori barátsága (1962) című első könyvében a Nyugat nagy költőinek ifjúságát tekintette át. Több kisebb és nagyobb tanulmánya, kritikái után jelent meg 1979-ben új irodalomtörténet-írásunk egyik legnagyobb opusza, Az érett Kosztolányi című monográfiája, amelyben a pályakép részletekbe menő rajzát adja. Kiss fel tudta idézni a költő eleven alakját, és a legtöbbet adta, amit egy irodalomtörténész adhat: magyarázatot arra a soha nem szűnő szellemi varázslatra, amelyet Kosztolányi írásai okoznak.(6) Talán nem véletlen, hogy Kosztolányira esett a választása, hiszen – miként azt Vasy Géza írta a tanulmánykötet zárszavában – 1957-ben, a forradalom után (!) Heller Ágnes Az erkölcsi normák felbomlása című kismonográfiájában intézte el a szabadkai születésű költőt. A cím azt sugallta, hogy Kosztolányi a Horthy-fasizmus bértollnoka volt. Ezzel a szinttel, szemlélettel kellett szembeszállnia Kiss Ferencnek.
Tárgyilagosság, beleérző képesség, váratlan szóképekkel, fordulatokkal fűszerezett stílus, távlatokat felrajzoló tehetség jellemzi kritikáit, könyvméltatásait is. Az évek múltával tevékenysége az irodalom területén is egyre tágult és gazdagodott. Három tanulmánykötetben – az 1972-ben megjelent Művek közelről, valamint az 1984-ben megjelent Interferenciák és „Felrepülni rajban…” – adta közre tanulmányait, esszéit, bírálatait Adyról, József Attiláról, Radnótiról, Illyés Gyuláról, Veres Péterről, Örkény Istvánról, Weöres Sándorról. Több írásban vázolta fel nemzedéktársai – Kormos István, Lator László, Fodor András, Páskándi Géza, Somogyi Tóth Sándor – arcvonásait. Rokonszenvvel támogatta a pályán elinduló fiatalokat, így többek között Buda Ferencet, Ágh Istvánt, Ratkó Józsefet, Kalász Lászlót, Utassy Józsefet, Kovács Istvánt. Az általa összeállított színes és gazdag tabló középpontjában két költő áll: Nagy László és Csoóri Sándor. Bennük látta életre kelni az új „bartóki szintézist”: a népi hagyományok ötvözetét a korszerű nagyköltészettel. Az emlékkönyv tanúsága szerint hajszolt életvitele, a hatalommal való folyamatos konfrontációi is hozzájárultak ahhoz, hogy az 1985 nyarán váratlanul rátörő igen súlyos betegsége miatt már nem tudta tökéletesre csiszolni dédelgetett költőiről készülő monográfiáit. Ám töredékes mivoltában is nagyszerű olvasmány a Csoóri Sándorról szóló monográfia(7) és a Nagy Lászlót méltató írások gyűjteménye.(8) Ellenőriztem: sajnos a Csoóri-könyvén és az 1998-ban Miskolcon megjelent Kosztolányi-tanulmányok című kötetén kívül Kiss Ferenc egyetlen könyve sem található a Szabó Ervin fiókkönyvtárakban és a nagykönyvtár szabadpolcán. Öröm az ürömben: a 13. kerületi Dagály utcai könyvtárban azzal vigasztaltak: a „Felrepülni rajban…” kötetei annyira elhasználódtak, hogy le kellett selejtezni.
Az emlékkönyv Kiss Ferenc 1964 és 1985 között vezetett Naplójával nyit, amely nélkülözhetetlen dokumentum a Kádár-kor irodalompolitikájának tanulmányozásához. (Méltán hasonlítható François Mauriacnak a német megszállás alatt írt A fekete jegyzet (Le Cahier Noir) című naplójához.) A beszédközpontját megtámadó agyvérzése miatt sajnos nem tudta folytatni – épp akkor, amikor sűrűsödni kezdett körülötte a történelem. Az utolsó előtti bejegyzését idézzük:
Június 5. Ritkán írok a könyvbe. Szegeddel megsokasodtak a teendőim. A Nagy Gazsi verse okozta konfliktus óta nem is történt lényeges dolog. A pártvezetésben végbement változások is lelassították a folyamatokat. A mi ügyünket is külön levéllel kellett megsürgetni. Mozdultak is, holnap be kell mennem Tóth Dezsőhöz az Alapítvány végett.
Tegnap este itt volt Sanyi (ti. Csoóri –S. K. B.), Király meg Für Lajos. Utóbb Czine jött Dorkó Zsigával. Királlyal viszonylag szelíd viták. Sanyi – Czine szemrehányására – elmondta, hogy szokott ő Aczéllal tárgyalni. Pl. az első alkalommal. Behívta, s kérte, hogy beszélje rá Kósát, hogy a Tízezer napból a kifogásolt részeket vágja ki. – „Nem beszélem.” – Erre elkezdett üvölteni, hogy tönkre akarnak tenni stb. Sanyi felállt, hogy eljön. Aczél átment az asztal végére, egy kosárból kivett egy körtét s odadobta S.-nak. S. elkapta. – Na, elnézést, üljünk csak le. Így folytatódott.
Hasonló eset volt, amikor Nagy L.-val a Szervátiusz T. átjövetele ügyében voltak bent. Akkor azért háborgott, hogy közvetítőhöz folyamodnak. (Ez Juhász F. volt.) „Miért nem hív fel pl. maga? – kérdezte Csoórit. – Mert maga engem a Charta aláírása miatt földszintes Dugovics Titusznak nevezett.”
Az Emlékkönyv másik fontos korpusza Kiss Ferenc: Felirat – Az egység akadályai című, 1974-ben készített átfogó kultúrpolitikai elemzése. A felirat megírásának előtörténetéhez szükséges tudni, hogy 1972 novemberében a debreceni Móricz Zsigmond-konferencián felszólaló Kiss szerint nem a nyugati hatásoktól, a „valuta-erkölcstől” kell óvni az irodalmat, nem a „nyugati turistáktól”, ahogy azt az előtte beszélő Király István fejtegette, hanem a „hazai turistáktól”, azoktól a vezércikkíróktól, a párt által támogatott véleményszócsövektől, akik nem érzik át a határon belül és kívül élő magyarság problémáit. Nem lehet összefogni – mondta – a „szocialista eszmék jegyében”, amíg az irodalomban „Pándi és a többiek”(azaz E. Fehér Pál, Rényi Péter) az irányadóak. Felszólalása nagy tetszést váltott ki a hallgatóság részéről, a párt jelen lévő embereit pedig nagyon meglepte. A kódolt „antiszemitizmus” vádja csak később indult körkörös útjára. Az MSZMP egyes vezetői felkérték Kiss Ferencet, hogy írásban tisztázza mondanivalóját. A tanulmány 1974-ben készült el, szűk körben vitatták meg, de hatása elmaradt, mivel nem kaphatott nyilvánosságot, ráadásul az eredeti példánynak nyoma veszett. Az általa „feljegyzéseknek” nevezett írás indítéka a szerző látlelete, miszerint a „nemzeti öntudat zavarai súlyosak, olyannyira, hogy a társadalom kezdeményező kedvét, a munkaerkölcsét, az ország, a közösség dolgaiban való felelősségvállalás készségét is rombolják.” Az imponáló tárgybeli felkészültségnek, a rendkívüli lényeglátó képességnek, a nemzeti felelősségérzetnek olyan magas hőfokán hat a mai olvasóra az írás, hogy az pótolhatatlannak érzi a szerző szervezői hiányát a „rendszerváltás” éveiben. Elég csak az alcímekből idézni – Önismeretünk óvodája?, A hitványság mítosza, Deheroizáló inger, Egyenlőtlen feltételekkel, Hamis vádak: nacionalizmus és faji előítélet, Ami megerősíti a bűnkutatók pozícióit, Eltorzult irodalom, Lojálissá kényszerülő kritika, A mucsai múltnak bélyegezett hagyomány, Ahogyan rossz hírbe keverik a teljességigényt, Fiatalok fájdalmas kijátszása, Nem volt igaz hazafiság?, A vitathatatlan marxistaság előnyei, Hamis vádak a kisebbségi magyarok ellen, Megbélyegzés – rutinszerűen, „Veszett nacionalisták”, Bűnleső igyekezet – , hogy a jelenből azokba az évtizedekbe visszalépve döbbenten lássuk: milyen szürke szellemi égbolt alatt peregtek az évek, és részben választ kapunk arra is, hogy miért olyan bizalmatlanul, tájékozatlanul, öntudat nélkül, tántorogva-fintorogva fogadta a jobb sorsra érdemes magyar állampolgárok egy nagyon jelentős része az első szabad választást. Érdemes volna E. Fehér Pálnak – hogy csak e nevet említsem – az akkori évtizedek Népszabadságban és máshol megjelent cikkeiből egy kötetnyit összegyűjteni – memento morinak. A múltunk, a hagyományaink lefokozása, az öngyűlölet, az önmegvetés, a bűntudat, a kisebbrendűségi érzés folyamatos dresszírozása a sajtón keresztül annyira mindennapos volt nálunk, hogy szinte csoda, hogy időtálló, kiváló művészi alkotások, tudományos teljesítmények születhettek. „S ez is tipikus – írja Kiss Ferenc –: akik deheroizálnak, lefokoznak, azok tudják, hogy az igazi fórumokon övék a szó, a „patrióták” meg a »hagyománytisztelők« csak hadd szónokoljanak.” Pokol Béla alkotmánybíró a kilencvenes években kiadott válogatott írásaiban(9) szellemesen mutatta ki, hogyan foglalta el a nyelvpolitikai küzdőteret az úgynevezett baloldal, és a liberálisnak önkódolt véleménysztárok miként használták ki a gyors ütemben bővülő médiafelületeket. A néző-olvasó közönség számára kialakított és ily módon tálalt véleményrendszert „nagyüzemi szellemi pénzhamísításnak” nevezi, ahol a politikai pártállás, a közös szocializációs múlt és ideológiai elkötelezettség dönt a hírnév nagyságáról és a vélemény irányadó súlyáról. Nos, a jelenségsorozat előzményei ott állnak teljes fegyverzetükben a kádári korszakban, és velük vívja egyenlőtlen, de nem hatástalan partizánharcát Kiss Ferenc.
A kötet felhívja a figyelmünket arra, hogy mennyire elhanyagoltuk a hetvenes éveket, messzebbre vannak azok tőlünk, mint 1956 vagy 1848. A hatvanas-hetvenes évek történelmi feldolgozása még várat magára, és azt tanulmányozva megkerülhetetlen lesz Kiss Ferenc, aki, amikor fiatalon, életét veszélyeztetve átúszta a Tiszát, hogy a szovjet Kárpátaljáról Magyarországba jöhessen, még nem tudta, hogy a kisebbségből egy másfajta kisebbségbe kerül. Élete utolsó évtizedét Wesselényihez hasonlóan polgári halottként kellett elviselnie. Mégis boldog volt abban az értelemben, hogy egy teljes esztétikai rendszer birtokában tudhatta magát, amelynek lényege a tudományos önelv és a nemzeti orientáció összehangoltságának problémája. Munkásságának eredménye továbbra is aktuális: kiszőtte magát a begubózott marxizmusból az a neoliberális lepke-szemlélet, miszerint a nemzeti vonatkoztatási rendszer idejétmúlt, és a történelmet, a kultúrát kizárólag az individualitásra, a szabad, gyökértelen egyének önrendelkezésére alapozza.
Kiss Ferencet találóan nevezte konstruktív konspirátornak a költő Kodolányi Gyula. Az Emlékkönyvet becsukva kiegészíthetjük: egy instruktív inspirátor hagyott itt minket időnap előtt…

(Emlékkönyv dr. Kiss Ferenc irodalomtörténész, író, kritikus, tanár 85. születésnapja alkalmából. Összeállította és szerkesztette: ifj. Kiss Ferenc és Bakos István. Kairosz Kiadó, 2013, Budapest.)
 

 
Jegyzetek:



1 Standeisky Éva: Gúzsba kötve. A kulturális elit és a hatalom. Budapest, 2005. 325.
2 Kiss Ferenc: Csoóri Sándor. Magvető Kiadó, 1990, Budapest. 107–155.
3 Varga Ágota: Aczél-történetek. Beszélgetések tiltott, tűrt és támogatott kortársakkal Aczél Györgyről és a Kádár-korszakról. Alexandra Kiadó, 2013, Budapest.
4 Jean-Luc Barré: François Mauriac. Biographie intime. II. kötet. Fayard, 2010, Párizs. 25–37.
5 Für Lajos: „Fölrepülni rajban”. Utak a Fórumba. Püski Kiadó, 2007, Budapest. 123–143.
6 Pomogáts Béla: Kiss Ferenc hatvanéves. ITK/93, 1989, 188–189.
7 Kiss Ferenc: Csoóri Sándor. Monográfia. Magvető Kiadó, 1990, Budapest.
8 Írások Nagy Lászlóról. Püski Kiadó, 1993, Budapest
9 Pokol Béla: Médiahatalom. Windsor Kiadó, 1995, Budapest. 114–125.

« vissza